Most csak az Oidipusz királyt olvastam újra, az Antigonét nem, mert minek, tudom kívülről.
Valamikor harmatos tizenegy évesen olvashattam a Görög regékben a prózába átfordított történetet. Emlékszem, Antigonéé nagyon tetszett, bár én inkább megmentettem volna az életét, Oidipusz történetét viszont nem is értettem, ellenben utáltam. Érdekes módon nem a családi káoszon akadtam fenn (azt szerintem fel se fogtam), hanem azon, hogy ennyire embertelenül kegyetlen jóslatot kap annak ellenére, hogy nem is csinált semmit. Még meg se született, sőt meg se fogant, és egy idegen, távoli, közömbös hatalom már eldönti róla, hogy milyen bűnt fog elkövetni, hogy aztán természetesen majd utolérje a büntetés. Ez egyszerűen mocsokság – mondta a harmatos tizenegy éves tudatom.
A mai tudatom is így gondolja. Csak ez itten már tudja, hogy az ember bűn nélkül is bűnhődhet. Van az úgy.
Ez a dráma egyik olvasata.
– —- – —- –
Oidipusz története az önismeret drámája. Jobban mondva az önmegismerésé. Indul úgy, hogy Oidipusz nem ismeri önmagát – mindarra, ami a múltban történt vele, részint nem emlékezhet, részint rosszul tudja –, csak annyit tud, hogy jó király, jó férj és jó apa. Az egy dolog, hogy évekkel korábban megölt négy embert, de ez a legkevésbé se terheli a lelkiismeretét, hiszen egyértelműen önvédelemből tette. De lakik benne egy másik Oidipusz, akit nem ismer. A darab pedig arról szól, hogy megismeri ezt a másikat – vagyis egyiket: önmagát –, mert minden, amit hall, ebbe az egyetlen irányba vezeti. És önmagához éppen olyan szigorú és igazságos, mint mindenki máshoz (hiszen ezért lett jó király). A bizonyítékokat megvizsgálja, az ítéletet végrehajtja.
No de miért csak húsz évvel a történtek után sújtja Thébát a járvány? Miért nem azonnal szakadt rájuk a szerencsétlenség, akkor, amikor Oidipusz megházasodott?
Hát van olyan is, hogy az ember hoz egy hibás döntést, és húsz év múlva lesz neki következménye… 
De harmatos tizenegy évesen még ezt se tudhatja…
Ez a dráma másik olvasata.
– —- – —- –
A világirodalom első krimije. Rögtön a legtutibb csavarral, amit krimiíró kitalálhat.* Pergő párbeszédekkel, nulla leírással – minden krimirajongó álma. És meglepve tapasztalom, hogy így negyedik-ötödik újraolvasás tájékán már erőteljesen futkos a hátamon a hideg a kórusénekek stílusától. Főleg a vége felé.
Ez a dráma harmadik olvasata.
– —- – —-
A többi néma csend. Freud bácsit most hagyjuk…
Az Antigoné úgy jó, ahogy van… de erről, valamint egy régi-régi műkedvelő előadásról majd egy más alkalommal mesélek nektek. 

Megjegyzés: Az Oidipusz Kolónoszban-ról itt írtam részletesen.

* SPOILER A nyomozó és a gyilkos ugyanaz a személy. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2016. február 9-én írtam.

Ez a bolgár regény sokkal szélesebb körű ismertséget érdemel nálunk, ha már egyszer (kétszer) kiadták magyarul, méghozzá ilyen kitűnő fordításban. Ahhoz képest, hogy az ötvenes években jelent meg, még nagyon cenzúrázva sincs.* Legfeljebb sejtéseim vannak, hogy miért nem olvassa senki. Az is biztos, hogy helye van az 1001 könyv listáján, de őszintén meglep, hogy rákerült. Önmagában az meglep, hogy van angol fordítása, és létezik ember, aki az Elbától nyugatra ezt elolvassa. Annyira mihozzánk szól, én nem is hiszem, hogy ezt megértheti valaki akár Nyugat-Európában, akár az USA-ban… hacsak nem bolgár bevándorlók utóda…

Az első százötven oldalt olvasva még pontosan tudtam, mit akarok írni róla. Az utolsó százötven oldalt olvasva is. De most, hogy befejeztem… Most marha nehéz. Olyan ez a könyv, mintha a mesebeli okos lány írta volna. Szabadságharcról is szól meg nem is. Ötszáz oldalból majdnem négyszáz arról szól, hogyan készítik elő a felkelést. Azt mutatja be, hogyan „ébred álmából az elnyomott nép”. Az utolsó százra lehetne azt mondani, hogy „letehetetlenül izgalmas”, de ez esetben már hazudnék. Ez a könyv nem „izgalmas” a szó megszokott értelmében. De egy másik értelemben annál inkább.

Ez a könyv „rólunk szól”. Ezt megérti a magyar olvasó, és megértené a lengyel, a litván, a bosnyák stb. Nem nekünk írták, de a mi irodalmunkban is simán, zökkenő nélkül működne. Ha az elejét olvasva azt hittem, azért nem olvassák, mert 1956-ban, azaz „rosszkor” adták ki, hiszen kit érdekelt volna éppen akkor egy „oroszbarát” regény, a regény második felét olvasva már azt nem értettem, hogy lehetett annyira vak a cenzor, hogy ezt engedte kiadni. A cserepes orchideámat, sőt a bimbózó karácsonyi kaktuszomat odaadnám,** ha megtudhatnám, vajon október 23-a előtt vagy után jött ez ki a nyomdából…
Ez a könyv arról szól, hogy egy nép nem tűri már az elnyomást, és szabadságharcba kezd. De nem elsősorban a harctéri eseményekre koncentrál (azokból igazából alig van). Hanem arra, hogyan szokik hozzá az ember még a legdurvább elnyomáshoz is, tanul meg együtt élni vele, örülni, nevetni, szerelmesnek lenni „az iga alatt”, sőt még észrevétlenül át is venni szokásokat az ellenségtől, jót és rosszat.*** Meg arra, hogyan lesz egy idő után a szomszéd szabóból, a szemben lakó foltozóvargából, a sógorból, a komából, a városszéli kolostor szerzeteséből – mégis forradalmár. Hogy minek kell történnie ahhoz, hogy az ismerős, megszokottan szürke kisemberek, akikkel minden sarkon találkozhat az ember, előszedjék azt az ócska karabélyt a padlásról, és golyót öntsenek a tűzhelynél. És viszont: hogyan lesz a hőslelkű forradalmárból adott esetben gyáva és/vagy áruló – persze jó szándékkal és aggodalommal tele, és az vesse rá az első követ, aki hasonló körülmények között nem fordítana hátat. No meg azt se felejtsük el, hogy forradalom közben is ki kell néha fújni az embernek az orrát, megtörölni a csizmáját, hétköznapi cselekvéseket végezni. Annyira emberi ez a könyv. Annyira a „mienk”.****
Ahhoz, hogy az utolsó száz oldal akkorát üssön, mint a visszarúgó puska tusa, ahhoz bizony kell az előtte levő négyszáz oldal szinte álmodozóan lassú hömpölygése. Mire a regény végére jut az ember, addigra úgy érzi, minden szereplő a régi személyes ismerőse. Mert az első négyszáz oldalban ott egy sor realisztikusan megrajzolt népi életkép (a műkedvelő színielőadás leírását Mikszáth is elfogadhatná, én pedig remekül szórakoztam rajta), egynémely népballadai alakkal összekapcsolva. Jó, persze vannak közöttük romantikus hősök és hősnők, de a legtöbben annyira reménytelenül földhözragadtak, sokan fel se fogják, mi történik velük, azt meg pláne nem, hogy körülöttük mi.

Ami a cselekményt illeti, nekem többnyire nagyon tetszett. Ügyesen megírt, fordulatos történet, legfeljebb a szerencsés és/vagy ostoba véletlenek túlzott szerepe tudott kiidegelni egy idő után. A legtöbb fejezetnek függővége van, és tényleg arra ingerli az embert minden ilyen fejezetvég, hogy lapozzon tovább, csak még egy kicsit, még egy kicsit… Vazov mesélőkéje kitűnő, és egy jó hír az izgalmas regények kedvelőinek: amilyen sok az életkép, olyan kevés a leírás! (Ami van, az nagyon szép.) Nagyon, nagyon sokáig úgy éreztem, hogy ezt a könyvet rajongó tizenhárom éves koromban kellett volna elolvasni, méltó társa lett volna A kőszívű ember fiainak, a Quo vadis?-nak, de helyenként még a Grant kapitány gyermekei szerelmeseinek is ajánlani tudtam volna.

Innentől SPOILEREZEK, a végkifejletről is szólok, vigyázat!

Csak az a vég, csak azt tudnám feledni! Hát hogy lehet így befejezni egy ilyen könyvet?! Egyszerűen nem fogom fel. Még csak szomorú se vagyok, sokkal inkább dühös! Mert még ha logikus lenne. De a legkevesebb, amit mondhatok, hogy nem következik az előzményekből. MARHÁRA NEM! És pont ezért azt se fogom fel, mire való, mit kéne sugallnia. Mert oké, ezt a felkelést speciel leverték és nagyon csúnyán megtorolták, indokolt lenne a pesszimizmus, na de a következő években a törököket végleg kizavarták Bulgáriából! Ha ezt a regényt Vazov 1876-ban írta volna, érteném, de tizenkét évvel később írta, amikorra Bulgária már önálló, ha nem is egészen független állammá vált! Az utolsó ötven oldal nemcsak sok-sok keserűséget, hanem a feltámadás ígéretét is hordozza. És ezt teszi tönkre két tollvonással?! MINEK?! 
Úgyhogy most azt mondom: hú, de mázli, hogy nem jutott a kezembe ez a könyv rajongó tizenhárom éves koromban. Most nagyon utálnám. Még azt is elfelejteném neki, ami miatt tényleg jó, ami miatt érdemes elolvasni. – No és azt is sejtem, miért nem lett népszerű nálunk ’56 után… SPOILER VÉGE

* A főszereplő nem vallásos, de egyébként egyfolytában misére járnak benne, a pópák között jó pár hős akad, az anarchista-szocialista diákot pedig még az elbeszélő is idealista őrültnek tekinti.
** Lassan kezdhetek fát díszíteni, olyan bőszen hajt a kaktusz… Tavalyelőtt nem tévedt el, de idén másfél hónapot késett…
*** A regény nőalakjai fájdalmasan rosszul vannak megrajzolva. Nagyon sokáig nem értettem, hogy miért ennyire tehetetlenek (de dühítően és még a korszak elvárásaihoz mérve is tehetetlenek!), aztán végül arra jutottam, hogy talán a sok évszázados muszlim szokásrendet vehették át többé-kevésbé, azért nevelték őket ilyennek. Az egyébként nagyon nem tetszett, ahogy a törököket ábrázolja a regény (egyéb nemzetiségekről nem is beszélve): ostobák és/vagy gonoszak, no meg arctalanok, egytől egyig. Ezt persze megértem – tizenkét évvel ’56 után mi is így ábrázoltuk volna a szovjeteket, ha addigra sikerült volna hasonlóképp függetlenedni –, de azért legalább egy-két rendes embert közéjük csempészhetett volna Vazov. Végül is török falvakat is bemutat, azoknak a lakói már Bulgáriában születtek, ugyanúgy éltek, adtak-vettek, házasodtak és földet műveltek, mint a bolgár szomszédaik.
**** És amikor azzal biztatják egymást a szabadságharcosok, hogy semmi baj, tartsunk ki, jön a külföldi segítség, ezt nem hagyhatja Európa… Jaaaaj… Hát persze. Az olyan, hogy az nem hagyja. 

Ezt 2016. február 5-én írtam.

Pontszám: 10/8

Először mondom, ami a legjobb a regényben: 1. hosszúsága ellenére rendkívül haladós és könnyen olvasható, 2. történész-régész írta, aki nagyon alaposan, nem egy esetben személyesen nézett utána a háttérnek – konkrétan az ásót a kezébe fogta hozzá –, úgyhogy amit az eseményekről, városokról, harcmodorról, fegyverekről, ruházatról, bármiről leír, azt el is lehet neki hinni. Akinek ez fontos. Nekem annyira nem, de a könyvnek jó reklám.

Akkor most mondom azt, amitől egészen ma estig, azaz a regény kétharmadáig azt ismételgettem magamban: juszt se adok rá nyolc pontnál többet, és még azt is köszönje meg!!!
A könyv első harmada a történelmi háttértől eltekintve valami elképesztően dilettáns munka. Ha nem lettem volna pusztán a témája miatt kíváncsi rá, a harmadik oldalnál becsukom és a feledés homályába hajítom. Mint egy rossz fantasy. És én a jó fantasyt szeretem, nagyon is! De ennek az eleje kritikán aluli, borzalmasan hatásvadász. Pedig elvileg valószínűleg arra való, hogy az olvasót berántsa a könyvbe… Amikor pedig aztán elmeséli Alexandrosz állítólagos isteni származásának történetét a kígyóval (hála Istennek a regényen belül is kellő kritikával kezelve), csak azért nem kiáltottam fel fájdalmasan röhögve, mert vonaton ülve ez kellemetlenségeket vonhat maga után. Jó, a sztorit én is ismertem, de ebben a konkrét előadásban éppen pont csak az hiányzott volna még, hogy a gyerek megszólaljon párszaszóul. A későbbiekben pedig a szabad függő beszédben előadott részek és a párbeszédek idegesítettek: tökéletesen élettelenek, papírfigurák megnyilvánulásai.
Innentől igazából a haladóssága mentette meg a regényt. Egyszerűen mire annyira felidegesítettem magam, hogy félbehagytam volna, azt vettem észre, hogy már a felénél járok. Akkor már azért mégse. Meg addigra már felbukkant egy-két információ, amiről a korábbi alexandroszos olvasmányélményeim még nem ejtettek szót.

Aztán az utolsó harmadban úgy kikerekedett a dolog, hogy kénytelen voltam föléje menni annak a nyolc pontnak. Amikor konkrétan végigizgultam Théba ostromát, pedig amúgy a legapróbb részletekig tudtam a végét. Amikor ugyanazok a párbeszédek, amelyek korábban papírfigurák betanult mondatai voltak, elkezdtek életre kelni, és az esetleges hatásvadász jellegük határozott célt kapott: egy rendkívüli ripacs, na jó, ekkor még tényleg csak színész megnyilatkozásaivá váltak. Amikor elkezdett stílusa lenni a szövegnek, sőt még humora is. Amikor bejött Arisztotelész mint detektív!!! Óóóó, csak azt sajnáltam, hogy nem kapott több teret ebben a minőségben!!! És hogy egy ennyire közismert történetet úgy tudott megírni trilógiában a szerző, hogy az első kötetnek konkrétan függővége lett… hát attól tényleg megemelem a kalapom. 

Ellenben fenntartom, hogy ezt a történetet Mary Renault sokkal, de sokkal jobban megírta, legfeljebb nem ugyanebben a kategóriában. És ezt elfogultság nélkül mondom. Mert én a Renault regényét évekig pont azért utáltam, de zsigerből, mert akkorát ütött rajtam annak idején, mint a légkalapács, de még akkor is mindig elismertem, hogy jól van megírva. Ilyesmire Manfredi könyve nem volna képes. Ez a könyv nevel, tanít, szórakoztat, de lélektanból maximum erős négyes, és abba már nagylelkűen beleszámítottam az utolsó harmad fellendülését is.

Ja, utóirat: A fordítástól időnként görcsöt lehet kapni. A történelmi szakkifejezések mind a helyükön vannak (szaklektor látta), és minden egyebet eltéveszt, amit el lehet téveszteni. Fájdalmas nyelvhelyességi hibák maradtak benne. A mélypont pedig: a dingókutyák. Igen, jól tetszettek hallani. Az ókori Görögországban. Nem létezik, hogy ezt Manfredi nézte volna be. Ha pedig nem ő volt, akkor a fordító volt.

Ezt 2016. január 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Nincs ennek a könyvnek semmi különösebb baja azon kívül, hogy túl van írva. 
Halvány fogalmam sincs, hogy Shafak egyébként miket szokott írni, mert ez az első könyvem tőle. De a többi értékelés alapján az a benyomásom, hogy egészen mást szoktak várni ettől a regénytől, aztán pedig csalódnak benne. Amit teljesen megértek. De nekem szerencsére nem volt miben csalódni. 
Igen, olyan az egész, mint egy zavaros-furcsa lidérces álom, szerelemről, családról, félelemről, halálról, szóval csupa vadonatúj témáról. És nagyon beteg, meg elvont is, igen. 

Meg mágikus. Ahol a bábaasszonynak két dzsinn segít, a nappal és az éjjel szelleme. És persze ikerszülés történik. Meg ahol a meggyilkolt ember szíve még a halál után is dobog, és bosszút áll azon, aki rosszkor jár rossz helyen. A fáknak lelkük van (a körtefás rész jaj, de szép, én a fával vagyok, teljesen igaza van), a tárgyaknak is lelkük van, és egy szike is életre tud kelni. De a legnagyobb ereje a kimondott szónak van.
Na, ettől lesz aztán nemcsak mágikus a regény, hanem realista is. Mert a kimondott szónak tényleg ereje van. Az egy dolog, hogy az elmesélt történetek életre kelnek, és az ember három országgal arrébb találkozik valakivel, akit három országgal errébb a javasasszony talált ki. Ez rendben van. Az viszont már nincs, hogy történetet mesélni az inkvizíciónak is lehet, és azt már úgy hívják, hogy feljelentés. Vagy vallomás. Amelynek nagy része finoman szólva fikció. Szülőanyja pedig az irigység. Vagy a kínszenvedés megszüntetésének vágya. (Értsd: mikor az ember már bármit bevall, csak hagyják abba.)

A regény hat-hét emberi sorson vezeti végig az olvasót, amelyek egymástól függetlenül vagy egymással összekapcsolódva indulnak, aztán összeérnek, szétválnak, szeretet vagy gyűlölet köti össze és taszítja el egymástól őket. Meg a félelem. Meg a vallás. A regény nagy része a XVI. századi Spanyolországban játszódik, ahol kiválóan elvan egymás mellett a keresztény, a zsidó és a muszlim vallás, mikor hagyják. De nem hagyják. És átkerülnek a szereplők a korabeli Isztambulba is, amelyről pont ugyanezt el lehet mondani: kiválóan elvan benne mindenki, míg nem jön valaki, akinek érdekében áll vérfürdőt rendezni.
Ez a két hely ugyanúgy tükrözi egymást, mint ahogyan a bennük lezajló események is. És ugyanúgy meg lehet bennük találni a tükrön kívül a (kettős) maszkot, a kutat, a tőrt, meg az összes többi szimbólumot, amelyeket az elbeszélő oly ügyesen elhelyez a regény különböző pontjain. Ja, meg ha már a tükörnél tartunk: amikor az ember a legkevésbé várná, még az Ószövetség is felbukkan (a három vallás egyik gyökere bizony közös), azaz felbukkan Ábrahám és Izsák története, akik egymás nélkül (apa fiú nélkül, fiú apa nélkül), igen-igen kifordult kapcsolatban kénytelenek létezni.

Egy baja van a könyvnek: túl van írva. Azok a bizonyos szürreális mondatok egy darabig csak úgy sodorják az olvasót, és megteremtik a mesék hangulatát, de egy idő után túl sok lesz belőlük, és az öncélúság benyomását keltik. Mintha látnám, hogy ragyog fel az író szeme gyermeki örömmel: de jó, de furcsa, még ezt is rakjuk bele, még ezt is, ezt is! Nem köll. A harmadát ki lehetett volna szórni. Vagy bespájzolni a következő regényre. Úgyis azt is el fogom olvasni. 

