Újraolvasás vége. (Két napja.)
Eredetileg nem akartam értékelni, mondván, hogy szigiri molytárs minimalizmusában is elsőrangú, 7, azaz hétszavas értékelését úgyse múlom felül. De aztán eszembe jutott, hogy már miért is kellene nekem bárkit is felülmúlni?
Viszont azért se pontozom.
Azért, mert Beckettet én igazából a színházban szeretem, nem olvasva.

Amikor ezt a drámát először olvastam, semmit nem mondott. Amikor viszont először láttam színpadon, belegyökereztem a székbe. Ült az összes poén, lett légyen akármilyen abszurd, és a torkom is a megfelelő helyeken szorult el. Azóta már más Beckett-darabot is láttam színpadon (nem olvastam el előtte), és nem kellett csalódnom benne. 

Az viszont, hogy pontosan hogyan is működik ez a bizonyos abszurd, tényleg olvasva tárul fel inkább. Mert az egy dolog, hogy Beckett figurái az örök emberi állapotot jelenítik meg, ebben a darabban éppenséggel a mellé- és az alá-fölérendeltség állapotát, vagyis a barátságot és az úr-szolga viszonyt. Ez világos. Hogy a minimálisan jelzett (ha akarom, posztapokaliptikus) helyszín azért olyan minimális, hogy a közönség a szavak megjelenítő erejére legyen kénytelen hagyatkozni, meg hogy jobban kibontakozzon az a feneketlen nyomorúság, amelybe a szereplők vettettek. Ez is világos. Hogy a természet megújul az ember nélkül. Ez is. Hogy Godot mindazt jelenti, amire az ember életében várakozik – tétlenül, de kényszerűen és makacsul. Rendben van. Hogy érkezése mindig a jövőbe tolódik – elég közeli jövőbe ahhoz, hogy az ember ne adja fel a várakozást, de elég távoliba ahhoz, hogy az ember fel akarja kötni magát –, ennél mi sem lehetne világosabb.

De az valahogy sohase tűnt még fel, hogy a szereplők minden cselekedete és párbeszéde pusztán attól „képtelen”, hogy másfél órába sűrítve, 1 db fa háttere előtt zajlik. Semmi mástól. Lazábbra fogva, kinek-kinek a saját világát a háttérbe helyezve abszolút hétköznapiak lennének.
Beszéd a semmiről, pusztán a beszéd kedvéért: akármelyik buszmegállóban/liftben/hosszabb bolti sorban előfordulhat. De láttam már olyat is, hogy az úr zsarnokoskodik szolgája fölött, ugyanakkor pedig függ is tőle. Kölcsönösen szükségük van egymásra. Vagy a tökéletesen értelmetlen munka, amelyet Luckynak végeznie kell, ha szolgálatban akar maradni – és amelyet tökéletesen és odaadással végez. Ó, de mennyi ilyen munka van… Vagy az, ahogyan Pozzo elesik, és mielőtt a két barát a segítségére sietne, percekig tárgyalják, mi a helyzet, mi a teendő, és érdekükben áll-e segíteni. Kár, hogy ismerős. 
És hogy mennyi üres dologgal el tudja magát az ember foglalni, te jó Isten…
Coming out: amikor elterjedt a Civilization nevű játék első, még kétdimenziós változata, órákra, napokra le tudott kötni. Míg le nem töröltem a gépemről végleg, de úgy, hogy semmi más adathordozóra se mertem elmenteni.

Ezt 2015. december 15-én írtam.