Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Ókori Shakespeare (Szophoklész: Oidipusz Kolónoszban)

2020. március 06. - Timár_Krisztina

oidipusz.jpgAz Oidipusz királyról itt írtam részletesen.

Folytatása, az Oidipusz Kolónoszban valamiért kimaradt az életemből. Nem is kellett volna most, csak úgy gondoltam, minek halogassam tovább. Az Oidipusz-mítoszt gyerekkorom óta ismerem, és még csak nem is rémlett, mi a kölyöksündisznó puha tüskéje történik vele Kolónoszban, azon kívül, hogy ott hal meg, de ez a darab elejétől kezdve egyértelmű, hát lássuk.

Nagyon sokkal több nem. Fura darab, nem is baj, hogy nem olvastam régebben, most is alig tudok vele bármit kezdeni. Különleges szöveg, kirí az antik tragédiák közül, inkább olyan, mintha Shakespeare írta volna. Nagy központi konfliktus nincs, sok minden nem történik. Ami mégis (X-et elviszik, majd visszahozzák, Y találkozik W-vel és Z-vel stb.), annak is leginkább a lélektani hatása fontos.

Hogy mi számít bűnnek és mi nem, az is bizonytalanná válik – Oidipusz maga is másképpen gondol már arra, amit a szüleinek és a városának okozott, mint leleplezett gyilkos korában. Most úgy emlegeti föl a hajdani szörnyűségeket újra meg újra, mint ahogy a gyerek szedi le a sebéről a vart, hogy nézegesse, mi van alatta; a következő pillanatban meg irgalomért könyörög, mondván, hogy tudtán kívül cselekedett mindent, nem ő tehet róla, hanem az istenek meg a végzet. (Van igaza. Pont ugyanezen háborogtam én is mindig, amióta ismerem a történetet: már az előtt eldöntetik Oidipusz sorsa, hogy megfoganna, hát ez aztán minden, csak nem fair.) Az az ember, aki királyként szembefordult a jóslatokkal, most minden lépést az istenek akaratának megfelelően tesz, de az ítéletükkel hangosan vitatkozik.

Bizonytalan és furcsa az egész világ, az emberek nem a megszokott társadalmi szerepüknek megfelelően viselkednek. Van, akit ez felemel, van, akit leejt. A szavak sem mindig azt jelentik, amit a szótár szerint kéne, és nem mindig felelnek meg sem a gondolatoknak, sem a cselekedeteknek: szánakozó, irgalmat ígérő beszéd mögött erőszakos, zsaroló szándék bújik meg. Az eleven embert tárgyként kezelik: Oidipusz halála ugyanis egy jóslat szerint áldást hoz arra a helyre, ahol eltemetik, ezért aztán az, akit évekig mindenünnen kitaszítottak, hirtelen nagyon értékes holmi lesz, csalogatnák, sőt vinnék erővel. Ő viszont maga akarja kiválasztani a sírhelyét, ez az utolsó, amiről még dönthet az életben. Halála a hírnök szerint valóban mágikus erőket szabadít fel.

Oidipusz öregember, de nem bölcs, nem nyugodt, nincs benne békesség. Ugyanaz a fenséges harag dúlja most is, mint király korában, és készségesen szór a környezetére ugyanolyan vad átkokat. Megkapja Kreón, megkapják a fiai is. Az utóbbiak tudnának ugyan védekezni az átok hatása ellen, de meg se próbálják: ugyanazzal a makacssággal mennek elébe, mint annak idején az apjuk. Tragikusan ironikus, hogy ezzel az átokkal az öreg tudtán kívül a lánya sorsát is megpecsételi, pedig őt nemcsak szereti, de becsüli is.

Kevés esemény, sok lélektan, sötét felhők, villámok, félbeszakított áldozat, tárgynak tekintett emberek, árulás, harag, átok, a legszeretettebb családtagoknak okozott fájdalom, senki által nem látható sír – mondom, hogy ókori Shakespeare…

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. november 12-én írtam.

Kiadási adatok: Európa, Bp., 2003. Babits Mihály fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr2015507642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása