Ez annyira jó, hogy nem is értem, hogy engedhették annak idején megjelenni. 
…és még az csak, hogy megjelent, de le is fordították! Felteszem, nemcsak magyarra, hanem még jó pár nyelvre a keleti blokkban. Szóval terjesztették! Pedig nem tud nem feltűnni, hogy a bizonyos szovjet hadsereget sok mindennek el lehet mondani a könyv alapján, de hősnek speciel pont nem…

Maga az alaptörténet annyira egyszerű, hogy szinte nincs is. Az elején az a probléma, hogy nem foglaltak el egy magaslatot, közben az a cél, hogy el kell foglalni a magaslatot, a végére meg – ÓRIÁSI SPOILER! – elfoglalják a magaslatot. Mindezt kb. két nap és egy éjszaka alatt. Csehov is büszke lehetne rá.
Mint ahogy arra is, ami közben a fejekben, az emberi kapcsolatokban, a harctéri mini-társadalomban történik.

Mivel közvetlenül a Csillagközi invázió után olvastam, nem tudtam nem párhuzamot vonni a két regény között. Nagyon hasonló egymáshoz a két ábrázolt hadsereg abban, hogy erősen hierarchizáltak, szigorúan és aprólékosan meghatározott rangsorral, és abban is (amire még eddig senki nem mondta, hogy nem realisztikus, de ha mégis tévednék, szóljatok!), hogy a csatáktól eltekintve igen-igen monoton az életük. Állandóan ismétlődő rutinfeladatok, folyamatos készülődés, mindennapos konfliktusok, unalom (!). Mert mindent meg lehet unni, még a harctéri feszültséget is. Szerintem. Ha másért nem, azért, mert a lélek az unalommal védekezik a szorongás ellen.
Ennek megfelelően egyik regényben sem a csatajelenetek töltik ki a legtöbb helyet, ellenkezőleg: azok a percek, órák, napok, amikor a csata csak… közelít. Egyre. Folyamatosan. Hogy az ember a végén már szinte imádkozik, hogy érjen már ide, legyen már vége, robbanjon már az a feszültség. Még ha velem együtt, akkor is.
(Úgyhogy ha valaki a nagyon mozgalmas háborús történeteket szereti, amiben kétoldalanként hajigálják a gránátot, ne itt keresse.)

Amiben eltér a két mű (a háttér-ideológián kívül), az az, hogy Heinlein hadserege idealizált, és a közkatonák/tisztek egyenként és külön-külön is idealizáltak. Minden tökéletesen működik, egy hajszállal sem térve el az alapul vett ideológiától. Bürokrácia nincs, kommunikációs probléma nincs, az utánpótlás folyamatos, és ha valaki nem tudja vagy nem akarja teljesíteni a kötelességeit (és ezt nyíltan bevallja), akkor a fene nem bántja érte, „csak” kirakják a hadseregtől, és a polgárjogait veszíti el. Még a hőmérséklet is éppen megfelelő.
Bikovnál viszont mínusz tizenhét fok van, mivel Belorussziában télen az úgy szokás. Éjszaka meg, elképesztő módon – sötét! Még elképesztőbb, hogy – kapaszkodjatok meg – hajnal előtt nem lehet lőni, mert nem látni, hogy hova kéne. Bonyolult dolog az ilyet felfogni, különösen egyes szereplőknek. Leves és fagyos kenyér az ellátmány, és még örüljön mindenki, hogy az legalább van, mert lőszert, na, azt nem adnak. Lőjél anélkül. A magas rangú tisztek öncélúan hatalmaskodnak, és úgy kezelik a rájuk bízott csapatokat, mint a darálóba adagolandó húsmasszát. A telefont rendszeresen szétlövik. Az utánpótlásba kapott szakasz nem tud oroszul, mert közép-ázsiaiakból áll, ráadásul ki se képezték őket rendesen. A felderítők a téli éjszakában, drótakadályokon át kúszva-mászva, 1 db bicskával keresik a taposóaknát. Aki igazán kitesz magáért, az még a megdicsérést se éri meg, a nevét pedig elfelejtik. Minden halottnak arca van, legalább pár sornyi története, emberek, akik szeretik és féltik. Ja, és ha ennyi nem volna elég, akkor a tetejébe még kiderül, hogy a „másik oldalon” is emberek vannak.
Hogy közben időnként lőnek is, az tiszta megkönnyebbülés. 
Amíg nem találnak el. 

Szóval ez egy olyan háborús regény, hogy igazából nem is csak a háborúról szól. Teljesen igaza van a fülszövegnek. Ez a regény egy társadalomról szól, és a róla festett kép nem éppen rózsás. Ez a regény olyan emberekről szól, akik nemcsak szó szerinti értelemben vett sötétben/ködben botorkálnak, akik egymást is alig, vagy egyáltalán nem értik, akik között a legfontosabb pillanatokban megszakadnak a kapcsolatok, akik közül legfeljebb egy-két ember emelkedhet ki erkölcsileg (míg el nem találják), és jellemzően nem azok, akik támadni tudnak, hanem akik meg tudják és akarják védeni a rájuk bízottakat.

U.i.: Annyira sokatmondó, amikor Volosin azzal önt saját magába lelket, hogy keres magának egy random kiskatonát, és valahányszor szuggerálja magának, hogy menni kéne tovább, annak a kiskatonának ordítja oda, hogy „Utánam!” Mert ha jönnek utána, akkor abból az következik, hogy neki menni kell előre. Nem fordítva.

Ezt 2017. június 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10