Ritkán szoktam verseskötetet elejétől végéig olvasni. Még ritkábban rögtön megjelenés után megvenni. Ennek a kötetnek a megszerzésére egynémely kedves molytársak vettek rá, akik (igaz, elsősorban nem a szerző verseiről, hanem a regényeiről írva) eszembe juttatták, mennyire érdekeltek engem egyetemista koromban Oravecz Imre versei.
Fura egy kötet, de a legkevésbé se bántam meg. Viszont borzasztó nehéz itten okosságokat írni róla, éppen azért, mert verseskötetről nem szoktam. Meg mert amilyen vékony, olyan lassan haladtam vele.
Hát akkor leltározzunk.

Amit szerettem benne:
Tárgyilagos, szenvtelen hangnem. (Nem mindenütt, de a legtöbb helyen ilyen.) Amióta a kamaszkorból kinőttem, valahogy jobb szeretem az olyan verseket, amelyek nem az érzelmekre igyekeznek hatni. Különösen, ha olyan témákról szólnak, amelyek mindenkit érintenek, és elsősorban érzelmileg (elszakadás szeretteinktől, szülő-gyerek-viszony, öregedés, magány, halál). Azért szeretem ezt a fajta tárgyilagosságot, mert éppen ez teszi lehetővé az általánosítást. Hogy bárki, bármelyik olvasó (én is) magára vagy a környezetére vonatkoztathassa, amiről szó van. Hogy olyasmit is találjon benne, ami a versen túlmutat.
Tömörség, sűrűség. Emiatt nehéz olvasni. Mert egyébként ne tessék semmi elvontra gondolni, ez nem az a költészet. Viszont – különösen a kötet első harmadában – elég gyakran előfordult, hogy 2 db egyenként nyolcsoros vers elolvasása után azt mondtam: ennyi elég is lesz mára, köszönöm szépen. Majd estig hígítom egy kicsit a fejemben.

Tél előtt

A teraszon vagyok,
még melegít a nap,
de hamarosan hideg lesz,
és nem lehet kiülni,

a feltétlen gyermeki szeretet ideje tizenkét év,
kisfiam öt év múlva lesz tizenkettő,
utána mégsem volna jó élni.

Egy vers egy gondolat. Vagy még inkább: egy kép. Három vonallal odarajzol valamit az olvasó elé, azt' kezdjél vele valamit. A „Távozó fa” vagy a „Madárnapló” darabjaiban ez különösen erősen és hatásosan látszik. Azok tetszettek egyébként a legjobban, meg a kötet eleje.

Változás

Napsütötte, kopár juharfa,
mögötte, háttérként, kéklő, téli ég,

egy élesen kirajzolódó ágra széncinke száll,
enyhén meghajlik alatta,
és úgy marad,
míg tova nem röppen.

Gondos válogatás. Nem tudom, milyen alapon választotta ki a költő, hogy mely versek kerüljenek a kötetbe, de nincs ismétlődés, nincs újraírás. Mindegyik különbözik minden mástól.
Gondos kidolgozás. A versek annyira egyszerű szavakból állnak össze, annyira egyszerű, szinte köznapi mondatokká, hogy az olykor még engem is zavart. Elsőre észre se venné az ember, csak ha utánanéz a versek korábbi megjelenéseinek, hogy ezeken jó sokat csiszolt a költő, mielőtt a kötetbe berakta őket. Innen lejön egy szó, oda még kell kettő, itt a pontosvessző nem egyértelmű, legyen helyette kettőspont… Ez énnekem mindig imponál. 

Esti kontúr

Az árnyékok kúszása véget ért,
a völgyben félhomály,
már csak nyugaton van fény a hegy mögött,

kirajzolja a gerinc vonalát,

ezért élsz még,
ezért a kontúrért.

Abszolút szubjektív szempont: FALUSISÁG! Bocs, ezt egyértelműbben nem tudom megfogalmazni. Nem ájulok el egy verstől csak azért, mert olyan helyszínt választ (erdő, csatornapart, falusi kisbolt stb.), amelyhez hasonlók vettek körül engem is gyerekkoromban, de ha ezt egy vers úgy tudja megcsinálni, hogy abszolúte hiányzik belőle minden idealizálás, vágyakozás és nosztalgia, viszont van benne természeti kép*, akkor én nagyon hálás közönség vagyok. Semmi nem zavar jobban, mint a városi ember rácsodálkozása a falura. Na, itt ilyen nincs.**

Visszatérő kép

Este,
alföldi tanya,
tanyaudvar,
az udvaron eperfa,
az eperfán tyúkok,
az eperfa alatt asztal,
az asztalnál a gazda családja és jómagam,
távolról halk mennydörgés,
és egy-egy villámlás a látóhatár felhőiben,
de nyilvánvaló,
hogy nem lesz vihar,
meleg légáram a levegőben,
magányos békakuruttyolás egy közeli semjén irányából,
rágászaj az istálló felől,
különben csend és béke,
lassan egészen besötétedik,
már csak a ház fehér fala világít,

nem volt eperfánk,
soha nem jártam alföldi tanyán,
nem álmodtam ilyennel,
olvasmányaimban sem találkoztam hasonlóval,
és azt sem értem,
hogyan érhetnek rá ennyire esti végzésidőben,

mi ez, honnan jön?

Amit nem szerettem benne:
Amikor a beszélő nézőpontja megszűnik tárgyilagosnak és kívülállónak lenni, és hirtelen érzelmességbe csap át. Ami tökéletesen érthető és helyénvaló, ha az ember a fiáról beszél, csak én nem személyes vallomást olvasni nyitottam ki a kötetet. Valahogy nem szeretem az ilyen nyilvános személyes vallomásokat. Ha a családtagjaimtól, barátaimtól hallom, rendben van, de ha egy idegen tárulkozik ki ennyire mélyen, lesunyom a fejemet és elfordulok. Ettől még a versek nem lesznek rosszabbak, csak nekem nem tetszenek.

Megjegyzés: A kötet utolsó ciklusa angol nyelvű versekből áll. Az előttük levő pároldalas bevezető után ez abszolút helyénvalóvá is válik, és tökéletesen igazat adok Oravecz Imrének abban, hogy ezeket a verseket magyar költő létére is csak angolul lehetett megírni.

