Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Annyira emberi, annyira a mienk (Ivan Vazov: Rabigában)

2020. február 23. - Timár_Krisztina

vazov.jpgEz a bolgár regény sokkal szélesebb körű ismertséget érdemel nálunk, ha már egyszer (kétszer) kiadták magyarul, méghozzá ilyen kitűnő fordításban. Ahhoz képest, hogy az ötvenes években jelent meg, még nagyon cenzúrázva sincs.* Legfeljebb sejtéseim vannak, hogy miért nem olvassa senki. Az is biztos, hogy helye van az 1001 könyv listáján, de őszintén meglep, hogy rákerült. Önmagában az meglep, hogy van angol fordítása, és létezik ember, aki az Elbától nyugatra ezt elolvassa. Annyira mihozzánk szól, én nem is hiszem, hogy ezt megértheti valaki akár Nyugat-Európában, akár az USA-ban… hacsak nem bolgár bevándorlók utóda…

Az első százötven oldalt olvasva még pontosan tudtam, mit akarok írni róla. Az utolsó százötven oldalt olvasva is. De most, hogy befejeztem… Most marha nehéz. Olyan ez a könyv, mintha a mesebeli okos lány írta volna. Szabadságharcról is szól meg nem is. Ötszáz oldalból majdnem négyszáz arról szól, hogyan készítik elő a felkelést. Azt mutatja be, hogyan „ébred álmából az elnyomott nép”. Az utolsó százra lehetne azt mondani, hogy „letehetetlenül izgalmas”, de ez esetben már hazudnék. Ez a könyv nem „izgalmas” a szó megszokott értelmében. De egy másik értelemben annál inkább.

Ez a könyv „rólunk szól”. Ezt megérti a magyar olvasó, és megértené a lengyel, a litván, a bosnyák stb. Nem nekünk írták, de a mi irodalmunkban is simán, zökkenő nélkül működne. Ha az elejét olvasva azt hittem, azért nem olvassák, mert 1956-ban, azaz „rosszkor” adták ki, hiszen kit érdekelt volna éppen akkor egy „oroszbarát” regény, a regény második felét olvasva már azt nem értettem, hogy lehetett annyira vak a cenzor, hogy ezt engedte kiadni. A cserepes orchideámat, sőt a bimbózó karácsonyi kaktuszomat odaadnám,** ha megtudhatnám, vajon október 23-a előtt vagy után jött ez ki a nyomdából…
Ez a könyv arról szól, hogy egy nép nem tűri már az elnyomást, és szabadságharcba kezd. De nem elsősorban a harctéri eseményekre koncentrál (azokból igazából alig van). Hanem arra, hogyan szokik hozzá az ember még a legdurvább elnyomáshoz is, tanul meg együtt élni vele, örülni, nevetni, szerelmesnek lenni „az iga alatt”, sőt még észrevétlenül át is venni szokásokat az ellenségtől, jót és rosszat.*** Meg arra, hogyan lesz egy idő után a szomszéd szabóból, a szemben lakó foltozóvargából, a sógorból, a komából, a városszéli kolostor szerzeteséből – mégis forradalmár. Hogy minek kell történnie ahhoz, hogy az ismerős, megszokottan szürke kisemberek, akikkel minden sarkon találkozhat az ember, előszedjék azt az ócska karabélyt a padlásról, és golyót öntsenek a tűzhelynél. És viszont: hogyan lesz a hőslelkű forradalmárból adott esetben gyáva és/vagy áruló – persze jó szándékkal és aggodalommal tele, és az vesse rá az első követ, aki hasonló körülmények között nem fordítana hátat. No meg azt se felejtsük el, hogy forradalom közben is ki kell néha fújni az embernek az orrát, megtörölni a csizmáját, hétköznapi cselekvéseket végezni. Annyira emberi ez a könyv. Annyira a „mienk”.****
Ahhoz, hogy az utolsó száz oldal akkorát üssön, mint a visszarúgó puska tusa, ahhoz bizony kell az előtte levő négyszáz oldal szinte álmodozóan lassú hömpölygése. Mire a regény végére jut az ember, addigra úgy érzi, minden szereplő a régi személyes ismerőse. Mert az első négyszáz oldalban ott egy sor realisztikusan megrajzolt népi életkép (a műkedvelő színielőadás leírását Mikszáth is elfogadhatná, én pedig remekül szórakoztam rajta), egynémely népballadai alakkal összekapcsolva. Jó, persze vannak közöttük romantikus hősök és hősnők, de a legtöbben annyira reménytelenül földhözragadtak, sokan fel se fogják, mi történik velük, azt meg pláne nem, hogy körülöttük mi.

