Nincs ennek a könyvnek semmi különösebb baja azon kívül, hogy túl van írva. 
Halvány fogalmam sincs, hogy Shafak egyébként miket szokott írni, mert ez az első könyvem tőle. De a többi értékelés alapján az a benyomásom, hogy egészen mást szoktak várni ettől a regénytől, aztán pedig csalódnak benne. Amit teljesen megértek. De nekem szerencsére nem volt miben csalódni. 
Igen, olyan az egész, mint egy zavaros-furcsa lidérces álom, szerelemről, családról, félelemről, halálról, szóval csupa vadonatúj témáról. És nagyon beteg, meg elvont is, igen. 

Meg mágikus. Ahol a bábaasszonynak két dzsinn segít, a nappal és az éjjel szelleme. És persze ikerszülés történik. Meg ahol a meggyilkolt ember szíve még a halál után is dobog, és bosszút áll azon, aki rosszkor jár rossz helyen. A fáknak lelkük van (a körtefás rész jaj, de szép, én a fával vagyok, teljesen igaza van), a tárgyaknak is lelkük van, és egy szike is életre tud kelni. De a legnagyobb ereje a kimondott szónak van.
Na, ettől lesz aztán nemcsak mágikus a regény, hanem realista is. Mert a kimondott szónak tényleg ereje van. Az egy dolog, hogy az elmesélt történetek életre kelnek, és az ember három országgal arrébb találkozik valakivel, akit három országgal errébb a javasasszony talált ki. Ez rendben van. Az viszont már nincs, hogy történetet mesélni az inkvizíciónak is lehet, és azt már úgy hívják, hogy feljelentés. Vagy vallomás. Amelynek nagy része finoman szólva fikció. Szülőanyja pedig az irigység. Vagy a kínszenvedés megszüntetésének vágya. (Értsd: mikor az ember már bármit bevall, csak hagyják abba.)

A regény hat-hét emberi sorson vezeti végig az olvasót, amelyek egymástól függetlenül vagy egymással összekapcsolódva indulnak, aztán összeérnek, szétválnak, szeretet vagy gyűlölet köti össze és taszítja el egymástól őket. Meg a félelem. Meg a vallás. A regény nagy része a XVI. századi Spanyolországban játszódik, ahol kiválóan elvan egymás mellett a keresztény, a zsidó és a muszlim vallás, mikor hagyják. De nem hagyják. És átkerülnek a szereplők a korabeli Isztambulba is, amelyről pont ugyanezt el lehet mondani: kiválóan elvan benne mindenki, míg nem jön valaki, akinek érdekében áll vérfürdőt rendezni.
Ez a két hely ugyanúgy tükrözi egymást, mint ahogyan a bennük lezajló események is. És ugyanúgy meg lehet bennük találni a tükrön kívül a (kettős) maszkot, a kutat, a tőrt, meg az összes többi szimbólumot, amelyeket az elbeszélő oly ügyesen elhelyez a regény különböző pontjain. Ja, meg ha már a tükörnél tartunk: amikor az ember a legkevésbé várná, még az Ószövetség is felbukkan (a három vallás egyik gyökere bizony közös), azaz felbukkan Ábrahám és Izsák története, akik egymás nélkül (apa fiú nélkül, fiú apa nélkül), igen-igen kifordult kapcsolatban kénytelenek létezni.

Egy baja van a könyvnek: túl van írva. Azok a bizonyos szürreális mondatok egy darabig csak úgy sodorják az olvasót, és megteremtik a mesék hangulatát, de egy idő után túl sok lesz belőlük, és az öncélúság benyomását keltik. Mintha látnám, hogy ragyog fel az író szeme gyermeki örömmel: de jó, de furcsa, még ezt is rakjuk bele, még ezt is, ezt is! Nem köll. A harmadát ki lehetett volna szórni. Vagy bespájzolni a következő regényre. Úgyis azt is el fogom olvasni. 

Megjegyzés: A fülszöveg nemcsak spoileres, hanem becsapós is. A regénybeli inkvizítoroknak nem elsősorban a zsidókkal vagy muszlimokkal van bajuk. A beavatatlan olvasó nem érti, nem is értheti, de egyetlen kivétellel kizárólag a keresztény hitre tért zsidókat és muszlimokat bántják. Szomorú, erősen kifordult logika ez is: hogy az idegentől kevésbé fél az ember, mint az olyan idegentől, aki hasonlít rá. Az előbbit biztonságos távolságban tudja tartani, az utóbbi viszont évszázadok óta a legmélyebb szorongást keltő tényezők között van. Sose tessék alábecsülni ennek a szorongásnak az erejét. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. január 1-én írtam. 

Pontszám: 10/9