Challenge

Living makes me feel lonely,
living and writing make me feel more lonely,
living and writing in English in Hungary
make me feel the most lonely
but I cannot resist the challenge.

* Lehetőleg pontos állat- és növénynevekkel. Mint itt. Nem mintha biológiakönyvvel a kezemben akarnám olvasni a szövegeket, nem ezért fontos a pontosság. Hanem mert ezzel a módszerrel úgy jelennek meg az állatok és növények, mint személyes ismerősök. Mint mikor valakinek nemcsak a vezetéknevét, hanem a keresztnevét is meg tudjuk mondani, mert mindennap látjuk az illetőt.
** Feltehetően azért, mert Oravecz Imre nem városi ember, mégpedig saját választása alapján nem az. Ez pedig ugyancsak imponál nekem. Na de ez csak a költőre vonatkozik, nem a versre.

Ezt 2015. december 30-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Mi kell a tökéletes (és időtálló*) karácsonyi történethez?

Kell 1 db kiszikkadt lelkű, zsugori vén bűnös, akinek megnyilvánulásait egyszerre lehet utálni és kiröhögni. Kell 1 db komor, ködös**, füstös, mocskos, hideg londoni éjszaka. Kell 4 db kísértet, amelyek különböző helyeket foglalnak el az „ijesztő” és a „barátságos” közötti skálán. Kell 1 db szeretni való megváltástörténet, amelyre, mint fonálra, a regény minden jelenete felfűzhető. Kell továbbá 1 nagy adag érzelmesség (ebből azért elviseltem volna kevesebbet is), és ennek ellensúlyozásául kell 1 db viktoriánus London (a helyébe sajnos elég sok más korszak elég sok más városa behelyettesíthető), amely hol hétköznapi, hol látomásos, hol mind a kettő egyszerre, mindenesetre jóval szorongatóbb és nyomorúságosabb bármilyen kísértetnél. És akkor már tényleg csak egyvalami kell: 1 db dickensi humor, amelytől egy közönséges kopogtató is egyszerre lehet félelmetes, mulatságos és szeretetre méltó. 

És hát bizony ez az a karácsonyi történet, amelytől az ember hirtelen segíteni akar másokon, és örömet okozni. :) Az pedig sohasem jöhet rosszul.

Szerettem volna az értékelés elejére írni, hogy „újraolvasás vége”, de olvasás közben meglepetésszerűen rájöttem, hogy én ezt a könyvet még nem olvastam! Annyiszor láttam annyiféle adaptációját (képregény, film, színház, musical), hogy tökéletesen meg voltam győződve róla, hogy én ezt olvastam. Pedig bizony hiba lett volna kihagyni. Sok mindent gondoltam volna, de hogy ez a történet ilyen gyorsan és ilyen tökéletesen a hatása alá vonjon – úgy, hogy tízéves korom óta ismerem –, azt nem. Annyi giccs, annyi hamis csillogás tapad a karácsonyhoz – eszement jól esik igazi fényt látni. Még ha az kísérteties is.

És most konkrétan jó volna elölről kezdeni. Mert ezt pont úgy jó olvasni, ahogy én az utóbbi két napban: amíg a sütemény sül, amíg a felmosott padló szárad, amikor egy kicsit belefáradok az asztal mellett álldogálásba, vagy éppen este, elalvás előtt. Úgy tovább tart. Ez a regény ugyanis gyalázatosan RÖVID! Szerencsére van olyan, hogy újraolvasás, és vannak jó filmadaptációk. Nekem eddig az 1999-es verzió tetszik a legjobban (teljes egészében fenn van YouTube-on), az tud egyszerre ilyen félelmetes, mulatságos és szeretni való lenni.

Hát szóval boldog karácsonyt, és Isten áldjon mindenkit. 

* 1843 óta, amikor először megjelent, konkrétan soha, egyszer se fordult elő, hogy ne lett volna éppen aktuális kiadása. Nem volt olyan, hogy „sajnáljuk, elfogyott, újra kéne nyomni.”
** Bár Angliában valóban gyakran esik az eső és száll le köd, azért annyira nem, amennyire Anglián kívül gondolják. Akkor miért gondolják? Megbízható értesüléseim szerint azért, mert Dickens regényeiben viszont tényleg állandóan köd van! És igaz, hogy nem olvas mindenki Dickenst, aki valaha ködösnek hitte Angliát, viszont az ilyen sztereotípiákat az ember rendszerint hallja valakitől, aki hallotta valakitől, aki hallotta valakitől, aki olvasott Dickenst. 

Újraolvasás két nap múlva, értékelés SPOILEREKKEL folytatódik:

Miután elolvastam a regény előszavát is, tényleg nem bírtam megállni: tegnap (25-én) éjszaka elkezdtem elölről. Ebből következően ma (26-án) reggel pont ugyanúgy elkéstem volna bármiféle munkából, mint Bob Cratchit ama nevezetes 26-án reggel. :)

Az előszónak igaza van: a regényszöveg pontosan ugyanúgy „adakozik”, mint ahogyan az a karácsony szellemének megfelel. Itt minden szétfolyik és túlcsordul. A köd hömpölyög az utcákon, bejön a kulcslyukon – a fény árad a kísértetek nyomán (és aki angolul olvassa a regényt, az tudja, hogy aki Tiny Timet viszi a vállán, annak terhe „light”, vagyis könnyű, de ugyanez a szó jelenti a fényt is) – a nevetés pedig fertőz, illetve szüli/nemzi az újabb nevetéseket. Odáig elmegy az elbeszélő, hogy állítása szerint a jóindulatú embert ha ledöfi a halál, jó cselekedetek spriccelnek ki belőle, és örök élettel árasztják el a földet. 
És pontosan ugyanígy árad a regény stílusa. Itt, ha valamit el lehet mondani három jelzővel, Dickens nem áll meg egynél – és ha nyolccal is el lehet mondani, hát nem áll meg háromnál sem. Erre valók a könyv leírásai: megalapozzák a nagy-nagy átváltozást. (Ez is az előszóban van.)

Így másodjára olvasva az is jobban látszik, hogy ez tényleg gótikus regény. Attól, hogy a háttér nem valami ódon kastély, hanem a modern nagyváros, attól az nem lesz sem kevésbé ijesztő, sem kevésbé gonosz. Tessék csak az orgazda odújára gondolni, ahol négy hátborzongató figura pontosan úgy osztozkodik egy halott vagyonán, mintha démonok marcangolnának szét egy hullát – Dickens szavait használom, nem én találom ki! A természetfölötti elem is stimmel, ráadásul a kísértetek közül legalább kettővel azért én se nagyon szeretnék találkozni, az utolsó konkrétan nem egyéb árnynál, és olyan, mintha denevérszárnya volna.*** A különbség a többi gótikus regénytől „csak” az, hogy a középpontban a megváltás áll, nem az elkárhozás. 

Egy hibát is hadd említsek meg. Dear Mr. Dickens, én mint könyvének (sajnos soha nem létezett) szerkesztője, hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy túl hamar elkezdődik az a bizonyos átalakulás. Teljesen rendben van, hogy egy teljes észre téréshez fel kell idézni Scrooge-nak, hogy neki is volt valaha gyerekkora, volna családja és barátai, végül pedig megmutatni neki, hogy merre tart jelenleg a sorsa. Kitűnő ötlet. Na de az utolsó már gyakorlatilag fölösleges, mert annak a mocsok Scrooge-nak már az elmúlt karácsonyok végiglátogatásakor két perc se kell, hogy elsírja magát! A harmadik kísértet látogatására már szabályosan vágyik, bármennyire fél tőle! Fokozatosság, ideig-óráig tartó önáltatás vagy valami…? Hát ez az ember kezdettől fogva nem is volt reménytelen eset!
De azért ennyitől nem vonom vissza a pontozást.
(Egyébként van olyan adaptáció, amelyikben helyreütik ezt a hibát. Három igazán jó adaptációról írtam itt.)

*** Hadd hívjam itt fel a figyelmet ismét a 2009-es animációs filmváltozatra, amelyben ez a kísértet egy darabig szó szerint Scrooge árnyéka. Sajnos nem túl sokáig. Pedig mekkora ötlet volt. Úgyhogy még mindig az 1999-es tetszik jobban, amelyik élőszereplős. 

Ezt 2015. december 23-án és 26-án írtam, 2020. december 21-én egészítettem ki. 

Képek forrása: Time.com, Silverpetticoatreview, Victorianweb, Homeforfiction, Fords.org, Disney.Fandom.

Pontszám: 10/10

Tove Janssonnal a viszonyunk igen ellentmondásos.
Rég önálló olvasó voltam, mikor megkaptam A láthatatlan kisgyerek című kötetét, úgyhogy drága jó szüleim szerintem még ma se tudják, mit nyomtak a kezembe. Groteszk kis meséivel, nyomasztó helyszíneivel, nyomokban emberi lényekre emlékeztető szereplőivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni.* Talán éppen ezért újra meg újra elolvastam őket.** Hogy majd most érteni fogom. Vagy most. Vagy most. És manapság meglepetten jövök rá, mennyivel többre emlékszem belőlük, mint bármely más, „normálisabb” mesékből.
Jansson*** tud valami nagyon-nagyon, szinte megfoghatatlanul furcsát: a kísértetiest és nyomasztót túlélhetővé, sőt barátságossá változtatja, úgy, hogy az közben mégis kísérteties és nyomasztó marad. A szándék, gondolom, az, hogy a gyereket átsegítse a gyerekkor szorongásain – és talán az, hogy a felnőttkor szorongásain is enyhítsen egy kicsit.
A napokban megint eszembe jutott a neve, nézegetni kezdtem az értékeléseket, és megtaláltam ezt a kicsi kötetet, alatta sok-sok dicsérettel, hát kíváncsi lettem rá, vajon ma mit tud ez a mese csinálni velem. Így karácsony előtt.

Mindenekelőtt összezavart. Mint kiderült, Jansson műveinek háromféle magyar fordítása létezik, és a neveket mindegyik egészen, de egészen másképp fordítja. Amit nem igazán értek, mert szerintem a „Kószlászbóklász” pont annyira megfelel a célnak, ha nem jobban, mint a „Vándor”, az pedig, hogy „kicsi Morr”-ból hogy lett „Varkocs”, teljesen tisztázatlan előttem. De mindegy, ezen túltettem magam.
Az alaptörténet a szokásos félelmetes-nyomasztó események sora: természeti katasztrófák és emberi rosszindulat irányítják a cselekményt, teszik hontalanná és szakítják el egymástól a családtagokat és barátokat. Rémálom, lidércnyomás, ahogy a cím és a fülszöveg ígéri.
Csak egyvalami van végleg és tökéletesen száműzve ebből a lidércnyomásból: a félelem.
A szereplők semmitől nem félnek, tehát jó eséllyel a mese olvasói se fognak. Ettől lesz meglepő és groteszk a mese, mert ebből a félelemtelenségből aztán számtalan vicces és ámulatba ejtő helyzet következik. Amelyek során az ember nemcsak az elveszett családtagjait, hanem még a boldogságot is megtalálhatja.

A figurák sokkal emberibbek, mint korábban bármikor érzékeltem volna (Pityer érzelmes-sértődékeny, Varkocs igazi „rossz gyerek”, Vándor most is a legfelnőttebb, bár a rászakadó felelősséget nehezen viseli), és most már a poénokat is értettem, amelyeket gyerekkoromban halálosan komolyan vettem volna. (Viszont – be kell vallanom – most is a múminok a legkevésbé rokonszenvesek az egész katyvaszban. Az összes többi szereplőt jobban szeretem náluk. Pedig jó kis banda, de mégsem az igazi.)
És azt hiszem, ettől a mesétől egy percig se féltem volna annak idején. Nem értettem volna, de nem ijedtem volna meg tőle.
Viszont nem is emlékeznék rá úgy, mint Kalamálira, aki hitt a balszerencsében… Sem pedig az ő porcelánmacskájára és rongyszőnyegére… Sem pedig az éjszakai vidámparkra, amely úgy festett, mint egy összegyűrt és eldobott cukorkászacskó…

Ezért nem kap tíz pontot a mese. Mert A láthatatlan kisgyerek meséinél, ha szelídebb is, de gyengébb is. Nem olyan sokrétű, nem olyan érteni való, feleannyira se „idegesítő”, se jó, se rossz értelemben. És még csak Kalamáli sincs benne… (Illetve van, csak nem úgy hívják, és a szerepe is minimális, így nem ér.) 
Biztos vagyok benne, hogy az én gyerekeim nem fognak múminék nélkül felnőni, mert összevisszaságában is nagyon eredeti, nagyon érdekes az ő világuk. De az is biztos, hogy az olvasásuknál én is jelen leszek.

