Az a fajta novelláskötet, amelyet direkt a novellás kihívások teljesítésére találtak ki. Legalábbis nekem. Mert hogy egynél többet nem tudtam volna egy nap elolvasni. Pedig azaz éppen azért, mert igen jól meg vannak írva. És kevés keservesebb dolog létezik, mint az igen jól megírt lidércnyomás. Főleg akkor, ha nem kitalált világokban játszódik, hanem a sajátunkban.
A fülszöveg nem hazudik: ezek a novellák valami eszementül ügyes módon tudják keverni a hétköznapit és a szokatlant, a szokatlan pedig mindig nyers, kegyetlen, vagy legalábbis melankolikus – abszurdnak abszurd, de képtelennek sajnos nem képtelen. És kétségkívül eredeti. Kafka hatását itt-ott nagyon lehet érezni, biztos érzékelném a David Lynch-hatást is, ha életemben egyetlen Lynch-filmet is meg mertem volna nézni (én csak olvasónak vagyok bátor, filmnézőnek gyáva kukac), de a hatás éppen csak annyi, amennyitől az egész kötet, úgy, ahogy van, „schweblines” marad.

Sose olvastam még semmit a szerzőtől, de most már, azt hiszem, bárhol felismerném a „schweblines”-t. Kell hozzá 1 db (esetleg 2 db) lelki defekttel rendelkező szereplő (elfuserált szülő-gyerek viszony, elfuserált házasság, esetleg éppen a kamaszkor), aki lehetőleg nem tudja, hogy őneki defektje van, aztán kell hozzá még 1 db másik (harmadik), akinek sokkal nagyobb defektje van, akkora, hogy azt már az egyik is észreveszi, mert a másik emberben persze sokkal könnyebb – aztán kell háttérnek 1 db hétköznapi világ, ami lehet a mai Argentína, de ugyanúgy lehetne a mai Kelet-Alsó-Mandzsúria is, lényeg, hogy legyenek benne boltok meg házak meg autók, város jöhet, de nem kötelező – és végül kell 1 db abszurd fordulat, lehetőleg olyan, hogy az olvasó gyomra forogjon bele, de a szereplők (esetleg némi kezdeti idegeskedés után) a legnagyobb lelki nyugalommal fogadják, mintha mindennap találkozhatnánk infantilis negyvenévesekkel, akik átrendezik a játékboltot, és elmosogatják a műanyag bögréjüket, avagy esetleg a semmiből feltűnő kubikosokkal, akik kötelességszerűen sehová nem vezető lyukat ásnak a nyaraló elé, és szakszerűen elegyengetik a falát. Lehet, de nem kötelező még bele 1 db balladai homály – mert itt aztán nem sűrűn kedveskednek az olvasónak azzal, hogy megmondják neki, mi történik; találja ki, ha annyira érdekli –, viszont kötelező jelleggel kell 1 db minimalista stílus, gondosan megválogatott, kevés szóval.

Tud írni ez a nő, na. Minden díjat megérdemel. Ezzel is besöpört egyet.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2016. március 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.

Annyira nem volt jó, mint boldogult úrfikoromban, amikor szétröhögtem rajta magam. Főleg azért nem volt most annyira jó, mert a poénok felét már tudom kívülről, főleg ami az első énekeket illeti.* De mégis jó volt, mert azért most is tudtam értékelni a humorát, és – életem legnagyobb megdöbbenése – most jöttem rá, hogy ez a négy ének darabolt hexameterekben van írva!** Oké, variálja rendesen a formát, töri, vágja, szétcibálja, de mégse lehetne letagadni azt a hexametert.

A régi korok komédiáját sokkal nehezebb értékelni, mint a mait. Egészen egyszerűen azért, mert ahhoz, hogy az ember „értse a viccet”, szükség van a háttér ismeretére – egy paródia megértéséhez arra, amit a paródia parodizál. Jelen esetben az ókori eposzokra, amelyeket Petőfi korában valamilyen alapszinten minden gyerek ismert, aki valaha megszökött az iskolapadból, sőt a legtöbbjük (aki magasabb osztályokból szökött meg) eredeti nyelven is.*** Azért ennyire nem durva a helyzet, a trójai háború történetének és az eposzi kellékeknek vázlatos (kilencedikes tankönyvekből kinyerhető) ismerete is elegendő ahhoz, hogy röhögni lehessen a szövegen – de annyi tényleg kell.

Ha pedig megvan, akkor úgyse tudja az ember vigyorgás nélkül nézni, hogy hogy meséli el Petőfi összevissza kínzott hexameterekben megírt eposzi küzdelemként a kocsmai verekedést, természetesen örökké ismételt eposzi jelzőkkel (Vitéz Csepü Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója), cikornyásan körülírt eposzi hasonlatokkal, utólag odavetett megjegyzésekkel kicsinyítve még az eleve kisszerűt is. Amikor a nagyszabású eposzi jóslatokból ez lesz: „S még száz ily példát zengene lantom, / Melyek mind iszonyú pusztúlást / Jóslának a földnek; / De csak a legnevezetesbet / Közleni légyen elég: / A lágyszívű kántornak felesége / Ma nem ivott meg többet / Egy messzely pálinkánál.” A csataterek iszonyú fenségéből meg ez: „Tört asztalnak s tört poharaknak / Romjai lepték / A véráztatta szobát, / S a vérnek közepette / Búsongva tünődött / Egy leharapott fül.” Én ezektől kész vagyok teljesen, és mindenkinek hasonló jókat kívánok. 

Szóval tinédzser korom óta folyamatosan vallom, hogy ez a vidám kis darab – amennyiben feltételezzük, márpedig feltételezzük!, hogy a humornak ugyanúgy megvannak a klasszikusai, mint a komolyságnak – ott van Petőfi legjobb öt műve között, amelyekért részemről is megérdemli a halhatatlanságot.
Az már a saját tulajdon személyes véleményemhez tartozik, és vállalom érte a népharag legszörnyűbb felzúdulásait is – hogy a jó (nem legjobb, csak jó) művei sajnos nincsenek ötnél sokkal többen… De hát én világéletemben Arany János-párti voltam, ezért talán megbocsát nekem a nép.

* Ez a megállapítás majdnem revideáltatott, mert közben memória-ellenőrzés céljából belenéztem A tizennégy karátos autóba is, amelynek poénjaihoz hasonló módon viszonyulok, és ezeken mégis tudtam újra röhögni. De aztán mégse revideáltatott, mert a későbbi énekeken, amelyekre nem emlékeztem olyan pontosan, már vigyorogtam. Mindössze azt tartom fenn, hogy – vessetek a mókusok elé, de holtomig állítom! – Rejtő jobb író volt, mint Petőfi. Igaz, többi ideje is volt rá. Petőfinek jutott öt év. Rejtőnek tizenkettő.
** Nem az a döbbenet, hogy abban van írva, hanem hogy csak most jöttem rá.
*** A mi lengyelünk című Jókai-regényben úgy szöktetik át a sebesült honvédtisztet a császári hadsereg (?) vonalán, hogy beadják nekik, hogy görög. Görögül úgyse tud egy osztrák se. Igaz, hogy a tiszt is csak az Íliász első pár sorát tudja görögül, amennyit gyerekkorában memoriterként a fejébe vertek, de a célnak annyi is megfelel, a hangzása tökéletesen görög.

Ezt 2016. március 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Egy drámát olvastam el a kötetből, a címadó darabot.
Emlékszem, első olvasásra is tetszett, de egyúttal nagyon dühösen vitatkoztam is (magamban) az ilyen megállapításaival, hogy „Egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be.” Dühösen vitatkoztam, mivel ifjú voltam és romantikus. Most már régebb óta vagyok ifjú, és jó sok minden rakódott már a romantikus lelkemre, úgyhogy dühös már nem vagyok, de vitatkozni még mindig szeretek.

Illetve vitatkoztam azzal is, hogy ez komédia lenne. Na, ezt a vitát kinőttem. Igaz, valószínűleg már akkor is meggyőzhető lettem volna, csak nem volt, aki felvilágosítson, hogy a komédia nem feltétlenül mulatságos. Azt is lehet, hogy „csak” nevetséges. Amin az embernek nem feltétlenül van kedve nevetni, mert annyira szánni való – vagy mert a saját rovására kellene. Amiben az értékhiány a klasszikus recept szerint lelepleződik...*

Azért tetszett, amiért ma is tetszik: mert félóra alatt végigolvasható, feszített tempójú, izgalmas, pergős történet (csupa párbeszéd, ugye, hiszen dráma, hát hogyne peregne), némi krimi-beütéssel (gyilkosságok!!!), és olyan témákról, amelyek pont a világmegváltó korszakát élő ifjúságot érdeklik a legjobban, de azért az idősebbek sem vetik meg (ld. a tudomány felelőssége, különös tekintettel az atombombára és egyéb emberbaráti intézményekre). Mert nincs benne egy fölösleges szó: mindenből épp annyi jut, amennyi kell, ismeretterjesztésből is csak annyi, amennyi nem fekszi meg a nem-fizikus olvasók gyomrát; mert a dramaturgiája tökéletes;** és mert attól eltekintve, hogy nem vidítja fel a szívet, időnként tényleg vicces. Az meg, hogy bolondokházában játszódik, mindent visz. Az már Hašeknél meg Rejtőnél is a szabadság helye. Fene megenné.

* SPOILER ...de ez nem jár együtt az ellenfél bukásával, sőt. SPOILER VÉGE

** Egyszer láttam színpadon, csapnivaló színészekkel, de még ők se tudták egészen elrontani. Úúúúúgy szeretném egyszer igaziból látni, olyanokkal, akik nem dilettánsok…

Ezt 2016. március 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.

Amikor először olvastam, pont úgy viselkedtem a könyvvel szemben, ahogyan a francia címe mondja: idegenként. Nem értettem és nem szerettem. Főleg azt nem tudtam megérteni, hogy lehet valaki ennyire érzelemmentes, mint Meursault. Azt viszont elismertem, hogy Camus-n kívül senki más nem tudja ilyen tökéletesen megjeleníteni a hőséget.

Huszonévesen, a második vagy harmadik olvasáskor jöttem rá (némi segítséggel, bevallom), hogy hibás volt az alapfeltevésem. Ez az ember nem érzelemmentes, sőt. A magyar cím tényleg becsap. (Azért is változtatták meg az új fordításban.) Azt viszont csak mostanra, sokadik olvasásra értettem meg igazán, mennyire érzékeny ez az ember.

Hiszen különben nem reagálna olyan pontosan a külvilág minden mozdulatára, nem figyelne meg mindent és mindenkit olyan alaposan. Az igaz, hogy nem sok minden érdekli, és nem is valami okos. De a maga szűk kis világán belül tökéletesen eligazodik, és minden zárkózottsága ellenére is a legjobb érzelmeket tudja felkelteni közeli ismerőseiben. Ő nem közeledik egyikhez sem, de ők egy pillanatig se hagyják magára. Egyszerű szomszédból pillanatok alatt válnak baráttá, kollégából kedvessé, főnökből patrónussá, és a legjobban a vendéglős érti meg, akinél ebédelni szokott. Szeretik, mert mindenkit meghallgat, udvarias, segítőkész és nyugodt.

Közülük egy sem ítéli el. Céleste-nek igaza van: ami történik, nem egyéb, mint szerencsétlenség.*

Azok ítélik el, akik nem ismerik. És nem azért, amit elkövet. Az egy idő után a kutyát nem érdekli. A regény feléig teljesen normális embernek tekintik, olyannak, mint mindenki más. A regény felétől pont azokért a dolgokért ítélik el, amik odáig teljesen normálisnak számítottak. És ez a logika bizony meg is fordítható: ha egyszer mindaz, amit tesz, hétköznapi és emberi, és elítélik ezekért – akkor a vádlói minden más embert, saját magukat is elítélhetnék ugyanezen az alapon.** Amikor úgy érzi, nem is róla beszélnek, akkor igaza van.

Azért is érdemes újra meg újra elolvasni ezt a kisregényt (összvissz nyolcvan oldal, igazán nem nagy dolog), mert így rájön az ember arra, hogy milyen motívumok mutatnak előre a végkifejlet felé. Hogy Meursault kezdettől fogva úgy érzi, bizonyos emberek bizonyos időkben figyelik és megítélik őt. (Tessék a t. olvasónak saját ismeretségi körére gondolni – úgy, most tetszenek tudni, miről beszélek.) Hogy a leglehetetlenebb emberekről derülhet ki, milyen mélyen és őszintén tudnak szeretni valamit/valakit pusztán azért, mert megszokták. (Dettó.) Hogy időnként akkor tudja az ember a legteljesebb közönyt tanúsítani, amikor a leginkább elvárják tőle, hogy szomorú legyen. Persze nem mindig, de előfordul. És olyankor az ember csak enyhe távolságtartással csodálkozik.
Esetleg bűntudatot érez, és gyorsan felölti a szomorúság álarcát. Vagy nem ölti, de azért bűntudatot érez.
Na, Meursault ezt nem csinálja. Nem kínozza magát, és nem hazudik. Soha. Akkor sem, amikor elvárják tőle. Akkor sem, amikor a saját jól felfogott érdekében kellene hazudnia.

Megj.: A nyári hőség halálpontos megjelenítésében még mindig Camus a legjobb.
Megj. 2: Én is borzasztóan utálom, ha a szemembe folyik a veríték, és fehér, fémes fénnyel világítanak rám.
Megj. 3: Nyugi, nem tudok lőni.

* Vagy még sincs igaza. De erre csak az jön rá, aki egészen más szemszögből tudja nézni a történetet.
** SPOILER Egy másik ember bűnéért, minden ember minden bűnéért ítélik el. A következtetéseket mindenki vonja le maga. 

Ezt 2016. március 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Fura egy darab. Az alaptörténetet kiválóan választotta ki Katona, a jellemeket úgy alkotta meg, ahogy kell, a konfliktus rendben van, a drámai fordulatok működnek. Csak az a fránya nyelvezet lenne már megint?… Ez a jambusokba tört, nyelvújítás előtti magyarság? Amelynek a nehézségére még rátesz egy lapáttal, hogy olykor folyamatosan maguk a szereplők se tudják, mi a bánatot akarnak éppen mondani?* Vagy éppen tudják, de azt várják, hogy inkább a másik szereplő találja ki, mit akar az egyik?

Igen, ez egészen biztosan hozzájárul ahhoz, hogy olyan nehéz olvasni, és még nehezebb előadni ezt a darabot, és a legeslegnehezebb élvezni az előadást. Én még nem láttam olyat, ami tetszett volna, és konkrét okát is tudom, hogy amit a legutóbb láttam, az miért nem tetszett. Többnyire ott bukik meg a dolog, hogy Bánk szerepére szeretnek fiatal vagy legfeljebb középkorú, jóvágású színészt választani. A darabban meg legalább negyvenöt éves, és Melinda elejt egy olyan megjegyzést, hogy „szép se volt igen”. Amikor egy, a férjébe halálosan szerelmes nő ezt elismeri, akkor… hát akkor próbálom elképzelni azt a rendezőt, aki megkockáztatja, hogy negyvenöt éves, csúnya színészre bízza a főszerepet… (Alább például a legkorábbi idők Bánk bánja, a daliás Lendvay Márton látható, mellette pedig Laborfalvy Róza – igen, az a Laborfalvy – mint Gertrudis. Itt találtam a képet.) Pedig sajna a darab egyik konfliktusának csak így van értelme… Na de erről később.

Szóval lehet abban valami, hogy a nyelvezetében van a hiba, mert én először egy átírt változattal találkoztam (értsd: az operát sokkal hamarabb ismertem), és az nem kifejezés, hogy nagyon tetszett.** De ha belegondolok, hogy az operából természetéből adódóan kezdetben egy árva hangot nem értettem,*** és évek kellettek ahhoz, hogy tudjam, miről beszélgetnek, mégis imádtam minden ütemét, akkor mégiscsak francba azzal a nyelvezettel. Nem az a hibás (egyedül).****

Ezt a szöveget azért (is) nehéz megérteni, mert rengeteget (érzésem szerint túl sokat) bíz az olvasóra. Én már elsőként úgy olvastam, hogy kívülről tudtam voltak fogalmaim a történetről és a szereplőkről, legfeljebb időnként meglepődtem, ha olyan szereplők jöttek elő, akik az operából hiányoztak. De akinek nincs meg ez az előnye, az, szegény, ugyanolyan tanácstalanul téblábol ezek között a másvilágból itt maradt figurák között, mint ők maguk.

Mert itt csak Gertrudis tudja, mit akar, és csak ő elég határozott keresztülvinni azt. Ő mozgat mindenki mást, kit szándékosan, kit szándékán kívül, vagy éppen annak ellenére. Mert hát ő sem mindenható, csak szeretné azt hinni. Nem is lenne rossz uralkodó, de éppen könyörtelenségéből adódóan hibát hibára halmoz, és a következményekkel nem törődik, mert azoknak ő fölötte áll, ugye. Bánknak kéne helyettesíteni a királyt annak távollétében, de ő se alkalmas a feladatra: erős, bátor, esze is van, ismeri is az országot, látja a problémáit – de olyan mérhetetlenül érzékeny romantikus lélek, hogy elég egy szó a feleségéről, ami mögött veszélyt sejt, és az összes létező esze elmegy, és a továbbiakban csak magában beszélni tud, azt is dadogva. Külsejéből adódóan képtelen elhinni, hogy a felesége hűségesen szereti (legtragikusabb tévedése ez), ezért logikus, amit csinál. Csupa elfojtott indulat, amelyet nem szabadna kitörni hagyni. Endre meg iskolapéldája annak, hogy aki királynak születik, az attól még nem biztos, hogy tud is uralkodni. Ha valaki az utolsó felvonásban nem érti, hogy Endre hogyan dönt, akkor nem az ő készülékében van a hiba. Féloldalanként változtatja a véleményét. Ami még nem lenne olyan nagy baj, csak közben emberek halnak meg. És mégis ő a mérce a történetben, mégsem tudnak más értékmérőhöz viszonyítani a szereplők: az Endréhez való hűség teszi próbára mindenkinek a jellemét.

