Amikor annak idején elkezdtem mongol irodalmat keresni, sejtettem, hogy nagy választék nem lesz. Ezért különösen meglepődtem és megörültem, hogy a kevéske magyarra fordított mongol könyv között még klasszikust is találni. Amikor pedig megláttam, hogy a fordító Lőrincz L. László, nem is volt már kérdés, hogy kíváncsi vagyok-e rá. 
Profi munka a fordítás, kétség nem fér hozzá. A könyv három nagyon különböző részből áll össze, amelyek három különböző történetet adnak elő háromféle hangnemben, és a fordítás egyiket se hagyja cserben, mindegyiket a maga módján tudja megszólaltatni. Néha még ritmikus prózába is átvált, máskor meg ízes és változatos káromkodásokat produkál, semmiért nem kell a szomszédba mennie. 

A szöveg szerzője ismeretlen, és ennek így is kell lennie, hiszen sem a történet, sem a stílus nem az övé – mongol népi hősmondákat, énekeket dolgozott össze kalandregénnyé. Az utószó szerint valóságos kincsesbányája ez a mongol néphagyományoknak, hiedelmeknek. Az utószó cseppet se túloz.

Dzsoró mágikus ereje révén értesült a jövevények érkezéséről, és elhatározta, hogy megleckézteti őket. Először is görénnyé változott; karmai fehérek voltak, mint a hó, melle aranyosan fénylett, háta ezüstösen csillogott. De megőrizte eredeti alakját is, lelkei közül csak egyet változtatott görénnyé, s ezt vezette nyakára kötött szalagon; menet közben a görény mindenféle mókás dolgot művelt.

Van itt mitikus szarvasbika (egyik agancsa a földet szántja, másik az eget hasítja végig), van félig sólyom-, félig embertestű lény, aki földi hős lelkét hordozza magában, van emlékkitörlő bűvös ital, vannak egyszerre háromszáz, sőt háromezer embert megölő bűvös nyílvesszők, de olyanok is, amelyek több ezer mérföld messzeségből ölnek, meg olyan táltos paripák, hogy üllőket kell kötni a lábukra, nehogy a gazdájukat az égbe ragadják.

Fehérjurtájú kán öccse, Simanbirodzsa felpattant fehér táltos paripájára, melynek négy lábára négy kovácsüllőt, hátára pedig hatalmas vasüllőt köttetett. Megsarkantyúzta lovát, s utol is érte az ellenséges vitézeket. Hogy miért kellett a kovácsüllőket a táltosra köttetni? Mondják, olyan vad volt és olyan szertelen, hogy a rettenetes súlyok nélkül felragadta volna lovasát egyenest az égbe.

Szóval nem is értem, miért nem hallunk többet a mongol fantasyírókról, mert alapanyaguk, az volna bőven. Aminek különösen örültem: itt-ott nem is kellett nagyon megerőltetni magam, hogy magyar népmesék, néphagyományok elemeit fedezzem fel – mint az „emberszagot érző” sárkány (illetve az állatai, de az ebből a szempontból mindegy), vagy éppen a sárkány lelke, amely réztű képében fekszik egy aranydobozban, az pedig egy szarvas gyomrában, de nem lehet eltéveszteni a fekete és fehér bikát sem, amelyek folytonosan harcolnak egymással, vagy éppen vihart támasztanak. 

Nem messze innen, déli irányban, van egy három színben játszó, óriási tenger. Ennek a partját öt rétegben sás meg nádas borítja, hogy ne lehessen könnyen megközelíteni. A tenger partján a nádas mellett ott játszogat, ugrándozik két bika; az egyik éjfekete, a másik hófehér. A fehér Geszer védőszelleme, a fekete pedig az enyém. Ahogy ott ugrándoznak, öklelőznek, reggelente Geszer bikája győz, estelente pedig az enyém.

De azért nem is lett maradéktalanul az én könyvem ez. Nem feltétlenül a könyv hibájából. Igaz, az nagyon látszik rajta, hogy többféle anyagból lett összegyúrva, kapásból legalább öt önellentmondást tudnék felsorolni, köztük elég fájdalmasakat is.* De ez még túlélhető, betudható annak, hogy népmondákon alapul a történet, azoknak meg több változatuk is létezett, pont.

Az is igaz viszont, hogy a nőkkel időnként nagyon csúnyán elbánik a történet, a megítélésük enyhén szólva is változó, és szinte mind megbűnhődnek, akár ártatlanul is – van olyan köztük, aki önmagát bünteti a legkegyetlenebbül. Az ilyesmire, ha a szöveg egyébként értékes, általában legyintek egyet magamban: ha csupa olyan szöveget akarnék olvasni, ami a nőket emberi lényeknek tekinti, a világirodalom jelentős részét lehúzhatnám a vécén. De ez a regény még nálam is ki-kicsapta a biztosítékot, többször is vissza kellett kapcsolni.
A legnagyobb gond olvasás közben mégis az ízlésemmel volt. Az első részt, Geszer ifjúságát nagyon szerettem, a humorán vigyorogni tudtam, a mesemotívumokra nagyokat bólogattam. A második részt, a tizenkét fejű sárkányról szólót, szintén igen élveztem, a reakcióim hasonlóak maradtak. (Most jut eszembe egy európai párhuzam: mintha Münchhausen báró történetét olvastam volna!) A legterjedelmesebb harmadik részt, a Sárga-folyó három kánjával folytatott háború leírását egy ponton túl annyira, de annyira untam, mint… bocs, de mint A Gyűrűk Ura harmadik kötetének harci jeleneteit. Nem tehetek róla, de a napjában százezer katonát mákgubó gyanánt levagdaló hősök története közben – akikre két perccel később kétszázezer másik katona támad, mert rájuk szólt a segédrendező, hogy MOST – én filmen is el tudok aludni, nemhogy könyvön. Főleg, ha még nem is varázsolnak. Vagy legalább vicces beszélő neveik lennének, mint itt: 

Ez idő tájt történt az is, hogy egy sárkány, bizonyos Zsákvarrótű nevezetű, arra a vidékre költözött, és megtelepedett egy égig érő hegy csúcsán. Akkora volt, hogy a hegytől délre lakók elől eltakarta a reggeli napot, a nyugatra táborozóktól elvette a déli sugarakat, s azok elől, akik északra laktak, elfogta az esti fényt. Éles szemével felfedezte az arrafelé lovagló nomádokat, s amikor már csak félnapnyi távolságra voltak, elkapta és felfalta őket.

Akkor most dicsérjem meg így utólag azt is, ami tetszett. Tetszett, hogy az eget-földet rengető nagyszerű hős ábrázolása kifejezetten komikus – bár elég speciális humorérzék kell hozzá, hogy az ember mindvégig viccesnek találja, de, mondjuk, túlnyomórészt sikerült. A mitikus Geszer kánt a lehető legalantasabb helyzetekbe rántja le a regény, és ez nekem se esett rosszul. (Az ellensége egyszer szó szerint a fejére ürít, máskor meg a táltos lova felesel vele, a regénybeli fantáziadús káromkodásokról már írtam.) Minden tiszteletem Tolkiené, tényleg, de az ő könyvét ez szerintem agyonvágta volna, Geszer kánét meg erősíti.

– Édes-kedves táltosom! Most aztán rajtad a sor! Itt az ideje, hogy megmutasd, mit tudsz! Ha a mai napon sem éred utol a szarvast, levágom mind a négy patádat, a nyerget meg a szerszámot leveszem rólad, s szégyenszemre gyalog térek haza! Hát ehhez tartsd magad!
A táltos azonban nem hagyta annyiban, hanem visszafeleselt:
– Kedves gazdám, tíz világtáj ura! Amit mondasz, az mind igaz. Ne félj, nemcsak utolérem azt a dögöt, hanem el is hagyom. Hanem neked is lesz ám dolgod! Ha a szarvas mellé érünk, lődd a vessződet pontosan a homloka közepébe, ahol egy fehér foltot látsz, úgy, hogy a fekete jobb pofáján jöjjön ki a hegye! Ha nem találod el, felrúgom magam a levegőbe, úgy ledoblak, hogy csak úgy nyekkensz, és visszatérek az égbe, nővéreidhez! Úgy ám!

Odavoltam a népmesei elemektől, a néphiedelmektől, a sok-sok varázslattól, amelyeket éppen csak elbújtattak a buddhista tanmese köntöse alá.** Tetszettek az átváltozások, az, hogy az embernek sok-sok lelket tulajdonít, amelyek önálló alakot ölthetnek (Rowling nem olvasta ezt?!), a sámánhit megnyilvánulásai, a mítoszok nyomai, a mesei színszimbolika. És tetszett az is, hogy a hős és igaz Geszernek mindvégig megvan az ellenpárja (Bahtyint szeretjük), a gyáva és gonosz Csotong személyében.*** És végső soron tetszett az is, hogy a regény ennyire sokféle, hogy mindenkinek nyújt valamit – egy alantas-komikus mesét, egy hősi varázsmesét meg egy melankolikus lovagi regét. Még akkor is tetszett ez a hármasság, ha én speciel a melankolikus lovagi regéket nem szeretem. Hadd maradjon benne, másnak még tetszhet. 