* Némelyik mesétől/figurától konkrétan féltem. A hattivattiktól még most is kilel a hideg.
** Már akkor se bírtam elviselni a szellemi vereséget. 
*** Akiről egyetemista koromban derült ki, legnagyobb meglepetésemre, hogy néni és nem bácsi…

Ezt 2015. december 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Ez igen! Ez mán tényleg igen! Posztumusz Nobel-díjat Italo Calvinónak!!! Ezt a könyvet megírni nem akármilyen fegyvertény volt. Amilyen kicsike, olyan bonyolult és sokágú. 
Már maga az alapötlet elbűvöl: az elbeszélő betéved a mesék és mítoszok sűrű erdejébe, sűrű erdőben egy átmeneti szálláshelyre (kastély? fogadó?), átmeneti szálláshelyen egy rakás néma közé, akik a tarot-kártya lapjai segítségével próbálják meg elmesélni történeteiket. Amelyekről nagyon hamar kiderül, hogy az európai irodalom legizgalmasabb, legrégibb alaptörténetei, amelyeken a kultúránk nyugszik. Vagy nem nyugszik. Mer billeg. Van benne király, királyné, lovag, óriásnő, apáca, udvari bolond, tudós alkimista, herceg és hercegnő, lebegő város, kincs és kocsma.

Amikor az alapötletet felfogtam, onnantól kezdve (gyakorlatilag tehát az első oldaltól) úgy kezeltem ezt a könyvet, mint felnőttmesék füzérét. És minden olvasónak ezt a módszert ajánlom. Ne akarjon összefüggéseket keresni, ne próbálkozzon azzal, hogy összeálljon valami egységes kép. NEM FOG. Tessék ülni, azt' hallgatni a mesét. Másképp sajnos tényleg nem megy. Mindenkit megértek, aki alacsonyra csillagozta a könyvet. Tényleg rendkívül bonyolult, rendkívül kusza. Mint egy erdő. Mint a mesebeli rengeteg erdő, amelyet direkt arra találtak ki, hogy eltévedjen benne az utazó. Úgyhogy a nb. utazó jobban jár, ha élvezi az eltévedést. Mert ebből kikeveredni nem fog. Ottan leszen hagyva faképnél. Szó szerint.
És aki ennél többhöz nem érez magában elszántságot, annak őszinte jó szívvel (a gúny és az irónia legcsekélyebb árnyalata nélkül!!!) azt tanácsolom, hogy itt hagyja is abba az értékelés olvasását.

Ahhoz, hogy valaki legalább az ösvényt megtalálja, hogy legalább hozzávetőlegesen tájékozódni tudjon, és megértsen valamit a történtekből, ahhoz viszont három dolog szükségeltetik.
1 tonna türelem (lehet több);
1 (de inkább 2 különböző) csomag tarot-kártya (elég elképzelni, mert ott vannak az illusztrációk, de azért örültem volna, ha van, és alaposabban megnézhetem a figurákat);
de mindenekelőtt:
1 db magyar szakos diploma VAGY 1 db tiszteletre méltó elszántság, hogy az ember rengeteg európai klasszikust (az ókortól a felvilágosodásig) önkéntes alapon és nagyon gondosan végigolvasson. 

Igen, kérem. Ez mocsokság. Ez – megint csak az irónia legcsekélyebb árnyalata nélkül mondom – csúf kirekesztés, diszkrimináció. Hogy egy szépirodalmi mű megértéséhez és élvezéséhez legalább harminc másikat készségszinten ismerni kelljen.* És azt rátegyék az 1001 könyv listájára! 1001 könyv, amit olvasnod kell, mielőtt meghalsz – válogatás nélkül mindenkinek. Mintha nekem nyomnának differenciálszámítási szakkönyvet a kezembe azzal, hogy alapmű, ne akarjak tovább létezni nélküle.
Márpedig az elbeszélő alig nyújt valami támpontot a művek felismeréséhez, nem lábjegyzetel, találja ki a nb. olvasó magától, hogy melyik történet hova való. Ha kitalálja, akkor a könyv átlag háromoldalanként a ráismerés örömével boldogítja. Ha nem találja, ugyanennek az örömnek az elmaradásával frusztrálja. Az élmények élménye, a csúcspont (stílszerű kifejezéssel élve): mikor a nb. olvasó arra is rájön, hogy ki az a Vindobonai Zsigmond. Akinek ilyen névvel való ellátása a szerző részéről a legelvetemültebb aljasság.
Viszont irtó jó poén. 

Én – bevallom töredelmesen – ezt az egész felnőttmesét, a rengeteg erdejével meg a hülye posztmodern kirakós játékával együtt mérhetetlenül élveztem. Ahogy a nyelvek megbénulnak, a szájak elnémulnak, és szó szerint minden értelmezés kérdésévé válik. Ahogy a könyv rendszeresen elkezd a világ mérhetetlen bizonytalanságán elmélkedni. Vagy a megismerés lehetetlenségén. Vagy a káosz és a rend összefüggésein. Hogy értettem-e? Hát úgy hellyel-közzel. Na de mire való az újraolvasás?!
(De mire ez az esemény bekövetkezik, legalábbis kölcsönbe beszerzek egy csomag kártyát. Jóslás kizárva, szerencsevadászok kíméljenek! Mesemondást ellenben minden mennyiségben vállalok, ha nem is fogok soha a büdös életben felérni a Calvino szintjére.)

U.i.: Ha valaki még ezek után is oly elvetemült bátor, hogy meg akarja próbálni elolvasni ezt a könyvet, annak a következő módszert ajánlom: tegye a saját különbejáratú 1001-es listája legvégére! Miután korábbról már jó sok másikat ismer, ez sétagalopp lesz, és tényleg élvezni fogja. 

* Canterbury mesék, Az eszeveszett Orlando, Faust, Parsifal, Justine... 

Ezt 2015. december 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Ez a jó könyv!!! Ma délután fél kettőkor még csak a harmadánál jártam, most meg már a végére is értem, és még nincs is este.
Megint csak azt mondom, amit A bábjátékosok olvasása után mondtam: színvonalas, tartalmas szórakozás! Igaz, hogy Amirrezvani regénye nincs azon a szinten, mint a Kinkelé, de szerintem ez csak a tapasztalat hiányán múlik. Hiszen ez az első regénye.
Ami látszik is. Ha nem volnék olyan jól nevelt olvasó, az első fejezet után fanyalogva abbahagytam volna.* Szerencsére folytattam. A regény pedig – miként kiskutya az ugatásba. 

Ajánlom mindazoknak az olvasóknak, akiknek tetszett a Trónok harcából az önálló kisregényként is megjelent Daenerys-történet.** Meg azoknak, akiket érdekel az Ezeregyéjszaka világa. Meg azoknak is, akik szeretik a lélektani-történelmi fikciót, nem igénylik feltétlenül a csatajeleneteket, és nem riadnak vissza a sok zárt tértől sem, viszont szeretnének sok érdekes információt megtudni a XVII. századi iszlám világról, főleg ami a képzőművészeteket és a családi életet illeti. Amirrezvani nagyon alaposan utánajárt a történelmi háttérnek, lelkiismeretes korrajzot ad, a szőnyegkészítés rejtelmeit pedig olyan ügyesen jeleníti meg, nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a háttérmunkálatokhoz némi inaskodás is hozzátartozott. 

Ami a családi életet illeti, a történet fordulópontjai „természetesen” ahhoz kötődnek, hogy a főszereplő-elbeszélő fiatal lány életében éppen van férfi (apa, gyám, férj, fiúgyerek) vagy nincs, és ha van, miért és meddig van, és ha nincs, miért és meddig nincs. Több molyos értékelésben is olvastam, hogy a történet erotikus jelenetei zavarták az olvasókat – meg tudom érteni, mert tényleg elég naturalista részletezéssel szerepelnek, de nem lehet azt mondani, hogy indokolatlanok volnának. Abban a világban, amelyben a szereplők mozognak, sokkal szabadabban lehetett/lehet beszélni a szerelmi életről (még nőknek is, amennyiben férjes asszonyok), és sokkal kevesebb tabu tapadt/tapad hozzá, mint a mienkben.***

Ami a képzőművészeteket illeti, életemben nem gondoltam volna, hogy ennyi minden kell a szőnyegkészítéshez. A perzsaszőnyeg, az egy fogalom volt a számomra, kb. annyit tudtam, hogy gyönyörű és irtó drága, főleg, ha kézzel készítik. Ez a könyv elmeséli, hogyan. Mester és tanítvány (azaz nagybácsi és unokahúg) kapcsolatán keresztül bontakozik ki, mit jelent megtanulni ezt a fizikailag és szellemileg egyaránt komoly kihívást és megterhelést jelentő foglalkozást – akarom mondani: elkezdeni megtanulni, mert a tanulás még a történet végén sem marad abba. Az utószó szerint ezért is marad névtelen a főszereplő: mert a kor szőnyegkészítői, akiknek életműve akár évszázadokkal túlélte őket, éppúgy névtelenek voltak, ahogy az európai középkor építészei és szobrászai. A fonalkészítés, mintarajzolás, csomózás dinamikus leírásait igen-igen élveztem.
És szerintem ezen a ponton fordult meg az, hogy tartalmas szórakozás lesz a könyvből, vagy inkább magas irodalom. Mert a hét fejezet hét régi perzsa mese (vagy inkább régi mesék modern átiratai és imitációi) segítségével beleágyazódik az iráni kulturális hagyományba, és többször utal arra is, hogy a történetmondás és a szőnyegek kibomló mintái rokonságban állnak egymással. De érzésem szerint itt abba is marad a dolog. A regényből nem lesz szőnyeg, befogadásához nem kell másféle mesehallgatói technika, mint ami amúgy is van már az olvasónak (jelen esetben nekem). Amirrezvani nem nehezíti meg az olvasói dolgát. Bár a regény végkifejlete azért egy kicsit meglepett. Részint kellemesen, részint kellemetlenül. De erről spoiler nélkül nem beszélhetek.

Ami pedig Daeneryst illeti, azért jutott eszembe őkhaleesisége, mert A virágok vérének főszereplője is hasonló (bár azért jóval védettebb) helyzetből indul, hasonló megoldást választanak a számára ún. gondviselői, és ahelyett, hogy szépen betagozódna a társadalomba, avagy hagyná, hogy kinyírják, egy harmadik variációt talál ki.

* Sablonok ízlésesen egymásra rakva, mint a kártyavár, stílusbeli ügyetlenségek stb. De a később kibontakozó elbeszélői erényeket figyelembe véve a könyv az elejével együtt is megérne nyolc pontot akkor is, ha nagyon szigorú volnék. A kilencbe már bele van számolva, hogy kezdő szerző könyve.
** Úgy tudom, önálló kötetben viszont nem jelent meg, pedig Martin még díjat is kapott rá. Folytatásokban jelentette meg. 
*** Az más kérdés, hogy – a regénybeli főszereplő esetében is, az úgynevezett „valóságban” is – ez micsoda kiszolgáltatottságot jelent.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. december 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége. (Két napja.)
Eredetileg nem akartam értékelni, mondván, hogy szigiri molytárs minimalizmusában is elsőrangú, 7, azaz hétszavas értékelését úgyse múlom felül. De aztán eszembe jutott, hogy már miért is kellene nekem bárkit is felülmúlni?
Viszont azért se pontozom.
Azért, mert Beckettet én igazából a színházban szeretem, nem olvasva.

Amikor ezt a drámát először olvastam, semmit nem mondott. Amikor viszont először láttam színpadon, belegyökereztem a székbe. Ült az összes poén, lett légyen akármilyen abszurd, és a torkom is a megfelelő helyeken szorult el. Azóta már más Beckett-darabot is láttam színpadon (nem olvastam el előtte), és nem kellett csalódnom benne. 

Az viszont, hogy pontosan hogyan is működik ez a bizonyos abszurd, tényleg olvasva tárul fel inkább. Mert az egy dolog, hogy Beckett figurái az örök emberi állapotot jelenítik meg, ebben a darabban éppenséggel a mellé- és az alá-fölérendeltség állapotát, vagyis a barátságot és az úr-szolga viszonyt. Ez világos. Hogy a minimálisan jelzett (ha akarom, posztapokaliptikus) helyszín azért olyan minimális, hogy a közönség a szavak megjelenítő erejére legyen kénytelen hagyatkozni, meg hogy jobban kibontakozzon az a feneketlen nyomorúság, amelybe a szereplők vettettek. Ez is világos. Hogy a természet megújul az ember nélkül. Ez is. Hogy Godot mindazt jelenti, amire az ember életében várakozik – tétlenül, de kényszerűen és makacsul. Rendben van. Hogy érkezése mindig a jövőbe tolódik – elég közeli jövőbe ahhoz, hogy az ember ne adja fel a várakozást, de elég távoliba ahhoz, hogy az ember fel akarja kötni magát –, ennél mi sem lehetne világosabb.

De az valahogy sohase tűnt még fel, hogy a szereplők minden cselekedete és párbeszéde pusztán attól „képtelen”, hogy másfél órába sűrítve, 1 db fa háttere előtt zajlik. Semmi mástól. Lazábbra fogva, kinek-kinek a saját világát a háttérbe helyezve abszolút hétköznapiak lennének.
Beszéd a semmiről, pusztán a beszéd kedvéért: akármelyik buszmegállóban/liftben/hosszabb bolti sorban előfordulhat. De láttam már olyat is, hogy az úr zsarnokoskodik szolgája fölött, ugyanakkor pedig függ is tőle. Kölcsönösen szükségük van egymásra. Vagy a tökéletesen értelmetlen munka, amelyet Luckynak végeznie kell, ha szolgálatban akar maradni – és amelyet tökéletesen és odaadással végez. Ó, de mennyi ilyen munka van… Vagy az, ahogyan Pozzo elesik, és mielőtt a két barát a segítségére sietne, percekig tárgyalják, mi a helyzet, mi a teendő, és érdekükben áll-e segíteni. Kár, hogy ismerős. 
És hogy mennyi üres dologgal el tudja magát az ember foglalni, te jó Isten…
Coming out: amikor elterjedt a Civilization nevű játék első, még kétdimenziós változata, órákra, napokra le tudott kötni. Míg le nem töröltem a gépemről végleg, de úgy, hogy semmi más adathordozóra se mertem elmenteni.

Ezt 2015. december 15-én írtam. 

„'Csak a derű óráit számolom',
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé.”
Nem tudom, hogyan nevezzem ezt a könyvet: versprózák? prózaversek? költői rövidprózák? Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy örömszöveg. Döntést hoz, ugyanazt, amelyet Szabó Lőrinc idézett versében a bölcs öreg: „csak derűs órát veszek tudomásul.”
Nem, ez nem azt jelenti, hogy hazudik magának. A beszélő tisztában van magányával és veszteségeivel. De ettől még boldog akar és tud lenni. Ettől pedig a szöveg olyan lesz, mint a bécsi klasszikusok zenéje. Vagy mint egy impresszionista festmény.

„(…) A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelmüség
lepkeszárnycsókú pillanatait (…)”

Az történik ebben a szövegben is, mint Szabó Lőrinc versében. Tele van fénnyel, játékkal, repüléssel, élettel, a megragadhatatlan megragadására, vagy legalábbis megérintésére tett folyamatos kísérletekkel. Kísérletekkel arra, hogy az ember „elfogja az örök tündöklést”. Persze nem azért, hogy birtokában tartsa, hanem csak hogy megérintse. Színek, hangok, illatok töltik be a könyvet.

Illetve dehogy. Mert szavak.
Utánanéztem ennek a Liechtenstein nevű miniállamnak, ahol a szerző született, és amelyről ír. Jaj, de kicsike.  Akkora sincs, mint Szolnok. De önálló tájszólása van. (No meg 90, azaz kilencven kilométernyi bicikliútja. Az igen!) És nagyon úgy néz ki – micsoda munka lehetett a fordítónak! –, hogy ez a könyv ebben a tájszólásban íródott. A szavak nemcsak a dolgokat próbálják megfogni benne, hanem önazonosságot is próbálnak adni a kimondójuknak.
Ez utóbbit egyébként sikertelenül. Ebben a könyvben nem egyetlen „én” beszél, hanem több, egymást követő személyiség, többféle néven. Ahogy a szöveg címmel vagy számokkal ellátott egységekre töredezik, úgy töredezik az „én”. És úgy töredezik a racionális értelem, amelyet a nagy elragadtatásban elég gyakran egyszerűen elenged a szöveg. Kit érdekel.
Akkor kudarcot vall a könyv? Szerintem nem. Csak nem hazudik. Folyamatosan próbálja megragadni a megragadhatatlant, igen – és folyamatosan tudatosítja magában, hogy ez nem lehetséges. De ettől nem csügged el, hanem újra próbálkozik, meg újra, és talán itt-ott megérinti azt a bizonyos „én”-t, vagy azt a bizonyos „örök tündöklést”.

„(…) a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!…”

A gyerekkor – az ártatlanság – a fény – a játék – A varázsfuvola zenéje – az esztendő íve tavasztól tavaszig – a halálból új életre éledés. Ezek kapcsolódnak össze laza láncba a könyvben. Ezért is járt végig Szabó Lőrinc verse a fejemben olvasás közben. Ha van neki német fordítása, becsületszavamra elküldöm a szerzőnek.