És három ilyen emberre van bízva az ország. És ebből a háromból egynek a sors akaratából meg kell oldani a helyzetet. Ami nem biztos, hogy megoldás, mert a sors el tudja intézni, hogy az egyetlen lehetséges kiút katasztrófához vezessen. Ami mocsokság a sorstól. Ettől romantikus a darab.
És ha ennyi még nem volna elég, jön még egy őrjöngő szoknyavadász Ottó, akit kizárólag a saját micsodája érdekel (erre szebb kifejezés nincs), és ha megkapja, amit akar, csak akkor csinálja össze magát a következményektől való féltében. Meg Biberach, a lézengő ritter, aki sokkal okosabb nála, és Gertrudis reciproka: nem azt tudja, mit akar, hanem azt, hogy mit nem, de azt következetesen – nem akarja, hogy a körülötte levő emberek biztonságban legyenek. Az elbizonytalanításért pedig mindenre képes, még saját magának ellentmondani is. Ha a partner nem találja ki, mit jelent Biberach beszéde, és mit a hallgatása, annál rosszabb a partnerre nézve. Meg mindenki másra is.

De ő éppen csak egy kicsit kavar bele az excrementumba. A darab világa úgy bizonytalan, ahogy van. (Csók István fenti illusztrációja például jól megragadja. Itt találtam.) Sötét és labirintusszerű, ahol senki se érti a másikat, de időnként még saját magát se, senki se tud kiigazodni benne, a legokosabbakat is érhetik halálos balesetek, és mindenki úgy próbálja kitalálni a másik gondolatát, hogy közben a sajátját nem mondja el, csak félig. És akkor még esnek bele ilyen idióták is, mint Simon, aki összesen egy mondatot tud, de azt minden helyzetben mondja.

Úgyhogy aki nem akar az öreg Mikhálhoz hasonlóan lépten-nyomon elaludni, annak a lehető legmelegebben ajánlom, hogy ha meg akar ismerkedni a darabbal, azt az opera ismerete után tegye. Ez akár gyermekkorban is megkezdhető. Lehetőleg klasszikus szereposztással: Simándy, Ágai, Komlóssy, Melis, Réti, Faragó, Sólyom-Nagy, Palócz, vezényel Ferencsik! Vagy ha ez valamiért nem kivitelezhető – akkor nincs más hátra, mint a közös olvasás, jól bevált recept alapján: ne csak azt nézd, ki mit mond, hanem azt is próbáld kitalálni, miért mondja, és mit gondol közben! Időigényes és nehéz, de megéri. Próbálva. Már csak azért is, mert közben az ember némi rutint szerez abban, hogy kitalálja embertársai gondolatait. 

Utóirat: 2019-ben megjelent a darab párhuzamos kiadása, az egyik oldalon az eredeti szöveggel, a másikon a mai nyelvre áttett, prózai „fordítással”. szakmai kiadványként nézve hibátlan. Az eredeti szöveg teljes tiszteletben tartásán és kiterjedt háttértudáson alapul. Átsegíti az olvasót a darab minden (nyelvi és nem nyelvi) nehézségén. A BárkaOnline-on jelent meg róla egy írásom.

* Ettől még nem rossz a darab, ezekből a jellemekből tényleg következik ez a fajta bizonytalanság. Csak ez az olvasót nem vigasztalja, ugye.
** Konkrétan rajongtunk érte családilag, és karcosra hallgattuk a lemezt. A mai napig el tudom mondani, nemhogy a szereposztást, hanem még azt is, mely szavak közben ugrott a tű. Életem legboldogabb percei közé sorolom, amikor az általános iskolám padlásán megtaláltunk egy leselejtezett teljes operafelvételt, három bakelitlemezen, és hazavihettük. A húgom azóta énekelt is ám az operában, kórustagként, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, bizony! :)
*** Kettő élményt hadd meséljek el: 1. Hosszú évekig következetesen úgy értettem Bánk szörnyű felhördülését, hogy „a tyúk megellett”. Nem voltam hülye, tudtam, hogy ezt nem mondhatja, de amíg a darabot el nem olvastam, esélyem nem volt rájönni, hogy azt mondja: „fattyú, megöllek!” 2. Amikor Petur először megszólal, az első mondatának az a vége, hogy „nem fékezhetem”, és semmilyen módon nem sikerült rájönni arra, mit nem fékezhet. Amikor elkezdték a Szabadtérin az első próbákat, a húgom azonnal eufórikus SMS-t küldött nekem, melynek teljes szövegét idézem: „Lázadt valóját!!! Petur lázadt valóját nem fékezheti!!!!!” Ekkora tétje volt a szövegértésnek. :D
**** Hogy Simándy ifjú volt és jóvágású, az nem zavart. A lemezen nem látszott. :)))

Pontszám: 10/9

Ezt 2016. március 1-én írtam, 2020. július 2-án egészítettem ki. 

Egy baja van: tizenöt-húsz oldallal rövidebb, mint kéne.
A filmet évekkel ezelőtt láttam. Az első felét kissé untam, a második fele óriási élmény volt. A könyv a történet első felét a filmhez képest felemelte a csillagos égbe, a másodikat meg jól leejtette. Úgyhogy, kedves olvasók: a teknősbékától kezdve csukjátok be a könyvet, tegyétek be a DVD-t, és kezdjétek nézni a felétől, úgy jártok a legjobban. 

Bűbájos elbeszélés az égiről és a földiről, amelyek között ez egyszer semmiféle rangkülönbség nincsen. Szépen megfogják egymás kezét. A legszigorúbb puritán elveket valló kis közösség életébe, amelyet gond és viszály terhel, egyetlen estére belép a színtiszta anyagiság – és megtanítja őket szeretni és megbocsátani. Kereszténynek lenni, ha úgy tetszik. 
Mert az anyagi-földi elvet egy igazi művész képviseli, akinek alkotásai pár óráig élnek csupán, azaz éppen szembe mennek az örökkévalósággal, de ez nem akadályozza meg abban, hogy ne érje be a „majdnem” tökéletessel.
Az angyalok pedig azóta is operát hallgatnak és teknősbékalevest esznek odaát. 

Csak az a tizenöt-húsz oldal, amelyet a filmbeli színészek a szöveg támogatása nélkül is olyan tökéletesen jelenítenek meg, a kopott ruhájukban, a fehér falak között, az álmatagul homályos ebédlőben… az úgy hiányzik. 