* SPOILER milyen már, hogy Rogmó két perccel a végkifejlet előtt hirtelen árulóvá válik, holott egészen odáig hűségesen ragaszkodott Geszerhez?! Vagy hogy Rongsza Geszer ellenségéből hirtelen őszinte hívévé változik, majd két perc múlva megölik, méghozzá Geszer hallgatólagos beleegyezésével, és ezért Geszer haragszik, de egy árva szót nem szól?! Nem beszélve arról, hogy tíz oldal múlva Rongszát nem is ugyanaz ölte meg.
** Amikor a könyv megjelent, Mongólia kínai uralom alatt állt, a mongol nemesek ugyanúgy Pekingbe jártak művelődni, mint a korabeli magyar nemesek Bécsbe. (Nem magamtól vagyok ilyen okos, hanem az utószótól. Ez a párhuzam nagyon meglepett, de ugyanúgy tetszett is.) Mongóliában nem létezett írásbeliség, Kínában viszont csak azt hagyták kiadni, ami a hivatalos vallásnak megfelelt. A szerző borzasztó ügyesen kerülte ki a cenzúrát: eleven Buddhát csinált Geszerből, akit ez nem akadályoz meg abban, hogy mongol sámán módjára végigvarázsolja a regényt.
*** SPOILER akit szerintem pont azért nem nyírnak ki, pedig akárhányszor rászolgál, mert a hős nem lehet meg az ő ellenpárja nélkül, a regény logikája szerint a jónak szüksége van a rosszra, és fordítva is. Elég sok ilyen szembenállást lehet tetten érni a szövegben, a fehér és fekete hősök egymással való vetélkedésében a leginkább, de más példákat is lehetne sorolni.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. november 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Egy kötetnyi klasszikus perzsa költészet, a középkorból (XIV. század), Irán nagy nemzeti költőjétől. Aki vagy misztikus volt, vagy nem, és ezt a mai napig nem tudják eldönteni az okosok. A klasszikus európai költészetet is megihlette – hatása felfedezhető Goethe, Puskin, Csokonai költészetében. Utóbbi írt is róla verset.
A könyv maga gyönyörű, tökéletesen illik hozzá a kötése, tetszettek az álomszerű, hol gyerekrajzra, hol meg… hm… valami másra :) emlékeztető illusztrációk. A fordító, Képes Géza, jobb munkát nem is végezhetett volna. Biztos vagyok benne, hogy ebben a kötetben a teljes műfordítói tudása benne van, és abban is, hogy nem volt könnyű dolga. Bodrogligeti András utószavát épp csak leheletnyire érintette meg a vulgármarxizmus, esetleg kicsit jobban, mint amennyire 1960-ban muszáj volt megérintenie. Különben informatív, amilyennek lennie kell.

Kb. a kötet kétharmadánál tartottam (szándékosan lassan haladtam, naponta legfeljebb két-három verset olvastam el, de azokat többször is), amikor utánanéztem Háfiz jelenkori fogadtatásának. Amit az iráni közállapotokról hallani lehet, erre különösen kíváncsi voltam. Elképesztő dolgok derültek ki. Ismeritek például azt a viccet, hogy „Két könyv létezik, amely minden muszlim otthonban megvan: a Korán és Háfiz. Az egyiket olvassák, a másikat nem”? A kötet kétharmada után már meglepetten derülni is tudtam ezen a viccen.

Csupa moszkusz-szag a szellő…

Csupa moszkusz-szag a szellő, csupa gyöngéd suhogás.
Az öreg föld fiatal lett: kivirult és dudorász.
Az agát orgona kelyhet kicsi jázminra kocint,
A kökörcsinre a nárcisz szeme lángol, csupa láz.
Csalogány rózsakehelytől be soká távol epedt,
De ma függönyt nyit a rózsa: ez a dal, hej, be csodás!
A mecsetből ha a kocsmába megyek most, ne gyalázz:
Fut a perc, és fut az óra, mig a pap bent magyaráz.
A ma édes gyönyörét, szív, ha te holnapra dobod:
A jövendődre, e tőkére kezest merre találsz?
Le ne tedd kelyhed, amíg tart ez a Sabbán hónap,
Ramazán-éj jön, elillan gyönyör és víg ragyogás.
Nyit a rózsa, s milyen édes! De mig ily szép, élvezd,
Hisz ahogy jött be a kertbe, ugy el is megy, s jön a gyász.
A barátok köre hív: dalnok, a gházált kezdd el:
Örömet zengj – ne a múltról s a jövőről dalolássz!
E világra csakis érted született meg Háfiz,
Igyekezz, mondj neki búcsút: az idő fut – mire vársz?

Én csak sejtettem, de nem tudhattam biztosan, hogy léteznek „szekuláris muszlimok”, akik muszlimnak vallják magukat, de nem ragaszkodnak a vallás előírásaihoz – és ezek Háfizt olvasnak minden lehető és lehetetlen alkalommal. Még jósolnak is belőle, ami már önmagában blaszfémia egy szigorúan vallásos ember számára. Hogy Háfiz városa, Shiráz a mai napig a szabadsággal és az életörömmel azonosul a lakói számára, és ez ellen a legfanatikusabbak se tehetnek semmit – a nagy nemzeti költő verseit nem tilthatják be, így hatszáz év után meg pláne nem. (Legfeljebb időnként égetik.) Iránban még a graffitizők is Háfizt írnak a falra.

Hogy egy percet szomorkodjál, világunk, ej, nem ér annyit –
Barátkámzsád borért add el, hisz egy messzely megér annyit.
A kalmárnál, ki bort árul, az imaszőnyeg jó áru:
Pohár bor kell? no, bízvást menj, megadnak szőnyegér annyit!

Nem csoda. Sem az, hogy éppen Csokonait ihlette meg, a rokokó költészetével, sem az, hogy az életörömmel azonosítják, sem az, hogy aki Háfizt olvas, az nem olvas Koránt, sem az, hogy nagy nemzeti költő lett, sem az, hogy időnként könyvégetésen mint alany szerepel. (A legutóbbi persze igen elkeserítő és mocsok dolog, de így egy kötetnyi Háfiz után el tudom képzelni, hogy a költő, ha látja a túlvilági csapszékből, jót röhög és büszke rá, hogy hatszáz év után is így fel tud idegesíteni valakit.) Ezek a versek a mámort dicsőítik, a bor és/vagy a szerelem mámorát, a földi lét örömeinek élvezetét – nem mértéktelen és alantas módon, ellenkezőleg: ha létezik életélvezet, amely senkinek sem árt, sőt, azt ezek a versek képviselik… meg Csokonai. A vallási vezetőkkel kb. olyan viszonyt ápolnak, mint… mint a középkori keresztény vágánsok, akikkel jelenleg kiválóan eltársalog Háfiz a túlvilági csapszékben. Villon a legjobb haverja odaát, szerintem.

Fehér a hajnal, az ing rajta éjsötét s repedez.
Ha majd a vágy elemészt, és a föld alá megyek én,
Nem fű, de rózsa fakad síromon: piros szine lesz.

Hogy őt misztikus költőnek lehet-e tekinteni… hát nem tudom. Lehet, hogy ezek platonikus versek. Lehet. Akkor allegorikusak. A szeretett kedves az istenséget jelenti, a szerelmi vágy a hivő vágyakozását az istenség után, az egyesülés a misztikus egyesülést, a bor meg… a misztikus elragadtatás mámorát… Lehet. Tudom, hogy a középkori, reneszánsz és barokk kereszténység is a szerelmi költészet nyelvét szerette alkalmazni, amikor vallásos verset írt. Ma nehéz elhinni, de akkor ez megszokott dolog volt.
De azért, amikor ezeket a verseket olvastam, én is hasonlóképpen kételkedtem ebben az olvasatban, mint Gregöria_Hill molytárs, kinek értékelése igen tanulságos és szórakoztató, olvassátok. Persze az is elképzelhető, hogy a hatvanas évek magyar olvasója számára direkt azokat a verseket választották ki, amelyek nem vagy alig értelmezhetők vallásos költészetként. Elképzelhető. De valahogy nincs előttem. 

Berepült angyali kar…

Berepült angyali kar tegnap a csapszék-kapun át,
Összegyúrták tüzes óborral az Ádám agyagát.
Az egek függönyözött termeinek hírnökei
Velem, egy porbanülővel üritettek fakupát.
A nagy ég roskadozott hő szerelem terhe alatt,
S kijelölt engem az ég: hordjam ezentúl batyuját.
Hetven és két hit acsarkodva vetekszik, te ne bánd:
Az igazságra homály hullt, de mesét szőtt a világ.
Kegyes ég, látod, a szívem teveled békét köt:
Erre isznak a hurik, s hallani táncuk dobaját.
Nem tüz az még, ha a gyertyád halovány lángja libeg –
Az a tüz, mely megemészti a vak éj lepke-raját.
Igy amint Háfiz, a gondról nem adott senki se hírt,
Tollal így senki se fésülte szavak hajfonatát.

Talán feltűnt, hogy a fentiekben leginkább a kötet külleméről meg a versek fogadtatásáról írtam, nem magukról a versekről, vagy arról, hogy mit jelentettek nekem. Hát ennek is oka van. Mit jelentettek. Röstellem, de leginkább semmit. Engem ez a fajta költészet egyáltalán nem szólít meg. Jó volt így, napjában egy-kettő, nézegetve a szép képeket, örülve annak, hogy most valami klasszikusban, időtállóban részesülök. Méltányoltam a versek szépségét, a fordító munkáját, némelyiken mosolyogtam is, tetszett is, volt, amit idéztem, volt, ami nagyon megütött. De ki ne kérdezze valaki, mit olvastam, mert azon kívül, hogy az én kedvesem a legszebb lány, de hideg hozzám, pedig életem értelme, hogy az enyém legyen, és úgy általában adjál már bort… ezen kívül az égvilágon semmi nem marad meg. Ja, de. A rímszerkezet, mert olyat még nem láttam.
Kap nyolc pontot, mert 1. alapmű, 2. számomra ismeretlen és örvendetes információhoz jutottam általa, 3. tetszett a vicc, 4. mégiscsak szép ez a költészet. De távoli szépség, amellyel nekem semmi dolgom. Becsukom és örülök neki.

Ezt 2015. november 1-én írtam. 

Pontszám: 10/8

2015. okt. 30.

Ikszedik újraolvasás vége.

Még mindig kegyetlen, még mindig megrendítő.

Így, hogy sokadszorra haladok végig rajta, a történet már szinte mellékes is, megengedhetem magamnak, hogy apróságokra figyeljek. Az alapkérdés persze az, ami az utolsó előtti fejezet címe is: „Miért?”

Nem hiszem, hogy aki a történet végét előre elmondja, az ebben az esetben spoilerezne. Kivételesen éppen ellenkező a helyzet. Lehetővé teszi az olvasó számára, hogy detektívet játsszon, és alaposan megjegyezze magának a legapróbb részleteket is, hátha összeáll belőlük valami kép.

Hogy amikor Anna Vizyékhez áll cselédnek, a többiek mindenki véleményére kíváncsiak, csak az övére nem. Eleve feltételezik, hogy ott akarja hagyni a régebbi gazdáit, senkinek meg se fordul a fejében, hogy esetleg nem. Hogy a lakástól undorodik, és egy héttel a munkába állása után eltöri a tükröt. Hogy nyilvánvalóan tiszta, de Vizyné rögtön azzal kezdi, hogy ide poloskát ne hozzon, és különben is nem tetves? Hogy huzat nélküli paplan alatt alszik. Hogy a vendégek bebámulnak az életébe, és a legkisebb furcsaságért kinevetik, sőt azért is, hogy kimegy az ajtón. (Ez milyen már, ilyet én is tapasztaltam, szerencsére ajtón belül: hogy valaki egy ajtón kilép, és a benn levők minden ok nélkül nevetnek rajta, és nem lehet őket leállítani.) Az is csak most tűnt fel, hogy a többi cseléddel milyen kedvesen beszélnek a gazdáik, Annával meg nemcsak kezdetben, hanem mindvégig katonás, parancsoló stílusban, akkor is, amikor már pontosan tudják, hogy úgy is elvégzi a munkáját, ha nem keménykednek vele. Akkor meg minek. (A ki nem élt hatalomvágy okán? A frusztrációk hatására? De akkor még tovább kell kérdezni: és Vizyné miért embertelen? És Vizy miért ilyen üresfejű?)