„(…) gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek (…)”

Ezt a könyvet, ha ráhangolódik az ember, könnyű olvasni. De ha valaki nem találja meg vele a közös hangot, az sem csoda… Tanácsom: senki ne erőltesse az értelmezést. Eressze át magán a szöveget, és örüljön neki. Ha pedig nem megy, az sem bűn: hagyja ott, és keressen magának valami mást, aminek örülhet. 

„(…) s bölcseség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – 'Non numero
horas nisi serenas!' – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
'Csak derűs órát veszek tudomásul!'”

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. december 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Jól összerakott, jól rendszerezett, informatív könyv, még éppen innen a „túl tömény” kategórián. Igaz, hogy Jankovics már megint egyenként minden oldalba bele akarta zsúfolni az egész irdatlan műveltségét, de azért lehetett követni. 

Esszészerű, külön-külön is olvasható fejezetek* a fáról mint mesei-mítoszi, világmagyarázó és szimbolikus motívumról, a világ minden tájáról összeszedett néprajzi és kultúrtörténeti anyagból dolgozva.

A fa mint istenség. A fa mint időjelző, mint kultúrák forrása. A fa mint férfijelkép, a fa mint nőjelkép. A fa a kereszténységben, a fa a néphiedelemben. A fa mint a szexualitás, mint a születés és mint a halál jelképe. Amiből bölcső lesz, ágy és koporsó. Ami közvetít evilág és túlvilág között. Utak és kapuk. Fa mindenütt, konkrét vagy átvitt értelemben. Népdalban, népmesében, mítoszban, klasszikus irodalomban. Tetszett a könyv, tudom is, mire fogom használni.

Még csak nem is úgy készült a könyv, hogy tizenkettőből csinált volna egy tizenharmadikat (bár én annak is örülnék, hiszen általam egyébként hozzáférhetetlen információkat dolgoz fel, és eddig ismeretlen könyvekre hívja fel a figyelmemet), hanem jócskán hozzátette a gyűjtött anyaghoz a magáét is. A témához való hozzáállása ismerős, a nézőpont, amelyet választott, nem lep meg, hiszen más könyveiben, előadásaiban és filmjeiben is ezt választja.

Nincs is ezzel semmi gond, hiszen éppen elég okos és művelt ember ahhoz, hogy állandóan jelezze az olvasónak: itt most az ő nézőpontjáról van szó, és más nézőpontok is léteznek.

Vagy mégsem? Amiért a pontot levontam (és ez igazán nem sok): azok a fejezetrészek, amelyekben nem jelez. Amelyekben valahogy hirtelen elfelejti, hogy más nézőpontok is léteznek. Amelyekben billen az egyensúly. Ezt nem szeretem. Egy Jankovics-könyvben ne billegjen semmi.

* Részemről külön-külön is történt az olvasásuk, november végétől mostanáig…

Ezt 2015. december 12-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Ez egy ön- (ám távolról sem köz-) veszélyes őrült napló formájában megírt útleírása, amelynek olvasása során az embernek egyre határozottabb meggyőződésévé válik, hogy ezt az utat két öszvér tette meg. És az emberalakban közlekedő volt a makacsabbik. Nulla veszélyérzettel.
Nem kétlem, hogy Dervla Murphynek megérte észak-déli irányban végiggyalogolni a hatvanas évek Etiópiáján, és kicsit (piszkosul) irigylem is érte, de semmi pénzért nem csinálnám utána.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem előzmények nélkül vágott neki ennek az elképesztő útnak. Addigra már komoly utazói múlttal és útleírói hírnévvel dicsekedhetett, megjárta Indiát, Tibetet, rendszeresen hivatkozik nepáli tapasztalataira. (Kár, hogy számos könyve közül csak ezt az egyet jelentették meg magyarul, ezt is évtizedekkel ezelőtt.) De arra, ami Etiópiában várta, ez csak kis részben készíthette fel. Naplója nem egyszerű útinapló, hanem egy belső átalakulás képe is. Útja – soha nem mondja ki így, de egyértelműen – „világi zarándokúttá” válik. Talán ezért is hagyta meg napló formájában, és nem írta át utólag egységes beszámolónak – mert így jobban kitűnik a testi-lelki átváltozás, amelyen keresztülmegy.

És amelyért talán végigcsinálta ezt az egészet. Kinézem belőle. Az a nő, aki a napló elején kíváncsian, de bizonyos (egyébként kissé ellenszenves) lekezeléssel néz az etiópokra, az a napló végére pont olyan „gyűlölöm-szeretem”-stílusban áradozik és dühöng és kesereg, ahogy egynémely nép egynémely gyermekei a saját nemzetükről szeretnek beszélni. Például az írek. Hogy közelebbit ne mondjak.
Riasztó képet fest a hatvanas évek Etiópiájáról. Ez még nem az a bizonyos, amelyről az etióp viccek szólnak (amelyeknek amúgy irtó tartós anyagból kell lenniük, mert a bizonyos egymillió emberéletet követelő éhínségnek már majd' harminc éve vége), de azért éppen eléggé nyomorúságos. A nyugati civilizációtól kapnak sok rosszat, kevés jót, azt se tudják felhasználni, viszont az egójuk, az túlfejlett. Vagyis hát „volt akkor”, de valahogy kételkedem benne, hogy a hatvanas évek óta oly sokat javult volna a helyzet.

Távozáskor egy dollárt adtam a főpapnak, aki mérges megvetéssel nézett adományomra, és agresszív hangon öt dollárt követelt. Erre nyitott tenyeréből kikaptam az egydolláros bankjegyet, és odaadtam a koldusoknak.