Ezt 2016. február 28-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Vásári forgatagba való, hat-hétszáz oldalas kis szösszenet. Időnként szinte hallani lehet az utazó bábszínház kerekeinek nyikorgását, vagy a kikiáltó hangját: „Itt látható az angyali szép gyermek és a rút, gonosz szalamandra törpe kegyetlen összecsapása! Nyerhet-e megbocsátást a bűnös öreg? Megszabadulhat-e a türelmesen szenvedő feleség? Kit rejt az emeleti szoba lakójának álarca? Ördögi tervek, kísérteties kisgyermekek, kézen járó ifjú gazemberek – tessék, csak tessék, felnőtteknek fél shilling, gyerekeknek három penny!”

A történet maga oly egyszerű, mint a faék, bár tény, hogy meg van csavarva itt-ott egy kicsit, és az első egyharmadtól eltekintve tagadhatatlanul izgalmassá teszi, hogy több szálon futnak az események, és a legváratlanabb helyeken keresztezik egymást. De az utolsó harmadból visszafelé nézve a tapasztalt regényolvasónak már nagyon erősen látszik, honnan jön és hová tart a cselekmény: 1 db utazástörténet + 1 db bosszútörténet, slussz. A pontlevonást azért kapta, mert a regény első harmadában inkább csak egymásra voltak hajigálva a jelenetek, látni valóan még Dickens se tudta, hova a bánatba fog ebből kilyukadni, és rábízta a jövőre meg a szerencsés fantáziájára, „maj' lesz valahogy, csak vegyék meg a folytatást is”.

Amitől fantasztikus és óriási és felejthetetlen és anyámborogasshaszázévigéleksejutnailyenazeszembe, az mindaz, amit erre a rendkívül egyszerű vázra felrakosgat. Azok a hamisítatlan dickensi szereplők, az összes groteszk és/vagy hátborzongató vonásukkal. Swiveller, a semmirekellő, üresfejű ingyenélő, akinek azért mégiscsak van szíve. Sally kisasszony, akinek férfi- és női vonásairól külön monográfiát lehetne és kellene írni, de most legyen elég annyi, hogy mocsoknak mocsok, viszont legalább van gerince. A meghatározhatatlan korú és nevű kislány-márkinő, aki időnként megjelenik a semmiből, azaz a kopár várbörtön-konyhából, ahova többnyire be van zárva, és szánalmas hangon ismételgeti ugyanazt az egy mondatot addig, míg az olvasót ki nem rázza háromszor a hideg. Az utolsó hamiskártyás is jellem. Az öt oldal erejéig szereplő pokolbeli-jóságos kovácsnak is története van.

És az a feneketlen irónia, amellyel a szereplői világát felrajzolja – és az a bájos öntudatlanság, ahogyan ezek a szereplők, minden iróniára vakon és süketen, magukat halálosan komolyan véve bolyonganak ebben a számukra felrajzolt, sötét, csúf, sivár, szamárfület mutató világban. Amelyben hétköznapi mondatok egyszerűen nem léteznek, csak nyolcszor megtekert, latin és francia eredetű szavakkal agyonterhelt, tíz-húsz soron keresztül indázó szörnyetegek, amelyeket mellesleg fülig érő szájjal lehet olvasni. Kivéve persze, ha – elég ritkán, és gyakorlatilag kizárólag a kicsi Nell esetében – elérzékenyül az elbeszélő, költői lesz és szentimentális. Hogy bőghettek ezen a kortársak, te jó Isten…

És mindaz, amit magával hoz a műfaj, az összes sablon – amelyeket Dickens kiválóan variál összevissza, némelyiket poénból szétszedi, aztán másképp rakja össze, hogy az édesanyja se ismerjen rá a végén –, de amelyek mégis megmaradnak a műfaj hordalékának, sok száz éves örökségének, és egy sok száz éves filozófia hordozójának. Ezt pedig Dickens pontosan tudja, és a sok variálás közben se téveszti szem elől (eltekintve az első egyharmadtól, ahol szerintem tényleg csak a lendület viszi). Amit a vázra rak, a mögött összefüggések húzódnak, a jó és a rossz harca zajlik a háttérben: Quilp, az irgalmatlanul elrajzolt gonosztevő a moralitásjátékok ördöge, aki tüzet iszik és lángot lehel – persze minderre van természetes magyarázat, de attól csak ijesztőbb lesz a figura, és megmarad ördöginek –, és az angyali, ám a világot nagyon is jól ismerő kicsi Nell, akiről most nagyon sokat szeretnék beszélni, de sajnos azt spoiler nélkül nem lehet. Most legyen elég annyi, hogy a harc (és a regény) végkifejlete sok-sok oldallal hamarabb már sejthető, ha semmi másból nem is, hát a két főszereplőhöz kapcsolt motívumokból. Egyszer sem ütköznek össze fizikailag, sőt igazából alig találkoznak, mégis az ő akaratuk mozgatja a két cselekményszálat, ők küzdenek – miért is? Hát a bizonyos bűnös emberi lélekért, mi másért. Modern mitológia, egyszerre viktoriánus és örökkévaló.
Ilyet se tud senki más.

U.i.: Már megint állandóan köd van! Ez a regény is bizonyítja, hogy arról, hogy Angliát mindenki ködösnek tartja, Dickens intenzíven tehet!!!

A képek forrása: Memoirsofametrogirl, Libwww.freelibrary.

Ezt 2016. február 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Novella, riport, cikk, levél, napló, haditudósítás, valamint ezek kombinációi. Halászat, vadászat, bikaviadal, síelés, világháború. Amerika, Európa, Afrika meg a világ összes tengere. Hát igen.

Nem magamtól vettem a kezembe ezt a kis válogatáskötetet,* félig-meddig tukmálták, amit ezúton nagyon szépen köszönök. Nem útikönyv ez, mert azt Hemingway sohasem írt, de tele-tele van utazásokkal. Darabkák egy olyan ember életéből, aki mindenütt járt már (legalább ötször), mindenütt ismeri az összes halászt, vadászt, madarászt és vendéglőst, mindenhez ért (mindenhez jobban ért**), mindenről véleménye van, és nem tudnak neki olyan hülye kihívást ajánlani, amit el ne fogadna. Ha azt találja ki, hogy egy szál csónakkal meg horgászbottal üljön ki az óceán közepére, akkor egy szál csónakkal meg horgászbottal fog kiülni az óceán közepére. Ja, meg még a jegyzetfüzetét is viszi. Ha a második világháborúból haditudósít, kizárólag olyan vidékekről ír, ahol ő már tizenöt évvel korábban rendszeresen kerékpározott, és pontosan tudja, melyik magaslatra milyen nehéz felkapaszkodni, és csak azért nem áll oda vezetni a partizánokat, mert haditudósítónak az szigorúan tilos.

Ebben az időben a partizánok „Kapitánynak” szólítottak. Negyvenöt éves fejjel ez nagyon alacsony rang, úgyhogy idegenek előtt általában „Ezredesnek” szólítottak. De kicsit azért zavarta, meg aggasztotta is őket ugyancsak alacsony rangom, és egyikük, aki az elmúlt év során azzal foglalkozott, hogy a kapott aknákkal német lőszerszállító teherautókat és parancsnoki járműveket robbantgatott, egyszer bizalmasan megkérdezte: – Kapitány úr, hogy lehet az, hogy ön a kora, kétségkívül hosszú szolgálati ideje és ékes sebei (Londonban nekimentem egy víztartálynak) ellenére még mindig csak kapitány?
– Tudja, fiatalember – feleltem neki –, azért nem tudtam előlépni, mert nem tudok sem írni, sem olvasni.

Már maga a téma is izgalmassá tehetné tehát ezt a könyvet, de nemcsak a téma teszi azzá. Sőt. Ha „csak” annyi volna a helyzet, amit fentebb összefoglaltam, kizárólag becsületből olvastam volna végig ezt a könyvet. A világháborús beszámolók sohase vonzottak, a nagyvadvadászat élvezetéhez meg túl későn születtem – az én gyerekkoromban már a csapból is az folyt, hogy rendes ember nem bántja az elefántot meg a bálnát. De nem is a lövöldözésért adták Hemingwaynek a Nobel-díjat. Valami eszméletlen jó stílusban, könnyű kézzel, távolságtartó szeretettel és jellegzetes fanyar humorral vannak megírva ezek a kis szövegek – ez teszi őket maradandóvá és majd' száz év múlva is olyan elevenné, mintha minden a t. olvasó orra előtt történne.*** Ha nem vad, hanem hal, akkor is: 

(…) de végül mégiscsak bekapta a csalétket, aztán indult is volna vele, és belekapaszkodva a vadonatúj harminckilences zsinórba, jól behajlította az elnök úr vastag, hikori botját, miközben az önök tudósítója újfent szózatot intézett a galanóhoz, mondván: „Na, jól van, te kellemetlen illatú titkos kéjelgő, hadd lássuk, mennyi erő van benned”.

Van ebben a könyvben valami mélységesen romantikus, a szó XIX. századi értelmében. Ezeknek az írásoknak a szereplői egy elveszített teljességet igyekeznek visszanyerni, azt keresik az afrikai szavannán, az óceán közepén, Amerika ember-nem-járta erdeiben, a spanyol bikaviadalok nézői között, a svájci hegyek tetején vagy éppen a világháborúban. Ezt a teljességet próbálja megragadni az elbeszélő magukban a szövegekben is – sikertelenül. (Legalábbis egyebet se lehet hallani tőle, mint hogy mennyi mindent ki kell hagynia belőlük, ami pedig odatartozna.) Folyamatosan hívogatja a veszélyt és a halált, mert annak közelében érzi az életet valódinak, emberhez méltónak, a világgal harmóniában levőnek.
Van ebben valami romantikus – és talán éppen ezért törekedett arra Hemingway, hogy ne legyen benne semmi elvont. Hogy minden pillanatban legyen valami súlyos, sáros-véres, földi, akár testileg-lelkileg fájdalmas is, de minimum dühítő.

Az önök tudósítójának gondolatait az terelte erre a témára, hogy épp az imént lőtte át mindkét lábikráját. Erre az egyetlen golyóval csak igen körülményesen végrehajtható manőverre nem valamely ballisztikai kísérlet alkalmával került sor, hanem merő véletlenségből. Lapunk egyik olvasója egyszer levelében azt vetette a szemére az önök tudósítójának, hogy utazásain semmit sem bíz a véletlenre. Mire az önök tudósítója megpróbál eleget tenni az olvasó óhajának, de úgy jár, hogy miközben fél kezével egy cápát igyekszik megszigonyozni, a másikkal átlövi mindkét lábát. Ennél többre azonban még egy olvasó kedvéért sem hajlandó. Ha az olvasó például azt akarja, hogy az önök tudósítója csontot ért golyótól leterítve bukjon föl, vagy jól irányzott fejlövéstől múljék ki, vagy esetleg arra volna kíváncsi, hogyan vágtat a jégszekrény felé golyóval a szívében, akkor olvasónk kénytelen lesz a lövést maga megejteni.

Ennek szolgálatában áll az írások humora is, amelynek legalább háromnegyede önirónia, gúnyolódás saját magán. Könnyed, csevegő stílusban ír ellenséges tankokról, és tragikus-szomorúan a házassága válságáról.

Irtó jól tudott írni ez az ember, na. Nem volna teljes ez az értékelés, ha el nem mesélném, hogy még főztem is ebből a könyvből. „A Nagy Kétszívű folyó” semmi másról nem szól, mint arról, hogy valaki elmegy horgászni, na de arról úgy, hogy a t. olvasónak sír a lelke, hogy az apja mér nem tanította meg gyerekkorában horgászni?! Ebben találtam a következő részletet: 

Gyorsan összeöntött vízzel egy kis hajdinalisztet, és simára kavarta: egy csésze liszt, egy csésze víz. (…) kikanalazott a bádogdobozból egy darab zsírt, és rácsúsztatta a forró serpenyőre, hogy csak úgy sercegett. A füstölgő zsírra óvatosan ráöntötte a hajdinapépet. Szétfolyt, mint a láva, a zsír kegyetlenül fröcskölt. Körös-körül a hajdinalepény széle kezdett megszilárdulni, aztán megbarnulni, végül ropogós lett. A teteje lassan pöfögve likacsossá vált. Nick a barnuló lepény alá dugott egy tiszta fenyőszilánkot. Oldalt döntötte a serpenyőt, s a lepény elvált tőle. „Nem próbálom röptében megfordítani” – gondolta Nick. Egészen a lepény alá dugta a tiszta szilánkot, és szépen átfordította a másik oldalára. (…) Megevett egy nagy lepényt és egy kicsit, almalekvárral.

Almalekvár legyek, gondoltam, ha meg nem csinálom. Na jó, a fenyőszilánktól eltekintek, jó lesz a favilla is. És almalekvárom sincs, csak eper, de az se fog zavarni.

A kedvenc bioboltomban vettem hajdinalisztet, és lőn:
A kétdecis kis mérőedényemben kimértem 1 dl víznek megfelelő mennyiségű lisztet, aztán folyamatosan hozzáöntve ment bele ugyanannyi víz, a serpenyőbe kb. 1 ek tyúkzsír (pontosan nem tudom, mert meg van dermedve a zsír, lehet kicsit több), bele az egész tésztát, pont elég nagy lett a serpenyőhöz, csak kicsit segíteni kellett neki a fakanállal szétkenődni, mert sűrű, sűrűbb a palacsintatésztánál. Kétszer kellett fordítani rajta, aztán tényleg kezdett feljönni a széle, de lyukacsos nem lett. Eperlekvárt kentem a tetejére. Ez tehát egy személy egyszeri adagja.
Hát fotó, az nincs, mert kissé gyorsan fogyott el…
Jó ropogós, kicsit száraz, de a lédús lekvárnak pont úgy jó. Laktató is. Egy a baj: még éppen csak két lepényre való maradt a lekvárosüveg alján…
...de mégse baj, mert aztán kiderült, hogy jó ez sósan is, párolt gombával és tejföllel, hozzá esetleg csirkefalatokkal. Ez esetben nem vacsora, hanem ebéd. 

Azt se gondoltam volna soha, hogy én egyszer még Hemingway-novella alapján fogok hajdinalepényt sütni. 

* Életem első Hemingway-élménye (The Sun Also Rises) teljes és maradéktalan kudarc volt, több, mint egy évtizedig filmen se voltam hajlandó Hemingwayt nézni, nemhogy könyvben olvassam. Tavalyelőtt pedagógiai okból rábeszéltem magam Az öreg halászra, és megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy tud ez az ember jót is írni. Ezek után most engedtem a baráti rábeszélésnek – de szándékosan nem regényt választottam.
** Ismertem ilyen embert. Elég idegesítő.
*** Az oroszlános részek így is nagyon zavartak. Oké, érdekesen és kiváló stílusban vannak megírva, de Joy Adamson összes műveinek többszöri elolvasása után kinyílik a bicska a zsebemben, ha azt látom, hogy valaki szórakozásból lövöldözi agyon az Elza felmenőit. Bármilyen sportszerűen cselekedje is azt.

Ezt 2016. február 21-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Amíg élek, és eszemnél leszek, erről a kötetről mindig az fog eszembe jutni, hogy kisgimnazista koromban véletlenül bezártak a sulikönyvtár raktárhelyiségébe. 

Na, ennyire azért nem volt drámai a helyzet, mindössze annyi történt, hogy lyukasórában a könyvtáros néni beengedett a raktárba válogatni, benn felejtett, én meg azt felejtettem el, hogy itten csöngetni is fognak, és ha csöngetnek, akkor emberek is jöhetnek. Pl. könyvtári órát tartani. És mivel a raktár egyik ajtaja zárva volt, a másikon meg az óra kellős közepébe mentem volna ki, nem volt más választásom, mint leülni a létra alsó fokára, és keresni valami szórakozást. Mondjuk, ehhez a legjobb helyre zártak. 

Mivel éppen a görög-római mániámnál tartottam, és Babitsról annyit tudtam, hogy szeretett időmértékes verseket írni, ezt választottam.

A felét persze nem értettem. Na jó, a kétharmadát. De azért szerettem. És ahol nem szerettem, ott jól megmagyaráztam magamnak, hogy mégis szeretem.

Úgyhogy abból a kilenc pontból legalább kettő a nosztalgia… Az az érzés, hogy megint tizenhárom éves vagyok, ülök a félhomályban, könyvszagban, a létra alsó fokán, kezemben egy Babits-kötettel.

Mert meg kell vallani, hogy vannak ennek a kötetnek örökérvényű darabjai, de vannak olyanok is, amelyeket kissé elügyetlenkedett a mester… Túl sok itt a barna szín, a nehéz levegő, a sóhaj, az unalom, a(z ön)sajnálat. És néhol túlságosan látszik a tanult minta, kiugrik a szövegből a költő-elődöktől (Aranytól, Vörösmartytól) átvett stílus- vagy mondattöredék, nincs belesimítva szépen a vers-egészbe.

Pedig amikor nem a fentiekkel van elfoglalva, akkor nagyon jó! Akkor ellentmondásos, filozofikus, ironikus, játékos és gondolkodásra késztet. Akkor olyan ritmusokat talál ki, hogy beleragad az ember fejébe, és többet a büdös életben nem megy ki onnan. Akkor, mint a bábjátékos, különféle szereplőket vonultat fel, és mindnek saját hangot ad: Wolfram, Tannhäuser, Zrínyi, Leopardi, Hegeso, a keresztény, a buddhista, a halálról álmodó vénlány, a Krisztust kivégző katonák úgy sorjáznak, mint… egy ódivatú árnyjáték-színház papírfigurái, igen, ez jut eszembe róluk.

Hm. Lehet, hogy a bús-önsajnáló-barna-sóhajtozó is egy szerep, egy figura a sok közül?!…

Akkor is többször szerepel az elégnél…

Egy ismerősöm azt mondta egyszer, hogy a zseniális költészet egyik ismérve, hogy nem megy ki az ember fejéből. Nem tudom… azért a reklámszövegek költőit nem nevezném zseniknek… bár lehet, hogy ez csak sznobizmus a részemről. Mindenesetre ha tényleg ez a zseni fokmérője, akkor közlöm, hogy a következő versek legalább tizenöt éve nem mennek ki a fejemből: In Horatium, Óda a Bűnhöz, Himnusz Irishez, Messze… messze…, Hegeso sírja, Aliscum éjhajú leánya, Theosophikus énekek, Golgotai csárda, Strófák a wartburgi dalnok-versenyből, Galáns ünnepség, Mozgófénykép, Régi szálloda, A világosság udvara, Vérivó leányok, Húnyt szemmel…, Fekete ország, Az örök folyosó, A lírikus epilógja.

