Az a fajta könyv, amelyikről azt szokás mondani, hogy „semmiről nem szól, de arról nagyon”. 

A végén derült ki, hogy pontosan mi is történt 200 oldalon keresztül, és akkor nagyon meglepődtem, hogy tényleg, úgy elmerültem a regény költőiségében, észre se vettem, hogy cselekménye is van. Isten látja lelkem, nem hiányzott. Annyira szép könyv, úgy bele lehet merülni egy-egy bekezdésbe, szinte zavar, ha történik is valami. 

Azért nem fenékig tejfel, mert nem mindenütt szólít meg. Voltak olyan helyek, ahol úgy éreztem, mintha személyesen hozzám szólna a szöveg, máshol egyszerűen csak mulattam rajta. A legjobban a vége felé a regénybe illesztett fura, szürreális mesék tetszettek, kibírtam volna, ha az egész kötet ezekből áll. De olyan is előfordult (konkrétan a hajóút a regény közepén), hogy egyszerűen idegen maradt tőlem az egész, és itt még a szépségét sem érzékeltem, sőt olykor erőltetettnek éreztem a költői prózát.

Ha jól tudom, ez volt az első mágikus realista regény. A kortárs mágikus realizmus nekem jobban tetszik, de valószínűleg csak azért, mert nem a 60-as években élek. Mindenesetre gyönyörű kirándulás Guatemalába, ajánlom mindenkinek kipróbálni. A Nobel-díjat se akármiért adják oda, még egy guatemalainak sem. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. augusztus 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8