Ami a cselekményt illeti, nekem többnyire nagyon tetszett. Ügyesen megírt, fordulatos történet, legfeljebb a szerencsés és/vagy ostoba véletlenek túlzott szerepe tudott kiidegelni egy idő után. A legtöbb fejezetnek függővége van, és tényleg arra ingerli az embert minden ilyen fejezetvég, hogy lapozzon tovább, csak még egy kicsit, még egy kicsit… Vazov mesélőkéje kitűnő, és egy jó hír az izgalmas regények kedvelőinek: amilyen sok az életkép, olyan kevés a leírás! (Ami van, az nagyon szép.) Nagyon, nagyon sokáig úgy éreztem, hogy ezt a könyvet rajongó tizenhárom éves koromban kellett volna elolvasni, méltó társa lett volna A kőszívű ember fiainak, a Quo vadis?-nak, de helyenként még a Grant kapitány gyermekei szerelmeseinek is ajánlani tudtam volna.

Innentől SPOILEREZEK, a végkifejletről is szólok, vigyázat!

Csak az a vég, csak azt tudnám feledni! Hát hogy lehet így befejezni egy ilyen könyvet?! Egyszerűen nem fogom fel. Még csak szomorú se vagyok, sokkal inkább dühös! Mert még ha logikus lenne. De a legkevesebb, amit mondhatok, hogy nem következik az előzményekből. MARHÁRA NEM! És pont ezért azt se fogom fel, mire való, mit kéne sugallnia. Mert oké, ezt a felkelést speciel leverték és nagyon csúnyán megtorolták, indokolt lenne a pesszimizmus, na de a következő években a törököket végleg kizavarták Bulgáriából! Ha ezt a regényt Vazov 1876-ban írta volna, érteném, de tizenkét évvel később írta, amikorra Bulgária már önálló, ha nem is egészen független állammá vált! Az utolsó ötven oldal nemcsak sok-sok keserűséget, hanem a feltámadás ígéretét is hordozza. És ezt teszi tönkre két tollvonással?! MINEK?! 
Úgyhogy most azt mondom: hú, de mázli, hogy nem jutott a kezembe ez a könyv rajongó tizenhárom éves koromban. Most nagyon utálnám. Még azt is elfelejteném neki, ami miatt tényleg jó, ami miatt érdemes elolvasni. – No és azt is sejtem, miért nem lett népszerű nálunk ’56 után… SPOILER VÉGE

* A főszereplő nem vallásos, de egyébként egyfolytában misére járnak benne, a pópák között jó pár hős akad, az anarchista-szocialista diákot pedig még az elbeszélő is idealista őrültnek tekinti.
** Lassan kezdhetek fát díszíteni, olyan bőszen hajt a kaktusz… Tavalyelőtt nem tévedt el, de idén másfél hónapot késett…
*** A regény nőalakjai fájdalmasan rosszul vannak megrajzolva. Nagyon sokáig nem értettem, hogy miért ennyire tehetetlenek (de dühítően és még a korszak elvárásaihoz mérve is tehetetlenek!), aztán végül arra jutottam, hogy talán a sok évszázados muszlim szokásrendet vehették át többé-kevésbé, azért nevelték őket ilyennek. Az egyébként nagyon nem tetszett, ahogy a törököket ábrázolja a regény (egyéb nemzetiségekről nem is beszélve): ostobák és/vagy gonoszak, no meg arctalanok, egytől egyig. Ezt persze megértem – tizenkét évvel ’56 után mi is így ábrázoltuk volna a szovjeteket, ha addigra sikerült volna hasonlóképp függetlenedni –, de azért legalább egy-két rendes embert közéjük csempészhetett volna Vazov. Végül is török falvakat is bemutat, azoknak a lakói már Bulgáriában születtek, ugyanúgy éltek, adtak-vettek, házasodtak és földet műveltek, mint a bolgár szomszédaik.
**** És amikor azzal biztatják egymást a szabadságharcosok, hogy semmi baj, tartsunk ki, jön a külföldi segítség, ezt nem hagyhatja Európa… Jaaaaj… Hát persze. Az olyan, hogy az nem hagyja. 

Ezt 2016. február 5-én írtam.

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Új Magyar, Bp., 1956. 522 oldal, Wessely László fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr8915487714

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása