Majdnem, majdnem tíz pont lett, de végül két okból is visszaminősítettem.
Ám méltatlan volna a két okkal kezdeni, kezdem inkább azzal, hogy soha az életben nem olvastam még háborús sci-fit, egyáltalán nem is az én műfajom, ez a könyv mégis szinte letehetetlenül érdekesnek bizonyult. És nemcsak azért, mert amíg olvastam, rajtam kívül álló okokból órákig nem volt netem.
A Párhuzamos életrajzok olvasása közben nagyon utáltam, hogy Plutarkhosz mennyit áradozik a spártai törvényekről és életformáról – ettől függetlenül tíz pontot kapott tőlem a könyv, mert attól még jó, hogy én nem értek vele egyet. Itt pontosan ugyanaz a helyzet, még Spárta is stimmel. A világon semmi kedvem olyan világban élni, amilyet Heinlein regénye bemutat,* és főleg nem örülök, hogy utópiának kellene néznem valamit, ami leginkább disztópia, na de attól a szöveg jó. Még örülök is neki, hogy ennyire pontosan körülírja azt, amivel vitatkozni akarok, mert csak így fogalmazhatom meg az érveimet én magam is.
Csábító a leírás, szó se róla, nehéz az alakulóban levő elmének kivonni magát a hatása alól, és annyira naivan idealista, hogy minden további nélkül nevezhetném veszélyesnek is. Egy olyan ember szemével látjuk a világot, aki még a legembertelenebb bánásmódot is csak annyira veszi észre, amennyire a saját kis személyes terét veszélyezteti, ellenben fenntartás nélkül elfogad mindent, amit a nála okosabbak mondanak neki, és hát olyat rengeteget talál. Ráadásul annyira részletezően pontos ez a világleírás, hogy az ember szinte maga körül érezheti ezt a tökéletesített Spárta-utópiát,** annak minden apró fogaskerekével együtt. Minden, ami benne van, szigorúan indokolt, és minden, ami nincs benne, annak a hiánya szintén szigorúan indokolt. Emiatt mondom rá azt, hogy realisztikus. Nem azért, mintha megvalósíthatónak tekinteném vagy pláne akarnám tekinteni. Isten őrizz, vicomte molytársnak teljesen igaza van abban, hogy ez a rendszer így nem is tudna működni. Ne is tudjon. Rögtön egy másik bolygóra költöznék előle.
Realisztikusnak látom amiatt is, ahogyan a katonák életét bemutatja. 95% kiképzés, felkészülés, utazás, szervezés, edzés, felszerelés-karbantartás és -javítás, aztán várakozás… várakozás… várakozás… és kb. 5% lövöldözés. El tudom képzelni, hogy van, aki emiatt unalmasnak is tartja a regényt, hiszen ahhoz képest, hogy hadiállapotban játszódik, és úgy általában egy háborúról szól, elenyészően kevés benne a látványos csatajelenet.*** Eegen, a katonák életét is ilyesminek képzelem annak alapján, amit ismerős hivatásos katonáktól tudok. Sok-sok feszültség, akár még unalom is, aztán egyszer csak: bumm. Ebben a regényben szinte megkönnyebbül az ember, hogy végre történik valami. Persze a kockázat az, hogy adott esetben ez az utolsó megkönnyebbülése lehet. Addig unhatja magát, amíg egy rutinbevetésben el nem találja valami.
Az, ahogyan a közkatonák és tisztek lélektanát bemutatja, ugyancsak nagyon érdekelt. Bonyolult helyzetben kell helytállniuk, még a közkatona se engedheti meg magának, hogy ún. „egyszerű elme” legyen. Persze az jócskán egyszerűsíti a helyzetüket, hogy rovarszerű idegen lényeket kell kinyírniuk, nem pedig embertársaikat, de, ahogy már mondtam, ők személyesen alig jelennek meg a könyv lapjain, elsősorban a hadsereg tagjainak egymáshoz való viszonyát figyelhetjük, olykor oldalakon át tartó szellemi összecsapások során. A figurák idealizáltak, számomra mégsem hatnak márványból valónak: élnek, örülnek, szégyenkeznek, lélegeznek (egy darabig), elveszíthetőek, sajnálhatóak.
Valamint külön öröm a magamfajta bölcsésznek, ha egy sci-fi folyamatosan klasszikus irodalmi-történetírói szövegekre (Biblia, Julius Caesar, Titus Livius stb.) hivatkozik, és minden hivatkozás nemcsak hogy helyes, de még helyénvaló is. Tessék csak nézni:
Nincsenek veszélyes fegyverek, csak veszélyes harcosok. Mi megpróbálunk belőletek ilyen veszélyes embereket faragni: akik az ellenségre nézve veszélyesek. (…) Ha nem értitek, hogy miről van szó, akkor olvassátok el a „Horatius a hídon”-t (…). (78. oldal)
Aztán a kis hajók, amelyeket a gyalogosokról neveztek el: a Horatius (…) (310. oldal)
Nem lehet eléggé megbecsülni az olyan sci-fit, amelyben helyükön vannak a klasszikus hivatkozások.
(Megj.: Xenophón nevű kis hajót is említenek később.)
A hídon álló Horatiusnak (tudtommal) semmi köze a költőhöz, vagy ha van is, csak nagyon halovány kapocs lehet. Sok-sok nemzedék van közöttük. A hídon állót Horatius Coclesnek hívták, és Livius ír róla. Meg Boronkay Iván, gyerekkoromban őt olvastam. A köztársaság korának mondabeli hőse az etruszk király, Porsenna hadserege ellen védte Rómát. Nem egyszerűen a várost, hanem a köztársaságot, mivel Porsenna a királyságot akarta volna visszahozni Rómába. Ez a védelmezés pedig attól vált olyan nagyszerű teljesítménnyé, hogy jó ideig egyedül csinálta.
Úgy történt a dolog, hogy Porsenna serege tábort vert a város közelében, úgy, hogy csak a Tiberis választotta el Rómától. Illetve nem választotta el, mert a Tiberisen cölöphíd ívelt át, ehhez állították oda őrségbe Horatius Coclest. Aki még annak ellenére sem volt hajlandó elhagyni a helyét, hogy körülötte mindenki menekülőre fogta, és az ellenség teljes erővel nyomult a híd felé. Szerencsére Coclesnek nemcsak a bátorsága volt nagy, hanem a hangja is, és sikerült a futók közül többeket megakadályoznia a menekülésben. Az az ötlete támadt, hogy rombolják le a háta mögött a hidat, míg ő egymaga lefoglalja az egész etruszk haderőt, így az ellenség biztosan nem jut át a folyó másik partjára.
Így is történt. Páran annyira elszégyellték magukat, hogy nem volt képük nem állni oda egy ilyen harcos mellé, a többiek meg gyorsan szétkapták a hidat. Cocles végül elküldte maga mellől az utolsó társakat is, majd a megmaradt pár deszkán megpróbált – persze folyton az ellenséggel szemközt – ő is kijutni a bajból, de akkor összeomlott a híd: Cocles az innenső parton maradt, egymaga. Hogy ne essen fogságba, sebesülten és teljes fegyverzetben a folyóba vetette magát, és amitől tényleg meglepődtem: átjutott. Fogadni mertem volna, hogy nem éli túl, mondabeli hősök az ilyet nem szokták. Mindegy, ő túlélte.
…és jó pár évezredre bekerült az irodalom- meg a művészettörténetbe. A fenti kép Tommaso Minardi képe, és innen való.
…és most veszem észre, hogy míg képet kerestem Horatius Cocleshez, pont olyan weboldalt fogtam ki, amelyik direkt a Csillagközi invázió hivatkozásait magyarázni készült. Tök jó, hogy ilyen is van. :)
És most teszem hozzá a fent említett két okot. Amiért levontam a pontot.
1. Sok mindenre számítottam végkifejletileg, de giccsre speciel nem. Ez az érzelgés sokat elvett az élményből.
2. Közvetlenül a regény befejezése után még mindig nem volt netem, és Vaszil Bikovot kezdtem olvasni. Akinél a magas rangú tisztek oktalanul hatalmaskodnak, az ellenség piszkosul érti a dolgát, a legrosszabb pillanatban el tud fogyni a lőszer, kommunikáció vagy létezik, vagy nem, a kisember meg csak botorkál a fagyos éjszakában, drótakadályokon keresztül, taposóaknát keresve, egy örökkévalóságig várva a hajnalt. És hát ettől a Csillagközi invázió, hogy úgy mondjam… khm… kissé megkopott.
Köszönöm az ajánlást Tóth Ákosnak!
* „Idealizált spártai katonaállam a jövőben”, írja értékelésében vicomte molytárs, és ennél pontosabban én se tudnám megfogalmazni.
** Spárta társadalmi berendezkedése (sarkítva) arra épült, hogy senki, aki szabad polgár, nem dolgozik, viszont mindenki, aki dolgozik, meg van fosztva szabadságjogainak legalább egy részétől, és mindkét csoportba kizárólag születés által lehet bekerülni. Heinlein regényvilága leginkább azért tökéletesített Spárta-utópia, mert nem születés, hanem csakis személyes szabad választás által kerülnek az emberek ide vagy oda, senki nem kényszeríti őket (erre, másra igen).
*** NB.: Nekem viszont pont ezért tetszett.
2017. június 11.
Pontszám: 10/9
Kiadási adatok: Metropolis Media, Bp., 2013. Varga Csaba Béla fordítása
