Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Soklapú kristály és álomszínház (Stefan George és Hugo von Hofmannsthal versei)

2020. február 28. - Timár_Krisztina

george.jpgSzégyen, nem szégyen, éppen csak harangozni hallottam erről a két költőről, mielőtt a válogatásba belefogtam.* Mint ahogy azt is csak az utószóból tudtam meg, hogy Rilkével együtt ugyanúgy triumvirátust alkotnak a modernség német nyelvű irodalmában, mint ahogy pl. az angol romantikában Byron, Shelley meg Keats. Ráadásul versesköteteket ritkán olvasok elejüktől a végükig, főleg ha ennyire hosszú.
Ahhoz, hogy ezt elolvassam, kellett 1. majdnem napra pontosan egy naptári év, 2. Hamvas Béla ajánlása, ami Georgét illeti, 3. egy könyvtári selejtezés. Nem sokan olvasták előttem a kötetet.

Jó tömény, az biztos, azért tartott ki egy évig. Georgét nem is lehet másképp olvasni, csak nagyon-nagyon lassan. Hofmannsthal nagyságrendekkel gyorsabban csúszik. Mert George hol szimbolista, hol a tiszta költészet híve, Hofmannsthal meg szecessziós. De pont ugyanezért George verseit nem tudtam megunni, mindvégig érdekeltek, mint a megfejteni való rejtvények – Hofmannsthalt sokkal könnyebben lezártam. Ezért vontam le egy pontot. De ez nem a Hofmannsthal hibája, csak az én ízlésemé. 

Engedd el a könnyed bevezető szót.
Mert hév erősebbé már nem kovácsol,
eressz ismét a fásult nép közé,
több szentséget vállalni nem tudok…
„Ne hidd, hogy semmi sincs, ahol te nem látsz.
Egy este nálad ülve észrevettem:
mint nő át lassan régi arcodon
az újabbik, mint nő az istenarc.”

(Csorba Győző)

Stefan George (amint a fenti toldalékolásokból már kiderült, a nevét úgy kell kiejteni, ahogy írjuk, hiszen nem angol, hanem német) költészete olyan, amilyennek Szabó Ede utószava mondja: „Jóformán minden verse olyan lett, mint egy szikrázóra csiszolt, soklapú, kemény kristály.”
Egyébként egyáltalán nem mindennel értek egyet, amit az utószó ír (nem is vagyok biztos benne, hogy kevesebb lenne a George-élményem, ha nem olvastam volna el az utószót…), de ezt úgyszólván helyettem fogalmazta meg. Amikor George-verset olvasok, úgy érzem, mintha egy tárgyat fognék a kezembe, és forgatnám, hogy minden oldalról megnézhessem – olyan tárgyat, amely rejt valamit, és lehetetlenség szétszedni, hogy megnézzem, mi az – de pont ettől jó. 

A hajnal-föld mily csodáktól nevet,
mint ha első napján? Újult világok
bámuló énekét hordja a szél,
régi hegyek formái mások, és mint
gyerekkor kertjén, hintáznak a virágok…
Partot öntöz a folyam, remegő
ezüstje évek porát törli el;
a teremtés borzong, kegyelem éri.
Az úton-járók fejét öntudatlan
díszíti valami fenség. A tájon
szélesen árad a fény… Üdv nekik,
akik e sugárvilágban haladnak!

(Tandori Dezső)

Minél rövidebbek a versei, annál inkább ilyen „méretre vágott”, „darabolt” hatást keltenek, és újra meg újra olvasni kell őket, de persze újra meg újra csak azt látja az ember, hogy valami rejtve marad. Mivel egyenként olvastam őket, rendszerint naponta egyet, a versciklusok ívét még éppen csak sejtem, ahhoz, hogy lássam is, újra kéne olvasni – de annyit így is látok, hogy ha a versek önmagukban kristályok, akkor a nagy ciklusok ezekből a kisebbekből összeillesztett kristály-komplexumok, minden oldalról megfigyelni valók, más szögből más képet mutatók.

Ki a te Istened? Fő álmom ő,
ősképem mása, szép s felemelő.
Erőt vak mélyeink csak tőle kaptak,
nagyság, érték öröktől tőle van csak –
legtitkosabb forrás, tűz, legbelül:
ott van, hol a legtisztább fény derül.
Elsőbb Oldója s Elhívója egynek,
majd felpezsdítője minden ereknek,
friss nedvétől a régi istenek
s a holt szók újra élni kezdenek.
Az Isten legdicsőbb-szentségü rejtély,
tündöklését végighordozza rendjén:
csillagnemzésű fia rámutat,
kit új közép szült, lélekből fakadt.

(Csorba Győző)

Ezért nem lehet a George-olvasást megunni.
És ezért mondom, hogy egy nap egynél többel nem bír el az ember.

Hofmannsthal ehhez képest kisebb élmény, legalábbis nekem, jelenlegi állapotomban. Húszéves koromban ő lett volna a csúcsok csúcsa, George meg a messziről bámult hideg mester. Hofmannsthal érzéki; értve ez alatt, hogy az érzékekre igyekszik hatni: a versei túlcsordulnak a színektől, fényektől, hangoktól, illatoktól. Hofmannsthal teli van virággal és drágakővel, Hofmannsthal a világot álomnak tekinti meg színháznak, és drámákat ír bele. Húszévesen megbolondultam volna érte.

Útidal

Víz szakad ránk vad zúgással,
kő zuhan, hogy főbe csapjon,
szörnyü szárnnyal száll madárraj,
hogy a földről elragadjon.

Ám csodás táj odalenn:
mily gyümölcsök tükröződnek
az időtlen tó szinén!

Márványhomlok s kútperem
nézi a virágmezőket,
s lengedez a lanyha szél.

(Jékely Zoltán)

És nincs vele ma se bajom, sőt. Csak ő nem biztat arra, hogy újraolvassák: gyakorlatilag első olvasásra odaad mindent. Mit adja: szórja két marokkal az olvasó ölébe. És van, hogy ez jólesik, van, hogy nem. Nekem most az esett jól, ha kézbe vehetem és forgathatom a verset, és gondolkodhatok rajta. Hofmannsthal meg az esetek többségében kifolyt a kezemből. 

Nox portentis gravida

Magas fák ormán ködjátszadozás,
s közel az ég három szép csillaga:
sötét páston a jácint tudja jól, hogy
megtörténnek még itt azok a dolgok,
melyek többször megestek valaha:
hogy Hermész és a Dioszkúrosz-ikrek
szilaj kedvvel szikrázva perzselik meg
könnyed nyomát szélhordta Gráciáknak,
s játszván vadak módján kegyetlenül,
hessentik őket csúcsról el az árnak
medre felé, míg az égalj derül.

A költő útja máshol vezet és
amíg bámul a Meduza szemével,
körös-körül a puszta rétre lát,
mely éppoly messzi s nem tudja, milyen,
s más ily helyekhez társítja oda,
hol lelke, mint gyerek költözve át,
lakozhatik időtlenül, vigan:
sasok és ernyedt nyugalom hona.
S a földi dolgok árnyát és a fényét
ott szórja néki drágakövekként szét.

Ámde az ég harmadrészét olyan
gyászfekete felhő takarja el már,
akár a rém annak lelkét, aki
éjjel, gyertyával útat vesztve járkál:
ama felhő, mely másnap reggel indult
mennydörgésével száz meg száz viharnak,
villámával közel került napoknak,
s vad zuhanásával izzó szikláknak,
el a szigetre, hol a félsz fakasztat
gyönyört, minden másnál csodálatosbat,
s a roppant rémületbe halk sirásnak
az ára volt: hogy a széldúlta parkban
egymást nem ismerők, egymásra lelve
mentést se vártak mámorukba halva;
hogy Isten égi s földi nyűgtől elszállt,
kis árvák, mint a próféták lobogtak,
s minden lelkek, mint csillagok ragyogtak.

(Jékely Zoltán)

Megjegyzés: Minden tiszteletem a fordítóké!!! Meg a kötet szerkesztőié… Mert a legnevezetesebb darabokat nem egy, hanem több fordításban is beleillesztették, hogy az olvasó teljesebb képet kaphasson. Ezt a kötetet irgalmatlan munka lehetett összeállítani. Igazán többet érdemel annál, hogy parlagon heverjen a könyvtárak és antikváriumok polcain.

* Igaz, nem tengenek túl a műveik a magyar könyvpiacon. Ezen az egy közös köteten kívül verseskötetük nincs is, legalábbis olyan, ami hozzáférhető. Hofmannsthalnak csak a prózáit adták ki, Georgét meg… időnként be-beválogatják egy antológiába. 

Ezt 2017. március 3-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Európa, Bp., 1981. 296 oldal, Áprily Lajos, Csorba Győző, Eörsi István, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Kardos László, Képes Géza, Keresztury Dezső, Kosztolányi Dezső, Lator László, Somlyó György, Szabó Ede, Szabó Lőrinc, Tandori Dezső, Tóth Eszter fordítása

 

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr7715496334

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása