„'Csak a derű óráit számolom',
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé.”
Nem tudom, hogyan nevezzem ezt a könyvet: versprózák? prózaversek? költői rövidprózák? Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy örömszöveg. Döntést hoz, ugyanazt, amelyet Szabó Lőrinc idézett versében a bölcs öreg: „csak derűs órát veszek tudomásul.”
Nem, ez nem azt jelenti, hogy hazudik magának. A beszélő tisztában van magányával és veszteségeivel. De ettől még boldog akar és tud lenni. Ettől pedig a szöveg olyan lesz, mint a bécsi klasszikusok zenéje. Vagy mint egy impresszionista festmény.

„(…) A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelmüség
lepkeszárnycsókú pillanatait (…)”

Az történik ebben a szövegben is, mint Szabó Lőrinc versében. Tele van fénnyel, játékkal, repüléssel, élettel, a megragadhatatlan megragadására, vagy legalábbis megérintésére tett folyamatos kísérletekkel. Kísérletekkel arra, hogy az ember „elfogja az örök tündöklést”. Persze nem azért, hogy birtokában tartsa, hanem csak hogy megérintse. Színek, hangok, illatok töltik be a könyvet.

Illetve dehogy. Mert szavak.
Utánanéztem ennek a Liechtenstein nevű miniállamnak, ahol a szerző született, és amelyről ír. Jaj, de kicsike.  Akkora sincs, mint Szolnok. De önálló tájszólása van. (No meg 90, azaz kilencven kilométernyi bicikliútja. Az igen!) És nagyon úgy néz ki – micsoda munka lehetett a fordítónak! –, hogy ez a könyv ebben a tájszólásban íródott. A szavak nemcsak a dolgokat próbálják megfogni benne, hanem önazonosságot is próbálnak adni a kimondójuknak.
Ez utóbbit egyébként sikertelenül. Ebben a könyvben nem egyetlen „én” beszél, hanem több, egymást követő személyiség, többféle néven. Ahogy a szöveg címmel vagy számokkal ellátott egységekre töredezik, úgy töredezik az „én”. És úgy töredezik a racionális értelem, amelyet a nagy elragadtatásban elég gyakran egyszerűen elenged a szöveg. Kit érdekel.
Akkor kudarcot vall a könyv? Szerintem nem. Csak nem hazudik. Folyamatosan próbálja megragadni a megragadhatatlant, igen – és folyamatosan tudatosítja magában, hogy ez nem lehetséges. De ettől nem csügged el, hanem újra próbálkozik, meg újra, és talán itt-ott megérinti azt a bizonyos „én”-t, vagy azt a bizonyos „örök tündöklést”.

„(…) a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!…”

A gyerekkor – az ártatlanság – a fény – a játék – A varázsfuvola zenéje – az esztendő íve tavasztól tavaszig – a halálból új életre éledés. Ezek kapcsolódnak össze laza láncba a könyvben. Ezért is járt végig Szabó Lőrinc verse a fejemben olvasás közben. Ha van neki német fordítása, becsületszavamra elküldöm a szerzőnek.

„(…) gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek (…)”

Ezt a könyvet, ha ráhangolódik az ember, könnyű olvasni. De ha valaki nem találja meg vele a közös hangot, az sem csoda… Tanácsom: senki ne erőltesse az értelmezést. Eressze át magán a szöveget, és örüljön neki. Ha pedig nem megy, az sem bűn: hagyja ott, és keressen magának valami mást, aminek örülhet. 

„(…) s bölcseség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – 'Non numero
horas nisi serenas!' – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
'Csak derűs órát veszek tudomásul!'”

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. december 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10