Megjegyzés: A fülszöveg nemcsak spoileres, hanem becsapós is. A regénybeli inkvizítoroknak nem elsősorban a zsidókkal vagy muszlimokkal van bajuk. A beavatatlan olvasó nem érti, nem is értheti, de egyetlen kivétellel kizárólag a keresztény hitre tért zsidókat és muszlimokat bántják. Szomorú, erősen kifordult logika ez is: hogy az idegentől kevésbé fél az ember, mint az olyan idegentől, aki hasonlít rá. Az előbbit biztonságos távolságban tudja tartani, az utóbbi viszont évszázadok óta a legmélyebb szorongást keltő tényezők között van. Sose tessék alábecsülni ennek a szorongásnak az erejét. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. január 1-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Ritkán szoktam verseskötetet elejétől végéig olvasni. Még ritkábban rögtön megjelenés után megvenni. Ennek a kötetnek a megszerzésére egynémely kedves molytársak vettek rá, akik (igaz, elsősorban nem a szerző verseiről, hanem a regényeiről írva) eszembe juttatták, mennyire érdekeltek engem egyetemista koromban Oravecz Imre versei.
Fura egy kötet, de a legkevésbé se bántam meg. Viszont borzasztó nehéz itten okosságokat írni róla, éppen azért, mert verseskötetről nem szoktam. Meg mert amilyen vékony, olyan lassan haladtam vele.
Hát akkor leltározzunk.

Amit szerettem benne:
Tárgyilagos, szenvtelen hangnem. (Nem mindenütt, de a legtöbb helyen ilyen.) Amióta a kamaszkorból kinőttem, valahogy jobb szeretem az olyan verseket, amelyek nem az érzelmekre igyekeznek hatni. Különösen, ha olyan témákról szólnak, amelyek mindenkit érintenek, és elsősorban érzelmileg (elszakadás szeretteinktől, szülő-gyerek-viszony, öregedés, magány, halál). Azért szeretem ezt a fajta tárgyilagosságot, mert éppen ez teszi lehetővé az általánosítást. Hogy bárki, bármelyik olvasó (én is) magára vagy a környezetére vonatkoztathassa, amiről szó van. Hogy olyasmit is találjon benne, ami a versen túlmutat.
Tömörség, sűrűség. Emiatt nehéz olvasni. Mert egyébként ne tessék semmi elvontra gondolni, ez nem az a költészet. Viszont – különösen a kötet első harmadában – elég gyakran előfordult, hogy 2 db egyenként nyolcsoros vers elolvasása után azt mondtam: ennyi elég is lesz mára, köszönöm szépen. Majd estig hígítom egy kicsit a fejemben.

Tél előtt

A teraszon vagyok,
még melegít a nap,
de hamarosan hideg lesz,
és nem lehet kiülni,

a feltétlen gyermeki szeretet ideje tizenkét év,
kisfiam öt év múlva lesz tizenkettő,
utána mégsem volna jó élni.

Egy vers egy gondolat. Vagy még inkább: egy kép. Három vonallal odarajzol valamit az olvasó elé, azt' kezdjél vele valamit. A „Távozó fa” vagy a „Madárnapló” darabjaiban ez különösen erősen és hatásosan látszik. Azok tetszettek egyébként a legjobban, meg a kötet eleje.

Változás

Napsütötte, kopár juharfa,
mögötte, háttérként, kéklő, téli ég,

egy élesen kirajzolódó ágra széncinke száll,
enyhén meghajlik alatta,
és úgy marad,
míg tova nem röppen.

Gondos válogatás. Nem tudom, milyen alapon választotta ki a költő, hogy mely versek kerüljenek a kötetbe, de nincs ismétlődés, nincs újraírás. Mindegyik különbözik minden mástól.
Gondos kidolgozás. A versek annyira egyszerű szavakból állnak össze, annyira egyszerű, szinte köznapi mondatokká, hogy az olykor még engem is zavart. Elsőre észre se venné az ember, csak ha utánanéz a versek korábbi megjelenéseinek, hogy ezeken jó sokat csiszolt a költő, mielőtt a kötetbe berakta őket. Innen lejön egy szó, oda még kell kettő, itt a pontosvessző nem egyértelmű, legyen helyette kettőspont… Ez énnekem mindig imponál. 

Esti kontúr

Az árnyékok kúszása véget ért,
a völgyben félhomály,
már csak nyugaton van fény a hegy mögött,

kirajzolja a gerinc vonalát,

ezért élsz még,
ezért a kontúrért.

Abszolút szubjektív szempont: FALUSISÁG! Bocs, ezt egyértelműbben nem tudom megfogalmazni. Nem ájulok el egy verstől csak azért, mert olyan helyszínt választ (erdő, csatornapart, falusi kisbolt stb.), amelyhez hasonlók vettek körül engem is gyerekkoromban, de ha ezt egy vers úgy tudja megcsinálni, hogy abszolúte hiányzik belőle minden idealizálás, vágyakozás és nosztalgia, viszont van benne természeti kép*, akkor én nagyon hálás közönség vagyok. Semmi nem zavar jobban, mint a városi ember rácsodálkozása a falura. Na, itt ilyen nincs.**

Visszatérő kép

Este,
alföldi tanya,
tanyaudvar,
az udvaron eperfa,
az eperfán tyúkok,
az eperfa alatt asztal,
az asztalnál a gazda családja és jómagam,
távolról halk mennydörgés,
és egy-egy villámlás a látóhatár felhőiben,
de nyilvánvaló,
hogy nem lesz vihar,
meleg légáram a levegőben,
magányos békakuruttyolás egy közeli semjén irányából,
rágászaj az istálló felől,
különben csend és béke,
lassan egészen besötétedik,
már csak a ház fehér fala világít,

nem volt eperfánk,
soha nem jártam alföldi tanyán,
nem álmodtam ilyennel,
olvasmányaimban sem találkoztam hasonlóval,
és azt sem értem,
hogyan érhetnek rá ennyire esti végzésidőben,

mi ez, honnan jön?

Amit nem szerettem benne:
Amikor a beszélő nézőpontja megszűnik tárgyilagosnak és kívülállónak lenni, és hirtelen érzelmességbe csap át. Ami tökéletesen érthető és helyénvaló, ha az ember a fiáról beszél, csak én nem személyes vallomást olvasni nyitottam ki a kötetet. Valahogy nem szeretem az ilyen nyilvános személyes vallomásokat. Ha a családtagjaimtól, barátaimtól hallom, rendben van, de ha egy idegen tárulkozik ki ennyire mélyen, lesunyom a fejemet és elfordulok. Ettől még a versek nem lesznek rosszabbak, csak nekem nem tetszenek.

Megjegyzés: A kötet utolsó ciklusa angol nyelvű versekből áll. Az előttük levő pároldalas bevezető után ez abszolút helyénvalóvá is válik, és tökéletesen igazat adok Oravecz Imrének abban, hogy ezeket a verseket magyar költő létére is csak angolul lehetett megírni.

Challenge

Living makes me feel lonely,
living and writing make me feel more lonely,
living and writing in English in Hungary
make me feel the most lonely
but I cannot resist the challenge.

* Lehetőleg pontos állat- és növénynevekkel. Mint itt. Nem mintha biológiakönyvvel a kezemben akarnám olvasni a szövegeket, nem ezért fontos a pontosság. Hanem mert ezzel a módszerrel úgy jelennek meg az állatok és növények, mint személyes ismerősök. Mint mikor valakinek nemcsak a vezetéknevét, hanem a keresztnevét is meg tudjuk mondani, mert mindennap látjuk az illetőt.
** Feltehetően azért, mert Oravecz Imre nem városi ember, mégpedig saját választása alapján nem az. Ez pedig ugyancsak imponál nekem. Na de ez csak a költőre vonatkozik, nem a versre.

Ezt 2015. december 30-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Mi kell a tökéletes (és időtálló*) karácsonyi történethez?

Kell 1 db kiszikkadt lelkű, zsugori vén bűnös, akinek megnyilvánulásait egyszerre lehet utálni és kiröhögni. Kell 1 db komor, ködös**, füstös, mocskos, hideg londoni éjszaka. Kell 4 db kísértet, amelyek különböző helyeket foglalnak el az „ijesztő” és a „barátságos” közötti skálán. Kell 1 db szeretni való megváltástörténet, amelyre, mint fonálra, a regény minden jelenete felfűzhető. Kell továbbá 1 nagy adag érzelmesség (ebből azért elviseltem volna kevesebbet is), és ennek ellensúlyozásául kell 1 db viktoriánus London (a helyébe sajnos elég sok más korszak elég sok más városa behelyettesíthető), amely hol hétköznapi, hol látomásos, hol mind a kettő egyszerre, mindenesetre jóval szorongatóbb és nyomorúságosabb bármilyen kísértetnél. És akkor már tényleg csak egyvalami kell: 1 db dickensi humor, amelytől egy közönséges kopogtató is egyszerre lehet félelmetes, mulatságos és szeretetre méltó. 

És hát bizony ez az a karácsonyi történet, amelytől az ember hirtelen segíteni akar másokon, és örömet okozni. :) Az pedig sohasem jöhet rosszul.

Szerettem volna az értékelés elejére írni, hogy „újraolvasás vége”, de olvasás közben meglepetésszerűen rájöttem, hogy én ezt a könyvet még nem olvastam! Annyiszor láttam annyiféle adaptációját (képregény, film, színház, musical), hogy tökéletesen meg voltam győződve róla, hogy én ezt olvastam. Pedig bizony hiba lett volna kihagyni. Sok mindent gondoltam volna, de hogy ez a történet ilyen gyorsan és ilyen tökéletesen a hatása alá vonjon – úgy, hogy tízéves korom óta ismerem –, azt nem. Annyi giccs, annyi hamis csillogás tapad a karácsonyhoz – eszement jól esik igazi fényt látni. Még ha az kísérteties is.

És most konkrétan jó volna elölről kezdeni. Mert ezt pont úgy jó olvasni, ahogy én az utóbbi két napban: amíg a sütemény sül, amíg a felmosott padló szárad, amikor egy kicsit belefáradok az asztal mellett álldogálásba, vagy éppen este, elalvás előtt. Úgy tovább tart. Ez a regény ugyanis gyalázatosan RÖVID! Szerencsére van olyan, hogy újraolvasás, és vannak jó filmadaptációk. Nekem eddig az 1999-es verzió tetszik a legjobban (teljes egészében fenn van YouTube-on), az tud egyszerre ilyen félelmetes, mulatságos és szeretni való lenni.

Hát szóval boldog karácsonyt, és Isten áldjon mindenkit. 

* 1843 óta, amikor először megjelent, konkrétan soha, egyszer se fordult elő, hogy ne lett volna éppen aktuális kiadása. Nem volt olyan, hogy „sajnáljuk, elfogyott, újra kéne nyomni.”
** Bár Angliában valóban gyakran esik az eső és száll le köd, azért annyira nem, amennyire Anglián kívül gondolják. Akkor miért gondolják? Megbízható értesüléseim szerint azért, mert Dickens regényeiben viszont tényleg állandóan köd van! És igaz, hogy nem olvas mindenki Dickenst, aki valaha ködösnek hitte Angliát, viszont az ilyen sztereotípiákat az ember rendszerint hallja valakitől, aki hallotta valakitől, aki hallotta valakitől, aki olvasott Dickenst. 

Újraolvasás két nap múlva, értékelés SPOILEREKKEL folytatódik:

Miután elolvastam a regény előszavát is, tényleg nem bírtam megállni: tegnap (25-én) éjszaka elkezdtem elölről. Ebből következően ma (26-án) reggel pont ugyanúgy elkéstem volna bármiféle munkából, mint Bob Cratchit ama nevezetes 26-án reggel. :)

Az előszónak igaza van: a regényszöveg pontosan ugyanúgy „adakozik”, mint ahogyan az a karácsony szellemének megfelel. Itt minden szétfolyik és túlcsordul. A köd hömpölyög az utcákon, bejön a kulcslyukon – a fény árad a kísértetek nyomán (és aki angolul olvassa a regényt, az tudja, hogy aki Tiny Timet viszi a vállán, annak terhe „light”, vagyis könnyű, de ugyanez a szó jelenti a fényt is) – a nevetés pedig fertőz, illetve szüli/nemzi az újabb nevetéseket. Odáig elmegy az elbeszélő, hogy állítása szerint a jóindulatú embert ha ledöfi a halál, jó cselekedetek spriccelnek ki belőle, és örök élettel árasztják el a földet. 
És pontosan ugyanígy árad a regény stílusa. Itt, ha valamit el lehet mondani három jelzővel, Dickens nem áll meg egynél – és ha nyolccal is el lehet mondani, hát nem áll meg háromnál sem. Erre valók a könyv leírásai: megalapozzák a nagy-nagy átváltozást. (Ez is az előszóban van.)

Így másodjára olvasva az is jobban látszik, hogy ez tényleg gótikus regény. Attól, hogy a háttér nem valami ódon kastély, hanem a modern nagyváros, attól az nem lesz sem kevésbé ijesztő, sem kevésbé gonosz. Tessék csak az orgazda odújára gondolni, ahol négy hátborzongató figura pontosan úgy osztozkodik egy halott vagyonán, mintha démonok marcangolnának szét egy hullát – Dickens szavait használom, nem én találom ki! A természetfölötti elem is stimmel, ráadásul a kísértetek közül legalább kettővel azért én se nagyon szeretnék találkozni, az utolsó konkrétan nem egyéb árnynál, és olyan, mintha denevérszárnya volna.*** A különbség a többi gótikus regénytől „csak” az, hogy a középpontban a megváltás áll, nem az elkárhozás. 

Egy hibát is hadd említsek meg. Dear Mr. Dickens, én mint könyvének (sajnos soha nem létezett) szerkesztője, hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy túl hamar elkezdődik az a bizonyos átalakulás. Teljesen rendben van, hogy egy teljes észre téréshez fel kell idézni Scrooge-nak, hogy neki is volt valaha gyerekkora, volna családja és barátai, végül pedig megmutatni neki, hogy merre tart jelenleg a sorsa. Kitűnő ötlet. Na de az utolsó már gyakorlatilag fölösleges, mert annak a mocsok Scrooge-nak már az elmúlt karácsonyok végiglátogatásakor két perc se kell, hogy elsírja magát! A harmadik kísértet látogatására már szabályosan vágyik, bármennyire fél tőle! Fokozatosság, ideig-óráig tartó önáltatás vagy valami…? Hát ez az ember kezdettől fogva nem is volt reménytelen eset!
De azért ennyitől nem vonom vissza a pontozást.
(Egyébként van olyan adaptáció, amelyikben helyreütik ezt a hibát. Három igazán jó adaptációról írtam itt.)

*** Hadd hívjam itt fel a figyelmet ismét a 2009-es animációs filmváltozatra, amelyben ez a kísértet egy darabig szó szerint Scrooge árnyéka. Sajnos nem túl sokáig. Pedig mekkora ötlet volt. Úgyhogy még mindig az 1999-es tetszik jobban, amelyik élőszereplős. 

Ezt 2015. december 23-án és 26-án írtam, 2020. december 21-én egészítettem ki. 

Képek forrása: Time.com, Silverpetticoatreview, Victorianweb, Homeforfiction, Fords.org, Disney.Fandom.

Pontszám: 10/10

Tove Janssonnal a viszonyunk igen ellentmondásos.
Rég önálló olvasó voltam, mikor megkaptam A láthatatlan kisgyerek című kötetét, úgyhogy drága jó szüleim szerintem még ma se tudják, mit nyomtak a kezembe. Groteszk kis meséivel, nyomasztó helyszíneivel, nyomokban emberi lényekre emlékeztető szereplőivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni.* Talán éppen ezért újra meg újra elolvastam őket.** Hogy majd most érteni fogom. Vagy most. Vagy most. És manapság meglepetten jövök rá, mennyivel többre emlékszem belőlük, mint bármely más, „normálisabb” mesékből.
Jansson*** tud valami nagyon-nagyon, szinte megfoghatatlanul furcsát: a kísértetiest és nyomasztót túlélhetővé, sőt barátságossá változtatja, úgy, hogy az közben mégis kísérteties és nyomasztó marad. A szándék, gondolom, az, hogy a gyereket átsegítse a gyerekkor szorongásain – és talán az, hogy a felnőttkor szorongásain is enyhítsen egy kicsit.
A napokban megint eszembe jutott a neve, nézegetni kezdtem az értékeléseket, és megtaláltam ezt a kicsi kötetet, alatta sok-sok dicsérettel, hát kíváncsi lettem rá, vajon ma mit tud ez a mese csinálni velem. Így karácsony előtt.

Mindenekelőtt összezavart. Mint kiderült, Jansson műveinek háromféle magyar fordítása létezik, és a neveket mindegyik egészen, de egészen másképp fordítja. Amit nem igazán értek, mert szerintem a „Kószlászbóklász” pont annyira megfelel a célnak, ha nem jobban, mint a „Vándor”, az pedig, hogy „kicsi Morr”-ból hogy lett „Varkocs”, teljesen tisztázatlan előttem. De mindegy, ezen túltettem magam.
Az alaptörténet a szokásos félelmetes-nyomasztó események sora: természeti katasztrófák és emberi rosszindulat irányítják a cselekményt, teszik hontalanná és szakítják el egymástól a családtagokat és barátokat. Rémálom, lidércnyomás, ahogy a cím és a fülszöveg ígéri.
Csak egyvalami van végleg és tökéletesen száműzve ebből a lidércnyomásból: a félelem.
A szereplők semmitől nem félnek, tehát jó eséllyel a mese olvasói se fognak. Ettől lesz meglepő és groteszk a mese, mert ebből a félelemtelenségből aztán számtalan vicces és ámulatba ejtő helyzet következik. Amelyek során az ember nemcsak az elveszett családtagjait, hanem még a boldogságot is megtalálhatja.

A figurák sokkal emberibbek, mint korábban bármikor érzékeltem volna (Pityer érzelmes-sértődékeny, Varkocs igazi „rossz gyerek”, Vándor most is a legfelnőttebb, bár a rászakadó felelősséget nehezen viseli), és most már a poénokat is értettem, amelyeket gyerekkoromban halálosan komolyan vettem volna. (Viszont – be kell vallanom – most is a múminok a legkevésbé rokonszenvesek az egész katyvaszban. Az összes többi szereplőt jobban szeretem náluk. Pedig jó kis banda, de mégsem az igazi.)
És azt hiszem, ettől a mesétől egy percig se féltem volna annak idején. Nem értettem volna, de nem ijedtem volna meg tőle.
Viszont nem is emlékeznék rá úgy, mint Kalamálira, aki hitt a balszerencsében… Sem pedig az ő porcelánmacskájára és rongyszőnyegére… Sem pedig az éjszakai vidámparkra, amely úgy festett, mint egy összegyűrt és eldobott cukorkászacskó…

Ezért nem kap tíz pontot a mese. Mert A láthatatlan kisgyerek meséinél, ha szelídebb is, de gyengébb is. Nem olyan sokrétű, nem olyan érteni való, feleannyira se „idegesítő”, se jó, se rossz értelemben. És még csak Kalamáli sincs benne… (Illetve van, csak nem úgy hívják, és a szerepe is minimális, így nem ér.) 
Biztos vagyok benne, hogy az én gyerekeim nem fognak múminék nélkül felnőni, mert összevisszaságában is nagyon eredeti, nagyon érdekes az ő világuk. De az is biztos, hogy az olvasásuknál én is jelen leszek.

* Némelyik mesétől/figurától konkrétan féltem. A hattivattiktól még most is kilel a hideg.
** Már akkor se bírtam elviselni a szellemi vereséget. 
*** Akiről egyetemista koromban derült ki, legnagyobb meglepetésemre, hogy néni és nem bácsi…

Ezt 2015. december 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Ez igen! Ez mán tényleg igen! Posztumusz Nobel-díjat Italo Calvinónak!!! Ezt a könyvet megírni nem akármilyen fegyvertény volt. Amilyen kicsike, olyan bonyolult és sokágú. 
Már maga az alapötlet elbűvöl: az elbeszélő betéved a mesék és mítoszok sűrű erdejébe, sűrű erdőben egy átmeneti szálláshelyre (kastély? fogadó?), átmeneti szálláshelyen egy rakás néma közé, akik a tarot-kártya lapjai segítségével próbálják meg elmesélni történeteiket. Amelyekről nagyon hamar kiderül, hogy az európai irodalom legizgalmasabb, legrégibb alaptörténetei, amelyeken a kultúránk nyugszik. Vagy nem nyugszik. Mer billeg. Van benne király, királyné, lovag, óriásnő, apáca, udvari bolond, tudós alkimista, herceg és hercegnő, lebegő város, kincs és kocsma.

