Ritkán szoktam verseskötetet elejétől végéig olvasni. Még ritkábban rögtön megjelenés után megvenni. Ennek a kötetnek a megszerzésére egynémely kedves molytársak vettek rá, akik (igaz, elsősorban nem a szerző verseiről, hanem a regényeiről írva) eszembe juttatták, mennyire érdekeltek engem egyetemista koromban Oravecz Imre versei.
Fura egy kötet, de a legkevésbé se bántam meg. Viszont borzasztó nehéz itten okosságokat írni róla, éppen azért, mert verseskötetről nem szoktam. Meg mert amilyen vékony, olyan lassan haladtam vele.
Hát akkor leltározzunk.

Amit szerettem benne:
Tárgyilagos, szenvtelen hangnem. (Nem mindenütt, de a legtöbb helyen ilyen.) Amióta a kamaszkorból kinőttem, valahogy jobb szeretem az olyan verseket, amelyek nem az érzelmekre igyekeznek hatni. Különösen, ha olyan témákról szólnak, amelyek mindenkit érintenek, és elsősorban érzelmileg (elszakadás szeretteinktől, szülő-gyerek-viszony, öregedés, magány, halál). Azért szeretem ezt a fajta tárgyilagosságot, mert éppen ez teszi lehetővé az általánosítást. Hogy bárki, bármelyik olvasó (én is) magára vagy a környezetére vonatkoztathassa, amiről szó van. Hogy olyasmit is találjon benne, ami a versen túlmutat.
Tömörség, sűrűség. Emiatt nehéz olvasni. Mert egyébként ne tessék semmi elvontra gondolni, ez nem az a költészet. Viszont – különösen a kötet első harmadában – elég gyakran előfordult, hogy 2 db egyenként nyolcsoros vers elolvasása után azt mondtam: ennyi elég is lesz mára, köszönöm szépen. Majd estig hígítom egy kicsit a fejemben.

Tél előtt

A teraszon vagyok,
még melegít a nap,
de hamarosan hideg lesz,
és nem lehet kiülni,

a feltétlen gyermeki szeretet ideje tizenkét év,
kisfiam öt év múlva lesz tizenkettő,
utána mégsem volna jó élni.

Egy vers egy gondolat. Vagy még inkább: egy kép. Három vonallal odarajzol valamit az olvasó elé, azt' kezdjél vele valamit. A „Távozó fa” vagy a „Madárnapló” darabjaiban ez különösen erősen és hatásosan látszik. Azok tetszettek egyébként a legjobban, meg a kötet eleje.

Változás

Napsütötte, kopár juharfa,
mögötte, háttérként, kéklő, téli ég,

egy élesen kirajzolódó ágra széncinke száll,
enyhén meghajlik alatta,
és úgy marad,
míg tova nem röppen.

Gondos válogatás. Nem tudom, milyen alapon választotta ki a költő, hogy mely versek kerüljenek a kötetbe, de nincs ismétlődés, nincs újraírás. Mindegyik különbözik minden mástól.
Gondos kidolgozás. A versek annyira egyszerű szavakból állnak össze, annyira egyszerű, szinte köznapi mondatokká, hogy az olykor még engem is zavart. Elsőre észre se venné az ember, csak ha utánanéz a versek korábbi megjelenéseinek, hogy ezeken jó sokat csiszolt a költő, mielőtt a kötetbe berakta őket. Innen lejön egy szó, oda még kell kettő, itt a pontosvessző nem egyértelmű, legyen helyette kettőspont… Ez énnekem mindig imponál. 

Esti kontúr

Az árnyékok kúszása véget ért,
a völgyben félhomály,
már csak nyugaton van fény a hegy mögött,

kirajzolja a gerinc vonalát,

ezért élsz még,
ezért a kontúrért.

Abszolút szubjektív szempont: FALUSISÁG! Bocs, ezt egyértelműbben nem tudom megfogalmazni. Nem ájulok el egy verstől csak azért, mert olyan helyszínt választ (erdő, csatornapart, falusi kisbolt stb.), amelyhez hasonlók vettek körül engem is gyerekkoromban, de ha ezt egy vers úgy tudja megcsinálni, hogy abszolúte hiányzik belőle minden idealizálás, vágyakozás és nosztalgia, viszont van benne természeti kép*, akkor én nagyon hálás közönség vagyok. Semmi nem zavar jobban, mint a városi ember rácsodálkozása a falura. Na, itt ilyen nincs.**

Visszatérő kép

Este,
alföldi tanya,
tanyaudvar,
az udvaron eperfa,
az eperfán tyúkok,
az eperfa alatt asztal,
az asztalnál a gazda családja és jómagam,
távolról halk mennydörgés,
és egy-egy villámlás a látóhatár felhőiben,
de nyilvánvaló,
hogy nem lesz vihar,
meleg légáram a levegőben,
magányos békakuruttyolás egy közeli semjén irányából,
rágászaj az istálló felől,
különben csend és béke,
lassan egészen besötétedik,
már csak a ház fehér fala világít,

nem volt eperfánk,
soha nem jártam alföldi tanyán,
nem álmodtam ilyennel,
olvasmányaimban sem találkoztam hasonlóval,
és azt sem értem,
hogyan érhetnek rá ennyire esti végzésidőben,

mi ez, honnan jön?

Amit nem szerettem benne:
Amikor a beszélő nézőpontja megszűnik tárgyilagosnak és kívülállónak lenni, és hirtelen érzelmességbe csap át. Ami tökéletesen érthető és helyénvaló, ha az ember a fiáról beszél, csak én nem személyes vallomást olvasni nyitottam ki a kötetet. Valahogy nem szeretem az ilyen nyilvános személyes vallomásokat. Ha a családtagjaimtól, barátaimtól hallom, rendben van, de ha egy idegen tárulkozik ki ennyire mélyen, lesunyom a fejemet és elfordulok. Ettől még a versek nem lesznek rosszabbak, csak nekem nem tetszenek.

Megjegyzés: A kötet utolsó ciklusa angol nyelvű versekből áll. Az előttük levő pároldalas bevezető után ez abszolút helyénvalóvá is válik, és tökéletesen igazat adok Oravecz Imrének abban, hogy ezeket a verseket magyar költő létére is csak angolul lehetett megírni.

Challenge

Living makes me feel lonely,
living and writing make me feel more lonely,
living and writing in English in Hungary
make me feel the most lonely
but I cannot resist the challenge.

* Lehetőleg pontos állat- és növénynevekkel. Mint itt. Nem mintha biológiakönyvvel a kezemben akarnám olvasni a szövegeket, nem ezért fontos a pontosság. Hanem mert ezzel a módszerrel úgy jelennek meg az állatok és növények, mint személyes ismerősök. Mint mikor valakinek nemcsak a vezetéknevét, hanem a keresztnevét is meg tudjuk mondani, mert mindennap látjuk az illetőt.
** Feltehetően azért, mert Oravecz Imre nem városi ember, mégpedig saját választása alapján nem az. Ez pedig ugyancsak imponál nekem. Na de ez csak a költőre vonatkozik, nem a versre.

Ezt 2015. december 30-án írtam. 

Pontszám: 10/9