Nagy lelkesen megvettem – Hoffmann neve garancia! –, antikvár példányként, de gyakorlatilag olvasatlan (bár elég büdös) állapotban. Aztán néztem meg az értékeléseket. Hoffmann-regény – irónia nélkül? Jóságos-magasságos, az meg miféle állat?! Úgyhogy érintetlenül (és büdösen) ült a polcomon jó ideig, de végül mégiscsak rávettem magam: mégiscsak romantikus gótikus regény, hát essünk túl rajta (legalább kiszellőzik).*
Tény és való, nemhogy a Murr kandúr, még a Virágcserép és társai is messze elhúznak Az ördög bájitala mellett. (Azokról is írtam blogbejegyzéseket, lábjegyzetben találjátok.**) De azért annyira nem rossz. 

Egy XVIII. század végi rémtörténet, A szerzetes adta az ötletet a regényhez, amelynek egyik szereplője olvassa is Lewis könyvét. Kellőképpen el is szörnyed, mert úgy érzi, ugyanazt éli át, amit A szerzetes alakjai – mintha benne volna a Lewis-könyvben. A kiindulópont valóban nagyon hasonló (az első bűn, amelybe az – itt is kapucinus – szerzetes beleesik, a gőg, ezen keresztül kezd hatni rá a gonoszság), és a történet fordulatai is vissza-visszaköszönnek.

De ismét úrrá lett rajtam a gonosz, s én szívesen hallgattam hangját.
– Belátod-e immár, Medardus – suttogta fülembe –, belátod-e immár, hogy ura vagy a sorsnak, s hogy a véletlen, engedelmeskedvén neked, csak a magad szőtte fonalakat bogozza ügyesen?

De azért az messziről látszik, hogy ez nem egyszerűen egy romantika kori újrafeldolgozás. Az is. Romantika felsőfokon. A legfeketébbik fajtából. Van itt sátáni kísértés, belső vívódás felsőfokon, felszabadult ösztönök és erőszak, titokban tartott rokoni kapcsolatok, vérfertőzések, gyilkosságok – no és persze doppelgänger, nem is egy. Nemcsak a főhős hasonmásai bukkannak fel minden sarkon, hanem a többi szereplő is kap belőlük, igaz (sajnos) jóval kevesebb alkalommal.

Az, amit önmagamnak nevezhetek, a véletlen szeszélyeinek szörnyű játéka lett, idegen alakokra bomlott s feltarthatatlanul hányódott az események tengerén, amely bősz hullámaival egyszerre nekem rontott. Többé nem tudtam ráakadni magamra! […] Az vagyok, akinek látszom, s nem látszom annak, aki vagyok, megoldhatatlan rejtély magamnak is, aki magamtól elválva kettéhasadtam.

Ami pedig Freudot illeti, eddig is tudtam, hogy mennyi mindent tanult a német romantikusoktól, de amiket itt Hoffmann csak úgy odahajigál tudatról meg tudattalanról a maga körmönfont stílusában, az több bármilyen bizonyítéknál. Mert ami a legsötétebb kísértéseket és a leggonoszabb büntetéseket illeti, állandóan ott billeg a szöveg a természetfölötti és a mélylélektani között – lehet, hogy az ördög fenyegeti Medardus lelkét, de az is lehet, hogy ő saját maga. Márpedig amikor Hoffmann így billegteti a szövegeit, abból irtó jó dolgok tudnak kijönni. Olyankor a legbizonytalanabb a szereplők helyzete (azonos önmagával? nem azonos? két különböző létező? vagy mégis egy?), olyankor a legkísértetiesebb a hatás. 

És vésd be fejedbe, Medardus, én, én személyemben maga az esztelenség vagyok, amely mindenütt a nyomodban van s értelmedet támogatja, mert akár hiszed, akár nem, üdvödet egyedül az esztelenségben leled. Értelmed vacak egy jószág, nem áll meg a maga lábán, pipogya gyerekként ide-oda támolyog, az esztelenséggel kell társulnia, az segíti, az mutatja meg neki az utat hazafelé, a bolondokháza felé.

