Először mondom, ami a legjobb a regényben: 1. hosszúsága ellenére rendkívül haladós és könnyen olvasható, 2. történész-régész írta, aki nagyon alaposan, nem egy esetben személyesen nézett utána a háttérnek – konkrétan az ásót a kezébe fogta hozzá –, úgyhogy amit az eseményekről, városokról, harcmodorról, fegyverekről, ruházatról, bármiről leír, azt el is lehet neki hinni. Akinek ez fontos. Nekem annyira nem, de a könyvnek jó reklám.

Akkor most mondom azt, amitől egészen ma estig, azaz a regény kétharmadáig azt ismételgettem magamban: juszt se adok rá nyolc pontnál többet, és még azt is köszönje meg!!!
A könyv első harmada a történelmi háttértől eltekintve valami elképesztően dilettáns munka. Ha nem lettem volna pusztán a témája miatt kíváncsi rá, a harmadik oldalnál becsukom és a feledés homályába hajítom. Mint egy rossz fantasy. És én a jó fantasyt szeretem, nagyon is! De ennek az eleje kritikán aluli, borzalmasan hatásvadász. Pedig elvileg valószínűleg arra való, hogy az olvasót berántsa a könyvbe… Amikor pedig aztán elmeséli Alexandrosz állítólagos isteni származásának történetét a kígyóval (hála Istennek a regényen belül is kellő kritikával kezelve), csak azért nem kiáltottam fel fájdalmasan röhögve, mert vonaton ülve ez kellemetlenségeket vonhat maga után. Jó, a sztorit én is ismertem, de ebben a konkrét előadásban éppen pont csak az hiányzott volna még, hogy a gyerek megszólaljon párszaszóul. A későbbiekben pedig a szabad függő beszédben előadott részek és a párbeszédek idegesítettek: tökéletesen élettelenek, papírfigurák megnyilvánulásai.
Innentől igazából a haladóssága mentette meg a regényt. Egyszerűen mire annyira felidegesítettem magam, hogy félbehagytam volna, azt vettem észre, hogy már a felénél járok. Akkor már azért mégse. Meg addigra már felbukkant egy-két információ, amiről a korábbi alexandroszos olvasmányélményeim még nem ejtettek szót.

Aztán az utolsó harmadban úgy kikerekedett a dolog, hogy kénytelen voltam föléje menni annak a nyolc pontnak. Amikor konkrétan végigizgultam Théba ostromát, pedig amúgy a legapróbb részletekig tudtam a végét. Amikor ugyanazok a párbeszédek, amelyek korábban papírfigurák betanult mondatai voltak, elkezdtek életre kelni, és az esetleges hatásvadász jellegük határozott célt kapott: egy rendkívüli ripacs, na jó, ekkor még tényleg csak színész megnyilatkozásaivá váltak. Amikor elkezdett stílusa lenni a szövegnek, sőt még humora is. Amikor bejött Arisztotelész mint detektív!!! Óóóó, csak azt sajnáltam, hogy nem kapott több teret ebben a minőségben!!! És hogy egy ennyire közismert történetet úgy tudott megírni trilógiában a szerző, hogy az első kötetnek konkrétan függővége lett… hát attól tényleg megemelem a kalapom. 

Ellenben fenntartom, hogy ezt a történetet Mary Renault sokkal, de sokkal jobban megírta, legfeljebb nem ugyanebben a kategóriában. És ezt elfogultság nélkül mondom. Mert én a Renault regényét évekig pont azért utáltam, de zsigerből, mert akkorát ütött rajtam annak idején, mint a légkalapács, de még akkor is mindig elismertem, hogy jól van megírva. Ilyesmire Manfredi könyve nem volna képes. Ez a könyv nevel, tanít, szórakoztat, de lélektanból maximum erős négyes, és abba már nagylelkűen beleszámítottam az utolsó harmad fellendülését is.

Ja, utóirat: A fordítástól időnként görcsöt lehet kapni. A történelmi szakkifejezések mind a helyükön vannak (szaklektor látta), és minden egyebet eltéveszt, amit el lehet téveszteni. Fájdalmas nyelvhelyességi hibák maradtak benne. A mélypont pedig: a dingókutyák. Igen, jól tetszettek hallani. Az ókori Görögországban. Nem létezik, hogy ezt Manfredi nézte volna be. Ha pedig nem ő volt, akkor a fordító volt.

Ezt 2016. január 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9