Amikor az alapötletet felfogtam, onnantól kezdve (gyakorlatilag tehát az első oldaltól) úgy kezeltem ezt a könyvet, mint felnőttmesék füzérét. És minden olvasónak ezt a módszert ajánlom. Ne akarjon összefüggéseket keresni, ne próbálkozzon azzal, hogy összeálljon valami egységes kép. NEM FOG. Tessék ülni, azt' hallgatni a mesét. Másképp sajnos tényleg nem megy. Mindenkit megértek, aki alacsonyra csillagozta a könyvet. Tényleg rendkívül bonyolult, rendkívül kusza. Mint egy erdő. Mint a mesebeli rengeteg erdő, amelyet direkt arra találtak ki, hogy eltévedjen benne az utazó. Úgyhogy a nb. utazó jobban jár, ha élvezi az eltévedést. Mert ebből kikeveredni nem fog. Ottan leszen hagyva faképnél. Szó szerint.
És aki ennél többhöz nem érez magában elszántságot, annak őszinte jó szívvel (a gúny és az irónia legcsekélyebb árnyalata nélkül!!!) azt tanácsolom, hogy itt hagyja is abba az értékelés olvasását.

Ahhoz, hogy valaki legalább az ösvényt megtalálja, hogy legalább hozzávetőlegesen tájékozódni tudjon, és megértsen valamit a történtekből, ahhoz viszont három dolog szükségeltetik.
1 tonna türelem (lehet több);
1 (de inkább 2 különböző) csomag tarot-kártya (elég elképzelni, mert ott vannak az illusztrációk, de azért örültem volna, ha van, és alaposabban megnézhetem a figurákat);
de mindenekelőtt:
1 db magyar szakos diploma VAGY 1 db tiszteletre méltó elszántság, hogy az ember rengeteg európai klasszikust (az ókortól a felvilágosodásig) önkéntes alapon és nagyon gondosan végigolvasson. 

Igen, kérem. Ez mocsokság. Ez – megint csak az irónia legcsekélyebb árnyalata nélkül mondom – csúf kirekesztés, diszkrimináció. Hogy egy szépirodalmi mű megértéséhez és élvezéséhez legalább harminc másikat készségszinten ismerni kelljen.* És azt rátegyék az 1001 könyv listájára! 1001 könyv, amit olvasnod kell, mielőtt meghalsz – válogatás nélkül mindenkinek. Mintha nekem nyomnának differenciálszámítási szakkönyvet a kezembe azzal, hogy alapmű, ne akarjak tovább létezni nélküle.
Márpedig az elbeszélő alig nyújt valami támpontot a művek felismeréséhez, nem lábjegyzetel, találja ki a nb. olvasó magától, hogy melyik történet hova való. Ha kitalálja, akkor a könyv átlag háromoldalanként a ráismerés örömével boldogítja. Ha nem találja, ugyanennek az örömnek az elmaradásával frusztrálja. Az élmények élménye, a csúcspont (stílszerű kifejezéssel élve): mikor a nb. olvasó arra is rájön, hogy ki az a Vindobonai Zsigmond. Akinek ilyen névvel való ellátása a szerző részéről a legelvetemültebb aljasság.
Viszont irtó jó poén. 

Én – bevallom töredelmesen – ezt az egész felnőttmesét, a rengeteg erdejével meg a hülye posztmodern kirakós játékával együtt mérhetetlenül élveztem. Ahogy a nyelvek megbénulnak, a szájak elnémulnak, és szó szerint minden értelmezés kérdésévé válik. Ahogy a könyv rendszeresen elkezd a világ mérhetetlen bizonytalanságán elmélkedni. Vagy a megismerés lehetetlenségén. Vagy a káosz és a rend összefüggésein. Hogy értettem-e? Hát úgy hellyel-közzel. Na de mire való az újraolvasás?!
(De mire ez az esemény bekövetkezik, legalábbis kölcsönbe beszerzek egy csomag kártyát. Jóslás kizárva, szerencsevadászok kíméljenek! Mesemondást ellenben minden mennyiségben vállalok, ha nem is fogok soha a büdös életben felérni a Calvino szintjére.)

U.i.: Ha valaki még ezek után is oly elvetemült bátor, hogy meg akarja próbálni elolvasni ezt a könyvet, annak a következő módszert ajánlom: tegye a saját különbejáratú 1001-es listája legvégére! Miután korábbról már jó sok másikat ismer, ez sétagalopp lesz, és tényleg élvezni fogja. 

* Canterbury mesék, Az eszeveszett Orlando, Faust, Parsifal, Justine... 

Ezt 2015. december 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Ez a jó könyv!!! Ma délután fél kettőkor még csak a harmadánál jártam, most meg már a végére is értem, és még nincs is este.
Megint csak azt mondom, amit A bábjátékosok olvasása után mondtam: színvonalas, tartalmas szórakozás! Igaz, hogy Amirrezvani regénye nincs azon a szinten, mint a Kinkelé, de szerintem ez csak a tapasztalat hiányán múlik. Hiszen ez az első regénye.
Ami látszik is. Ha nem volnék olyan jól nevelt olvasó, az első fejezet után fanyalogva abbahagytam volna.* Szerencsére folytattam. A regény pedig – miként kiskutya az ugatásba. 

Ajánlom mindazoknak az olvasóknak, akiknek tetszett a Trónok harcából az önálló kisregényként is megjelent Daenerys-történet.** Meg azoknak, akiket érdekel az Ezeregyéjszaka világa. Meg azoknak is, akik szeretik a lélektani-történelmi fikciót, nem igénylik feltétlenül a csatajeleneteket, és nem riadnak vissza a sok zárt tértől sem, viszont szeretnének sok érdekes információt megtudni a XVII. századi iszlám világról, főleg ami a képzőművészeteket és a családi életet illeti. Amirrezvani nagyon alaposan utánajárt a történelmi háttérnek, lelkiismeretes korrajzot ad, a szőnyegkészítés rejtelmeit pedig olyan ügyesen jeleníti meg, nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a háttérmunkálatokhoz némi inaskodás is hozzátartozott. 