De – valószínűleg szándékán kívül – közben saját magáról sem akármilyen portrét rajzol. Regényírónak is becsületére válna, annyira tüneményesen összetett. Tessék elképzelni egy középkorú nyugat-európai nőt, akit – a klasszikus nyugati utazók méltó utódjaként – eltölt a romantikus hit, hogy a természet érintetlen fenségében található az emberélet igazsága és értelme, és ezért a hitért (amúgy igencsak robusztus) fizikai valójában 1024 mérföldön keresztül nyeli a port, tapossa a sarat, kapaszkodik fel szó szerint nyaktörő meredélyeken, aztán ereszkedik le szinte teljesen sima kőfalakon, viseli a poloskákat, bolhákat, tetveket, piócákat, jégverést, éhséget, szomjúságot (egy ízben legalább 36 óra hosszat nem volt ivóvize – Afrikában!), vérhast és ragadozókat, illetve közvetlen közelből nézi az Etióp-magasföld mérhetetlen nyomorúságát. Hitéről természetesen egy árva szót sem ejt, csak néha célozgat rá nagyon távolról, de akkor aztán képes a misztikus elragadtatásig fokozni azt, mondjuk, a csillagos ég, a trópusi vihar vagy egy frissen megmászott hegy láttán. Miközben éppen fertőződik és kegyetlenül fáj a térdsebe.

Az éjjel néhányszor felébredtem, elnéztem az eget, amelyen fantasztikus alakzatokat öltve ezüstös felhők úsztak; a felhők közül elő-előbukkant a telihold, fehér fénye csodálatos kontrasztot alkotott az égbolt bársonyos kékjével. Hosszú percekig a testetlenség bűvös varázsában lebegtem; úgy éreztem, hogy mint személy megszűntem létezni, és csak a fölöttem kitárulkozó szépség érzékelése vagyok.

De azért nem száll járműre. Ő nem. Egy városi hotel látványa pedig jobban lehangolja, mint egy tizenkét fős családdal telezsúfolt, vályogból épült, bádoggal fedett, poloskás tanya. Amikor a legkevesebb oka lenne rá, akkor a legboldogabb, akkor szereti a legjobban azt a népet, amelyet meglátogatott. Velük volt: jogosan mondhatja ezt magáról, még akkor is, ha bevallja, hogy a nép tökéletes megismeréséhez a nyelvükből is jóval többet kellett volna elsajátítania.

Én meg nem tudom megérteni – feleltem –, hogy valaki a „splendid isolation” [kb. fenséges elszigetelődés] elvét követve járjon be egy országot, elszigetelten az emberektől, akik lakják. Nem lehet kapcsolatot teremteni a helybeliekkel, ha az utazók az „összkomfortos” sátor külön mikrovilágában élnek, ahol a farandzsok [külföldiek] saját nyelvükön társalognak, szenvtelenül „tanulmányozzák” a messziről bámészkodó „bennszülötteket”, és bosszankodnak, ha azok túl közel merészkednek.

Valaki nálam okosabb olvassa már el a könyvet, és számolja ki, mekkora volt az esélye annak, hogy Dervla Murphy túléli ezt az utat? Meg annak, hogy végelgyengülésben haljon meg? Mert nagyon úgy néz ki, hogy úgy fog. Még megvan, bár már elmúlt nyolcvan. És van neki ilyen útleírása több, mint húsz darab.

Különben nagyon jó könyv, a maga módján még szép is. Van a nőnek stílusérzéke, nem is kevés.

A lenyugvásra készülődő nap rövid időre csodálatosan ragyogó színek – bíbor, narancs, bronz, citrom – valóságos orgiáját varázsolta az égboltra. S amikor ez a ragyogás elérte a messzi űrben magasló szirtek okker, karmazsin, sárga és fehér tónusait, hirtelen lángoló szépségben tündökölt az egész világ. Majd megpillantottuk a kis falut, rózsaszín kőből rakott házaival – az is oly csodálatos fényben úszott, hogy pár pillanatig kételkedtem valószerűségében.

És izgalmas! Főleg a második fele. Ott előfordult, hogy pontosan úgy drukkoltam neki meg az öszvérének, mintha kalandregényt olvasnék. Őszintén szólva sokszor leginkább szegény öszvért sajnáltam. Mert a gazdája hagyján, az őrült, és maga vállalt mindent, de ezzel a Jock nevű angyalszelíd, hűséges jószággal senki nem íratott alá szerződést az út előtt, hogy mindent végigcsinál, amibe belehajszolják… Tény, hogy a gazdája nagyon szerette, és nem használta ki – a végsőkig, de a végsőkön innen azért elég alaposan.

Mióta ebben az országban vándorolgatok, abnormális mértékben kifejlődött bennem a fatalizmus; nyilván tudat alatti védekezés az ideg-összeroppanás ellen. Ma este már olyan lelkiállapotban vagyok, hogy nem aggasztanak sem az ellenséges érzelmű parasztok, sem a sifták [útonállók] vagy a leopárdok és hiénák. Valószínűnek tartom, hogy Jock meg én életben maradunk: az a lehetőség, hogy valamelyikünket támadás éri, nem izgat többé.

Most már csak arra kéne rájönni, hogy is jutott eredetileg eszembe, hogy elolvassam ezt a könyvet. Ír szerzőt kerestem – de abból ott van Lady Augusta Gregory vagy Maria Edgeworth is! –, szeretem a klasszikus útleírásokat – de akkor olvashatnék Thor Heyerdahlt vagy Arszenyevet is! Halovány fogalmam sincs, hogy találtam rá. Mindenesetre nem bántam meg. Azt se, hogy megvettem.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. december 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Véletlenül találtam rá erre a könyvre. Meg voltam győződve róla, hogy a szerzőről sohase hallottam, erre fel meglepetésszerűen rájöttem, hogy én ezt a darabot láttam.

Úgyhogy nem pontozom, mert nem mondhatom, hogy olvastam, de azért ajánlom. Nagyon! 

Rövidke, pergős ír egyfelvonásos 1904-ből, sok helyzetkomikummal, a pletyka szörnyűséges hatalmáról. A szereplők egy Isten háta mögötti ír falu tipikus alakjai, akik között túl sok olyan akad, akinek semmi egyéb dolga nincs, mint mások dolgával foglalkozni. 

Az előadásról pedig: egy bizonyos egyetem egy bizonyos szakának egy bizonyos szakestjén adták elő – tanárok diákoknak. Fergeteges sikerrel. Egynémely alakításra még mindig emlékszem. Igen-igen hálás közönség voltunk. Utólag is nagyon köszönöm. Annak a legjobban, akinek életemben többé már nem köszönhetem meg.

Ezt 2015. december 11-én írtam.