Angolára is ablakot nyitottam. Megérte. 

Amilyen vékonyka kis kötet ez, olyan élvezetes.

Először is a főszereplő egy albínó fekete (hülyén hangzik, de mit csináljak, aki tud jobbat, szóljon), aki ráadásul antikvárius. Kitett gyerekként kezdte a pályafutását, egy doboznyi könyv tetején. 

Az elbeszélő személyét nem „lövöm le”, legyen elég annyi, hogy a fél életemet végigolvastam, de ilyen furcsa elbeszélőt még sose láttam.

Az egész könyv tele van a volt gyarmati országok szörnyűséges-véres történelmével, mégis ironizál, humorizál, nevet még a saját nyomorúságán is, és megnevetteti az olvasót is.

„Hogyan dolgozzuk fel történelmünket?” című műsorunkat hallják:

Luanda tele van látszólag tiszta fejű emberekkel, akik egyik pillanatról a másikra lehetetlen nyelveken szólalnak meg, minden látható ok nélkül sírni, nevetni vagy átkozódni kezdenek. Olyanok is akadnak, akik egyszerre teszik ezt a hármat. Mások azt hiszik, már meghaltak. Aztán ott vannak azok, akik tényleg meghaltak, csak senkinek sincs hozzá bátorsága, hogy közölje velük. Néhányan meg abban hisznek, hogy tudnak repülni. És aztán ott vannak azok, akik annyira hisznek benne, hogy tényleg tudnak repülni. Tiszta őrültek vására ez a város, ezeken a sittel teli utcákon, a kopott külvárosokban olyan orvosi eseteket is találni, melyeket eddig még föl sem jegyeztek.

Amikor viszont drámainak kell lennie, na, akkor tényleg drámai. Amikor pedig keserűnek, akkor nincs nála keserűbb.

(…) úgy csinált magának karriert külföldön, hogy hazai szörnyűségeket árult európai olvasóknak. A nyomor mindig nagy sikert arat a gazdag országokban.

Meglepő dolgokat lehet tanulni belőle. Például, hogy aki álmodik, az nem feltétlenül hazudik, aki viszont hazudik, az nem feltétlenül árt. Sőt. A szavakat egészen egyedi módokon lehet használni:

Gaspar, a tanára egészen el tudott érzékenyülni bizonyos szavak hallatán. Sorsukra hagyva talált rájuk valahol a nyelv rejtett zugaiban, és megpróbálta megmenteni őket. Kérkedett velük, kitartóan használta őket, amivel egyeseket megdöbbentett, másokat pedig teljesen összezavart. Azt hiszem, végül ő győzött. A diákjai használni kezdték ezeket a szavakat, először csak a vicc kedvéért, aztán meg mint egy saját, titkos argó szókincsét, mint egy törzsi tetoválást, amely megkülönböztette őket a többi fiataltól. Félix biztosított felőle, hogy öreg tanára volt diákjai akkor is képesek felismerni egymást az első néhány szó után, ha előtte még sosem találkoztak.

A nevekért meg öl a sárga irigység, hogy miért nem én találtam ki őket…! 

Ha az ember nem röstell Rejtő Jenőben humort és filozófiát keresni (mert lehet röhögni úgy is, ha gondolkodik közben az ember, és fordítva), akkor bizony nagyon hasonló vonásokat fedezhet fel abban, ahogyan ez a regény és A Néma Revolverek Városa a múltat és a személyiséget kezeli.

Utóirat: akarok egy nevető tigrisgekkót.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2014. szeptember 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10