Ez egy ön- (ám távolról sem köz-) veszélyes őrült napló formájában megírt útleírása, amelynek olvasása során az embernek egyre határozottabb meggyőződésévé válik, hogy ezt az utat két öszvér tette meg. És az emberalakban közlekedő volt a makacsabbik. Nulla veszélyérzettel.
Nem kétlem, hogy Dervla Murphynek megérte észak-déli irányban végiggyalogolni a hatvanas évek Etiópiáján, és kicsit (piszkosul) irigylem is érte, de semmi pénzért nem csinálnám utána.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem előzmények nélkül vágott neki ennek az elképesztő útnak. Addigra már komoly utazói múlttal és útleírói hírnévvel dicsekedhetett, megjárta Indiát, Tibetet, rendszeresen hivatkozik nepáli tapasztalataira. (Kár, hogy számos könyve közül csak ezt az egyet jelentették meg magyarul, ezt is évtizedekkel ezelőtt.) De arra, ami Etiópiában várta, ez csak kis részben készíthette fel. Naplója nem egyszerű útinapló, hanem egy belső átalakulás képe is. Útja – soha nem mondja ki így, de egyértelműen – „világi zarándokúttá” válik. Talán ezért is hagyta meg napló formájában, és nem írta át utólag egységes beszámolónak – mert így jobban kitűnik a testi-lelki átváltozás, amelyen keresztülmegy.

És amelyért talán végigcsinálta ezt az egészet. Kinézem belőle. Az a nő, aki a napló elején kíváncsian, de bizonyos (egyébként kissé ellenszenves) lekezeléssel néz az etiópokra, az a napló végére pont olyan „gyűlölöm-szeretem”-stílusban áradozik és dühöng és kesereg, ahogy egynémely nép egynémely gyermekei a saját nemzetükről szeretnek beszélni. Például az írek. Hogy közelebbit ne mondjak.
Riasztó képet fest a hatvanas évek Etiópiájáról. Ez még nem az a bizonyos, amelyről az etióp viccek szólnak (amelyeknek amúgy irtó tartós anyagból kell lenniük, mert a bizonyos egymillió emberéletet követelő éhínségnek már majd' harminc éve vége), de azért éppen eléggé nyomorúságos. A nyugati civilizációtól kapnak sok rosszat, kevés jót, azt se tudják felhasználni, viszont az egójuk, az túlfejlett. Vagyis hát „volt akkor”, de valahogy kételkedem benne, hogy a hatvanas évek óta oly sokat javult volna a helyzet.

Távozáskor egy dollárt adtam a főpapnak, aki mérges megvetéssel nézett adományomra, és agresszív hangon öt dollárt követelt. Erre nyitott tenyeréből kikaptam az egydolláros bankjegyet, és odaadtam a koldusoknak.

De – valószínűleg szándékán kívül – közben saját magáról sem akármilyen portrét rajzol. Regényírónak is becsületére válna, annyira tüneményesen összetett. Tessék elképzelni egy középkorú nyugat-európai nőt, akit – a klasszikus nyugati utazók méltó utódjaként – eltölt a romantikus hit, hogy a természet érintetlen fenségében található az emberélet igazsága és értelme, és ezért a hitért (amúgy igencsak robusztus) fizikai valójában 1024 mérföldön keresztül nyeli a port, tapossa a sarat, kapaszkodik fel szó szerint nyaktörő meredélyeken, aztán ereszkedik le szinte teljesen sima kőfalakon, viseli a poloskákat, bolhákat, tetveket, piócákat, jégverést, éhséget, szomjúságot (egy ízben legalább 36 óra hosszat nem volt ivóvize – Afrikában!), vérhast és ragadozókat, illetve közvetlen közelből nézi az Etióp-magasföld mérhetetlen nyomorúságát. Hitéről természetesen egy árva szót sem ejt, csak néha célozgat rá nagyon távolról, de akkor aztán képes a misztikus elragadtatásig fokozni azt, mondjuk, a csillagos ég, a trópusi vihar vagy egy frissen megmászott hegy láttán. Miközben éppen fertőződik és kegyetlenül fáj a térdsebe.

Az éjjel néhányszor felébredtem, elnéztem az eget, amelyen fantasztikus alakzatokat öltve ezüstös felhők úsztak; a felhők közül elő-előbukkant a telihold, fehér fénye csodálatos kontrasztot alkotott az égbolt bársonyos kékjével. Hosszú percekig a testetlenség bűvös varázsában lebegtem; úgy éreztem, hogy mint személy megszűntem létezni, és csak a fölöttem kitárulkozó szépség érzékelése vagyok.

De azért nem száll járműre. Ő nem. Egy városi hotel látványa pedig jobban lehangolja, mint egy tizenkét fős családdal telezsúfolt, vályogból épült, bádoggal fedett, poloskás tanya. Amikor a legkevesebb oka lenne rá, akkor a legboldogabb, akkor szereti a legjobban azt a népet, amelyet meglátogatott. Velük volt: jogosan mondhatja ezt magáról, még akkor is, ha bevallja, hogy a nép tökéletes megismeréséhez a nyelvükből is jóval többet kellett volna elsajátítania.

Én meg nem tudom megérteni – feleltem –, hogy valaki a „splendid isolation” [kb. fenséges elszigetelődés] elvét követve járjon be egy országot, elszigetelten az emberektől, akik lakják. Nem lehet kapcsolatot teremteni a helybeliekkel, ha az utazók az „összkomfortos” sátor külön mikrovilágában élnek, ahol a farandzsok [külföldiek] saját nyelvükön társalognak, szenvtelenül „tanulmányozzák” a messziről bámészkodó „bennszülötteket”, és bosszankodnak, ha azok túl közel merészkednek.

Valaki nálam okosabb olvassa már el a könyvet, és számolja ki, mekkora volt az esélye annak, hogy Dervla Murphy túléli ezt az utat? Meg annak, hogy végelgyengülésben haljon meg? Mert nagyon úgy néz ki, hogy úgy fog. Még megvan, bár már elmúlt nyolcvan. És van neki ilyen útleírása több, mint húsz darab.

Különben nagyon jó könyv, a maga módján még szép is. Van a nőnek stílusérzéke, nem is kevés.

A lenyugvásra készülődő nap rövid időre csodálatosan ragyogó színek – bíbor, narancs, bronz, citrom – valóságos orgiáját varázsolta az égboltra. S amikor ez a ragyogás elérte a messzi űrben magasló szirtek okker, karmazsin, sárga és fehér tónusait, hirtelen lángoló szépségben tündökölt az egész világ. Majd megpillantottuk a kis falut, rózsaszín kőből rakott házaival – az is oly csodálatos fényben úszott, hogy pár pillanatig kételkedtem valószerűségében.

És izgalmas! Főleg a második fele. Ott előfordult, hogy pontosan úgy drukkoltam neki meg az öszvérének, mintha kalandregényt olvasnék. Őszintén szólva sokszor leginkább szegény öszvért sajnáltam. Mert a gazdája hagyján, az őrült, és maga vállalt mindent, de ezzel a Jock nevű angyalszelíd, hűséges jószággal senki nem íratott alá szerződést az út előtt, hogy mindent végigcsinál, amibe belehajszolják… Tény, hogy a gazdája nagyon szerette, és nem használta ki – a végsőkig, de a végsőkön innen azért elég alaposan.

Mióta ebben az országban vándorolgatok, abnormális mértékben kifejlődött bennem a fatalizmus; nyilván tudat alatti védekezés az ideg-összeroppanás ellen. Ma este már olyan lelkiállapotban vagyok, hogy nem aggasztanak sem az ellenséges érzelmű parasztok, sem a sifták [útonállók] vagy a leopárdok és hiénák. Valószínűnek tartom, hogy Jock meg én életben maradunk: az a lehetőség, hogy valamelyikünket támadás éri, nem izgat többé.

Most már csak arra kéne rájönni, hogy is jutott eredetileg eszembe, hogy elolvassam ezt a könyvet. Ír szerzőt kerestem – de abból ott van Lady Augusta Gregory vagy Maria Edgeworth is! –, szeretem a klasszikus útleírásokat – de akkor olvashatnék Thor Heyerdahlt vagy Arszenyevet is! Halovány fogalmam sincs, hogy találtam rá. Mindenesetre nem bántam meg. Azt se, hogy megvettem.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. december 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10