És sorolhatnám.

De persze még így se lehet rájönni, hogy pontosan miért történik, ami a regény végén történik. Hiszen Anna gondolatait nem látjuk. Talán nincsenek is neki. Ösztönlény, a legártatlanabb fajtából. Ismeri a világot, de nem gondolkodik rajta, csak elfogadja olyannak, amilyen. Persze ebben vagy igazam van, vagy nem, hiszen nem ismerem. De elmondhatom-e, hogy ismerem azokat az embereket, akik nap mint nap körülöttem vannak? Belelátok-e a lelkükbe? Vagy csak azt tudom róluk, amit magukról bevallanak (miközben hazudhatnak nekem, és hazudhatnak saját maguknak is, ami gyakoribb), rosszabb esetben azt, amit mások mondanak róluk?

Ha ezeket a kérdéseket felteszi magának az ember olvasás közben, már volt értelme belefogni ebbe a könyvbe.

Ha egy kicsit elfelejt ítélkezni mindennap látott felebarátai fölött, ez az értelem még tovább gyarapodik.

Irgalmat gyakorolni nemcsak a szegények és nyomorultak fölött lehet. Irgalomra bárki rászorul. Aki a leghangosabban dicsekszik, talán az a legjobban.

2016. okt. 26.

Még egy újraolvasás. Megint október végén.*

Fura, ahogy megint észrevettem benne újdonságokat, pedig gyorsan olvastam, kapkodva. Mégis most figyeltem oda először arra, hogy mi minden mutatja azt, hogy ezt a regényt költő írta. Persze, hogy tudtam eddig is, de most csapódott le bennem az, ahogyan a szöveg stílusa működik. Olyan érzetet kelt, mintha csak úgy odadobálták volna a mondatokat, néha szinte könnyed, társalgási stílusban szól, különösen, ha az elbeszélő valakinek a nézőpontjába helyezkedik bele – márpedig általában ezt csinálja. De közben hajszálpontosan azokat a szavakat találja meg, amelyek aztán az olvasót találják el, ügyesen, mintha tűkkel hajigálnák. Úgy laza, hogy közben fegyelmezett. És mindig éppen csak annyit mond, amennyi pont elegendő. Összesen egy olyan félmondatot találtam, amelyet ki lehetne húzni, és nem változna a szöveg. Az összes többire múlhatatlan szükség van, pont akkor, pont ott. És ezt így kétszáz oldalon keresztül. Öcsém, facsiga… már bocs.

INNENTŐL SPOILEREK SOROZATBAN!

Aztán arra is figyeltem – illetve nem tudtam nem figyelni –, hogy mit szenvednek azok, akik a regénybeli legnagyobb szenvedést okozzák. Hogy Vizyné gyakorlatilag az első oldalakon kijelenti, hogy legszívesebben meghalna. Ekkor még nem lehet komolyan venni, de ha úgy elgondolkodik később az ember, akkor rájön, hogy tényleg, mi értelmet tud adni ez a nő az életének? A kislánya meghalt, olyan régen, hogy már nem is emlékszik rá, csak a szavakra, amelyekkel újra meg újra elmeséli a halál történetét. A férje mélyen lenézi és csalja, kizárólag a cselédjével tud beszélgetni, de azt meg ő nézi le, reggel felkel, este lefekszik, hetente eljár a spiritisztákhoz, néha vacsorát ad, a legizgalmasabb rész meg az, hogy Anna ott akarja hagyni tél közepén. Anyám, borogass, ilyen életből én is kihalnék… És a gyilkosságkor Anna gyakorlatilag eutanáziával küldi át a másvilágra, nem is érez semmit a nő, még csak nem is fél, utána meg mosolyog. Még ő jár a legjobban. Pedig micsoda kaszárnyamodora van, Jézusom. És még csodálkozik, hogy nem kap cselédet. Úgy bánik Annával, mint a taknyos kölyökkel, vagy még inkább mint valami szurtos, piszkos, neveletlen kiskatonával, és megsértődik, ha szerencsétlen lány megbetegszik. Az meg imádja, még bosszút is áll helyette.

Mert amit Anna Vizyvel csinál, az brutális. Lassú, nehéz kínhalál. Pedig őt nem is akarta megölni eredetileg. Mintha az asszonya tervét teljesítené. Mert hát mi oka lenne az asszonynak gyűlölni a férjét? Hát csak annyi, hogy Vizy pont úgy bánik a feleségével, mint a felesége a cselédjével. Csak kevesebbet beszél hozzá. Hogy mi az oka, arról a regény még jobban hallgat, mint Anna vagy Vizyné indítékáról. Figyeltem, erre tényleg figyeltem, de nem sok mindent találtam, talán a gyerek halálát, bár az a férjet nem rázta meg olyan mélyen, mint a feleséget. Elélnek egymás mellett, néha szólnak egymáshoz, az asszony panaszkodik, a férje meg egy darabig tűri, aztán megunja és elhallgattatja. Mert neki fontosabb dolga van. Fontosabb, persze. Aktát tologatni a minisztériumban, kb. annyit dolgozik. Meg titokzatos-hűvösen nézni, ha a hivataláról van szó. Végzettsége: 1 db érettségi, többre még utalás sincs. Államtitkárnak se azért nevezik ki, mert annyi érdeme van. Egyrészt beleöregszik az állásba, másrészt kijárják neki. Olyanok, akik arra számítanak, hogy Vizy meg nekik fog szépen majd kijárni valamit. Talán éppen ez a baj. Talán éppen az, hogy valahol mélyen ő is tudja, mennyire buta és korlátolt, mennyire nincs értelme annak, amit csinál, nem árt és nem használ senkinek, olyan üres, hogy még utálni se lehet. Ezt csak úgy lehet ellensúlyozni, ha minél fontosabbnak tünteti fel az ember. Például az alacsonyabb rangú ügyfelek előtt. Vagy otthon. Ahol remekül össze lehet szidni az asszonyt, ha az megint a cselédeivel van megverve, mert egyéb témája nincs. De azért gyöngéd szót is mond neki néha, mondjuk, ha harmadik személy is jelen van. Ja, és ha a feleség beteg, azt Vizy ugyanúgy személyes sértésnek tekinti, mint Vizyné azt, ha a cselédje beteg.

Hogy ebben a regényben hányan vannak megsértve… Jancsi úrfi is hogy megsértődik, mikor Anna teherbe esik… Igaz is, hogy van képe, különben is undorító. Mármint a lány. Így utólag. Ja, előzőleg is az volt. Pont azért kellett. Mert olyan piszkos és mocskos és cseléd és az milyen izgalmas már, hogy valakivel, aki ilyen undorító, lefeküdjön. Aztán másnap megcsókolja. Aztán harmadnap megfogja a kezét. Aztán pár hét múlva odaadjon neki valami port, amitől majd elmegy a nagy szégyen, ami persze csak a lányt illeti, de azért mégiscsak jobb elkerülni a botrányt. Hát a lány egy kicsit beteg lesz tőle, majdnem belehal, de mit tesz az, lényeg, hogy botrány nem lesz, nyomjunk oda a kezébe pár szem odaégett sült gesztenyét, amit aztán megehet vagy őrizgethet, ahogy a kedve tartja, azt' szervusz.

Itt csak Annának nincs oka megsértődni. Nem is sértődik meg. Csak megfogja a konyhakést. Aki előzőleg a csirkét se tudta volna bántani.

Hogy miért – hát azt nem érti senki.

SPOILEREK VÉGE

* Jé, nem is vagyok úgy elmaradva a tananyaggal, mint ahogy gondoltam. Egész jól állok.

2018. október 22.

Újraolvasás vége.

Az értékelést is újraolvastam. Sokat már nem tudok hozzátenni, „csak” pont ugyanazok jutottak eszembe olvasás közben most is, mint – látva az akkori feljegyzéseimet – két évvel ezelőtt. Ezek szerint még nem hülyülök. 

Au, nem éltem volna akkor. Amikor vendéget se fogadhatott a tisztes polgár, ha előtte a saját kezével bontotta fel a konyhában a csirkét. És a rang kötelezett, de segíteni nem segített senkin. Milyen magányosak voltak ezek az emberek. 

Mindössze az ért elementáris élményként, hogy száz napi Ovidius-olvasás után kapásból értettem a latin nyelvű halottas imádság 90%-át. Na jó, magyarul sajnos már éppen elégszer hallottam, az alapján is sejtettem, mi minek felel meg.

Vajon kiért, kikért szól az elején az imádság? Akiknek a számára irgalmat kér, azoknak már mindegy, milyen címet viseltek, kinek tettek szívességet, kin gázoltak keresztül, kit nevettek ki. És már az sem él, aki kávét iszik a legvégén.

Másra most nem tudok gondolni.

Pontszám: 10/10

Nem, én nem perverzióból olvasok cseh krimiket.
Hanem kétségbeesésből…
Mert az összes Conan Doyle és Agatha Christie már évekkel ezelőtt elolvasódott (a jobbak kétszer-háromszor is), Chesterton aranyos, de az ötvenedik Brown atya-történet után azért már kicsit unalmas, az amerikai krimit annyira nem szeretem… Égből hullott áldás volt nekem az az előadás, amelyet Bánki Éva tartott pár éve Szolnokon a detektívregényről, és amelyben elhangzott, hogy a cseh krimik legalább olyan jók, mint az angolok.
Tettem egy próbát Jiří Marekkel. Igaza volt. Vacátko tanácsost szívembe zártam. Úgyhogy amikor megtaláltam ezt a Škvoreckýt 200 Ft-ért az antikváriumban, nem volt kérdés, hogy velem jön-e. Hátha Borůvka felügyelővel is ugyanígy járok.