Azért ez nem is olyan rossz arány. 

Ezt 2016. február 15-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Minden mindennel összefügg, ahogy egy tisztességes mágikus realista regényhez illik; a vége összeér az elejével, és a történet sok-sok kusza ága pontosan beilleszkedik a legegyetemesebb szimbólumok közé úgy, hogy a világ túlsó végén is magáénak érezhesse a ny. olvasó.
Olvasás közben végig nagyon szerettem ezt a könyvet. Nem is akárhogyan. Előfordul persze, méghozzá elég gyakran, hogy az elemző tudatom olyan könyveket is megszerettet velem, amelyektől egyébként visítva menekülnék – szigorú vagyok magamhoz, és ritkán fordul elő, hogy a szigorúság ne fizetődne ki. Ennek a könyvnek az esetében viszont semmi szükség nem volt szigorra. Olvastam és kész. Annyi. Minden várakozásomat beváltotta, sőt annál még jóval többet is adott.

Évekkel ezelőtt láttam a regényből készült filmet, akkor, amikor Allendéről még a világon semmit nem tudtam, és azt se tudtam, hogy regényadaptációt látok. A film nagyon tetszett egészen odáig, ahol a kis Clara elhallgat – és a további részek a nyomába nem értek ennek az első szakasznak. El lehet képzelni, mennyire megörültem, amikor a regényről az első három oldal után rájöttem, hogy a filmmel egyrészt köszönő viszonyban áll, másrészt messze felülmúlja azt. Csinálhattak szegény színészek akármit, a regény gazdagságát meg se közelíthették – a forgatókönyvíró meg vonuljon a sarokba, és gyakoroljon bűnbánatot, mert nem egyszerűen megvágta a regényt, hanem addig vonogatott belőle meg rakosgatott hozzá, amíg csak csontváz maradt. És még csak nem is ennek a regénynek a csontváza, hanem valami egészen új konstrukció… Áh…
No meg azt is szeretném tudni, ki és milyen bomlott lelkiállapotban helyezte a regény adatlapjára a „romantikus” címkét… ill. hogy konkrétan meddig jutott el a regény olvasásával…

A kép a színpadi feldolgozásból való, itt találtam.

De hagyjuk azt, hogy mit nem lehet elmondani erről a regényről. Szorítkozzunk állításokra – tagadásokra semmi szükség.
A beszélő nevek sorjázása az ilyen regényekben alap, ahogyan a név- és történetmintázatok ismétlődése is, családon belül és kívül (már ha egyáltalán létezik ebben a regényben bármi is a családon kívül). Ebben a könyvben sincs másképp: apai és anyai nevek kimeríthetetlen variációit kapjuk, törvényes és törvénytelen utódok használják és forgatják ki őket, dacból, félelemből, tudatlanságból vagy nyílt lázadásból. A keresztnév éppen úgy köt, ha nem jobban, mint a vezetéknév; a parasztcsalád következetesebben vezeti le utódainak névsorát, mint az arisztokrácia. Mindaz, ami a család(ok)ban öröklődik, a családtagok tudtával vagy tudtán kívül, a nevekkel együtt végtelen kombinációkra ad lehetőséget.*

Aztán kell még a regényhez megfelelő tér is: ház, amely szilárdnak, racionálisnak és állandónak készül, ehhez képest folyamatosan változik, egyre újabb kinövéseket produkál, labirintussá válik, időnként pusztulásnak indul, máskor rendbe jön, és módszeresen csapja be nemcsak a legmeghittebb lakóit, hanem még a házkutatást tartókat is. Jelképes tér, mi lehetne más. A többi tér, amelyek a regényben felbukkannak, mind ennek az egynek a mintájára készültek, még a legerőszakosabbak is. Azokban is el lehet bújni. Csak sokkal-sokkal nehezebb…

A festmény Patssi Valdez alkotása, itt tekinthető meg.

És kellenek a térbe (terekbe) kísértetek, elevenek és holtak, amelyeket néha elég nehéz megkülönböztetni. Mindenesetre akár élnek, akár halnak, zavartalanul mozognak, járják a folyosókat, nyitogatják az ajtókat, és haladnak át minden további nélkül a falon is. Néha szörnyű fájdalmat okoznak, néha megkönnyebbülést; de meglepő módon sokkal jobban jár, aki őrájuk hallgat, mint aki figyelmen kívül hagyja őket. Meglepő módon – mert a tájékozatlan olvasó azt hiheti, hogy a képzelet birodalmához tartoznak, de annál jóval erősebbek. Clara tisztábban lát, mint a férje.**

Egy halovány ellenvetés: egy kicsinyég mintha tán túlidealizálta volna az Allende-kormány működését a regény… no de 1. egyszer se nevezi nevén az elnököt, tehát tulajdonképpen akár ő is tekinthető jelképes alaknak, 2. azért ha az ember apjának az unokatestvére, akit tisztelni tanult, úgy végzi, ahogy, valami elfogultság végül is érthető. Legfeljebb csóválom a fejemet. 

(A szerző képe a Wikipédiáról való.)

Allendétől idáig még csak a Lelkem, Inést olvastam, kitűnő történelmi regény, pocsék borítóval meg fülszöveggel. Biztosan sokat fogok még olvasni tőle.

(Utóbb egész rovatot szenteltem a szerző munkásságának a Molyon, a Merítésben.)

A lábjegyzetek spoileresek!

* SPOILER De csak ketten vannak, akik gyakorlatilag a kezdetektől fogva egészen a végkifejletig bírják: a családfő és a prostituált. A többiek vagy később csatlakoznak, vagy korán eltávoznak, vagy mind a kettő.
** SPOILER Albát pedig a legrosszabb órákban segítik a leghatékonyabban.

Pontszám: 10/10

Ezt 2016. február 12-én írtam.