A középkor alkonyában (amelyről részletes ajánlót találtok itt) többek között a Kilenc Vitéz kultuszáról is ír Huizinga. Én életemben nem hallottam róluk, de úgy tűnik, nagyon népszerűek voltak a késő középkorban, versekben, képeken, szobrokon örökítették meg őket. Az egyik ábrázolásuk itt fenn látható, egy nürnbergi szökőkúton. Angolul „Nine Worthies” a nevük, németül „Neun Helden”, franciául „Neuf Preux”. Szerb Antal Kilenc Vitéznek fordítja a nevüket, nem feltétlenül szerencsés szóválasztással, itt részletezem, hogy miért.

Huizinga Jacques de Longuyon XIV. századi művét, A Páva fogadalmait idézi. Ebben „a hősök kiválasztása a lovagi költészettel való szoros kapcsolatról árulkodik: Hektór, Caesar, Nagy Sándor, Józsua, Dávid, Júdás Makkabeus, Arthur, Nagy Károly, Bouillon Gottfried.” (70. oldal) A fenti szobrok egy nürnbergi szökőkúton láthatók, Dávidot felismerem a hárfájáról, a többiek azonosításában nem vagyok biztos.

Azaz három pogány, három zsidó és három keresztény hős. Kutakodtam a neten, de sajnos ezt a művet még franciául se találom, csak részleteket és/vagy kéziratokat, középkori francia nyelven, köszi szépen. :/ Ettől viszont még valahol meglehet persze. Hátha valaki fárasztotta magát azzal, hogy modernizálja egy kicsit.

…és hoppá! Nemcsak ezt a kilencet kultiválta a korszak, hanem más hármasokat is illesztett hozzájuk, másféle erényekkel ékeseket, pl. a „három türelmest” (Bölcs Alfonzt, Jóbot és Szent Eustachiust) vagy éppen a „három felkent királyt” (a francia, a magyar és a dán királyt!), sőt még Szent László is bejön a képbe… :D Nem beszélve a következőkről:

„A szimmetriára való törekvés – amely oly erős a középkorban – azt kívánta, hogy a sorozatot egészítsék ki női megfelelőjével. Ennek az igénynek [Eustache] Deschamps tett eleget (…)”. Itt Huizinga három hősnőt sorol fel, akikről Deschamps balladát írt: Pentheszileia (amazonkirálynő a trójai mondakörből), Tomirisz (történelmi alak, a szkíták királynője, az egyik verzió szerint ő győzte le Nagy Küroszt, akiről Xenophón írt, én meg Xenophón könyvéről itt), Szemirámisz (a függőkertes :)). „Az irodalomban és a kárpitok rajzain ugyanúgy népszerűsítettek női hősöket, mint a férfiakat.” (70. oldal)

Naggggyon helyes. De ki a többi hat?! A kép innen való, csak sajnos spanyolul még nem tudok annyira, hogy értsem is. Egy francia nyelvű tanulmány, amelyet egyszer még biztosan végigolvasok, de most csak átfutottam, egy lábjegyzetben őket sorolja még fel: Marsépie, Antiope, Hippolyte, Ménalippe, Teute, Déïphile.

Marsépie magyar nevét nem tudom, ezek szerint mondabeli amazonkirálynő Nagy Sándor korából, de én itt csak középkori eredetű történetet találok róla, ókorit nem. Antiopé viszont az antik mitológia alakja, Arész lánya, Hippolüté anyja, szintén amazonkirálynő, ahogyan a lánya is az. Menalippé dettó, ő papnő volt Hippolüté idejében, jós és hírnök. Teuta történelmi alak, illír királynő a Kr. e. III. században, akit a rómaiak ugyanúgy ellehetetlenítettek, mint szegény Zenóbiát.* Deipüléről csak annyit tudok kideríteni, hogy szintén mondabeli alak, a trójai hős, Diomédész anyja.

Persze nemcsak Deschamps-nak lehetett válogatni, válogatott más is, így felbukkan Lampithó (még egy amazonkirálynő) és Szinópé is (antik mitológiai alak, róla több történet is kering, nem tudom, melyikről van itt szó). A képen is olyan összeállítás látható, amelyben ők szerepelnek Antiopé és Marsépie helyett.

De ez az összeállítás sem utolsó, a férfisorozathoz hasonló hármas felosztásával:
– három pogány: Lucretia és Virginia (erényükért meghaló rómaiak) meg Veturia (Coriolanus anyja, aki megmentette a fiától a hazáját);
– három zsidó: Judit, Eszter és Jáhel (akik különböző fenyegetésektől mentették meg a népüket);
– három keresztény: Szent Ilona (római császárné, Nagy Konstantin anyja), Szent Brigitta (az egyetlen svéd szent, a Brigitta-rend alapítója, misztikus) ééééééés Árpád-házi Szent Erzsébet! :D Nem, nem magyar összeállító tette bele. :D

Na, lesz minek utánaolvasni (már megint).

Folytatás itt.

* Tényleg, hol van a sorból Zenóbia?!?!

Ezt 2017. május 15-én írtam. 

„(…) s kivel Türosz, Szidón a bősz vizekre
szállott s elment a líbiai partra,
Zenobia (…)”
(Az eszeveszett Orlando, II. kötet, 982. oldal)

Az eszeveszett Orlando című (piszok jó) XVI. századi fantasy szerzője, Ariosto úgy említi Zenobia királynő nevét, mintha fél mondatból mindenkinek tudnia kéne, kiről van szó. Ariosto korában valószínűleg tudták is, és talán ma is tudják még, de azért nem árt kicsit felfrissíteni a közösség emlékezetét, megérdemli. A közönség is, Zenobia is. 

Zenobia ókori uralkodó és hódító volt, a szomorú emlékű Palmürai Birodalom királynéja, majd királynője a Kr. u. III. században. A Római Birodalomra is komoly fenyegetést jelentett. Konkrétan elszedte tőlük a fél Közel-Keletet. De otthon sem bizonyult akármilyen uralkodónak, minden további nélkül elkormányzott egy olyan birodalmat, amelyben a legkülönbözőbb kultúrák és nemzetiségek elegyedtek, úgy, hogy egyiket se bántotta. Elég művelt volt hozzá. Szíria nemzeti hősei közé tartozik, de a nyugati művészeket is megihleti időről időre, ez a festmény például („Zenobia királynő katonáihoz szól”) Giovanni Battista Tiepolo alkotása, itt találtam.

