Tove Janssonnal a viszonyunk igen ellentmondásos.
Rég önálló olvasó voltam, mikor megkaptam A láthatatlan kisgyerek című kötetét, úgyhogy drága jó szüleim szerintem még ma se tudják, mit nyomtak a kezembe. Groteszk kis meséivel, nyomasztó helyszíneivel, nyomokban emberi lényekre emlékeztető szereplőivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni.* Talán éppen ezért újra meg újra elolvastam őket.** Hogy majd most érteni fogom. Vagy most. Vagy most. És manapság meglepetten jövök rá, mennyivel többre emlékszem belőlük, mint bármely más, „normálisabb” mesékből.
Jansson*** tud valami nagyon-nagyon, szinte megfoghatatlanul furcsát: a kísértetiest és nyomasztót túlélhetővé, sőt barátságossá változtatja, úgy, hogy az közben mégis kísérteties és nyomasztó marad. A szándék, gondolom, az, hogy a gyereket átsegítse a gyerekkor szorongásain – és talán az, hogy a felnőttkor szorongásain is enyhítsen egy kicsit.
A napokban megint eszembe jutott a neve, nézegetni kezdtem az értékeléseket, és megtaláltam ezt a kicsi kötetet, alatta sok-sok dicsérettel, hát kíváncsi lettem rá, vajon ma mit tud ez a mese csinálni velem. Így karácsony előtt.

Mindenekelőtt összezavart. Mint kiderült, Jansson műveinek háromféle magyar fordítása létezik, és a neveket mindegyik egészen, de egészen másképp fordítja. Amit nem igazán értek, mert szerintem a „Kószlászbóklász” pont annyira megfelel a célnak, ha nem jobban, mint a „Vándor”, az pedig, hogy „kicsi Morr”-ból hogy lett „Varkocs”, teljesen tisztázatlan előttem. De mindegy, ezen túltettem magam.
Az alaptörténet a szokásos félelmetes-nyomasztó események sora: természeti katasztrófák és emberi rosszindulat irányítják a cselekményt, teszik hontalanná és szakítják el egymástól a családtagokat és barátokat. Rémálom, lidércnyomás, ahogy a cím és a fülszöveg ígéri.
Csak egyvalami van végleg és tökéletesen száműzve ebből a lidércnyomásból: a félelem.
A szereplők semmitől nem félnek, tehát jó eséllyel a mese olvasói se fognak. Ettől lesz meglepő és groteszk a mese, mert ebből a félelemtelenségből aztán számtalan vicces és ámulatba ejtő helyzet következik. Amelyek során az ember nemcsak az elveszett családtagjait, hanem még a boldogságot is megtalálhatja.

A figurák sokkal emberibbek, mint korábban bármikor érzékeltem volna (Pityer érzelmes-sértődékeny, Varkocs igazi „rossz gyerek”, Vándor most is a legfelnőttebb, bár a rászakadó felelősséget nehezen viseli), és most már a poénokat is értettem, amelyeket gyerekkoromban halálosan komolyan vettem volna. (Viszont – be kell vallanom – most is a múminok a legkevésbé rokonszenvesek az egész katyvaszban. Az összes többi szereplőt jobban szeretem náluk. Pedig jó kis banda, de mégsem az igazi.)
És azt hiszem, ettől a mesétől egy percig se féltem volna annak idején. Nem értettem volna, de nem ijedtem volna meg tőle.
Viszont nem is emlékeznék rá úgy, mint Kalamálira, aki hitt a balszerencsében… Sem pedig az ő porcelánmacskájára és rongyszőnyegére… Sem pedig az éjszakai vidámparkra, amely úgy festett, mint egy összegyűrt és eldobott cukorkászacskó…

Ezért nem kap tíz pontot a mese. Mert A láthatatlan kisgyerek meséinél, ha szelídebb is, de gyengébb is. Nem olyan sokrétű, nem olyan érteni való, feleannyira se „idegesítő”, se jó, se rossz értelemben. És még csak Kalamáli sincs benne… (Illetve van, csak nem úgy hívják, és a szerepe is minimális, így nem ér.) 
Biztos vagyok benne, hogy az én gyerekeim nem fognak múminék nélkül felnőni, mert összevisszaságában is nagyon eredeti, nagyon érdekes az ő világuk. De az is biztos, hogy az olvasásuknál én is jelen leszek.

* Némelyik mesétől/figurától konkrétan féltem. A hattivattiktól még most is kilel a hideg.
** Már akkor se bírtam elviselni a szellemi vereséget. 
*** Akiről egyetemista koromban derült ki, legnagyobb meglepetésemre, hogy néni és nem bácsi…

Ezt 2015. december 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8