Csak azt sajnálom, hogy pont a leginkább elbizonytalanító motívumokat magyarázta meg a regény vége felé szép racionálisan egy betéttörténettel. 
Azaz miket beszélek – még hogy racionálisan! Az a betéttörténet a legőrültebb az egész regényben. Amíg ilyen magyarázatok léteznek, addig a romantika is élni fog. Ha azt a pár oldalt Hoffmann újabb regényben írja meg, hát lehet, hogy nagyobbat szól, mint a Száz év magány. Vérfertőzés is annyi van benne. Meg követhetetlen családfa. Meg Aureliano… pardon, itten nőnemű, és Aureliának hívják. Mind az összeset. Aki nem Francesco.

Szóval a magyarázatot még megbocsátottam volna… Az irónia szinte teljes hiányát azonban nem. Akad persze egy-két vidám mellékalak – no de attól nem lesznek humorosak, hogy az elbeszélő kétoldalanként közli, mekkorákat nevetnek a mozdulataikon. Bocs, de ennyiből még nem hiszem el. Még Schönfeld/Belcampo figurájáról se, pedig ő aztán mindent megtesz, hogy oldja a hangulatot. Egyetlen jelenetre mondtam azt, hogy itt most tényleg hozza Hoffmann a formáját, de még túl is tesz saját magán: mikor szegény Medardus lázálmában elkezd Bosch-festményeket vizionálni.*** (Kép innen.)

Imádkozni akartam, de tébolyító susogás, suttogás hangzott fel köröttem. Emberek közeledtek, az imént még oly szelíd volt az arcuk, most elrettentő pofává torzult. Emberfejek kúsztak elém szöcskelábakon, amelyek fülükből nőttek, s mind gúnyos nevetésben tört ki. Fura szárnyas alakzatok, emberarcú hollók surrantak el fölöttem. A b.-i karmestert pillantottam meg húgával, aki bőszen keringőzött, míg bátyja zeneszóval kísérte, de úgy, hogy a vonót önnön mellén húzogatta, amely hegedűvé változott. Belcampo rontott rám rút gyíkarccal, s valamilyen undorító szárnyas férgen lovagolva, izzó vasfésűjével szakállamat akarta rendbehozni, de nem sikerült sehogysem.
Mind eszeveszettebb lett a kavargás, mind különösebb, valószínűtlenebb alakok fogtak körül, emberlábon szökdécselő parányi hangya éppúgy akadt közöttük, mint szikrázó szemű, hatalmas lócsontváz, bőre nyereggé cserződött s egy lovag ült rajta messze világító bagolyfejjel. Lyukas fenekű serleg a vértje, behorpadt tölcsér a sisakja.
A pokol minden tréfálkozó kedve felköltözött a földre. Hallom, ahogy nevetek, de ez a nevetés felhasogatja keblemet, égetőbb tőle a fájdalom és erősebben vérzenek sebeim.

Jó könyv ez – de ennyi humorral nem jut be a tízpontosok közé. Főleg a regény első felében elég gyakori vendég volt olvasás közben az unalom.

Pedig különben izgalmas volna. A lélektani vonal (jó sok vívódás, önfelmagasztalás, majd önmarcangolás) rendben van, az énkettőződés és az ebből fakadó véletlenek (meg nem is olyan véletlen indulati átcsapások) rendben vannak, sőt még a női főszereplő is majdnem érdekesre sikerült, ami XIX. századi férfiírótól nagy szó. Ami pedig a nyelvhez való viszonyt illeti, a szavak erejéről olyan posztmodern megállapításokat tesz időnként az elbeszélő, hogy az olvasónak majd' leesik a feje a bólogatástól.**** Nem beszélve a fent már említett Lewis-asszociációkról. Szóval csuda jó könyv lenne ez – ha nem venné olyan piszkosul komolyan saját magát.

* Normál olvasási távolságból már nincs szaga. Vagy csak én nem érzem.

** Murr kandúr életszemlélete, Az arany virágcserép, A homokember, Scuderi kisasszony.

*** A szürrealizmust se a szürrealisták találták ki.

**** A posztmodernt se a posztmodernek találták ki.

Pontszám: 10/8

Ezt 2016. november 2-án írtam.