Ami a családi életet illeti, a történet fordulópontjai „természetesen” ahhoz kötődnek, hogy a főszereplő-elbeszélő fiatal lány életében éppen van férfi (apa, gyám, férj, fiúgyerek) vagy nincs, és ha van, miért és meddig van, és ha nincs, miért és meddig nincs. Több molyos értékelésben is olvastam, hogy a történet erotikus jelenetei zavarták az olvasókat – meg tudom érteni, mert tényleg elég naturalista részletezéssel szerepelnek, de nem lehet azt mondani, hogy indokolatlanok volnának. Abban a világban, amelyben a szereplők mozognak, sokkal szabadabban lehetett/lehet beszélni a szerelmi életről (még nőknek is, amennyiben férjes asszonyok), és sokkal kevesebb tabu tapadt/tapad hozzá, mint a mienkben.***

Ami a képzőművészeteket illeti, életemben nem gondoltam volna, hogy ennyi minden kell a szőnyegkészítéshez. A perzsaszőnyeg, az egy fogalom volt a számomra, kb. annyit tudtam, hogy gyönyörű és irtó drága, főleg, ha kézzel készítik. Ez a könyv elmeséli, hogyan. Mester és tanítvány (azaz nagybácsi és unokahúg) kapcsolatán keresztül bontakozik ki, mit jelent megtanulni ezt a fizikailag és szellemileg egyaránt komoly kihívást és megterhelést jelentő foglalkozást – akarom mondani: elkezdeni megtanulni, mert a tanulás még a történet végén sem marad abba. Az utószó szerint ezért is marad névtelen a főszereplő: mert a kor szőnyegkészítői, akiknek életműve akár évszázadokkal túlélte őket, éppúgy névtelenek voltak, ahogy az európai középkor építészei és szobrászai. A fonalkészítés, mintarajzolás, csomózás dinamikus leírásait igen-igen élveztem.
És szerintem ezen a ponton fordult meg az, hogy tartalmas szórakozás lesz a könyvből, vagy inkább magas irodalom. Mert a hét fejezet hét régi perzsa mese (vagy inkább régi mesék modern átiratai és imitációi) segítségével beleágyazódik az iráni kulturális hagyományba, és többször utal arra is, hogy a történetmondás és a szőnyegek kibomló mintái rokonságban állnak egymással. De érzésem szerint itt abba is marad a dolog. A regényből nem lesz szőnyeg, befogadásához nem kell másféle mesehallgatói technika, mint ami amúgy is van már az olvasónak (jelen esetben nekem). Amirrezvani nem nehezíti meg az olvasói dolgát. Bár a regény végkifejlete azért egy kicsit meglepett. Részint kellemesen, részint kellemetlenül. De erről spoiler nélkül nem beszélhetek.

Ami pedig Daeneryst illeti, azért jutott eszembe őkhaleesisége, mert A virágok vérének főszereplője is hasonló (bár azért jóval védettebb) helyzetből indul, hasonló megoldást választanak a számára ún. gondviselői, és ahelyett, hogy szépen betagozódna a társadalomba, avagy hagyná, hogy kinyírják, egy harmadik variációt talál ki.

* Sablonok ízlésesen egymásra rakva, mint a kártyavár, stílusbeli ügyetlenségek stb. De a később kibontakozó elbeszélői erényeket figyelembe véve a könyv az elejével együtt is megérne nyolc pontot akkor is, ha nagyon szigorú volnék. A kilencbe már bele van számolva, hogy kezdő szerző könyve.
** Úgy tudom, önálló kötetben viszont nem jelent meg, pedig Martin még díjat is kapott rá. Folytatásokban jelentette meg. 
*** Az más kérdés, hogy – a regénybeli főszereplő esetében is, az úgynevezett „valóságban” is – ez micsoda kiszolgáltatottságot jelent.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. december 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége. (Két napja.)
Eredetileg nem akartam értékelni, mondván, hogy szigiri molytárs minimalizmusában is elsőrangú, 7, azaz hétszavas értékelését úgyse múlom felül. De aztán eszembe jutott, hogy már miért is kellene nekem bárkit is felülmúlni?
Viszont azért se pontozom.
Azért, mert Beckettet én igazából a színházban szeretem, nem olvasva.

Amikor ezt a drámát először olvastam, semmit nem mondott. Amikor viszont először láttam színpadon, belegyökereztem a székbe. Ült az összes poén, lett légyen akármilyen abszurd, és a torkom is a megfelelő helyeken szorult el. Azóta már más Beckett-darabot is láttam színpadon (nem olvastam el előtte), és nem kellett csalódnom benne. 

Az viszont, hogy pontosan hogyan is működik ez a bizonyos abszurd, tényleg olvasva tárul fel inkább. Mert az egy dolog, hogy Beckett figurái az örök emberi állapotot jelenítik meg, ebben a darabban éppenséggel a mellé- és az alá-fölérendeltség állapotát, vagyis a barátságot és az úr-szolga viszonyt. Ez világos. Hogy a minimálisan jelzett (ha akarom, posztapokaliptikus) helyszín azért olyan minimális, hogy a közönség a szavak megjelenítő erejére legyen kénytelen hagyatkozni, meg hogy jobban kibontakozzon az a feneketlen nyomorúság, amelybe a szereplők vettettek. Ez is világos. Hogy a természet megújul az ember nélkül. Ez is. Hogy Godot mindazt jelenti, amire az ember életében várakozik – tétlenül, de kényszerűen és makacsul. Rendben van. Hogy érkezése mindig a jövőbe tolódik – elég közeli jövőbe ahhoz, hogy az ember ne adja fel a várakozást, de elég távoliba ahhoz, hogy az ember fel akarja kötni magát –, ennél mi sem lehetne világosabb.

De az valahogy sohase tűnt még fel, hogy a szereplők minden cselekedete és párbeszéde pusztán attól „képtelen”, hogy másfél órába sűrítve, 1 db fa háttere előtt zajlik. Semmi mástól. Lazábbra fogva, kinek-kinek a saját világát a háttérbe helyezve abszolút hétköznapiak lennének.
Beszéd a semmiről, pusztán a beszéd kedvéért: akármelyik buszmegállóban/liftben/hosszabb bolti sorban előfordulhat. De láttam már olyat is, hogy az úr zsarnokoskodik szolgája fölött, ugyanakkor pedig függ is tőle. Kölcsönösen szükségük van egymásra. Vagy a tökéletesen értelmetlen munka, amelyet Luckynak végeznie kell, ha szolgálatban akar maradni – és amelyet tökéletesen és odaadással végez. Ó, de mennyi ilyen munka van… Vagy az, ahogyan Pozzo elesik, és mielőtt a két barát a segítségére sietne, percekig tárgyalják, mi a helyzet, mi a teendő, és érdekükben áll-e segíteni. Kár, hogy ismerős. 
És hogy mennyi üres dologgal el tudja magát az ember foglalni, te jó Isten…
Coming out: amikor elterjedt a Civilization nevű játék első, még kétdimenziós változata, órákra, napokra le tudott kötni. Míg le nem töröltem a gépemről végleg, de úgy, hogy semmi más adathordozóra se mertem elmenteni.

Ezt 2015. december 15-én írtam.