Eleinte nem jártam így. Az első szövegek érdekes kis elmejátékok voltak, látszott rajtuk, hogy az író a detektívtörténet minden csínját-bínját ismeri,* de nem sokkal több. Borůvka felügyelőnek egyszerűen nem volt egyénisége, amit szeretni lehetett volna. Mert az nem egyéniség, hogy valaki kövér és szomorú. Egy kis pluszt adott a történetekhez az a nagyon hatvanas évekbeli hangulatuk (sok-sok műanyag, platinaszőke és/vagy magas kontyú nők, öreg teherlift, import cipők stb.), a késelős gyilkosságos novellákból már igazán csak Ruszkay György illusztrációi hiányoztak, de egyáltalán nem volt nehéz odaképzelni őket. És azt is szerettem, ahogy ki-kikacsint az elbeszélő az olvasóra: ahogy szó szerint felidéz klasszikus detektívtörténet-mintákat, és megalkotja belőlük a saját verzióját is. Pl. a bezárt szobás mintát kétszer is megcsinálja, meg is mondja mind a kétszer, hogy ez ám a bezárt szoba klasszikus esete, de a kettő közül az egyikben nincs is szoba, mégis működik a minta, na, ezt add össze, olvasó. 
Kellett is ez az ellensúly, mert egyébként ennyi sztereotípiát ritkán látok egy rakáson. Ha nem lett volna az elméletre való utalgatás meg az a retro-hangulat, lehet, nem tudtam volna végigolvasni a történeteket, mert ennyire azért nem érdekelt, ki a gyilkos. Az olasz mind szenvedélyes és kiszámíthatatlan, az angol mind hidegvérű, a feleség unalmas, a leánygyermek liba, az új kolléganő csábító macska – a többit nem mondom, mert spoiler lenne… szóval három-négy történet után már eléggé meguntam a banánt.

Csak hát aztán szépen beosont egy-két újabb szereplő. Kiderült, hogy a novellák története igazából összefügg, nemcsak az állandó szereplők kötik őket össze. És ahogy egyre több utalást találtam a korábbi eseményekre, úgy kaptak mélységet a jellemek, úgy erősödött a novellákban az az áldott jó, szomorkás-bájos cseh humor, kezdtek eltünedezni a sztereotípiák,** vagy átváltoztak rokonszenves cseh kisemberekké...

(…) pontosan háromnegyed nyolckor együtt voltunk, mert igazgatónőnk, Ivana Krulišová, akit a lányok (mellesleg mi tanárok is) Rettegett Ivanának neveztek, ezt elvárta. Nevét részben külső megjelenésének köszönhette – nő létére olyan volt, mint egy bulldog –, részben pedig harcias beszédeinek, amelyeket az imperialisták, revizionisták, kulákok, kozmopoliták és általában mindennemű osztályellenség ellen szokott elmondani. Alapjában véve azonban szeretetre méltó cseh lélek volt egy knédlivel és kaláccsal táplált cseh testben. A lányok tudták ezt (mi is), és vissza is éltek vele. Rettegett Ivana csak elméletben volt rettenetes.

...sőt még egy kis társadalomrajz is besikeredett a végére. Egy olyan világról, ahol időnként jönnek-mennek a zsarnokok, de a kisember meg az ő csöndes humora mindet túléli. A zsarnokokkal pedig itt is ugyanaz történik, ami egy másik cseh klasszikusban:

Tekintete megpihent az egyik bezárt szekrényen, amelyhez csupán Kotĕ tanárnak volt kulcsa, majd az íróasztalon, amelyet egy bizonyos államférfi szériában készített mellszobra díszített – a legyek hosszabb idő óta ugyanarra a célra használták, mint egy másik uralkodó valaha tiszteletben tartott képét –, végül a széles heverőn, amelyen Kotĕ idős tanárkollégánk üres óráiban szundítani szokott, ahelyett, hogy írásbeli előkészületeit végezte volna.

Nemkülönben kiderült, hogy miért is uralja a felügyelő úr arckifejezését oly gyakran a melankólia. És akkor már nagyon szerettem az öreget. 

Érdemes volt elolvasni, a klasszikus krimi kedvelőinek nagyon ajánlom.

* Lelkiismeretes emberként meg is írta korábban a műfaj elméletét és történetét.

** SPOILER: A kedvencem Zuzanka volt, a felügyelő egy szem tizenhét éves lánya, aki kezdetben üresfejű, rossz tanuló libuska, akinek csak a fiúkon jár az esze – aztán kiderül, hogy egész jó megfigyelő, bár főleg a kellemetlen dolgokat veszi észre – aztán elárulja, hogy titokban buzgón olvassa az apja egyáltalán nem fiatal leányok kezébe szánt bűnügyi jelentéseit, és ez a tapasztalat nem egy helyes következtetéshez hozzásegíti… na, akkor mindent megbocsátottam neki. Egy jellemző párbeszéd apa és lánya között: 

– (…) De egy fiatal lány szájából az ilyen kifejezések…
Hosszabb előadás következett arról, milyen szókincs való egy fiatal lány szájába. Ez a szókészlet lingvisztikai szempontból a XIX. század második felében élt hölgyek nyelvi állapotát tükrözte.
Zuzanka alázatosan végighallgatta, aztán átvette a szót (…)

Ezt 2015. október 23-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Elfeledett család, elfeledett szavak, egy majdnem elfeledett nép, egynémely felderíteni való titkok – mi mást akarhatnék, gondoltam, amikor belefogtam a regénybe.
Aztán mégis jóval tovább tartott elolvasni, mint hittem volna, mert a regény első harmada nagyon nem az én világom volt.* Elismertem az értékét, a szöveg mégis egy láthatatlan fal túloldalán maradt.
Aztán a regény második harmadában elkezdett omladozni az a fal.
Aztán a regény vége felé történt valami – úgy értem, velem, nem a szereplőkkel, az én konkrét kis életemben –, aminek most is a hatása alatt vagyok, és ami egyszerűen nem engedte, hogy tíz pontnál kevesebbet adjak rá. De ez személyes dolog, erről később.

Előbb lássuk, hogy kiknek és miért ajánlom ezt a könyvet.
Ajánlom azoknak, akik nagyon erős családi kötődésekkel nőttek fel – és itt most nemcsak apára-anyára gondolok. Azon keveseknek, akik fel tudják sorolni a dédszüleik nevét (sőt akár tovább is tudnak menni), és ötéves koruk óta a könyökükön jön ki az összes családi anekdota,** és a mai napig fejből elsorolják, kik láthatók azon a bizonyos száz évvel ezelőtti hídavatást ábrázoló fotón.
Azoknak pedig még inkább, akiknek fogalmuk sincs a dédszüleikről, de szeretnék, ha lenne. Akik kétségbeesetten szeretnék tudni, vajon a padlás sarkában talált bőröndben levő százötven fekete-fehér képen ki a rokon, és aki nem rokon, az konkrétan miért van rajta. Akik elgondolkodnak néha azon, mire fog emlékezni belőlük a száz év múlva születendő dédunoka.***
Ők érteni fogják.

A nagyapám erős volt, mint egy rozsomák, és büszke, mint egy rénszarvasbika.

Mert ez az emlékezet könyve. Arról szól, hogy hogyan működik az emlékezet, és erről temérdek meghallgatásra érdemes mondanivalója van. A legfontosabb talán az, hogy az ember nem passzív elszenvedője a saját múltjának, hanem aktív, sőt nagyon is kreatív megalkotója. A múlt nem valami szilárd gránittömb, amely örökkön örökké tart. Annál sokkal képlékenyebb, mozgékonyabb, dinamikusabb valami – nemcsak a felejtés miatt –, és ez így is van jól. 

Milyen fantasztikus egy ház, álmélkodik, és állva néz körül. A nappali egy részén hálónak berendezett galéria, a tenger felé néző oldalon azonban dupla a belmagasság, és itt az ablakok szinte a padlótól a plafonig érnek. Odakint minden szürkéslila és ködös, de nem nehéz elképzelni egy tengert és égboltot egybeölelő kilátást. A kezeletlen rönkfal hatalmas erőteljes rönkökből áll. Csak az egyik falat borítja tapéta, szürkemintás, piros színű foltokkal. A modern fal előtt egy rokka áll, mellette a padlón egy régi tejesbödön színes fonalgombolyagokkal. A szoba közepén egy süppedős sarokrekamié, több párnával, mint amennyi hely valójában van rajta. Színesek, puhák. Némelyikük más időből való, finom hímzéses virágokkal, mások nyomott mintás anyagból készültek számokkal és betűkkel, volt foszforeszkáló sárga színű bársonyból, megint másikat pedig ezüstösen csillogó flitter borított. A kanapé előtti alacsony asztalon mécsesek égtek, mindegyik más színű üveg mécsestartóban. Villogó lángokat vetítettek az asztal lapjára, kobaltkék, fűzöld, piros, sárga, türkiz. Amennyire Ellinor meg tudja ítélni, olcsó mécsestartók, melyeket akármelyik lakberendezési üzletben meg lehet venni, de a fényözön az asztalon az egész szobának egy varázslatos hangulatot ad, egy jellegzetes keverékét az 1001 éjszaka [sic!] és Asbjørnsen és Moe meséinek. Eldugott hangszórókból zene árasztja el a szobát, valamilyen klasszikus, amit Ellinor nem ismer fel.

A regény elbeszélője Helene Uri egyes szám első személyben, de pórul jár, aki automatikusan a szerzővel azonosítja. Gyanakvásra nevelt (és gyanakvásukat immár zsigereikben tároló) bölcsészek előnyben, de ez persze nem jelenti azt, hogy más nem élvezheti a regényt. 
Mert ez a Helene Uri saját magát is éppen olyan kreatívan alkotja meg, mint a családja elveszített emlékeit, vagy mint kitalált szereplőjét, Ellinor Smidtet, aki az elbeszélőével párhuzamosan futó, hangsúlyozottan kitalált történet központi alakja. A két szál, a regényíróé és a regényhősé, egymástól nagyon messziről indul, állandóan váltogatva egymást – aztán fokozatosan, észrevétlenül közelíteni kezdenek egymáshoz, és Ellinor szinte a szerző szándékától függetlenül**** sokkal inkább önéletrajzi alakká válik, mint azt kezdetben bárki gondolta volna. Sőt talán még önálló életre is kel, történetének más, főbb szereplőivel ellentétben.
Az első és legfontosabb közös vonás életükben az, amit a fülszöveg is ígér: a regényhős egy munkaajánlatnak köszönhetően a számik földjére indul, ahol egyúttal új életet is szándékozik kezdeni, és ez sokkal inkább sikerül neki, mint gondolná – a regényíró pedig váratlan telefonhívást kap, amelyből megtudja, hogy dédapja számi volt, és számos rokona van, akikről korábban semmit nem tudott.

Ipmil a neve, minden istenek leghatalmasabbika, a mindentudó. Elege lesz a régi világból, és elhatározza, teremt egy újat. Magához hívja a hatalmas rénszarvascsorda legpompásabb nőstény szarvasát. Véréből lesznek a tengerek, tavak, folyók és vízmosások. Húsából teremti a földet. Bundájából fák és növényzet válik. A rénszarvas fénylő, barna szemeit Ipmil az égre helyezi, egyet északra, a másikat pedig délre, ezek a sarkcsillagok. Ránéz művére, és látja, hogy valami hiányzik még. És ekkor teremti meg az embereket. A Nap fiait és a Nap leányát.
Ilyen egyszerű az egész. Egy új világ az ember saját feje után, abból az anyagból, amink van.

Hogy ennek az eseménynek a súlyát érzékelni lehessen, jelzem, hogy a számik (mi lappoknak ismerjük őket, de a számi a saját nevük) évszázadokig lenézett, megvetett, perifériára szorult népcsoportként éltek Skandináviában, a sarkkörön túl, és még saját kultúrát sem tulajdonítottak nekik. Valahogy úgy viselkedtek velük, mint az amerikai telepesek az indiánokkal. Csak nem irtották őket olyan vehemenciával, mert nem volt annyira jó a földjük. Ma békén hagyják őket ugyan, de változatlanul primitívként tekintenek rájuk – igen bájos, amikor az oslói barátnő az iránt érdeklődik Ellinortól, hogy hány rénszarvast tart az új számi ismerőse. Aki a Spar vagy valami hasonló üzlet mellett lakik, és okostelefonja van. Na jó, szánnal jár boltba bringa helyett. De mivel járjon, mikor hó van?!

Még nincs késő, de március van, és természetesen sötét. Itt sötétebb van, mint az utcalámpákkal, buszokkal, kocsikkal és villamosokkal, a villogó reklámokkal, a kivilágított épületekkel – ahol valaki mindig ébren van – teli Oslóban valaha is. Mindaz, amivel egy nagyvárosban szennyezik a sötétséget, amitől a sötét kevésbé sötét és ugyanakkor homogénebb, mint ez itt. Itt a taxiban, úton Kirkenesbe, 2012 egy márciusi délutánján, látok minden árnyalatot. Látom, hogy a sötétség a kocsi ablakán túl lila, kék és teljesen nyugodt.

Ellinor a számik nyelvét tanulmányozza – Helene a saját családja történetét. Ellinor az apjától búcsúzik, annak közelgő halálát igyekszik feldolgozni – Helene az anyját veszíti el, és ezzel váratlanul rég halott apja iránt érzett gyásza is kiújul, mint valami soká lappangó betegség.

A halottak magukkal viszik hangjukat, gondolataikat, kezüket. A mosolyt. A meleg test illatát, a parkettán csoszogó léptek zaját. Amikor elmennek, nem marad mibe [sic!] kapaszkodnunk, mint a hátrahagyott tárgyakba és megörökölt szavakba. A többit ki kell találni.

Ellinor egyre távolabb kerül a múltjától – és itt megszakad a párhuzam, a regényhős elengedi a regényíró kezét. Mert Helene viszont megtanulja befogadni a múltját, vagyis inkább beleilleszkedni egy olyan rendbe, amelyben múlt, jelen és jövő úgy fogja meg egymás kezét, mint ahogy a nagymama, a lánya és az unokája.

A gyász olyan, mint az ember lánya. Eleinte állandóan velem volt, belém kapaszkodott, soha nem engedett el, egy másodpercre sem. Követelte a testem, a figyelmem. Aztán olyan lett, mint egy kislány, aki több órán át békén hagyott, amíg más helyeken kószált. Most olyan a gyász, mint egy tinédzser. Aki állandóan ott van, akit soha nem felejtek, de aki egy másik életet él, és hagyja, hogy én is éljem az enyémet, és aki egyszer-egyszer a legértelmetlenebb követelésekkel áll elő.

És most rajongani fogok. Líraian.
Mert ez nagyon női regény, écriture féminine, úgy, ahogy én szeretem. Ahol a hagyomány nem arra való, hogy korlátozzon, hanem hogy erőt és tartást adjon, ezért az ember szívesen és önként hajlik meg előtte. Dédanya meséli nagyanyának, nagyanya meséli anyának, anya meséli lányának. Forog a rokka kereke, szalad a fonal. Ha a nagyanyánál megszakad a fonal, a lány összeköti szépen, és továbbadja a saját lányainak. Szőttes készül belőle, indás-madaras, mesebeli mintás. Mert az emlékek néha elszakadnak, elfolynak, távolba tűnnek, újakat kell szőni helyettük, mesélni és kitalálni, szerelemről, gyerekszületésről, gyerekhalálról, apa, anya haláláról. És egyébként is mindig folyik itt valami, könny vagy egyéb testnedv. És odáig elmegy a dolog, hogy amikor az ember lánya az élete legfontosabb könyvét írja, akkor a terhesség tüneteit produkálja.

Köszönöm szépen, Arcturus, tökéletesen eltalált ajándék volt! Még mindig nem tudom, mivel tudnám viszonozni, de kitalálom!

És akkor egy személyes vallomás. 
Mindezt a regény utolsó harmadáig csak távolról, egy omladozó, de azért még létező falon túlról, hideg fejjel elemeztem és értékeltem. Örültem neki, de csak ahogy a más örömének örül az ember, azonosulni nem tudtam vele. Aztán egyszer az elbeszélő – már sokadszor – elkezdett sajnálkozni azon, hogy mennyi mindent elhallgattak a dédszülei a nagyszülei előtt, amit már soha nem fog megtudni – akkor valami elpattant bennem. Akkor sürgősen és azonnali hatállyal este fél kilenckor fel kellett hívnom édesanyámat, hogy anyu, demoströgtön meséld el újra, hogy nézett ki a dédapám tanyája, hány aszparágusz volt a szobában, és melyik ablaka van beépítve a nagyapámék háza falába!!! „Éééédes gyerekem, dolgozok!” De azért félóra hosszat mesélte.***** Na, akkor döntöttem a tíz pont mellett. Amelyik könyv ilyen hatással tud lenni az emberre, az megérdemli.

Már nem igazán tudom, látom-e a különbséget. Az, amire a gyerekkoromból emlékszem, olyan, mintha egy könyvben olvastam volna. Mintha nem is rólam szólna, hanem egy másik szőke hajú, copfos lányról. (…) Ugyanolyan világosan és ugyanolyan homályosan látom a rettegő kislányt az ágyban, mint mamát a székben, karácsonyi öltözékben. Ahogy Clyde-ot is látom az Amerikai tragédiában. Vagy a hercegnőket a mesekönyvben, amit nagymamától kaptam, egy rókával a címlapon. A csúdokat. Mamát és papát diákként Trondheimben. Látom Ellinort [az elbeszélő regényének főszereplőjét], aki nem bír felkelni a kanapéról, aki rakott nyelvet eszik a műanyag zacskóból. Látom őt, tudom, mi van vele.

Még akkor is, ha kivételesen slendrián módra van megcsinálva! Arról nem is beszélek, hogy aki a borítót készítette, annak halvány dunsztja nem volt arról, miről szól a könyv. (Megj.: a számikról pont ugyanezek a képek vannak a Mozaik Kiadó 12.-es nyelvtankönyvében is.) De a temérdek gépelési hibával és fordítói pongyolasággal egyszerűen meg kell tanulni együtt élni, ha akar valamit ettől a könyvtől az ember. Nekem rutinom van, ugye, szokva van, hogy észrevegyem a zsenialitást abban a szövegben is, amelyikbe oda nem illő betűk kerültek, vagy valamelyik mondatból kimaradt az állítmány. De azért legyenek már tekintettel a többi olvasóra is…

* Igaz, azért is, mert közben számos sürgetőbb olvasnivalóm akadt, pl. olyan, amit hamar vissza kellett adnom.
** Úgymint: hogyan veszett össze a dédmama az anyósával; hová van temetve a dédapa első feleségének kétéves korában patakba fulladt gyereke; melyik dédszülőnek kije hány évet töltött szovjet hadifogságban, és hogy jött haza Kínán keresztül (!); no meg hasonlók…
*** Nehogy azt tessék hinni, hogy az égvilágon semmire. Nincs minekünk olyan szerencsénk. 
**** …bár nem lehessen tudni ezeknél a méheknél, mondaná Róbert Gida…
***** Egyszer a buszmegállóban állt, mikor hasonló okból felhívtam, és mire jött a busz, fejből elsorolta, hány rokonunk él Pesten, kinek a harmadik unokatestvérei, és melyiknek az apja volt a szülőotthon vezetője az ötvenes években ott, ahol ő (anyu) született.

Ezt 2015. október 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Hát mit lehet még leírni erről a kis csodáról?
Ismertem régebbről, hogyne – próbáltam volna nem ismerni –, de így egyvégtében, az első oldaltól az utolsóig haladva, minden betűt és minden metszetet jól megnézve még soha nem olvastam végig. Szeptember másodika óta olvastam, szigorúan mindennap egy verset, kora reggel vagy késő este. Ma fogytak el.

Két-három-négy versszakos, ritkán hosszabb (de legfeljebb kétoldalas), gyermekhangon szóló csekélységek, néha alig többek egy felütésnél, máskor összetett történetet mesélnek el, de nem lesz tőlük okosabb az, aki nem figyel. Dalszerűek, csengő-bongó rímekkel összekapcsolt rövid, gyors ritmusú sorokból állnak, és látszólag botegyszerű mind, főleg a kötet első felében szereplő versek. Kell hozzá tíz-húsz oldal, hogy a gyanútlanul közlekedő olvasó rájöjjön, mennyire behúzták a csőbe. Ha rájön. Mert ez a kötet türelmes embereknek való. De hát az nekem van, egyéb sincs. És szerencsére nem is voltam gyanútlan, hiszen nem először vettem a kezembe ezeket a verseket.

Mert ez a kötet rögtön a címével becsap. Az ártatlanság és a tapasztalás dalai. A legtöbb ember az ártatlansággal (innocence) derűt, vidámságot, gondtalanságot asszociál, de egyúttal törékenységet és adott esetben talán még oktalanságot is – a tapasztalással pedig (experience) keserűséget, fájdalmat, beletörődést és talán erőt, mindenekelőtt pedig visszavonhatatlanságot: az ártatlanságból szükségszerű út vezet a tapasztaláshoz, de visszafelé soha. Blake kötete pedig az első oldaltól az utolsóig fenekestül felfordítja ezt a szigorú rendet.* Nála az ártatlanság nem a gond hiányát jelenti, hanem azt, hogy az ember a gondot, a szerencsétlenséget, sőt a gonoszságot is megérti, beleilleszti tudatába, és harmóniában él a külvilággal. A tapasztalás pedig – valami végtelenül összetett, lázadó és teremtő erejű dolgot, amelybe most egyáltalán nem merek belemenni, mert így is túlbeszéltem már saját magamat. Nem egymást kizáró fogalmak ezek, hanem – ahogy az alcím megsúgja – ugyanannak a léleknek kétféle állapota, látásmódja, amelyek közül bármikor választhatja bármelyiket. A két rész pontosan egyforma hosszú, egész sor motívum köti össze őket, versformák és témák kerülnek át egyikből a másikba, sőt nem egyszer a címek is azonosak, persze eltérő szöveggel.

Úgyhogy még a legegyszerűbb kis dalocskákat is nagyon figyelmesen kell olvasni, az áttetszőségük megtévesztő. Még arra is oda kell figyelni, mi rímel mivel, milyen szavak ismétlődnek, és mindenekelőtt: van-e kapcsolat, és ha igen, milyen, a szöveg és a kép között: erősítik egymást vagy kioltják egymás hatását.
Mert minden vers kétszer szerepel a kötetben: egyszer az eredeti formájában, a költő-festő-rézmetsző saját nyomtatású könyveit reprodukálva,** egyszer pedig mai nyomtatással, hogy könnyebb legyen olvasni, mert az eredeti képeken időnként elég lehetetlenül fonódnak-kapcsolódnak a betűk. Mindenütt egymással szemben a Blake-metszet és a csupasz vers, mint egymás tükörképei; egy betű se csúszik át soha a következő oldalra. Óriási hibát követne el, aki csak a szövegre figyelne. A kép nála sohasem sallang, nem illusztráció. Ott van a szöveg hátterében, előterében, a sorok körül és a sorok között, néha szinte megfojtva a verset, néha szinte teljesen szabadon engedve azt.***
Két példa: Az ártatlanság dalai közül a könnyed-naiv-csicsergős „The Blossom” („A virág” vagy inkább „A virágzó fa”) metszetén a derűs kis angyalkák valami szürreális vöröseslila képződményen ugrálnak, amely ugyan a földben gyökerezik és fenn ágakra oszlik, de ezek az ágak százszor inkább néznek ki lángnyelveknek vagy polipkaroknak, mint fának, virágnak pedig híre sincs. A tapasztalás dalai közül a híresen kísérteties, nyugtalanító, felforgató erejű „The Tyger” („A tigris”) képén a pokolbeli vadállat leginkább elégedett pofájú, cirmos kandúrmacskára emlékeztet.
Közhely, hogy az őrült és a zseni között csak egy hajszál a különbség – na, Blake ezen a hajszálon tartózkodott egész életében. Nem csekély teljesítmény.

A szembeni oldal üres szövege szinte szánalmasan csupasz a képekhez képest. Egyszer vettem Blake-verseskötetet képek nélkül (mentségemre szóljon, hogy nagyon olcsó volt), soha többet nem teszem. Inkább olvasom a neten, reprodukciókkal, mint hogy így üresen hagyjam. Ugyanígy fordításban sem mernék többet Blake-et olvasni. Hidegzuhany-hatása van. Pedig olyan zsenik fordították magyarra, mint Weöres, és még neki is beletört a bicskája. Azért is maradt Blake elszigetelt jelenség, azért nem lett olyan nemzetközi jelentősége, mint Danténak, mert nemcsak a képeivel van összekötve a művészete, hanem az angol nyelvvel is.

Szóval nagyszerű kis kötet ez, tényleg kötelező azoknak, akik Blake-et szeretik. És érteni akarják. Persze ez csak a bevezető Blake költészetéhez; az életmű legfontosabb darabjai a próféciák. Majd szépen sort kerítek azokra is.

* Ezért is nem szerették a saját korában. És ezért szeretem én, mint az okos és jó felforgatókat általában. 
** Utálta a kiadókat, független akart maradni tőlük, ezért minden könyvét saját nyomdájában, saját metszeteivel adta ki, ráadásul minden példányon kicsit másképpen színezte a metszeteket.
*** Még egyetemista koromból emlékeztem arra, hogy az sem mindegy, hogy a képeken a vonalak hullámoznak, meghajlanak vagy csavarodnak – a természetellenesen meghajlott alakok például mindig a fájdalom és az elnyomás üzenetét hordozzák. És tényleg.

Ezt 2015. október 16-án írtam. 

10/10

Kimaradt az életemből, pedig nem is egyszer felbukkant már az elolvasandók között, de mindig visszatartott, hogy hajdanában egy olyan ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet, akinek nemhogy könyvekkel kapcsolatos, de semmilyen ítéletében nem bíztam.*
Nem mondom, hogy jaj, de sajnálom, mert egyrészt már akkor sem voltam híjával az örömet okozó könyveknek, másrészt ez a könyv bármely térben és időben örömet tud okozni, tehát végül is nem maradtam le semmiről. 

Minden van benne, ahogy egy igazán jó könyvhöz illik: gyerekkor, család, társadalom (átlagos kisváros, amely a korabeli USA sűrített jelképévé válik), tisztességesen megrajzolt típusfigurák, nagyon szigorú társadalomkritika, angyali bájos humor, epekeserű irónia, folyamatosan újraértelmeződő alakok folyamatosan újraértelmeződő megszólalásai, és még feketerigó is. Illetve sokszavú poszáta. De szerintem (is) kitűnő ötlet volt feketerigónak fordítani, tekintve, hogy ez a madár él nálunk, sokszavú poszáta meg nem, és hülyén is hangzik a neve.
Mivel az előttem olvasók és értékelők már gyakorlatilag mindent leírtak a könyvről, nekem az a feladat maradt, hogy elmondjam, engem személy szerint mi érintett meg a legjobban. Először is természetesen Scout, akiben nem volt nehéz a gyerekkori önmagamat látnom – bár én sose voltam ilyen kitűnő, éles szemű megfigyelő –, és akinek megjegyzéseitől fülig ért a szám. Másodszor is természetesen Atticus, akihez hasonló apát kívánok mindenkinek. Harmadszor is a vénkisasszony Maudie Atkinson, kit az Úristen soká megtartson az összes virágával, az egészséges humorával meg az egyenes gerincével együtt. Negyedszer a tárgyalási jelenet, amelyet – hiába tudtam előre az összes fontosabb fordulópontját – egy ültő helyemben, teljes figyelemmel olvastam végig. Ötödször… hát a bizonyos „mockingbird”, akiről a végéig nem derül ki, hogy kicsoda, de akkor kiderül. Nagyon. 

Jólesett angolul olvasni, még úgy is, hogy a korabeli szlenget azért elég rendesen szótározni kellett. (De legalább most már tudom, hogy a fejtetűt a louse-on kívül még cootie-nak is mondják. Ne legyen rá szükségem.) A Bibliát kéne már végigolvasni egyszer angolul is (tervben van), akkor még jobban érteném az utalásokat.

* Az, hogy mégis előszedtem a könyvet, a filmnek köszönhető. Az, hogy a filmet megnéztem, egy másik filmnek köszönhető. Az Arábiai Lawrence-t néztem, legalább ötször, mindannyiszor felháborodva azon, hogy milyen alapon nem adták meg O'Toole-nak erre az alakításra az Oscart. Aztán kegyeskedtem megnézni, ki kapta helyette, aztán rábeszéltem magam, hogy nézzem meg, hátha megtudom, miért nem O'Toole kapta. Hát azért Gregory Peck is megérdemelte, szó se róla. Nem is tudtam Atticust másként elképzelni, mint az ő arcával. Bár fenntartom, hogy álmodozó angol régész-térképészből lett sivatagjáró katonából lett okos hadvezérből lett önjelölt messiásból lett dühöngő őrültet alakítani még mindig nehezebb, mint nyugodt és jellemes családapát és ügyvédet. A történetnek lett egyébként folytatása: most meg azon háborodtam fel, hogy Mary Badham miért nem kapott Oscart Scout szerepéért – valami zseniális!!! –, és ha már ott voltam, jól megnéztem azt a filmet is, amelyért a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart kiosztották. A csodatevő volt az, a siketvak Helen Keller szerepében Patty Duke-kal. Az állam leesett, és azóta is a porban hever. Valamint azóta is sajnálom szegény díjkiosztó bizottságot, hogy ilyen mezőnyben kellett igazságot tenniük. Mindenki nézze meg A csodatevőt. Meg a Ne bántsátok a feketerigót!-ot. Meg az Arábiai Lawrence-t.

Ezt 2015. október 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Fura, hogy éppen pár nappal azelőtt kezdtem bele egy fehérorosz könyvbe, hogy egy fehérorosz írónő megkapta a Nobel-díjat. Sose olvastam még semmi beloruszt (a soknemzetiséges kihívásokhoz kerestem), és ahogy vagy egy éve végignézegettem a magyarul megjelent fehérorosz életműveket (mind a nyolcat), Alekszijevics lett volna a másik, aki érdekelt volna. Na majd. 
Bikovtól kicsit tartottam, mert mégiscsak telerakták szovjet állami díjakkal, de a fülszöveg érdekelt, és már a legelején kellemes meglepetésként ért, hogy ez a könyv milyen jól meg van írva. Még csak a szele se legyintette meg a propagandának. Sőt. Pedig a veszélye megvolt. Ilyen kétdimenziós sablonfigurákat ennyire pontosan, szinte szeretettel megrajzolt, realisztikus környezetben még nem láttam. Környezet nélkül már igen: Verne regényeiben lehet mindenkiről ennyire holtbiztosra tudni az első megjelenés első percétől, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll-e. De Verne nem egy pár utcából álló belorusz kisvárosban mozgatja a figuráit majd négyszáz oldalon és negyven éven keresztül. A végére szinte már otthon éreztem magam benne. Ha odavinnének, lehet, felismerném a Baranovszkij-portát.

Paradox módon ettől jó a könyv. Ettől a klausztrofób, fojtogató hangulattól, amely az első oldaltól az utolsóig kitart. A II. világháború csak a háttér. Pedig a regény egyik idősíkja ’41-ben játszódik, benne a háború legmélyében, (akkor még) Belorussziában, mégse látunk többet egyetlen árva ütközetnél, mert abban a főszereplő Agejev azonnal súlyos sebet kap, és onnantól kezdve csak messziről ugathatja a frontot. A másik sík: a nyolcvanas évek, amikor a háború a veteránok számára sem egyéb már, mint anekdoták tárgya, amelyeket már olyan sokszor elmeséltek, hogy az emlék már a sok meséléstől is kifakult, mint ruha a mosástól.

Kivéve Agejevet. Mert ő nem mesél. Ő szorong és temet és még jobban szorong és még mélyebbre temet, mert a sebe miatt nemcsak hogy kikerült a frontról, amelyet legalább már ismer, hanem még be is került egy olyan világba, ahol mindig esik, mindig sár van és leginkább éjszaka, ahol a tájékozódási pontok elsiklanak vagy szétmállanak, ahol folyton várakozni kell valamire vagy valakire (leginkább az utóbbi, mert a kapaszkodónak használt emberek rendre eltűnnek a balfenéken), míg az ember idegei (az olvasóéi is) már pattanásig feszülnek, és ahol pillanatok alatt nagyon súlyos önellentmondásokba, akár még árulásba is keverheti magát szegény katona. Pusztán azért, mert úgy hiányzik neki az információ, mintha a lélegzet vagy a víz hiányozna. Csak félszavak hangzanak el, azokra is napokat, heteket kell várni. Szó nincs. Hideg van. Meg fájdalom. Meg krumpli. Az rengeteg.

Erre emlékszik vissza a megöregedett Agejev, aki feltúrja a régi kőbányát, negyven évvel korábbi emlékei helyszínét, olyasmiért, amiről már kezdettől fogva tudja, hogy tulajdonképpen értelmetlen. De persze nem is a kőbánya itt a lényeg, hanem az emlékezet. Azt kell kitemetni. Azt kell újra végiggondolni, mindazzal együtt, ami ebben a kisvárosban történt vele 41-ben. A tét: az életben maradás, a folytatás lehetősége.

Nem az én könyvem – túl nyomasztó és túl háborús volt ahhoz, hogy az legyen –, de azért egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam.

Utóirat: A szerzőt egyébként szeretik Szolzsenyicinhez hasonlítani. Hiába rakták tele állami díjakkal, sokszor kritizálták „pártszempontok alapján”. Nem is csodálom. Sőt, állítólag Miłosz meg Brodsky nagyon agitáltak mellette, hogy jelöljék Nobelre is. Na, annyira azért nem jó, de elmond valamit róla, hogy kiknek tetszett. 

Ezt 2015. október 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kicsit olyan, mint Ráth-Végh István könyvei, de ezt pontosabban megfogalmazni csak akkor tudnám, ha pontosan meg tudnám mondani, milyenek is a Ráth-Végh István könyvei. Egy rendkívül művelt, olvasott, kitűnő humorú, egyéni látásmódú könyvmoly anekdotikus hangnemben megírt ismeretterjesztő esszéi – jó lesz így, vagy kihagytam valamit? Na, Blumenthal is efféle, csak nem tud olyan jól írni, mint Ráth-Végh. Viszont elfogulatlanabb, tárgyilagosabb, mondhatnám: tudományosabb.

A kötet eleje és vége tetszett a leginkább, a közepe (az a csekélyke négyszáz oldal) valóban csak arra való, hogy illusztrálja-igazolja Blumenthal véleményét. Az a négyszáz oldal tartalmazza az eseteket: azoknak a gyerekeknek a történeteit, akik éppen a kritikus korban estek ki az emberi közösségből, kerültek akár a természetbe, akár végletesen zárt terekbe, majd évek múltán vissza, és jól-rosszul sikerült vagy nem sikerült beilleszkedniük. Keserű-szomorú történetek ezek, gyakran rémtörténetek – és nem mindig az az idő a legrémesebb, amelyet a gyerekek a közösségből kizárva töltenek.

Az ember beszédképességét előszeretettel használják az értelem mércéjéül. Más szóval azt a személyt, aki némának született, valamiféle beszédzavarban szenved vagy csak egy ismeretlen nyelven képes kifejezni magát, a társadalom alig fogadja el jobban, mint a vadembert. (…) Ám a beszéd elsajátítása nem mindenütt válik a társadalmi elfogadottság mércéjévé. Nem egy társadalomban a beszédzavarban szenvedő embert éppenséggel a sámánok vagy a szentek közé sorolják.

Az eleje és a vége a leginkább esszészerű, ahol azt foglalja össze, mit gondoltak az emberek sok-sok száz év alatt az ember és állat közötti különbségről – meg arról, mi mindenre „jogosítja fel"* az embert ez a bizonyos különbség.

(…) amilyen mértékben hajlandók vagyunk rá, hogy az állatot felértékeljük és ámulattal fedezzük fel benne a kommunikációképesség legszerényebb jelét is, éppoly buzgón nyilvánítjuk fajidegenné azt az embert, akinek ismérvei túlontúl elütnek a mieinktől. E baljós jel jegyében zajlott például Európa és Amerika találkozása. Kolumbusz és utódai a karibi térség meztelen indiánjainak „vad” megjelenését mintegy felhatalmazásként értelmezték arra, hogy rabszolgasorba döntsék, kizsákmányolják és adott esetben lemészárolják őket. Nem sokat segített az sem, hogy 1537-ben III. Pál pápa Sublimis Deus című bullájában végre elismerte: az új-hispániai idegeneknek is halhatatlan a lelke. A fekete afrikaiakkal folytatott rabszolga-kereskedelem és az amerikai Dél államaiban dívó rabszolgagazdaság csak addig állhatott fenn, ameddig a fehér kereskedők és gazdálkodók meggyőződéssel hittek a feketék alacsonyabb rendűségében.
(…)
Az ember és az állat közötti határterület tehát bizonytalan, veszélyekkel, félreértésekkel és reményekkel teli zóna – és ezen a területen éltek a mi vadembereink is. Emiatt gyakran látnak bennük a két világ közötti közvetítőt, és ennek megfelelően kihasználták őket.

Illetve nem is ez a legfontosabb. Hanem a határsáv. A „Zóna”, a mezsgye. Mert azt könnyű megmondani, mi vagyok „én”. Azt is, mi az, ami „idegen”. De a kettő között mindig lesznek átmenetek, és azok aztán az igazán veszélyesek. „Még” nem ember, „már” nem állat. „Már” hasonlít hozzám, „már” kezelhetem kísérleti-megfigyelési alanyként, „még” nem kell felelősséget éreznem iránta, „még” bánhatok vele úgy, mintha nem volna lelke. Különben is, mi az, hogy lélek? Olyan neki nincs is. Csak nekem van.

Ha azonban a következő, Penny Pattersonnal folytatott párbeszéd nem a gondozónő kitalációja, úgy a gorilla még gondolkodik is. Amikor Koko és gazdája egy gorillacsontváz képét nézegették, dr. Patterson megkérdezte:
Patterson (kézjelekkel és hangosan): Él-e ez a gorilla vagy halott?
Koko (kézjelekkel): Halott, viszontlátás.
Patterson: Mit érez a gorilla, ha meghal? Örül, bánkódik, fél?
Koko: Aludni.
Patterson: Hová mennek a gorillák, ha meghalnak?
Koko: Kényelmes lyuk. Viszontlátás.
Patterson: Mikor halnak meg a gorillák?
Koko: Gondok, öreg.

(Ha valaki ebből azt a következtetést vonja le, hogy nem a vadember tud igazán veszélyes lenni, hanem a tudós, aki dolgozik vele, az nem jár messze az igazságtól. De azért rendes emberek is szerepelnek a történetekben… úgy mutatóba.)

Azt hinnők, a napilapok és a televízió korában a bennünket nap mint nap elárasztó tudósítások megalapozottabbak, mint a régebbi, kevésbé mediatizált korok meséi és hiedelmei. Ám az információs korszakban az áldozatokat és a tetteseket bámulatos gyorsasággal dolgozzák fel szórakoztatás és horror egyfajta elegyévé. S mivel a hírekben szereplő emberek többnyire nem személyes ismerőseink, hamarosan újra elnyeli őket a feledés (…).

Sajnos Blumenthal nincs olyan jó író, sem olyan jó filozófus, hogy igazán újat tudjon mondani a témáról. Viszont minden kutatók gyöngye, aki irdatlan mennyiségű anyagot szed össze, és mindennek nagyon alaposan utánanéz.** Nehezményezte egy értékelő, hogy az egyes eseteket igazából csak leírja, alig kommentálja – tény és való, de azért, mert üres spekulációkhoz nincs kedve. Ha valamiről nem talál elég adatot, éppen csak megemlíti. Legfeljebb még körbeírja, hogy mennyire tartja hitelesnek. Mit mondjak, meggyőzően tudja kimutatni a fikciót.*** („Esz ety finom úri kifejezés, asztat jelenti, hoty hazukság.”****) Amikor viszont (elég ritkán) bőségesen áll a rendelkezésére adat, akkor elengedi magát, akkor kisesszét ír az eset köré. Teljesen korrekt kisesszét egyébként, senki se vádolhatja elfogultsággal, kivéve, amit a kiszolgáltatott nyomorultak és elfeledett jótevők iránt érez, azt meg megengedem. Elfriede Jelinek is erre rezonált, amikor ilyeneket írt az előszóba: 

Milyennek képzeljük azt a fajta magányt, amelyben vannak ugyan lépések – gyakran négykézlábasak, ahogy az állatoktól ellesték, mert úgy sokkal gyorsabb a helyváltoztatás –, de az állatokon kívül senki nem lépdel mellettük, úgy, ahogy mellettünk lépdel a beszéddé vált tudat? (…) De az idegenek, a vademberek húsában-vérében nem lakozik semmilyen ige, ők – ha az ilyen gondolatot egyáltalán el lehet viselni – tökéletesen egy szál maguk vannak.

Mindenesetre Defoe-t nagyon elintézi. Kimondatlanul, de nagyon. Még hogy önmagában boldoguló, a semmiből egy lakatlan szigeten civilizációt építő polgár… Blumenthal történetei azt igazolják, hogy milyen törékeny az emberi elme, milyen jól működik az emberben az utánzás és alkalmazkodás, mennyire könnyű tartós magányban a környezethez idomulni és elveszíteni hangot, emlékezetet, tudatot.

