Gyönyörű karácsonyi horror (Charles Dickens: A Christmas Carol)

2020. február 23. - Timár_Krisztina

Mi kell a tökéletes (és időtálló*) karácsonyi történethez?

Kell 1 db kiszikkadt lelkű, zsugori vén bűnös, akinek megnyilvánulásait egyszerre lehet utálni és kiröhögni. Kell 1 db komor, ködös**, füstös, mocskos, hideg londoni éjszaka. Kell 4 db kísértet, amelyek különböző helyeket foglalnak el az „ijesztő” és a „barátságos” közötti skálán. Kell 1 db szeretni való megváltástörténet, amelyre, mint fonálra, a regény minden jelenete felfűzhető. Kell továbbá 1 nagy adag érzelmesség (ebből azért elviseltem volna kevesebbet is), és ennek ellensúlyozásául kell 1 db viktoriánus London (a helyébe sajnos elég sok más korszak elég sok más városa behelyettesíthető), amely hol hétköznapi, hol látomásos, hol mind a kettő egyszerre, mindenesetre jóval szorongatóbb és nyomorúságosabb bármilyen kísértetnél. És akkor már tényleg csak egyvalami kell: 1 db dickensi humor, amelytől egy közönséges kopogtató is egyszerre lehet félelmetes, mulatságos és szeretetre méltó.

És hát bizony ez az a karácsonyi történet, amelytől az ember hirtelen segíteni akar másokon, és örömet okozni. :) Az pedig sohasem jöhet rosszul.

Szerettem volna az értékelés elejére írni, hogy „újraolvasás vége”, de olvasás közben meglepetésszerűen rájöttem, hogy én ezt a könyvet még nem olvastam! Annyiszor láttam annyiféle adaptációját (képregény, film, színház, musical), hogy tökéletesen meg voltam győződve róla, hogy én ezt olvastam. Pedig bizony hiba lett volna kihagyni. Sok mindent gondoltam volna, de hogy ez a történet ilyen gyorsan és ilyen tökéletesen a hatása alá vonjon – úgy, hogy tízéves korom óta ismerem –, azt nem. Annyi giccs, annyi hamis csillogás tapad a karácsonyhoz – eszement jól esik igazi fényt látni. Még ha az kísérteties is.

És most konkrétan jó volna elölről kezdeni. Mert ezt pont úgy jó olvasni, ahogy én az utóbbi két napban: amíg a sütemény sül, amíg a felmosott padló szárad, amikor egy kicsit belefáradok az asztal mellett álldogálásba, vagy éppen este, elalvás előtt. Úgy tovább tart. Ez a regény ugyanis gyalázatosan RÖVID! Szerencsére van olyan, hogy újraolvasás, és vannak jó filmadaptációk. Nekem eddig az 1999-es verzió tetszik a legjobban (teljes egészében fenn van YouTube-on), az tud egyszerre ilyen félelmetes, mulatságos és szeretni való lenni.

Hát szóval boldog karácsonyt, és Isten áldjon mindenkit.

* 1843 óta, amikor először megjelent, konkrétan soha, egyszer se fordult elő, hogy ne lett volna éppen aktuális kiadása. Nem volt olyan, hogy „sajnáljuk, elfogyott, újra kéne nyomni.”
** Bár Angliában valóban gyakran esik az eső és száll le köd, azért annyira nem, amennyire Anglián kívül gondolják. Akkor miért gondolják? Megbízható értesüléseim szerint azért, mert Dickens regényeiben viszont tényleg állandóan köd van! És igaz, hogy nem olvas mindenki Dickenst, aki valaha ködösnek hitte Angliát, viszont az ilyen sztereotípiákat az ember rendszerint hallja valakitől, aki hallotta valakitől, aki hallotta valakitől, aki olvasott Dickenst.

Újraolvasás két nap múlva, értékelés SPOILEREKKEL folytatódik:

Miután elolvastam a regény előszavát is, tényleg nem bírtam megállni: tegnap (25-én) éjszaka elkezdtem elölről. Ebből következően ma (26-án) reggel pont ugyanúgy elkéstem volna bármiféle munkából, mint Bob Cratchit ama nevezetes 26-án reggel. :)

Az előszónak igaza van: a regényszöveg pontosan ugyanúgy „adakozik”, mint ahogyan az a karácsony szellemének megfelel. Itt minden szétfolyik és túlcsordul. A köd hömpölyög az utcákon, bejön a kulcslyukon – a fény árad a kísértetek nyomán (és aki angolul olvassa a regényt, az tudja, hogy aki Tiny Timet viszi a vállán, annak terhe „light”, vagyis könnyű, de ugyanez a szó jelenti a fényt is) – a nevetés pedig fertőz, illetve szüli/nemzi az újabb nevetéseket. Odáig elmegy az elbeszélő, hogy állítása szerint a jóindulatú embert ha ledöfi a halál, jó cselekedetek spriccelnek ki belőle, és örök élettel árasztják el a földet.
És pontosan ugyanígy árad a regény stílusa. Itt, ha valamit el lehet mondani három jelzővel, Dickens nem áll meg egynél – és ha nyolccal is el lehet mondani, hát nem áll meg háromnál sem. Erre valók a könyv leírásai: megalapozzák a nagy-nagy átváltozást. (Ez is az előszóban van.)

Így másodjára olvasva az is jobban látszik, hogy ez tényleg gótikus regény. Attól, hogy a háttér nem valami ódon kastély, hanem a modern nagyváros, attól az nem lesz sem kevésbé ijesztő, sem kevésbé gonosz. Tessék csak az orgazda odújára gondolni, ahol négy hátborzongató figura pontosan úgy osztozkodik egy halott vagyonán, mintha démonok marcangolnának szét egy hullát – Dickens szavait használom, nem én találom ki! A természetfölötti elem is stimmel, ráadásul a kísértetek közül legalább kettővel azért én se nagyon szeretnék találkozni, az utolsó konkrétan nem egyéb árnynál, és olyan, mintha denevérszárnya volna.*** A különbség a többi gótikus regénytől „csak” az, hogy a középpontban a megváltás áll, nem az elkárhozás.

Egy hibát is hadd említsek meg. Dear Mr. Dickens, én mint könyvének (sajnos soha nem létezett) szerkesztője, hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy túl hamar elkezdődik az a bizonyos átalakulás. Teljesen rendben van, hogy egy teljes észre téréshez fel kell idézni Scrooge-nak, hogy neki is volt valaha gyerekkora, volna családja és barátai, végül pedig megmutatni neki, hogy merre tart jelenleg a sorsa. Kitűnő ötlet. Na de az utolsó már gyakorlatilag fölösleges, mert annak a mocsok Scrooge-nak már az elmúlt karácsonyok végiglátogatásakor két perc se kell, hogy elsírja magát! A harmadik kísértet látogatására már szabályosan vágyik, bármennyire fél tőle! Fokozatosság, ideig-óráig tartó önáltatás vagy valami…? Hát ez az ember kezdettől fogva nem is volt reménytelen eset!
De azért ennyitől nem vonom vissza a pontozást.
(Egyébként van olyan adaptáció, amelyikben helyreütik ezt a hibát. Három igazán jó adaptációról írtam itt.)

*** Hadd hívjam itt fel a figyelmet ismét a 2009-es animációs filmváltozatra, amelyben ez a kísértet egy darabig szó szerint Scrooge árnyéka. Sajnos nem túl sokáig. Pedig mekkora ötlet volt. Úgyhogy még mindig az 1999-es tetszik jobban, amelyik élőszereplős.