Most csak az Oidipusz királyt olvastam újra, az Antigonét nem, mert minek, tudom kívülről.
Valamikor harmatos tizenegy évesen olvashattam a Görög regékben a prózába átfordított történetet. Emlékszem, Antigonéé nagyon tetszett, bár én inkább megmentettem volna az életét, Oidipusz történetét viszont nem is értettem, ellenben utáltam. Érdekes módon nem a családi káoszon akadtam fenn (azt szerintem fel se fogtam), hanem azon, hogy ennyire embertelenül kegyetlen jóslatot kap annak ellenére, hogy nem is csinált semmit. Még meg se született, sőt meg se fogant, és egy idegen, távoli, közömbös hatalom már eldönti róla, hogy milyen bűnt fog elkövetni, hogy aztán természetesen majd utolérje a büntetés. Ez egyszerűen mocsokság – mondta a harmatos tizenegy éves tudatom.
A mai tudatom is így gondolja. Csak ez itten már tudja, hogy az ember bűn nélkül is bűnhődhet. Van az úgy.
Ez a dráma egyik olvasata.
– —- – —- –
Oidipusz története az önismeret drámája. Jobban mondva az önmegismerésé. Indul úgy, hogy Oidipusz nem ismeri önmagát – mindarra, ami a múltban történt vele, részint nem emlékezhet, részint rosszul tudja –, csak annyit tud, hogy jó király, jó férj és jó apa. Az egy dolog, hogy évekkel korábban megölt négy embert, de ez a legkevésbé se terheli a lelkiismeretét, hiszen egyértelműen önvédelemből tette. De lakik benne egy másik Oidipusz, akit nem ismer. A darab pedig arról szól, hogy megismeri ezt a másikat – vagyis egyiket: önmagát –, mert minden, amit hall, ebbe az egyetlen irányba vezeti. És önmagához éppen olyan szigorú és igazságos, mint mindenki máshoz (hiszen ezért lett jó király). A bizonyítékokat megvizsgálja, az ítéletet végrehajtja.
No de miért csak húsz évvel a történtek után sújtja Thébát a járvány? Miért nem azonnal szakadt rájuk a szerencsétlenség, akkor, amikor Oidipusz megházasodott?
Hát van olyan is, hogy az ember hoz egy hibás döntést, és húsz év múlva lesz neki következménye… 
De harmatos tizenegy évesen még ezt se tudhatja…
Ez a dráma másik olvasata.
– —- – —- –
A világirodalom első krimije. Rögtön a legtutibb csavarral, amit krimiíró kitalálhat.* Pergő párbeszédekkel, nulla leírással – minden krimirajongó álma. És meglepve tapasztalom, hogy így negyedik-ötödik újraolvasás tájékán már erőteljesen futkos a hátamon a hideg a kórusénekek stílusától. Főleg a vége felé.
Ez a dráma harmadik olvasata.
– —- – —-
A többi néma csend. Freud bácsit most hagyjuk…
Az Antigoné úgy jó, ahogy van… de erről, valamint egy régi-régi műkedvelő előadásról majd egy más alkalommal mesélek nektek. 

Megjegyzés: Az Oidipusz Kolónoszban-ról itt írtam részletesen.

* SPOILER A nyomozó és a gyilkos ugyanaz a személy. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2016. február 9-én írtam.