* Remélem, érzékelhető az irónia.
** Kivéve a Hany Istók történetét!!! A mocsok!!! Pedig három magyarországi esetet is felsorol a könyvben, és ez messze a leghíresebb, hogy hagyhatta ki?!
*** Veszélyes bölcsész. 
**** Fülig Jimmy-apokrif.

Ezt 2015. október 7-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Már akkor a fentiekkel akartam kezdeni a leendő értékelést, amikor a regény kétharmadához értem. Akkor már határozottan úgy éreztem, hogy a dán szerző nemes versenybe bocsátkozott a tizenegy évvel korábban megjelent lengyel regénnyel.

Nagyon szép könyv ez, Nobel-díjat is kapott a szerző, úgyhogy nem értem, Sienkiewicz könyvével ellentétben miért nem adták ki a II. világháború óta újra magyarul. Előtte bezzeg több kiadást is megért.*

Nem tudom eldönteni, hogy azért-e, mert Sienkiewicz jobb író lenne Gjellerupnál. Tény, hogy a Quo vadis? monumentális történelmi tablót nyújt, egy-két egysíkú, de még több összetett és izgalmas figurával – Gjellerup könyvéről ugyanezt nem lehet elmondani. Az összes szereplő egysíkú, gyakorlatilag mesefigurák egy jól kitalált, ám a szó klasszikus értelmében nem kifejezetten „izgalmas” történetben. No de nem is pont ugyanaz a célja Gjellerupnak, mint Sienkiewicznek, és nem is olyan „látványos” történelmi korral dolgozik. Indiában senki nem akarta Buddha követőit oroszlánok elé vetni.

A kor: Buddha öregkorának ideje. A cselekmény: két beavatódás története, a regény felénél egész ügyesen összeillesztve. A főszereplők: egy férfi és egy nő (Kámanita és Vaszitthi), két szerelmes, akik különböző utakon, különböző próbatételeken át jutnak el ugyanahhoz az igazsághoz.**

És talán csak a szerelem és a hűség az egyedüli Valóság, amely nevet és alakzatot változtat. Ez a kettő a dallam, mi pedig lantok vagyunk, amelyeken amaz felhangzik. A lant széttörik és az új lantra ajzzák a húrokat; ám a dallam ugyanaz marad.

Közben csodálatos indiai tájakon járnak, találkoznak pazarlással, galádsággal, hatalomvággyal, rablóbandával, bosszúval, megtért bűnössel, a szútramagyarázatok jóindulatú (és ettől nem kevésbé vicces) paródiájával – mindennel és mindenkivel, ami egy kalandregényhez csak kell. És hát persze magával Buddhával is. 

A szakadék mély árnya fölött messze tájra szállt a tekintetünk, láttuk, amint a két folyam ezüst szalagjai végigkígyóznak a mérhetlen síkságon és egyesülnek ama megszentelt helyen, melyet „hármas fürt”-nek neveznek, mert az a hit felőle, hogy a mennybeli Gangá mint harmadik ott csatlakozik hozzájuk. És Vaszitthi meg is mutatta nekem a fák koronája fölött a mennybeli Gangát, – mert ezt a szép nevet adják ott az égi fénysávnak, melyet mi lenn délen tejútnak [sic!] hívunk.

Az allegorikus váz kitűnően működik: Kámanitát és Vaszitthit a kölcsönös földi szerelem indítja el a zarándokúton, különválásuk után mindketten alantas (sőt komikus) helyzetbe, szenvedések közé jutnak, mindketten a maguk módján bűnbe is esnek, majd egy harmadik bűnös megtérése túljuttatja őket a holtponton, meghallgatják Buddha tanításait, és ez – megint csak két különböző módon és időben – hozzásegíti őket a beteljesedéshez, jelen esetben a nirvánához.

Vagyis itt nem az volt a cél, mint Sienkiewicz esetében, hogy korrajzot kapjon az olvasó, hanem a címben megjelölt zarándokút(ak) ábrázolása. Ahhoz meg a sablonalakok passzolnak jobban. Ezt el kell ismernem, hiába hiányzott nekem olvasás közben az az élmény, amelyet egy Petronius, egy Chilon, egy Euniké nyújthat.  Eltekintve egy üdítő kivételtől, Vadzsasravasztól, aki amolyan igazi komikus-veszedelmes, erkölcstelenségében is jóindulatú figura...

A szent Véda arra tanít bennünket, hogy az egyedüli valósággal Létező, a legfelsőbb Istenség a Brahman. De ha ez igaz, akkor minden gyilkolás nyilvánvalóan csak merő csalódás és látszat.
(…)
Ezek után nem foroghat fenn többé semmi kétség afelől, hogy ama tan az erőszakot tévők pokolbeli bűnhödéséről [sic!] csak a gyengék kitalálása, hogy az erősek erőszakosságától megvédelmezzék magukat azáltal, hogy ez utóbbiakat megfélemlíteni próbálják.
És ha a Védák néhány helyen mégis ezt a tant hangoztatják, akkor e helyeket – mivel az alapelvekkel összeegyeztethetetlenek – bizonnyal a gyengék csempészték a Védába, meghamisítván ezt.
Ha tehát a Rigvéda azt mondja, hogy jóllehet az egész világ tulajdonképen [sic!] csak a Brahman; az Isten mindamellett azt az embert ismeri el a Brahmantól leginkább áthatott lénynek: – akkor immár el kell ismerni, hogy az emberek közt viszont az igazi és valóságos rabló a Brahmantól leginkább áthatott lény s ilyképen [sic!] a Teremtés koronájának tekinthető. Ami azonban a tolvajt illeti, ki nem emelkedik a rabló színvonalára, minden további fejtegetés nélkül is kitűnik, – mivel az Irás [sic!] gyakran hangoztatja, hogy ez a felfogás: „ez itt az enyém” csupán önámítás és hívságos tévhit, amely az embert a legmagasabb cél elérésében gátolja, – mondom, kitűnik ebből, hogy a tolvaj, aki épen [sic!] ama tévhitnek „ez az enyém” állandó és tényleges tagadását tűzte ki élete feladatául, a legmagasabb Igazságot képviseli. Mindamellett a rabló, épen erőszaktevése folytán, magasabban áll a tolvajnál.
Ezzel a tényt, hogy a rabló a Teremtés koronája, úgy az észbeli megfontolás, valamint az Irás érveinek alapján bebizonyítottuk és így ez megdönthetetlennek tekinthető.

...kár, hogy olyan szigorúan elbánik vele a regény második fele. 

A kort, a buddhizmus hatásának kezdeteit tényleg nagyszerűen ismerte Gjellerup, magát ezt a vallást és filozófiát is,*** és a meséiket is felhasználta a regény megírásához.

Amitől nagyon Quo vadis?-os lett: az egész regényt az első szótól az utolsóig mindenestül átitatja a vallás; a lány húzza maga után a fiút a megtérés útján; a lány hallgatja (a városlakókkal együtt az erdei tisztásra kivonulva, a földön ülve) Buddha beszédét úgy, hogy meg is érti, és ő közvetíti mindezt a sokáig tévelygő Kámanitának; a regény „kisebbik” gazembere bántani akarja a buddhista híveket, ehhez képest egyik napról a másikra megtér, és a továbbiakban következetes hűséggel ragaszkodik vallásához; a „nagyobbik” gazember marad magának, megtérés esélye nélkül… és akkor még a főhősnőt segítő gyermeklelkűen vallásos cselédet nem is említettem – bár ő itt nem férfi, hanem nő. A többi párhuzamot nem sorolom – azok inkább aprócska, kísérteties ráismerések, amelyekhez oldalakat kellene idéznem. Úgy általában sokszor volt olyan érzésem olvasás közben, hogy bár Gjellerup a buddhizmus népszerűsítését tűzte ki céljául, azért ahol tudta, európai ízléshez idomította a cselekményt, a jellemábrázolást, a stílust, hogy a mi fülünknek ismerősebben csengjen és könnyebben befogadhatóvá váljon a történet. Sikerült is neki – nekem tetszett a könyv.

Kámanita körül égbenyúló malachitszikláktól bezárt völgykatlan szélesedett és ennek közepén állt a csodafa.
A törzs és az ágak símafényű [sic!] piros korállból [sic!] voltak; valamivel sárgásabb piros volt a göndörödő, bolyhos lombozat, melyből mély karmazsinszínű virágok parázslottak elő.
A sziklatetők és a lombkorona fölé sötétkéken terült az égbolt és egyetlen felhőcske sem jelent meg rajta. Az égi szellemek zenéje is alig-alig hatolt idáig, ami a légben reszketett, olyan volt, mint régen hallott dallamok emléke.
Csupán három szín uralkodott itt: az égbolt kék azúrja, a szirtek malachitzöldje és a fa korállpirossága. És csak egyetlenegy illat, a karmazsinvirágoknak az a titokkal teljes, minden mástól különböző illata, mely Kámanitát ide vezette.

A fordítás pedig igazán gyönyörű. Baktay Ervin tényleg mindent beleadott ebbe a szövegbe. Az ő neve eleve garancia arra, hogy a vallási szakkifejezések és az ókori indiai irodalomra való hivatkozások mindenestül a helyükön legyenek, de hogy ekkora költő volt, azt tényleg nem gondoltam volna.

* Nagyon sok nyelvre lefordították a maga korában. Nézem az Amazont: az angol fordítása rendszeresen újra megjelenik. Pedig már gyanakodtam, hogy azért nem olvassák, mert tömegmészárlás híján nem lehetett belőle hollywoodi szuperprodukciót csinálni. Saját hazájában viszont gyakorlatilag elfelejtették – legalábbis a Wiki szerint. Igaz, hogy a szerzője enyhén szólva kompromittálta magát a II. világháború idején; de a regény megjelenésekor még nem. 
** Nem is igazán értem, miért csak Kámanita szerepel a címben, mert Gjellerup vigyázott, hogy kb. ugyanakkora teret szenteljen mindkettejük megtérésének. A regény első felében Kámanitáé a szó és a tér, Vaszitthi csak mellékszereplő, a regény fele után viszont Kámanita háttérben marad, Vaszitthi lép előre, és ő kapja meg a szót is.
*** Legalábbis a fordító, Baktay Ervin ezt írja, és ha valakinek, hát neki el is lehet ezt hinni. 

Ezt 2015. október 4-én írtam. 

Pontszám: 10/8