No, feleim az Úrban, akkor számoljunk.
Stílus: minimum tizenkét pont.
Tájleírások: tizenhárom és tizenhat között, de lehet több is.
Az elbeszélő viselkedése: jóakarattal négy.
Az elbeszélő elmélkedései: hat, esetleg hét.
A többi szereplő: négy és tíz között.
Kulturális hivatkozások: a tájleírásokkal egy szinten. (Hol egy időnyerő????)
Hát valahogy így jön ki a nyolc pont…
Utóirat: a „mágikus realizmus” címke indokolatlan, mert azt a szöveg sajnos még nyomokban se tartalmaz, pedig az biztos felhúzta volna legalább kilencre.

Nem szeretem az olyan értékeléseket, amelyek arra hivatkozva húznak le egy regényt, hogy „nem lehet azonosulni a főszereplővel”, de most magam is kénytelen vagyok valami hasonlót cselekedni. Igaz, szigorúan szubjektív alapon: nekem nem volt vele az égvilágon semmi kapcsolatom, egyszerűen (h)idegen maradt a számomra. Ez a fajta nosztalgikus romantika, amelyet ő képvisel, számomra mindig legalábbis gyanús. (Szerencsére romantikából több is van/volt, már korstílus korában is, úgyhogy választhatok olyat, amilyen az én romantikus lelkemhez illik. Mondjuk, Hoffmannt.) Az ő története pedig pontosan úgy van felépítve, hogy igazolja ezt a gyanúmat. (Lehet, hogy Carpentier is így viszonyul hozzá… Legalábbis időnként mintha valami irónia bukkanna fel a szövegben, és minden alkalommal a főszereplőhöz kapcsolódik. Például amikor észrevétlenül ellentmond saját magának. Legalábbis ő – a főszereplő – nem veszi észre.)

Mert az, hogy a nagyvárosi embert kiakolbólítják a korábbi életéből, amely posvány ugyan, de ő a szokásos módon ragaszkodik ehhez a posványhoz, az még rendben van. Az is, hogy ez az ember elindul visszafelé, nem térben, hanem inkább időben: először a gyerekkora helyszínére, majd az emberiség „gyerekkorába”, vagy legalábbis amit ő egyfajta gyerekkornak – de mindenesetre mélyebb, hitelesebb létnek – tart. (Egyszer még arról is meg van győződve, hogy a világ teremtésének negyedik napjához érkezett.) Vagyis megkísérli végigjárni azt a bizonyos utat a tapasztalásból vissza az ártatlanságba.

Jajédesjóistenem. Azt már a romantikusok is tudták, hogy az az út járhatatlan. 

Főleg úgy, ahogyan ez a muki csinálja, aki az út minden egyes állomásán boldogan beleveti magát abba, amit ő valamiféle igazi életnek tekint, és akárhogy pofozza őt az a bizonyos élet, legfeljebb újabb állomást keres, de nem jön rá, sehogy nem jön rá, hogy fantomot kerget. Nem jön rá, hogy mindegy, hová jut, akkor is kultúrába jut, legfeljebb másfajta, otthonosabb kultúrába. Amivel semmi baj nincs, csakhogy ő ahelyett, hogy, akkor már legalább otthon érezné magát, még meg is sértődik, hogy a világ miért nem úgy működik, ahogy ő szeretné.*

Az ilyesmihez se kedvem, se türelmem nincs. Se regényben, se az életben. Különösen, amikor ordít a kontraszt a között, amit a főszereplő átél, meg a között, amilyen elmélkedést kanyarít köré. És nem, nem, nem veszi észre magát.

Viszont közben olyan tájakon jár, hogy a levegő bennem reked. Carpentier valami fantasztikus dinamizmussal építi fel a helyszíneit. Egy darabig azon gondolkodtam, hogy milyen jó volna elmenni ezekre a helyekre – aztán arra jutottam, hogy ha teljesül is a régi vágyam, és elutazhatok Dél-Amerikába (lehetőleg Peruba, ha kérhetem), éppen ezeket a helyeket holtbiztos nem keresném fel. Ezek úgy tökéletesek, ahogy ez a zseni leírja őket – ezt az élményt fokozni nem lehet, és akármibe, hogy ha élőben látnám, az nem adná vissza ugyanezt az érzést. Hiszen ha az ember egy tájat lát, amely mindig is jelen volt ott, ahol megtalálható, akkor az embert nem foghatja el az az érzés, amit az olvasás ad: hogy mindez a szeme előtt alakul ki, bomlik ki a szavakból, minden olvasáskor újra. Ennek a folyamatnak éppen úgy része a szavak hangzása, mint a jelentésük. (Minden tiszteletem a fordítóé, és minden irigységem azé, aki eredetiben olvashatja.) Ezeket még sokszor, nagyon sokszor fel akarom lapozni, ezért is vettem meg a könyvet. Nem gondoltam, hogy a XX. században még lehet barokk prózát alkotni, márpedig ez az.