(Szír bankjegy 1998-ból, Zenobia arcképével, háttérben a palmürai romok.)

Az angol Wikit linkelem (ott található a bankjegy képe is), mert egyrészt részletesebb, mint a magyar, másrészt azért elég fura, hogy a magyar szócikk összesen másfél sort szentel az uralkodásának. Aki a szöveget nem érti, a térképhez az is görgessen le… Nagyon ajánlom továbbá Jókai „Kelet királynéja” c. elbeszélését, amely Zenobiáról szól. Itt írtam a kötetről, amelyben szerepel. Igen, tudom, romantikus túlzásokkal van tele, de attól még nagyon jó. (Amúgy meg olyan sokat nem is túloz. De most komolyan.) Kevésbé szubjektív, viszont valószínűleg informatívabb Antonia Fraser brit történész esszéje, amely az Amazonkirálynők című kötetben olvasható – ennek ajánlója szintén szerepel a blogon.

(Nem) mellesleg: akit nem zavar, ha egy fantasy versben van írva, és ezer oldalnál hosszabbra nyúlik, az ki ne hagyja Ariostót. Fanfictionnek indult (igen, azt se mi találtuk ki, már az ókorban is létezett, nemhogy a reneszánsz idején), és a világirodalom egyik legizgalmasabb szövege lett belőle, minden értelemben. Kaland! Szerelem! Mágia! Párviadal! Háború! Téboly! Lovagok! Sárkány! Varázsgyűrű! Barátság! Árulás! Jóslatok! Pokoljárás! Holdutazás! Fénylő kripta! Titkos házasság! A világirodalom első hippogriffje!!! Egyik kitétel sem puszta szólam, mindegyiket komolyan lehet venni. Részletes ajánló itt.

A Baltikum-mániámnak köszönhetem ezt az olvasást, meg egy félreértésnek.
Amióta csak belemásztam a Baltikum történetébe, azóta csodálkozom rajta, milyen sokszínű világ ez, ahhoz képest, hogy milyen kicsi. A három állam, amely ma a területet elfoglalja (Észtország, Lettország, Litvánia) három hivatalos nyelvet jelent ugyan, de hogy mennyivel több önálló nyelv(járás)t és kultúrát, arra csak jóval később jöttem rá. Ezeket pedig még a négyzetre kell emelni, ha a középkori Baltikumról beszélünk.

A regénybe azért fogtam bele, mert úgy tudtam, nem a hivatalos lett nyelven írták, hanem egyik nyelvjárásán, zemgalul, mivel a regény a zemgalok között játszódik, Zemgale földjén (és mint kiderült, a szerző is ott született). De sajnos hamar leesett, hogy ez a nyelv már nem létezik, beolvadt a lettbe.
Mégis folytattam, és végső soron nem bántam meg, mert nagyon informatív regény. Úgy tűnik, alapos kutatásokat végzett a szerzője, nem sok hibán kaptam rajta, pedig közben elég sok mindennek utánanéztem. Nemcsak Lettország XIII. századi történelméről lehet belőle sokat megtudni, hanem a hiedelmeikről, hagyományaikról, szokásaikról, vallásukról is – konkrétan a könyv fele ezekből áll ki. Ezért örülök, hogy megtaláltam egy könyvkiárusításon.
Másért nem, mert sajnos annyira nem jó könyv, mint amennyire lehetett volna.

Az igaz, hogy a korszakról sok szépet nem lehet elmondani. Véres, szomorú, zavaros, hódításokkal, széthúzással és árulással terhelt időszak volt ez, amelyben nagyon nehezen igazodhatott el az akkori átlagember. Gazdag, szegény, vezető és alárendelt egyaránt szenvedett, és nem hozhattak jó döntéseket, csak esetleg kevésbé rosszakat. Az az időszak ez, amelyben a német lovagrend keresztény hitre próbálta téríteni a balti népeket, ahogy apukám mondaná, „úgy, hogy félig kiirtották őket”. És tényleg. Kb. mint amit a spanyolok műveltek Dél-Amerikában. Csak ott melegebb van. Igazán nem csoda, hogy a regényben egy árva kedves szó el nem hangzik a kereszténységről, az ellenkezője annál inkább, hiszen ott és akkor olyan emberek képviselték, akik nemhogy a közelében nem voltak, de még a távolában se.
És nemcsak hogy ők voltak többen – ha csak ez lett volna a baj. A sokkal nagyobb baj az volt, hogy a balti népek, azok a bizonyos sokszínű balti népek (amelyekről külön is írtam itt) egyszerűen képtelenek voltak egymással megegyezni.
Ezt a történelmi helyzetet tökéletesen visszaadja a regény (ezért kap három és fél csillagot, meg a néphagyományokért): Ahogy a zemgal utálja a latgalt, a latgal a zsimajtot, a zsimajt mind a kettőt, az aukstajtnak az egész nem tetszik, a vicces nevű szelek válogatás nélkül mindenkit agyonvernek, aki a területükre lép, a még viccesebb nevű kurok beengedik a német lovagrendet, mert akkor a zsimajtnak meg a zemgalnak majd rossz lesz, ők meg vígan ki tudják fizetni azt a kicsi adót (amíg a németek többet nem követelnek), és az egész regény során nagyjából csak annyiban értenek egyet, hogy a líveket mindenkinek ütni kell, mert azoknak van pofájuk nem balti nyelven makogni. (Finnugorok az ártatlanok.) Hiába próbálják rátermett vezetők egyesíteni őket: amíg a kedves ismerős szomszédot jobban utálják, mint a német lovagokat, addig mindig akad valaki, aki behódol, legalább színleg keresztény hitre tér, és kivonja magát a közös csatározások alól. Mondjuk, a hadjárat előtt két nappal.

A témájától nyugodtan a világ legjobb történelmi regényei közé kerülhetett volna ez a könyv. Sajnos nem kerül, mert a szerző a rosszabbik végén fogta meg a dolgot…
A fülszöveg kedves ifjúsági regényt ígér. A fülszövegíró részint nem olvasta a regényt, részint ha mégis beleolvasott, érthető, hogy ifjúságinak nézte. A regénynek ugyanis van egy komoly hibája, amelyet a XX. században történelmi regénynek már nem illik elkövetnie: szétválasztja a szereplőket egyértelműen jókra és gonoszokra. A jók: minden büszke és szabad zemgal,* meg a többi népből azok, akik az ő szándékaikat követik; a gonoszok: minden német, minden keresztény, a többi népből mindenki, aki nem a zemgalokkal tart, illetve minden zemgal, aki alávetné magát a németeknek/kereszténységnek. Az mind áruló.** Semmilyen körülmények között nem örülök az ilyen szembeállításnak, de különösen nem egy ennyire nehéz és bonyolult történelmi helyzetet ábrázoló történetben, amelynek ráadásul nyilvánvaló célja, hogy ami a regényidőben hiányzott, azt a közösségi identitást az ötvenes évek Lettországában megerősítse. Ezzel a módszerrel ne! Ez veszélyes!***
Sokkal jobban tetszene egy realista regény, tévelygő kisemberekkel, nehezen döntő, sokat töprengő vezetőkkel (ehhez a történelem bőven szolgáltatott anyagot, erről is írtam külön), a probléma minden oldalról való megvilágításával. Lett volna helye Pursnak – hiszen ez egy tetralógia első kötete amúgy, amelyet sajnos nem követett a többi, mármint magyar nyelven nem.

Igen, tudom, Szovjetunió. Igen, tudom, nem létezett önálló Lettország. Igen, tudom, meg volt mondva, hogy hogyan kell a történelmet ábrázolni. De pont ez az, amit Purs annyira ügyesen kivéd, hogy szerintem ha akarta/tudta volna, a többit is megoldotta volna. A szovjet cenzort elintézi azzal, hogy a keresztes lovagokat lerántja a sárba (ez nem nehéz, mert tényleg odavalók), meg beleszúr három mondatot a hős Alekszandr Nyevszkijről, és azt a nemest dicséri, aki nem zsigereli ki a parasztot. Ja, meg a legrendesebb zemgal szereplő ateista, a balti istenekben se hisz. Ezek meg (az utolsó kivételével) akár még a korszakhoz illők is lehetnek. Innentől kezdve hogy lélektanilag hiteles-e vagy nem, abba már senki nem szólt volna bele. Ha abba nem szólt bele, hogy túl öntudatos a zemgal vezér… Meg hogy össze akarja fogni a balti népeket a nagy ellenség (!) ellen. Akik a németek. Ja, igen, bocs, tényleg.

Szóval nincs ennek a könyvnek baja, csak a torka véres. :( De azért nem bántam meg, hogy elolvastam, sem azt, hogy megvan itthon. Ja, és még mindig azt mondom, hogy a lett íróakadémiákon külön tantárgy a „Hogyan vessünk oda egy ötsoros leírást egy meggyfáról, egy mogyoróbokorról meg pár szál rozsról úgy, hogy a Timár Krisztának könny szökjön a szemébe?” Ezt minden lett író tudja. Ekkora mennyiségű (kilenc kötetnyi) lett irodalom után már bízvást elmondhatom.

* Csöndesen megjegyzem, hogy szerintem elég nagy anakronizmus ilyen erős identitástudatot tulajdonítani egy XIII. századi népnek, hiszen akkor még a nemzettudat nem is létezett.
** Úgy előttetek van, hogy a mi Szent István királyunk mit kapott volna hasonló helyzetben?
*** SPOILER (Arról nem beszélve, ami a regény mélypontja: hogy az egyik főszereplő a saját gyászát és személyes bűntudatát úgy vezeti le, hogy kiirt és felgyújt egy egész lív falut, amelynek szó szerint egyetlen lakója sem tehet az ő családi tragédiájáról – az illető főszereplő annál inkább –, és ez a regényvilágban jogos bosszúként van feltüntetve, amellyel az olvasónak azonosulnia kéne. Ezt neked, nem azonosulást! Azon már ezek után meg se lepődtem, ahogyan az első szerelmén is „bosszút áll” – csak a számat húztam el igen keserűen.) 

Ezt 2017. május 20-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Laimonis Purs lett író Lángoló vár című regényét olvasva elég sok mindennek utánanéztem, ami a Baltikum történelmét illeti. A térségben beszélt nyelvekről itt írtam részletesen. Ez a bejegyzés a regényben megjelenő jelentősebb történelmi személyiségekről szól. Forrásként a regényt használtam, folyamatosan összevetve az angol és (bármelyik) baltikumi nyelvű Wikipédia-szócikkekkel. A középkori Baltikum legendás vezéralakjai ők, megérdemlik, hogy beszéljek róluk, legalább egy kicsit. Sokkal többet úgyse lehet tudni róluk…

    Namejsis:
    A regény legfontosabb alakja, a zemgalok hős vezére. Róla lehet a legkevesebbet tudni a történelemből, nem sok dokumentumban említik, de érthető, hogy a későbbi korok nemzeti hőst csináltak belőle. A XIII. században élt, és amikor csak tehette, harcolt a Baltikumba betörő német lovagok ellen, több-kevesebb sikerrel. A „kevesebb” siker nem a saját bátorsága vagy tudása hiányán múlott, hanem leginkább azon, hogy a balti népek egymással is állandóan hadban álltak. (Azért nem mindig árulás okozta a seregei vereségét, mint ahogyan a regény beállítja.) Olyan is előfordult, hogy egészen kiszorította a németeket Zemgale földjéről, és elindulhatott a (német alapítású) Rigát megtámadni.

(Artūras Slapšys festménye ez is, a következő kép is.)

    A regény rátermett vezérként mutatja be (megj.: életemben nem olvastam az övénél tutibb áruló-kiiktatós módszert!), aki mer és tud nagyot álmodni: egyesíteni akar minden balti népet, és a német városokig nyomulni előre, hogy megakadályozza a lovagrend további terjeszkedését; de kénytelen egészen másfajta helyzetben boldogulni. Ebben elég nagy szerepe lehet a regényírói szabadságnak, de ezzel nincs is baj. Kíváncsi volnék, hogyan alakul az élete a tetralógia további köteteiben, de ahhoz meg kéne tanulnom lettül. 
    Központnak Tērvetét tette meg, de a várából sajnos semmi se maradt, csak ez a kupac a bejegyzés tetején. Információk innen.

    Viesturs:
    Korábbi legendás vezér, a regény idejében már nem él, de a legöregebbek emlékeznek rá, és tisztelettel emlegetik. (Ezen a néven; amúgy több névváltozat is ismert.) Szintén zemgal, szintén Tērvetéből kiindulva viselt hadat – hol a németek ellen, hol mellettük. Mert időnként – ezt a regény is beismeri – ráfanyalodott a német szövetségre, ha éppen a litvánok pusztították Zemgale földjét. De nem engedte be a német lovagokat a területére, és ahogy a szomszédokkal kibékült, nagyon gyorsan fel is adta ezt a szövetséget, hogy Riga ellen vonuljon.

    Nemzeti hősnek tekintik őt is. Alakját Lettország vágyott függetlenségének jelképeként használták a XX. században. Volt rá ok. Információk innen.

    Mindaugas:
    Éppen csak megemlítik mint a litvánok fejedelmét, aki kiegyezett a német lovagokkal, és színleg felvette a kereszténységet, hogy békén hagyják. A regényben inkább elítélik, mint helyeslik a cselekedetét. Néhány évnyi békét szerzett ezzel a litvánoknak (bár azok szintén eleget békétlenkedtek egymás között is), és függetlenséget is. Ő volt az első litván nagyherceg és az egyetlen litván király (koronázásának napja ma nemzeti ünnep). Halála után Litvánia nagyhercegség lett ismét. Spoiler nélkül annyit mondhatok, hogy a regény szerint elsősorban magánéleti okból ölték meg, ott követett el nagy hibát, nem feltétlenül a politikában.

(Mindaugas, Alexander Guagnini XVI. századi metszetén)

    Kaupo/Caupo:
    A regény lettesítve, „Kaupos”-ként közli a nevét, de nem lett, hanem lív vezér volt. Az ő alakjának a megítélése történelmileg igen ellentmondásos. A regényben viszont nem: egyértelműen mocsok gazember, aki pénzért eladta magát a németeknek. Ha minden igaz, a regény ebben csak a középkori lett mondákat követi…
    Majdnem sikerült neki a lívek királyává lenni, és a feljegyzések nagy formátumú vezetőként emlegetik. Nagyon úgy tűnik, hogy nem színleg vette fel a keresztséget, még Rómába is eljutott (azért a XIII. században ehhez kicsit nagyobb elszántság kellett, mint ma), és állítólag egész népét (plusz az észteket) meg akarta volna téríteni, csak nem élte túl a próbálkozást. A mai napig vannak történészek, akik árulónak tekintik, és vannak, akik úgy tartják, azt akarta, hogy a népe az európai kultúra részese legyen. Róla sajnos nem találtam képet. Információk innen.

    És most akkor mindenki gondolja végig, mennyiben érdekelhetnek ezek a történelmi alakok minket itten a Kárpát-medencében. 

Ezt 2017. május 20-án írtam.

    Többek között azért szeretek más országokban keletkezett műveket (különösen klasszikusokat és történelmi regényeket) olvasni, mert olyanok, mint a mikroszkóp: a „kis” nemzeteket is felnagyítják. Megmutatják, hogy nem kell ahhoz egy közösségnek milliárdos lélekszámúnak lennie, hogy sokszínű legyen.
    Amikor pedig az ember Baltikum-mániás, és lett történelmi regényt talál, akkor számítson rá, hogy nem egy, de nem is két nemzetiséggel fog útközben találkozni.

    Ha például Laimonis Purs Lángoló vár című regényének csak a (spoileres!) fülszövegét nézi az ember, akkor talán fel se tűnik neki, hogy itt a középkori Lettországról lesz szó. Kik azok a zemgalok? És ez még hagyján, de a könyvben aztán egyre-másra bukkannak fel latgalok, lívek, aukstajtok, sőt a vicces nevű kurok is (szerencsére rövid u-val). De se lábjegyzet, se előszó, se utószó – amitől amúgy nem kissé akadtam ki, 1980-ban jelent meg magyarul a regény, emlékeim szerint akkor még divat volt az ilyesmi.
    Úgyhogy most én leszek a lábjegyzet. Forrásként elsősorban az angol nyelvű Wikipédiát használtam, elég sokszor belenézve a lett és litván nyelvű szócikkekbe is, időnként ellenőrizve a lapok alján a bibliográfiát. Szerencsére térképet, azt találtam, pont a XIII. századból, amikor a regény játszódik. Abba, hogy mi a nyelv és a nyelvjárás közötti különbség, most inkább ne menjünk bele. A középkorban még semmiképp nem releváns kérdés.

    Zemgal: A fenti térképen „Semigallian”-ként szerepel, de Galliához semmi köze. Balti nyelv volt, a XVI. századig létezett, amikor beolvadt legközelebbi rokonába, a lettbe. A regény idejében még nagyon is sokan beszélték, bár ami a regénybeli jó erős zemgal identitást illeti, kétlem, hogy ebben a formában a XIII. században létezhetett. Mindegy. A Wiki szerint nagyon közel álltak a zsimajtokhoz, a regény inkább sajnálatos széthúzásról beszél. Ki vagyok én, hogy eldöntsem, melyiknek van igaza?
    Latgal: Egy másik balti nyelv(járás), amely a mai napig megvan, és Kelet-Lettországban beszélik. Ez viszont már igen erős identitástudatot ad a beszélőinek: országosan is elismerik, egységes irodalmi és köznyelv tartozik hozzá (van önálló Wikipédiájuk is), újságokat adnak ki rajta, saját írói és költői vannak. Sajnos magyarra nem fordították le egyiket se. 
    Aukstajt: A középkorban északi litván nyelv(járás). Ma az egész ország területére kiterjed, mert ebből alakult ki a mai litván irodalmi és köznyelv. Neki is vannak külön nyelvjárásai, szám szerint három.
    Zsimajt: Ma Északnyugat-Litvániában beszélik, és másképpen szamogitnak is nevezik magyarul. A térképen „Samogitian” néven szerepel. Hol nyelvjárásnak, hol nyelvnek tekintik, mindenesetre ennek is önálló irodalma van, amelyet abszolút elismernek az egész országban, az egyik klasszikus költőnőjük pl. rajta van a litván pénzen is. Kemény tekintetű, összeszorított szájú fejkendős néni. Szeretnék tőle olvasni, de magyarul nem lehet. 
    Kur: Igen, volt ilyen nyelv. Igen, balti nyelv volt. A térképen „Curonian” a neve. Nem is olyan régen még önálló közösség tartozott hozzá, csak aztán jött a II. világháború. 
    Szel: A regény idejében még önálló nyelv volt, a litvánnak és a lettnek egyaránt rokona. A térképen „Selonian” néven szerepel. A XV. századra beolvadt a latgalba és a litvánba. Ma az egyik lett nyelvjárás neveként használják, de az már csak a nyomait őrzi a középkori szel nyelvnek.
    Porosz: Igen, volt ilyen nyelv. Nem, nem a némethez volt köze, hanem a többi balti nyelvhez. A keresztes hadjáratok idején annyi lett neki, ma már senki nem beszéli. Csak a megnevezésüket vették át később a németek.
    Ajzput: Nem találok róluk semmi konkrétumot, de felteszem, szintén balti nép lehettek, mert van egy Aizpute nevű ősi város Nyugat-Lettországban, már majdnem a tengernél, amelynek a környéke a XIII. században már lakott volt. És a történelmi események, amelyeket velük kapcsolatban említenek, szintén stimmelnek. A kurokkal lehettek rokonságban.
    Polocsan: Ez távolabbi rokon: szláv nyelv volt. Gyanús nekem, hogy Purs ezt benézte, mert elvileg eddigre már nem beszélte senki. Mondjuk, csak egyszer említik őket, akkor sincsenek jelen.
    Lív: Ez a kakukktojás. Semennyire nem rokona az eddig említetteknek, és akinek a magyar érettségijéről rémlik, annak dicséretre méltó az emlékezete. Ugyanis finnugor nyelv. Az utolsó, aki anyanyelveként beszélte, 2013-ban meghalt. Vannak azonban lívek ma is, akikkel otthon gyerekként ugyan nem lívül beszéltek a szüleik, de felnőttként, mint valami „idegen nyelvet”, tanulják és beszélik. Ezt Emmi_Lotta molytárstól tudom. Az észthez és a finnhez áll közel ez a nyelv. Egy darabig még Livónia nevű állam is létezett, de egyáltalán nem mindenütt beszéltek benne lív nyelven.
    Észt: Őket nem kell bemutatni. 
    Lapp: ???? Szerintem ez mellément, lappokkal nem találkozhattak a szereplők, főleg nem ott, ahol szó van róluk (említés szintjén), azaz a mai Lengyelország és Fehéroroszország északi részén.

A regényben szereplő történelmi alakokról is írtam külön, itt.

Ezt 2017. május 19-én írtam. 

A következőt olvashatjuk az Irenszej című burját hősének elején született ikerpárról:
"Bamba bivaly borjújának
Bokacsontjával játszottak."

No, mondom, miért pont azzal, és hogy lehet vele játszani?
Valami rémlett, hogy olvastam én ezekről a csontkockákról, meg is találtam hamar a Németh György könyvében:
„A különös, nagyjából nyolcas alakú csontocskák a birka bokacsontjai (…). A csontkockának (…) csak négy oldala volt, legalábbis négy, ami a játékban számított, vagyis a négy hosszabbik oldal. A két lekerekített végű rövidebbik oldalán ugyanis nem tudott megállni a csontkocka.” (23. oldal)
A gyerekek valószínűleg semmi ilyen bonyolultat nem játszottak a bölcsőben, de az állati bokacsontot mint játékot minden további nélkül odaadhatták a kezükbe, hogy elfoglalják magukat.

Úgy tűnik, minden kultúrában, amelyik ezzel a csonttal (vagy, mint a versben, a bivalyborjú bokacsontjával) játszik, a négy oldal mindegyikének jelentősége/értéke eltérő, ugyanis mind másképp néz ki. Ezt mutatja a kép is, amelyen mind a négy csont más irányba van fordítva. Az ókori Rómában más-más számértékük volt a különböző oldalaknak. A mai Belső-Ázsiában különféle nevük van: „ló”, „teve”, „kecske”, „birka”, függetlenül attól, hogy milyen állat csontjából készülnek.

Ezen a linken megtekinthető (sajna feliratot legfeljebb Google-fordítóval lehet csinálni) egy mai mongol játék ugyanilyen kockákkal. Egy mongol lány tanítja amerikaiaknak, akik eleinte szkeptikusan fogadják, de mikor rájönnek, mi a lényeg, a lehető legkomolyabban beleélik magukat. Tényleg érdekes játék, jó bonyolult, ránézésre akármeddig el lehet szórakozni vele, és akármibe fogadok, hogy itt csak az alapnak az alapját tanulják meg… 

Ezt 2017. május 26-án írtam. 

Más körülmények között valószínűleg még ennél is jobban élveztem volna az olvasását, csak hát a Mirèio olvadó-bájos szépsége után ez a hősének azért elég durvának bizonyult. Mondjuk, annak is volt szánva. Ezért nem vonok le, csak szubjektíve egy pontot. 

Annyi minden van ebben a szövegben, igazán nem csoda, hogy nemzedékek sora őrizte meg az emlékezetében. Kincsesláda, amelybe nemcsak a hősök történetét tették el gondosan, hanem még sok-sok mást: ősi mitikus alakokat, szokásokat, imádságokat, ráolvasásokat, még gyermekjátékokat is. Az egyikről külön bejegyzést is írtam.

Szóval sok-sok minden van benne – legfeljebb logikát ne keressen az ember. Az utószó le is írja, hogy több hősének-elem összekapcsolásából keletkezett a mű, amitől időnként elég meghökkentő és indokolatlan jellemfordulatok tudnak bekövetkezni. De mire idáig eljut az ember, már úgy elringatta a burját versmérték (meg a Lőrincz L. László (!) csudálatos fordítása), hogy az ilyesmit figyelmen kívül hagyja.

Olyan, mint a víz, viszi az embert a hátán.

Többet nem is írok, inkább olvassátok Arianrhod értékelését. Meg persze az eposzt, fenn van a MEK-en.

Ezt 2017. május 26-án írtam.

Pontszám: 10/9

Ez annyira jó, hogy nem is értem, hogy engedhették annak idején megjelenni. 
…és még az csak, hogy megjelent, de le is fordították! Felteszem, nemcsak magyarra, hanem még jó pár nyelvre a keleti blokkban. Szóval terjesztették! Pedig nem tud nem feltűnni, hogy a bizonyos szovjet hadsereget sok mindennek el lehet mondani a könyv alapján, de hősnek speciel pont nem…

Maga az alaptörténet annyira egyszerű, hogy szinte nincs is. Az elején az a probléma, hogy nem foglaltak el egy magaslatot, közben az a cél, hogy el kell foglalni a magaslatot, a végére meg – ÓRIÁSI SPOILER! – elfoglalják a magaslatot. Mindezt kb. két nap és egy éjszaka alatt. Csehov is büszke lehetne rá.
Mint ahogy arra is, ami közben a fejekben, az emberi kapcsolatokban, a harctéri mini-társadalomban történik.

