Jóval többet vártam ettől a kötettől, mint amennyit kaptam.
Azért kaptam tőle valamit. De távolról sem eleget.

Röviden úgy foglalhatnám össze, hogy amikor a saját kultúrámtól idegen vonásokat találtam, az tetszett – amikor a sajátomra hasonlító vonásokat, az nem. Nagyon nem. Éppen fordítva várná az ember, mégis így történt.

Az alcímben a „legendák” szó eleinte furcsán csengett (miért nem „mesék”?), aztán megértettem: ezek között sokkal több a mítosz, mint a mese, így aztán el tudom fogadni a vallásos tartalmú „legendák” megjelölést. A mítoszok között akadnak teremtéstörténetek és társadalmi viszonyok magyarázatai, ahogy már a mítoszok működni szoktak. A mesék között akadnak vadak és vidámak, olykor a kettő együtt jelentkezik.

Egy percig se hittem el a fülszövegnek, hogy valami, a sajátomnál „ősibb”, „nyersebb”, egyszerre alsóbb- és felsőbbrendű kultúrával fogok találkozni. Az alapján, amit az utóbbi két évben Afrikáról és afrikai íróktól olvastam, tudtam, hogy semmivel se fogok többet vagy kevesebbet látni, mint amit bármelyik európai népmesében láthatnék. Legfeljebb mást.

Hát nem láttam mást. Ugyanazokat a buktatókat láttam, mint amelyeket az európai népmesék hősei is megtalálnak – és ugyanúgy el is bukott rajtuk a legtöbb afrikai hős.

A mélypont: Nguranguráne mint tisztességes kultúrhérosz elkábítja a szörnyeteget, hogy megölje – eddig jó –, majd semmiféle fegyverrel nem tudja megölni – még mindig jó –, majd jön a hős anyja, megöli a szörnyeteget – nocsak –, majd a hős mindenkit összehív, és bejelenti, hogy ő, egyedül, legyőzte a szörnyeteget… Jól nevelt falusi gyerek vagyok, nem fogom kimondani, hogy erre mit gondoltam magamban.

Némi átgondolás után: No jó, igazságtalanul ítéltem, hiszen igenis volt, ami tetszett: a sírból feltámadt ember meséje (alvilágjárás) meg a csúf kis szellem-fiú mulatságos hőstettei. De a pontozásomat fenntartom.

Ezt 2014. október 4-én írtam. 

Pontszám: 10/7