Ahogyan pedig a regény felidézi a kultúra olyan nagyjait, mint Percy Shelley, Homérosz vagy Cervantes, és melléjük helyezi a Popol Vuh alkotóit – hát attól aztán repesett a szívem. 

No, akkor hol az a Hoffmann?

* Sokkal közelebb áll hozzám az a felfogás, amelyet Borges elbeszélője követ a „Brodie jelentése” c. novellában.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. szeptember 17-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Valami gyönyörűséges.

Érdemes eredeti nyelven olvasni, lehetőleg többször. Én is azt tettem. Jóval később jutottam hozzá a fordításhoz is. Csak imádkozzon az ember, hogy ne vizsgára kelljen olvasni (nekem szerencsére nem arra kellett). Az a fajta dráma ugyanis, amelyet oldalanként elölről kell kezdeni, mert „jaj, ez leírhatatlanul szép volt, de vissza ne kérdezzék, miről szólt”.

Pedig egyébként az is érdekes, amiről szól. A „mi lett volna, ha…”-kérdés megválaszolása a görög mitológiában. Mi lett volna, ha Zeusz, a főisten nem kapja meg Prométheusz jóslatát arról, hogy nem szabad Thétiszt feleségül vennie, mert a gyermek, akit Thétisz szül, hatalmasabb lesz apjánál? Ebben a darabban nem kapja meg, feleségül veszi, gyermekük születik… és eljő a világforradalom. 

Nagy romantikus vízió a zsarnokság megdöntéséről, a szenvedők megszabadulásáról, a világ megváltásáról.

Ezt 2016. szeptember 17-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Szent könyveket nem pontozunk, ugye.
Kivéve a gyevi bírót. Akarom mondani: ezt a Popol Vuhot, amelyik 2, azaz kettő oldal után kívánságlistára került, és most gyorsan meg is rendeltem.* Örök hála Boglár Lajosnak és Kuczka Péternek, hogy elkészítették a magyar fordítását.** Gyakorlatilag az eredetiből. Igen. Kicse nyelvről. Afeneajódógukat.

Valóban igazuk van a fordítóknak: ez a szöveg nemcsak szent könyv, nemcsak az ősi maja mítoszok lenyomata, nemcsak – a maga módján – történelmi és néprajzi mű, hanem magas rendű irodalmi alkotás is. Ehhez elég néhány mondatot elolvasni belőle. Elmeséli a világ teremtését, néhány korábbi apokalipszist (ld. vízözön), egy profi alvilágjárást, bosszútörténetet, születést és halált, társadalmi változásokat és mindennapi szokásokat, szertartásokat, sőt a végén még a spanyol hódítások is bekapcsolódnak, és azokról is a mítoszok nyelvén beszél – igen sajátos szent könyv tehát. Bonyolult, helyenként alig érthető, nehéz és önellentmondásos szöveg, annál is inkább, mert – ahogy az utószóból kiderül – egy egészen furcsa logikájú nyelven írták, sok szójátékkal, egy olyan kultúra lenyomataként, amelyhez nagyon-nagyon kevés a fogódzónk.
Ez is érdekessé tenné, de nem feltétlenül tenné élvezetessé. Azaz ettől nem kapna tőlem pontot…

De hát ebben úgy hívják a népeket, hogy Tüzes Fák népe meg Ágak és Látnokok népe! Olyan helynevek vannak benne, hogy Remegés, Tüskés és Bárkásfolyó (ez egy település neve), Reszketőszurdok és Keskenyszurdok! Olyan személynevek, hogy Egylábú Villanás, Hétpapagáj, Kolibriháza, Semmi (!), Gennycsináló vagy Koponyabagoly! Van benne egy olyan mondat, hogy „A Nagyházak élén az úr neve Halál volt.” Ezt csak így, fél kézzel odahajintva, mintha annyit mondana, hogy Kovács János… Meddig tartott kitalálni?! És ezek még csak a nevek…

Minden csak önmagában. Nem volt ott semmi valójában, ami létezett volna.
Csak csend volt. Mozdulatlanság a sötétben, az éjszakában.
(…)
És akkor jött a Szó.
Eljutott a Felségeshez és Tollaskígyóhoz a sötétségben és az éjszakában. Szólt a Szó a Felségeshez és Tollaskígyóhoz. Beszélgettek.
Azután gondolkoztak, azután mérlegeltek.
Azután egyetértettek és egyesítették szavaikat, gondolataikat.
Azután megszülték, azután megszilárdították magukat, és elhatározták a teremtést és az ember születését.

Ennek a szövegnek ereje van, a stílusa most is, itt is könnyedén eléri a kellő hatást. Az alvilágjárós résznél még a hideg is futkosott a hátamon. (Nekem az tetszett a legjobban, ahogyan a két fivér lemegy és visszatér, az nagyon szép történet.) A világ, amelyet ábrázol, mitikus-mágikus-szürreális, de olyan szabályok kötik, amelyeket még az isteneknek is be kell tartaniuk, és csak az ügyes cselszövők és csapdaállítók tudják kijátszani, bár ők se mindig. (A cselvetős részek is tetszettek.) És mindenekfelett tisztelni kell a SZÓT.

Meg kell mentenünk, mert nem látható többé a Popol Vuh, a Gondolatok Könyve, a tenger túlsó oldaláról átjövetel teljes képe, árnyaink leírása, teljes életünk világa, ahogyan nevezték.

Azt nem mondom, hogy a kultúra, amelyet a könyv ábrázol, minden pontján rokonszenves, sőt. De a szöveg, az gyönyörű, az megvett magának. Illetve én őt magamnak, csak még fizikailag nincs itt.

Fontos: A kötet végén a jegyzetanyag nagyon alapos, és kultúrtörténeti elemeket is tartalmaz. Az utószó igen tanulságos, érdemes szintén végigolvasni. Boglár Lajos perui ősmondás könyvét „a főd alul is” felhajtom. (Frissítés: megtörtént.)

* Amikor pedig megérkezik, első dolgom lesz ceruzával munkába fogni. Rémüljetek meg, kiáltsatok tiltakozva, nekem ezt akkor is muszáj lesz aláhúzni, kijelölni, sőt helyenként a lapszélen kommentálni, majd megtudjátok, minek. Nem hiábavaló viszketegségből.
** Ami nem akármilyen meccs volt ám, amint kiderül az utószóból… Hú, anyám, és mindezt a hatvanas-hetvenes években, internet nélkül… Ehhez, kérem, fanatizmus kellett. De nem szólok egy büdös szót se, a helyükben pont ugyanezt csináltam volna.

Ezt 2016. szeptember 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Olyan rövid kis valami, ha rövidebb volna, nem is hívnák regénynek. A jövő héten vissza kell vinnem, azért fogtam bele ma, aztán mire kettőt pislantottam, vége lett. Pedig főztem is közben.
Nobel-díjasokat olvasni mindig érdemes, még akkor is, ha a fordító jól elszúrja a címet… Nyugodtan maradhatott volna az eredeti címnél (A repkény), ahogyan a másik fordító tette. Így nemcsak spoileres a cím (bár csak az nem találja ki ötven oldal után, hogy gyilkosság fog történni, aki még életében nem olvasott krimit), hanem még valamiféle szenzációs-bulváros történetet is ígér, bőven leöntve cukrozott vérrel. Mint amilyenre a régebbi borító utal.

Ehhez képest mély és akár nyomasztónak is nevezhető lélektani kisregényről van szó, amelyet nyugodtan lehetne a szárd Bűn és bűnhődésnek nevezni. (Őszintén nem is értem, miért nem ezzel reklámozzák a könyvet.) Nem mintha Dosztojevszkijre emlékeztetne a stílusa, azt nem: Deledda is felhasználja a párbeszédek drámai erejét, de az ő szereplői nem folytatnak hosszú filozófiai vitákat. Rövidségéhez és falusi témájához illően inkább olyan, mint egy népballada: néhány jelenet kivételével a szereplők mondatai jelzésszerűek, sokszor ismétlik magukat, elbeszélnek egymás mellett, vagy nem is szólnak, csak a gesztusaikkal hatnak egymásra. Vagy öntudatlan mozdulatokban, jelképes erejű lázálmokban nyilatkozik meg a tudattalanjuk.* A másik, ami nagyon hatásosra és kifejezőre sikerült, az a környezetrajz. Sokszor meg se kell szólalni a szereplőknek, beszél helyettük az a gyönyörű-nyomasztó, mitikus és fenséges és titokzatos szardíniai táj, amelyet látnak – illetve amilyennek látják. A tájleírások rövidek és határozott célt követnek: nemcsak szépek (jajistenem, színes virágú leanderbokrok a lapos sziklák között…), hanem sokatmondóak is.

Így dolgozik ez a kis szöveg: kevés szereplővel, pár nap alatt (kivéve a néhány oldalnyi epilógust) lezajló cselekménnyel, jó sok szimbólummal, ítélkezés nélkül (mert a szereplők meg- és elítélik egymást, de az elbeszélő senkit), erős kontrasztokkal, kimondatlan társadalomkritikával, ritkán vonva le valamilyen tanulságot – és azt is a szereplők ritka belső monológjaira bízva. A legerősebben jelenlevő szimbólum persze maga a repkény, amelynek a magyar címben is meg kellett volna jelennie. Megjegyzendő, hogy valamit azért gyengítene a regényen, ha az elbeszélő nevezné „repkény”-nek azt a szereplőt, akire a szót használják. De nem: az egyik szereplő nevezi így a másikat, ő pedig önmagát. Így rendben. Mert különben érdemes odafigyelni rá, hogy nemcsak ő viselkedik ám repkény módjára… hanem leginkább az is, aki így nevezi.

Kíváncsi lennék, létezik-e ennek a regénynek szárd nyelvű változata. Tudom, hogy Deledda olaszul írta, de a nevekkel először egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, inkább tűntek románnak, mint olasznak. Aztán rájöttem, hogy azért, mert a szárd önálló nyelv, nem nyelvjárás; amennyire tudom, az olasz alapján nem is lehet érteni. Bár amennyire a velencei olasz a nápolyi olaszt érti, ugye… :) Az írónőnek ez volt az anyanyelve, olaszul ugyanúgy meg kellett tanulnia iskolás korában, mint egy külföldinek.

* Egy másik értékelő említette Kosztolányit, és igen, nekem is eszembe jutott az Édes Anna egy párszor, de ebben a regényben sokkal tudatosabb a „bűnös”.

Ezt 2016. július 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Csak azt az egyet magyarázza meg nekem valaki, hogy miért nem lehet akár a szerzőről, akár erről a könyvről semmit tudni?!* Miért nem olvassák szét a modern elemzők?!
Véletlenül találtam a múlt héten, egy órával korábban még én se tudtam, hogy létezik. 1919 után nincs újabb kiadása. Ilyen könyv persze elég sok van – ezen az tűnt fel, hogy a fülszöveg helyett szereplő fordítói előszó finom lírai prózát emleget, ami enyhén szólva is ellentmond a címnek. Hm, mondtam, hát ez mi lehet? Semmi, mondta a net. Na, megállj, te net…
Az eszem állt meg.

A fordítói előszó nem hazudik: ez valóban lírai próza, sőt időnként átmegy versbe. A cím sem hazudik: a főszereplő bizony prostituált, bár nem az utcai fajtából, inkább amolyan kaméliás hölgy. Ő beszél (illetve levelez) negyven oldalon keresztül. Szóval elvittem magammal a vonatra, mondván, mi nekem az a negyven oldal? Hát olyan súlya van annak a negyven oldalnak, mintha elefánt ülne az ember fejére. Nem is baj, hogy nem több.
Lélektani kisregényről (levélregényről) van itten szó, amelynek főszereplője egy keserű szerelmi csalódás után egyéjszakás kalandba bonyolódik, aztán hosszú évekig viseli a következményeket. A levelek legnagyobb részét szerelmének írja – ő ugyanis őszintén és rajongásig beleszeret a férfiba –, a történet ívét pedig a kapcsolat alakulása adja. Igen, érzelmes történet, száz fokra fűtve, de egyszer se csap át giccsbe (mondjuk, negyven oldal alatt nem is tudna), és a magam részéről még csak fölösleges mondatot se találtam benne. Ami önmagában is teljesítmény.

De amiket közben kimond, anyám, borogass… Én nem gondoltam, hogy ilyeneket száz éve le lehetett írni, ki lehetett nyomtatni, és kétszer is kiadni magyarul!**

A könyv háromnegyed része a feneketlen alázat története, egy olyan nő vallomása, aki abszolút tökéletesnek tekinti a szerelmét, és olyannyira alárendeli magát neki, hogy az még az adott korszak gondolkodása szerint is mértéket veszít. Átcsap misztikus rajongásba… de szó szerint ám! Az Úristennel azonosítja a szerelmesét, és olyan szövegkörnyezetben, hogy az még egy nem vallásos olvasónál is kicsapná a biztosítékot.
Az első oldalaktól kezdve gyanús volt nekem, hogy itt a szöveg többet tud, mint a megírója, mármint nem a hús-vér írónő, hanem az ő Anna nevű fiktív szereplője. Anna ugyanis előbb csak alig észrevehetően, majd egyre egyértelműbben el-elszólja magát, önellentmondásokba keveredik, és kb. a felénél már holtbiztos voltam benne, hogy ez szándékos. Igazam lett.*** Ettől vált igazán érdekessé a könyv, élménnyé az olvasás: ahogy az olvasó, mint valami detektív, szépen összerakja tíz év rajongó levelezéséből ennek a szerelemnek a valódi történetét.

Meg attól a hangtól, amely végigbeszéli a negyven oldalt. Lehet rá mondani, hogy naiv kislány (egy prostituáltról! azért az valami…), lehet mondani, hogy szerencsétlen, hogy hülye liba, hogy szánalmas (amúgy szerintem egyáltalán nem az), de azt nem, hogy hagyná magát mástól elhallgattatni. Amikor a legjobban bizonygatja az egyénisége hiányát, akkor nyilvánul meg az a bizonyos egyéniség a legjobban. Ez is egyfajta erő.
Meg az utolsó két levéltől. Azokat olvasva nagyon mélyen megemeltem a kalapomat így száz év távlatából a szerző előtt. Az utolsó mondat pedig 2016-ban is oda sújt, ahova köll…

Na, szóval mi a bánatért nincs ennek új kiadása????

* Még a német Wikiről sem! Az egyetlen forrás, amelyet róla találtam, egy száz évvel ezelőtti lexikon digitalizált változata, amelynek készítésekor még élt, ezért még a halála évét se tudom, nemhogy a napját. Amúgy német apa és angol anya gyermeke, Ausztráliában született, majd Európába jött, hozzáment egy lengyel grófhoz, és már özvegyen, majd negyvenévesen kezdett írni. Nem semmi a nő.
** A fordító álnéven szerepel ám a kötetben… Csak az OSZK adatbázisa árulja el a nevét: Dapsy Gizella. Életemben nem hallottam, pedig madarat tolláról… A könyv, amelyet egy webes antikváriumban árultak, Tóásó Lilly tulajdona volt valaha, és az utolsó lapján a következő ceruzás bejegyzés található: „Mindenhova való, csak ártatlan fiatal lány könyvtárába nem”.
*** SPOILER Vagyis: Ezt a tökéletes szerelmest, akiért rajong, bizony Anna találja ki saját magának, még akkor is, ha nem vallja be. A valódi férfi a legkevésbé sem felel meg ennek a képnek. 

Ezt 2016. szeptember 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Vasárnap esti kikapcsolódás. 

Micsoda jó kis szürreális katyvasz! Nyomokban orosz népmesei elemeket is tartalmazhat (de hol van belőle a Baba Jaga?!). Szürke, ámde keményfejű kis államhivatalnok kontra kelet-európai groteszk. Nem tudom, melyiket sajnáljam jobban.

Nem mondom, hogy nem lehetne jobb. Egy darabig hasonlítgattam más általam ismert Sztrugackij-regényekhez (és alulmaradt), de úgy kb. a harmadánál rájöttem, hogy nincs értelme: ez egész más műfaj. A történet számomra nagyon is izgalmas volt – lehet, hogy tapasztalatlanságomból eredően, de nem tudtam kiszámítani a fordulatokat, összesen csak 1 db szereplő valódi kilétére jöttem rá, de éppen ő annyira jól meg volt írva, hogy megbocsátottam neki ezt a „kilengést”. Annyira kiszámíthatatlannak bizonyult a történet, hogy, bevallom, jó pár fordulatát még most se értem, és halálra irigylem az elbeszélőt, hogy ő érti. Igaz, eléggé álmosan olvastam.

A szereplők, ez a sok válogatottan fura figura, nagyon tetszettek, bár tény, hogy szunnyadnak még bennük kiaknázatlan lehetőségek. Az egyik síron túli módon nevet, a másiknak eldönthetetlen a neme (rossz néven is vettem, amikor mégis kiderült), a harmadik bibliai nevet visel, és söröskorsó az attribútuma, a negyediknek hasonmása van, és hóemberré változik… ez a nekem való történet.

Őszintén sajnáltam, hogy a végén szép racionálisan (?) megmagyaráztak mindent. Vagy majdnem mindent. Persze ez is a műfaj velejárója – nem maradhatnak elvarratlan szálak –, de én bizony Sztrugackijék helyében ott hagytam volna magamat lógva, mint ahogy azt más regényeikben meg is tették…

Ezt 2016. szeptember 18-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Hát ez nem az én könyvem volt…
Azt most már értem, hogy miért tartják fontos könyvnek, hogy miért kellett éppen így megírni, és hogy miért tették fel az 1001 könyv listájára, de máskülönben… hú, de jó, hogy vége lett…

Az is igaz, hogy nem kellemes dolgokról szól ez a kétszázötven oldal. Szinte végig Artemio Cruz tudatában vagyunk, ennek a tudatnak pedig nemcsak a saját életét kell feldolgoznia, míg a test haldoklik, hanem azt a történelmet is, amelyet Mexikó az ő életében élt végig – amelynek ő is tevékeny részese volt, jóban és (leginkább) rosszban. Sőt, mintha ő maga volna az a Mexikó, amely tele volt vérrel, mocsokkal, sárral, erőszakkal, árulással meg elszalasztott lehetőségekkel, külföldről is támadták, önmagával se tudott békében megférni, hát túl sok kellemeset nem lehet róla elmondani. (Oda se költözök már…)*

Nem egyszerű visszatekintéses szerkezettel dolgozik a könyv, sokkal bonyolultabb annál. Úgy van, ahogy eme mondja: megdolgoztatja rendesen az olvasót. A haldoklás tudatáram-technikával megírt rajza (amely önmagában is feladná a leckét) váltakozik hosszabb-rövidebb első vagy harmadik személyben elhangzó szakaszokkal. Ezek Artemio Cruz életéről mesélnek, a tízes évekből előreugorva az ötvenes évekbe, aztán vissza a húszas évekre, és így tovább. Nevek bukkannak elő, szerelmek, családtagok, barátok, fegyvertársak, munkatársak, ellenségek. Nem sorrendben, hanem asszociációs alapon, ahogy az emlékezet működik. Összesen annyit segít a regény, hogy a visszaemlékezős részek tetejére odaírja a dátumot. Szóval nem könnyű szöveg, de nem igazán lehetett volna más módszerrel megírni.
Legfeljebb a módszert jobban alkalmazni. Mert őszintén szólva jó párszor megfordult a fejemben, hogy na, itt most túllőttél a célon, Carlos bácsi. Értem, hogy kísérletezni akartál, az pedig bátor dolog. De azért vigyázhattál volna, hogy a technika ne váljon ilyen sokszor öncélúvá. Mert időnként nagyon annak éreztem.

Persze lehet, hogy tévedek. Nem voltam jó olvasója a könyvnek, az is tény. Talán megérdemelte volna, hogy bizonyos szakaszokat lassan, többször is végigolvassak. De bevallom: annyira nem vonzott a szöveg, hogy ennyi energiát öljek fektessek bele. Felfogtam, ki szeret kit, ki árul el kit, kit miért ölnek meg, ki képvisel valamiféle értéket – ezzel beértem, elemezni nem voltam hajlandó. Az is igaz, hogy mivel éppen nagy családi munkálatok közepén olvastam a regényt, kb. minden este lefekvés után, elég sok minden elvonta róla a figyelmemet… na de én meg hagytam, hogy elvonja.

Mert ez olyan könyv, hogy amikor egyik este anyukám elkezdett arról mesélni, hogy ezelőtt hatvan évvel az ükanyám melyik rokona hozott porcelán étkészletet a nagyszüleimnek nászajándékba (egy nagy füles kasban, amelyet kétoldalt fogtak, ő meg a férje), akkor azonnali hatállyal le kellett tenni Artemio Cruzt, kimenni a konyhába, és sürgősen kideríteni, hogy van-e még abból az étkészletből, és ha igen, hogy néz ki. Jelentem: egy lapos- meg egy mélytányér még megvan, és tényleg szép!
Amely eset alapján javasolnám, hogy édesanyám visszaemlékezéseit is tegyék rá az 1001 könyv listájára.

* SPOILER Ha pedig valami újnak akarna életet adni, az megreked valahol. A férfi haldoklása mindvégig úgy van megírva, mint egy vajúdás: a hasa felpuffad, valami ki akar jönni onnan, de nem tud, a legvégén pedig egymás mellett hangzik el a születése története – amelybe az anyja belehal – és a halála. Nyomasztó, keserű tanulság Mexikó történelmének. 

Ezt 2016. augusztus 6-án írtam. 

Pontszám: 10/7

A magyar cím félrement,* a fülszöveg részint a könyvnek legalább a feléig ér, részint alig van köze a könyvhöz, a címlapot hagyjuk, a szövegben maradtak kissé zavaró fordítási hibák… több bajom a kiadvánnyal nincs. 

Bonyolult szövésű lélektani regény ez, no meg korrajz, szelíd humorral, jó emberismerettel és pontos logikával összerakva. Nyomokban mágikus realizmust is tartalmazhat. Nem kifejezetten emiatt tetszett, bár Chagallt szeretem, és tagadhatatlanul szeretek amolyan „sárosan” mitikus lényekkel túlvilági bürokráciával küszködő, jó nagy bakokat lövő, ütött-kopott és borzas angyalokkal találkozni a regényekben. (Élőben még sajnos nem jött össze.)
Azért tetszett, mert hozzátesz valamit az emberhez. Türelmet. Irgalmat. Csak egy kicsit, de beosztással az is elég.

A türelemben mindjárt gyakorolhatja is magát az ember, ahogy belekezd a regénybe.

A könyv lassú folyású meseként indul, apró, mindennapi dolgokról egy száz évvel ezelőtti kis lengyelországi faluban. Zárt közösség, ahol mindenkinek és mindennek megvan a maga helye, és bonyolult, évszázadok által szentesített szabályrendszer működteti az életet. Na, azért nem egészen mindenben...

Ruti is segít, és hallom, hogy a lányok reggeltől estig fecsegnek. Az idejük felét az erdőben töltik, és én mondom nektek, nem vezet ez semmi jóra. Az én időmben a korukbéli lány már férjes, gyerekes asszony volt, és egy szót sem mert szólni, vagy az anyósától akkora zeccet kapott, hogy elszállt. A te idődben, miről beszélsz? A te anyósod inkább megsüketült, csak hogy ne hallja az állandó locsogásodat.

Nem mintha nem szeretném a hasonló meséket, hallgatom eleget, de azért amit ez a regény csinál, túlzás. A kevesebb több lett volna, akkor jóval nagyobbat szólna, kb. akkorát, mint a lengyel Tokarczuk könyve, és nem vonnék le egy pontot.
De azért többet nem.

Mert ilyet még tényleg nem láttam: hogy egy regény négyszázötven oldalon keresztül ismételgeti ugyanazt az egy történetet, ugyanazokkal a szereplőkkel, és pont ettől válik érdekessé.
Mert persze, hogy a felénél már tudja az ember: dehogyis ugyanazt a történetet olvassa, hiszen nemcsak arról van szó, hogy mindenki másképp éli meg ugyanazt, hanem hogy a nézőpont változásától maga a történet is mindig megváltozik, átalakul, megújul. (Ezt jó lesz feljegyezni, ha valaki még nem tudta volna.)