Mivel közvetlenül a Csillagközi invázió után olvastam, nem tudtam nem párhuzamot vonni a két regény között. Nagyon hasonló egymáshoz a két ábrázolt hadsereg abban, hogy erősen hierarchizáltak, szigorúan és aprólékosan meghatározott rangsorral, és abban is (amire még eddig senki nem mondta, hogy nem realisztikus, de ha mégis tévednék, szóljatok!), hogy a csatáktól eltekintve igen-igen monoton az életük. Állandóan ismétlődő rutinfeladatok, folyamatos készülődés, mindennapos konfliktusok, unalom (!). Mert mindent meg lehet unni, még a harctéri feszültséget is. Szerintem. Ha másért nem, azért, mert a lélek az unalommal védekezik a szorongás ellen.
Ennek megfelelően egyik regényben sem a csatajelenetek töltik ki a legtöbb helyet, ellenkezőleg: azok a percek, órák, napok, amikor a csata csak… közelít. Egyre. Folyamatosan. Hogy az ember a végén már szinte imádkozik, hogy érjen már ide, legyen már vége, robbanjon már az a feszültség. Még ha velem együtt, akkor is.
(Úgyhogy ha valaki a nagyon mozgalmas háborús történeteket szereti, amiben kétoldalanként hajigálják a gránátot, ne itt keresse.)

Amiben eltér a két mű (a háttér-ideológián kívül), az az, hogy Heinlein hadserege idealizált, és a közkatonák/tisztek egyenként és külön-külön is idealizáltak. Minden tökéletesen működik, egy hajszállal sem térve el az alapul vett ideológiától. Bürokrácia nincs, kommunikációs probléma nincs, az utánpótlás folyamatos, és ha valaki nem tudja vagy nem akarja teljesíteni a kötelességeit (és ezt nyíltan bevallja), akkor a fene nem bántja érte, „csak” kirakják a hadseregtől, és a polgárjogait veszíti el. Még a hőmérséklet is éppen megfelelő.
Bikovnál viszont mínusz tizenhét fok van, mivel Belorussziában télen az úgy szokás. Éjszaka meg, elképesztő módon – sötét! Még elképesztőbb, hogy – kapaszkodjatok meg – hajnal előtt nem lehet lőni, mert nem látni, hogy hova kéne. Bonyolult dolog az ilyet felfogni, különösen egyes szereplőknek. Leves és fagyos kenyér az ellátmány, és még örüljön mindenki, hogy az legalább van, mert lőszert, na, azt nem adnak. Lőjél anélkül. A magas rangú tisztek öncélúan hatalmaskodnak, és úgy kezelik a rájuk bízott csapatokat, mint a darálóba adagolandó húsmasszát. A telefont rendszeresen szétlövik. Az utánpótlásba kapott szakasz nem tud oroszul, mert közép-ázsiaiakból áll, ráadásul ki se képezték őket rendesen. A felderítők a téli éjszakában, drótakadályokon át kúszva-mászva, 1 db bicskával keresik a taposóaknát. Aki igazán kitesz magáért, az még a megdicsérést se éri meg, a nevét pedig elfelejtik. Minden halottnak arca van, legalább pár sornyi története, emberek, akik szeretik és féltik. Ja, és ha ennyi nem volna elég, akkor a tetejébe még kiderül, hogy a „másik oldalon” is emberek vannak.
Hogy közben időnként lőnek is, az tiszta megkönnyebbülés. 
Amíg nem találnak el. 

Szóval ez egy olyan háborús regény, hogy igazából nem is csak a háborúról szól. Teljesen igaza van a fülszövegnek. Ez a regény egy társadalomról szól, és a róla festett kép nem éppen rózsás. Ez a regény olyan emberekről szól, akik nemcsak szó szerinti értelemben vett sötétben/ködben botorkálnak, akik egymást is alig, vagy egyáltalán nem értik, akik között a legfontosabb pillanatokban megszakadnak a kapcsolatok, akik közül legfeljebb egy-két ember emelkedhet ki erkölcsileg (míg el nem találják), és jellemzően nem azok, akik támadni tudnak, hanem akik meg tudják és akarják védeni a rájuk bízottakat.

U.i.: Annyira sokatmondó, amikor Volosin azzal önt saját magába lelket, hogy keres magának egy random kiskatonát, és valahányszor szuggerálja magának, hogy menni kéne tovább, annak a kiskatonának ordítja oda, hogy „Utánam!” Mert ha jönnek utána, akkor abból az következik, hogy neki menni kell előre. Nem fordítva.

Ezt 2017. június 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Majdnem, majdnem tíz pont lett, de végül két okból is visszaminősítettem.
Ám méltatlan volna a két okkal kezdeni, kezdem inkább azzal, hogy soha az életben nem olvastam még háborús sci-fit, egyáltalán nem is az én műfajom, ez a könyv mégis szinte letehetetlenül érdekesnek bizonyult. És nemcsak azért, mert amíg olvastam, rajtam kívül álló okokból órákig nem volt netem. 

A Párhuzamos életrajzok olvasása közben nagyon utáltam, hogy Plutarkhosz mennyit áradozik a spártai törvényekről és életformáról – ettől függetlenül tíz pontot kapott tőlem a könyv, mert attól még jó, hogy én nem értek vele egyet. Itt pontosan ugyanaz a helyzet, még Spárta is stimmel. A világon semmi kedvem olyan világban élni, amilyet Heinlein regénye bemutat,* és főleg nem örülök, hogy utópiának kellene néznem valamit, ami leginkább disztópia, na de attól a szöveg jó. Még örülök is neki, hogy ennyire pontosan körülírja azt, amivel vitatkozni akarok, mert csak így fogalmazhatom meg az érveimet én magam is.

Csábító a leírás, szó se róla, nehéz az alakulóban levő elmének kivonni magát a hatása alól, és annyira naivan idealista, hogy minden további nélkül nevezhetném veszélyesnek is. Egy olyan ember szemével látjuk a világot, aki még a legembertelenebb bánásmódot is csak annyira veszi észre, amennyire a saját kis személyes terét veszélyezteti, ellenben fenntartás nélkül elfogad mindent, amit a nála okosabbak mondanak neki, és hát olyat rengeteget talál. Ráadásul annyira részletezően pontos ez a világleírás, hogy az ember szinte maga körül érezheti ezt a tökéletesített Spárta-utópiát,** annak minden apró fogaskerekével együtt. Minden, ami benne van, szigorúan indokolt, és minden, ami nincs benne, annak a hiánya szintén szigorúan indokolt. Emiatt mondom rá azt, hogy realisztikus. Nem azért, mintha megvalósíthatónak tekinteném vagy pláne akarnám tekinteni. Isten őrizz, vicomte molytársnak teljesen igaza van abban, hogy ez a rendszer így nem is tudna működni. Ne is tudjon. Rögtön egy másik bolygóra költöznék előle.

Realisztikusnak látom amiatt is, ahogyan a katonák életét bemutatja. 95% kiképzés, felkészülés, utazás, szervezés, edzés, felszerelés-karbantartás és -javítás, aztán várakozás… várakozás… várakozás… és kb. 5% lövöldözés. El tudom képzelni, hogy van, aki emiatt unalmasnak is tartja a regényt, hiszen ahhoz képest, hogy hadiállapotban játszódik, és úgy általában egy háborúról szól, elenyészően kevés benne a látványos csatajelenet.*** Eegen, a katonák életét is ilyesminek képzelem annak alapján, amit ismerős hivatásos katonáktól tudok. Sok-sok feszültség, akár még unalom is, aztán egyszer csak: bumm. Ebben a regényben szinte megkönnyebbül az ember, hogy végre történik valami. Persze a kockázat az, hogy adott esetben ez az utolsó megkönnyebbülése lehet. Addig unhatja magát, amíg egy rutinbevetésben el nem találja valami.

Az, ahogyan a közkatonák és tisztek lélektanát bemutatja, ugyancsak nagyon érdekelt. Bonyolult helyzetben kell helytállniuk, még a közkatona se engedheti meg magának, hogy ún. „egyszerű elme” legyen. Persze az jócskán egyszerűsíti a helyzetüket, hogy rovarszerű idegen lényeket kell kinyírniuk, nem pedig embertársaikat, de, ahogy már mondtam, ők személyesen alig jelennek meg a könyv lapjain, elsősorban a hadsereg tagjainak egymáshoz való viszonyát figyelhetjük, olykor oldalakon át tartó szellemi összecsapások során. A figurák idealizáltak, számomra mégsem hatnak márványból valónak: élnek, örülnek, szégyenkeznek, lélegeznek (egy darabig), elveszíthetőek, sajnálhatóak.

Valamint külön öröm a magamfajta bölcsésznek, ha egy sci-fi folyamatosan klasszikus irodalmi-történetírói szövegekre (Biblia, Julius Caesar, Titus Livius stb.) hivatkozik, és minden hivatkozás nemcsak hogy helyes, de még helyénvaló is. Tessék csak nézni: 

   Nincsenek veszélyes fegyverek, csak veszélyes harcosok. Mi megpróbálunk belőletek ilyen veszélyes embereket faragni: akik az ellenségre nézve veszélyesek. (…) Ha nem értitek, hogy miről van szó, akkor olvassátok el a „Horatius a hídon”-t (…). (78. oldal)
    Aztán a kis hajók, amelyeket a gyalogosokról neveztek el: a Horatius (…) (310. oldal)

Nem lehet eléggé megbecsülni az olyan sci-fit, amelyben helyükön vannak a klasszikus hivatkozások. 
(Megj.: Xenophón nevű kis hajót is említenek később.)

    A hídon álló Horatiusnak (tudtommal) semmi köze a költőhöz, vagy ha van is, csak nagyon halovány kapocs lehet. Sok-sok nemzedék van közöttük. A hídon állót Horatius Coclesnek hívták, és Livius ír róla. Meg Boronkay Iván, gyerekkoromban őt olvastam. A köztársaság korának mondabeli hőse az etruszk király, Porsenna hadserege ellen védte Rómát. Nem egyszerűen a várost, hanem a köztársaságot, mivel Porsenna a királyságot akarta volna visszahozni Rómába. Ez a védelmezés pedig attól vált olyan nagyszerű teljesítménnyé, hogy jó ideig egyedül csinálta. 
    Úgy történt a dolog, hogy Porsenna serege tábort vert a város közelében, úgy, hogy csak a Tiberis választotta el Rómától. Illetve nem választotta el, mert a Tiberisen cölöphíd ívelt át, ehhez állították oda őrségbe Horatius Coclest. Aki még annak ellenére sem volt hajlandó elhagyni a helyét, hogy körülötte mindenki menekülőre fogta, és az ellenség teljes erővel nyomult a híd felé. Szerencsére Coclesnek nemcsak a bátorsága volt nagy, hanem a hangja is, és sikerült a futók közül többeket megakadályoznia a menekülésben. Az az ötlete támadt, hogy rombolják le a háta mögött a hidat, míg ő egymaga lefoglalja az egész etruszk haderőt, így az ellenség biztosan nem jut át a folyó másik partjára.
    Így is történt. Páran annyira elszégyellték magukat, hogy nem volt képük nem állni oda egy ilyen harcos mellé, a többiek meg gyorsan szétkapták a hidat. Cocles végül elküldte maga mellől az utolsó társakat is, majd a megmaradt pár deszkán megpróbált – persze folyton az ellenséggel szemközt – ő is kijutni a bajból, de akkor összeomlott a híd: Cocles az innenső parton maradt, egymaga. Hogy ne essen fogságba, sebesülten és teljes fegyverzetben a folyóba vetette magát, és amitől tényleg meglepődtem: átjutott. Fogadni mertem volna, hogy nem éli túl, mondabeli hősök az ilyet nem szokták. Mindegy, ő túlélte. 
    …és jó pár évezredre bekerült az irodalom- meg a művészettörténetbe. A fenti kép Tommaso Minardi képe, és innen való.
    …és most veszem észre, hogy míg képet kerestem Horatius Cocleshez, pont olyan weboldalt fogtam ki, amelyik direkt a Csillagközi invázió hivatkozásait magyarázni készült. Tök jó, hogy ilyen is van. :)

És most teszem hozzá a fent említett két okot. Amiért levontam a pontot.
1. Sok mindenre számítottam végkifejletileg, de giccsre speciel nem. Ez az érzelgés sokat elvett az élményből.
2. Közvetlenül a regény befejezése után még mindig nem volt netem, és Vaszil Bikovot kezdtem olvasni. Akinél a magas rangú tisztek oktalanul hatalmaskodnak, az ellenség piszkosul érti a dolgát, a legrosszabb pillanatban el tud fogyni a lőszer, kommunikáció vagy létezik, vagy nem, a kisember meg csak botorkál a fagyos éjszakában, drótakadályokon keresztül, taposóaknát keresve, egy örökkévalóságig várva a hajnalt. És hát ettől a Csillagközi invázió, hogy úgy mondjam… khm… kissé megkopott. 

Köszönöm az ajánlást Tóth Ákosnak! 

* „Idealizált spártai katonaállam a jövőben”, írja értékelésében vicomte molytárs, és ennél pontosabban én se tudnám megfogalmazni.
** Spárta társadalmi berendezkedése (sarkítva) arra épült, hogy senki, aki szabad polgár, nem dolgozik, viszont mindenki, aki dolgozik, meg van fosztva szabadságjogainak legalább egy részétől, és mindkét csoportba kizárólag születés által lehet bekerülni. Heinlein regényvilága leginkább azért tökéletesített Spárta-utópia, mert nem születés, hanem csakis személyes szabad választás által kerülnek az emberek ide vagy oda, senki nem kényszeríti őket (erre, másra igen).
*** NB.: Nekem viszont pont ezért tetszett.

2017. június 11. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Metropolis Media, Bp., 2013. Varga Csaba Béla fordítása

Túl van írva. Nagyon.
Pedig jó könyv volna. Nagyon.
Mire rá nem veszi az embert egy regény nemzetisége. Nem tengenek túl a magyar könyvpiacon a luxemburgi írók. Azért amikor megláttam, hogy mekkora ez a bálna, kicsit megbántam az elhamarkodott döntésemet… de érdekes élmény volt. Helyenként élvezetes is. Csak ne lenne túlírva. Nagyon.

Családtörténet, identitástörténet, három nemzedéknyi közlekedés Európán keresztül, Olaszország és Luxemburg között, oda-vissza. Állampolgárságot se könnyű váltani, hát még hovatartozást. Ha még két világháború is beleszól az ember életébe, akkor pláne. Akkor nem is csak érzelmi a kérdés, hanem erkölcsi is, pl. mikor az ember olasz állampolgárságú, és behívják Mussolini seregébe, azt' próbáljon meg akár engedelmeskedni, akár kibújni. Mikor nála nagyobbak se tudnak eligazodni a háborús Európában. És ha ez nem volna elég, hát ott van a mindenki által ismert jó öreg identitásválság, amit felnőtté válásnak hívnak. Vagy legalábbis kamasszá válásnak.

Az emigráció regénye is ez. Három nemzedék emigrációjáé, együtt és külön-külön. Az Olaszországban született nagyszülők megpróbálnak gyökeret verni egy másik világban, a Luxemburgban született apa megpróbál kezdeni valamit azzal, hogy a családja olasz, de ő Luxemburgot tekinti hazájának, azt pedig, hogy a gyerekek hova tartoznak, még ők maguk se tudják eldönteni. Az egésznek a legnagyobb vesztese az anya, aki pontosan tudja, hova tartozik, de kénytelen egészen másutt élni.

A nyelvek regénye is ez. Azt már netes kvízekből tudtam, hogy létezik olyan, hogy luxemburgi nyelv, de hogy pontosan mit is jelent, azt ez a regény sulykolta belém. Nem éppen felejthető módon. A némettel köszönő viszonyban áll. De nem azért nem tanulják meg egyes szereplők, mert nehéz, hanem mert nem akarnak Luxemburghoz tartozni, és az ott-tartózkodásukat ideiglenesnek tekintik. Aztán persze „ideiglenesen végleges”-sé válik. Persze lehet ott boldogulni németül, franciául is… de fontos marad az olasz, vagyis az Abruzzóban beszélt nyelvjárás… De Luxemburgon belül se mindegy, melyik nyelvjárást beszéli az ember… Amit simán elhiszek, de akkor is túlzás, hogy egy ekkora országban ekkora különbségeket tegyenek… Mintha más nyelvjárást beszélnének Cegléden, mint Szolnokon, és emiatt egyikünk lenézné a másikat… 

Mert lenézni, azt mindig lehet. Akármilyen kicsi egy terület, különbséget lehet tenni benne, és ennek jegyében alá-fölérendeltséget is lehet érvényesíteni benne. Durva. Ha ketten laknak egy szigeten, akkor is nyugodtan megtörténhet ugyanez.

És közben persze a bálnák regénye is ez. Amely emlősállat, de a vízben él, ahová elvileg nem kéne tartoznia, de kifogják és végighurcolják a szárazföldön, ahová már nem tartozik. Ő Mrs. Haroy, és persze jelkép, mint ahogy a többi bálnatörténet is, amelyet a regény idéz, önmagán túlmutató jelentéssel bír a szövegben. Amelyik ettől posztmodern akar lenni.

De szerintem csak túlírt. Idézhet ez akármennyi bálnát, Moby Dicket, Pinokkiót, Jónást, nekem csekély kivételtől eltekintve funkciótlannak tűnt az összes idézet, egyszerűen nem állt össze, hogy mi közük a Portante szövegéhez. Ahogyan funkciótlan volt a több elbeszélő szerepeltetése is, mert számomra egyetlen hangon szólalt meg valamennyi. Különösen úgy nem volt értelme a váltogatásnak, hogy igazából a regény első harmada után egyetlen elbeszélő maradt, a többi egyszerűen elfelejtődött. Pedig ez még emelt volna a regény színvonalán, mert a megmaradó gyerek-nézőpont, hát… enyhén szólva egysíkú. Gyakori ismétlésekkel terhelt, nehézkes én-elbeszélés. Nem tanulságok nélkül való – de a felét ki lehetett volna húzni.

Úgy általában: irtó jó kisregényt lehetett volna írni ebből. Akkor felejthetetlen volna. Így: informatív szenvedés. Bocs.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. június 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8