Hú, ez de nehéz szülés volt…
A Száz év magány az egyik kedvencem, García Márquez stílusa pont az esetem, a könyv maga nagyon szép, az alapötlet is tetszett, az állandó nézőpont-váltogatás is ügyesen van megoldva…
…mégse szerettem ezt a regényt. Pedig akartam.
El se tudtam volna olvasni végig, ha nincsenek a mellékalakok.
Amikor elkészült Szolnokon a Pelikán Bevásárlóközpont, és én először beléptem a kapuján, az volt az első kérdésem, hogy „az a szobor vajon Szent Ferenc akar lenni?” Egy fagyökér-lábú férfiról van szó, akinek felfelé nyújtott kezére madarak ereszkednek alá a plafonról. Mellettem haladó útitársam erre megjegyezte, hogy nem létezik rajtad kívül ember, aki egy plázába belépve elsőként a szobrokat nézi meg.
Vajon olyan ember létezik-e még rajtam kívül, aki egy szenvedélyes szerelmi háromszögről szóló regényben elsősorban azt nézi, mi történik a nagynénivel, a nagybácsival, a munkatárssal, a tanítóképzős távoli rokonnal? Fel-felbukkantak, elmondódott a meséjük, aztán eltűntek, mégis ők hagyták a legmélyebb nyomot. Mint egy hosszú hajóúton a parti fák, amelyeket az ember egy darabig lát, aztán többé nem, de attól még emlékezhet rájuk.
Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.
Ezt 2014. szeptember 3-án írtam.
Pontszám: 10/7
Kiadási adatok: Magvető, Bp., 2010. 422 oldal, Székács Vera fordítása