Ettől mindenekelőtt olyan lesz a szöveg, mint egy krimi, amelyikben az olvasó nyomoz: kétszáz oldallal később deríti ki, hogy kétszáz oldallal hamarabb honnan lett X-nek pénze. Vagy hogyan és miért maradt életben Y, ellenben miért kellett Z-nek meghalnia, és mi volt a kapcsolat N és M között. Arról nem beszélve, hogy H-nak miért nincs gyereke, no de mi a bánatnak örült két hónapja annyira W…
…és már benne is van az ember a faluban, de nyakig. Mert tegye fel a kezét, akit még életében nem érdekelt, mi történik a szomszédjában. Kibe szerelmes, miért megy hozzá, miért nem megy hozzá, mikor lesz gyereke, hány gyereke van, ki beteg, és miért mászkál a szemben lakó néni papucsban az utcán?**
De nemcsak ezt csinálja a könyv. Nemcsak bevon egy falu világába, amelynek az ember visszavonhatatlanul részévé válik, és szeretné összedugni a fejét a boltban az asszonyokkal, vagy a fürdőben a férfiakkal – ki milyen nemű. (A regény első része az asszonyok nézőpontjából, a második a férfiakéból íródott.)

Hanem megtanít nem ítélkezni.
Ha kívülről látunk valakit (és tárgyaljuk meg a kisujja lába körmét is), akkor alig tudunk róla valamit. Főleg, ha kötik azok a bizonyos szabályok, és sok-sok mindent nem mondhat ki, még a házastársának sem.
Ha belülről látjuk, már sokkal többet tudunk, de akkor se mindent, mint ahogy az ember se tud önmagáról mindent. A szomszéd többet tud róla, és ez nem vicc…
Annál nagyobb annak az érdeme, aki a maga korlátozott nézőpontjával – meg a maguk földhözragadt-szabálykövető-jajdenagyontörvénytisztelővagyok módján – is képes a másikhoz irgalmasnak lenni.
Az valami gyönyörű.
No meg az olvasó hétköznapi életében is alkalmazható.
Mert az nem elég, ha érdekel, miért mászkál a szomszéd néni papucsban az utcán. Az sem elég, ha az ügyet megtárgyalod a harmadik szomszéddal. Az már közelebb jár az eléghez, ha a húdemilyenlétfontosságú információ beszerzése után békén hagyod, hadd mászkáljon papucsban, ha az esik jól neki. Az pedig könnyen lehet, hogy éppen elég, ha rámosolyogsz, és mondasz neki pár kedves szót, amivel éppen eltalálod, mi aggasztja. De megteheted akár azt is, hogy felvágod neki a tűzifát. Vagy viszel neki málnát. Vagy nem fordulsz el, ha be akarnak törni az ajtaján. Vagy akkor nem fordulsz el, ha a negyedik szomszédtól tudod, hogy szégyelli magát, hanem akkor is rámosolyogsz.
Olyan sok formát ölthet az irgalom.

Menjünk végre imádkozni. Amíg fecsegünk, Isten elalszik.

Megjegyzés: Mivel Lilian Nattel európai származású ugyan, de Kanadában született, és ott is él, arra is kíváncsi voltam, mit ad ez hozzá egy Lengyelországról szóló regényhez. Jelentem: nem sokat, de valamennyit mindenképp – az emigrációban élő, onnan visszatérő, esetleg az otthonát máshol megtaláló ember nézőpontját. Ez sem elhanyagolható része a történetnek.
A regény vége gondos bibliográfiát tartalmaz, látszik, hogy Nattel mennyit dolgozott a történelmi háttéren. Ettől függetlenül csúsztak a szövegbe bakik rendesen, itt-ott nem stimmel az évszám vagy egyéb, de ez számomra nem volt túlságosan zavaró.
Az különösen tetszett, ahogyan a korban (vagy akár ma is) deviánsnak számító, bár jobbára ártalmatlan viselkedésformák szépen összesimultak a hagyománnyal, és hallgatólagosan elfogadtattak. (Azért fura, bár megvan a logikája, hogy az erőszakos viselkedés is… de ebbe már inkább nem megyek bele.)

* A magyar cím annyiban emlékeztet az eredeti címre (The River Midnight), hogy annak sincs sok köze a regényhez. Igen, szerepel benne egy stetl, és laknak benne lányok. Mint ahogy szerepel benne folyó is, és százoldalanként egyszer éjfél van. Ami a jelképi erőt illeti, úgy viszont egyértelműen az angol nyer. Nyugodtan meg lehetett volna hagyni Éjfél-folyónak a címet, semmivel nem lett volna kevésbé informatív.
** NEM arról a pletykahallgató emberről beszélek, aki mindjárt fel is háborodik a hallottakon, és saját magát különbnek tartja! Véletlenül se, éppen ellenkezőleg!

Ezt 2016. augusztus 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Nagyon egyszerű, nagyon jól megírt kisregény, másfél óra alatt végigolvasható, de amilyen kicsi, olyan súlya van.

Éppen az egyszerűségével tud fejbe vágni hatni. Mert hiába tudja az ember, hogy ha egyes szám első személyű visszatekintésként van megírva a regény, akkor a világirodalom egyezményes jelrendszere szerint a főszereplő túl fogja élni,* azért bőven van mit szenvedni a túlélőnek is. Mert hát az már csak úgy van, hogy ahhoz, hogy valaki egy eseményt túléljen, másoknak meg kell halniuk. Adott esetben helyette. Adott esetben a szeretteinek. Adott esetben azoknak, akik segítettek rajta. Adott esetben úgy, hogy ő segíthetett volna rajtuk.

Háború alulnézetből, csaták és dicsőség** nélkül, sőt érzelmesség (és persze érzelgősség) nélkül. Amikor a kisember megpróbál úgy tenni, mintha minden normális volna („Ó, még nem mehetünk, ezt még el kell intézni, oda még el kell menni, várjuk meg, míg akciós lesz”), és persze semmi nem normális.

Garzonban lakom, itt viszonylag kevés személyes holmi fér el,*** de azért, ha szétnézek, és elképzelem, hogy hirtelen hagyjak itt mindent, és a rajtam levő ruhában induljak el egy ismeretlen címre, ahol talán életben maradhatok… valószínűleg én is úgy érezném, hogy egy darabot elveszítettem magamból. Egy jó nagy darabot. És akkor a családomról még szó se volt. Jobb is ebbe nem belekeverni őket.

* Kivéve, amikor nem, bár most hirtelen csak filmnarrátor jut eszembe olyan, akiről a végén derül ki, hogy a túlvilágról beszél.
** Mert csatában részt venni akkora nagy dicsőséggel látta el az embert… 
*** Főleg azért, mert a hely nagy részét könyvek foglalják el…

Ezt 2016. augusztus 16-án írtam. 

Pontszám: 10/10

 Nem az én műfajom, nagyon nem, ezért nem pontozom se le, se fel.
Jól megírt furry-krimi-thriller, izgalmas, fordulatos, és igen-igen ötletes, csak nem az a fajta, amilyet én szeretek. De hát ez nem a regény hibája. 

Ha már a műfajnál tartunk, a furry-részével az égegyvilágon semmi bajom. Nincs sok tapasztalatom a furrykről, csak a Macskafogót láttam (természetesen) meg a Szimat Szörény rémlik gyerekkoromból. Regényben ez az első magyar furry, ebből a szempontból (is) jár neki az elismerés, mert egyrészt új műfajt vezet be, másrészt sok minden látszik rajta, de a tapasztalat hiánya aztán nem. 
Mindaz, ami a regényt furryvé teszi, nagyon-nagyon tetszett. Emiatt is érdekelt a könyv, emiatt vettem meg, és ebben nem csalódtam. Jól meg van oldva az, ahogyan állandóan egymásba játszik az állati és az emberi. Kiváló az alapötlet, ügyes a megvalósítás, a kulturális „kikacsintásokat” egytől egyig szívből üdvözöltem. (Arnolfiniék kiverték a biztosítékot. Jó!) Nem nélkülözték a humort, és még társadalomkritikára is futotta belőlük. 
Megj.: Nekem egyedül Rilke „A párduc” c. verse hiányzott. Innen üzenem a szerzőnek, ha olvassa a regénye értékeléseit: szerintem abból még sok mindent ki lehet hozni a folytatásban! 

A krimiszállal is jól elvoltam egy darabig. Attól a ponttól volt bajom, ahol a regény thrillerré válik, sőt szerintem annál is tovább megy. Elég erős idegrendszerem van (olvasáshoz legalábbis), de ahogy egyre jobban hullottak a szereplők, úgy veszett el az én érdeklődésem is. (Nem beszélve a regényben ábrázolt szexualitásról, amely szintén nem az én ízlésemhez való.)
Nem mondom, hogy nem szurkoltam a főhősöknek, vagy nem aggódtam értük, sőt! De az, hogy pár óra alatt végigolvastam a regényt, nemcsak az izgalom jele volt – egy adott ponton túl azt jelentette, hogy „essünk már túl rajta”.
Azt pedig csak nagyon csöndesen jegyzem meg, hogy a gyilkos motivációjával kettő bajom is van, és ezekről már nem én tehetek, hanem a regény – igaz, hogy rajtam kívül vajmi kevés olvasót fognak zavarni szerintem, úgyhogy az élményt egyik se befolyásolja. 

Szóval pontozni nem fogom, de nem bánom, hogy elolvastam, és a folytatásokhoz sok szerencsét kívánok!!! 

Ezt 2016. augusztus 23-án írtam.