Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Uganda. Megszokható iszony (Moses Isegawa: Afrikai krónikák)

2020. február 17. - Timár_Krisztina

9856376.jpgMoses Isegawában egy Nobel-díjas veszett el.
Ebben a mondatban az alanyt és az állítmányt is tessék hangsúlyosan érteni. „Nobel-díjas” – és „elveszett”. Jó, hogy nem futballistának ment a derék Isegawa, mert ha a pályán hagy ki sorozatban ekkora helyzeteket, előbb-utóbb agyoncsapják a szurkolói. Szerencséjére az olvasók azért békésebbek.
Pedig nem rossz könyv ez, sőt. Megérdemli a világhírt, és nem bánom, hogy elolvastam. Csak annyira, annyira könnyen lehetne sokkal jobb: szinte fizikailag fájt, ahogy sorra kihagyta a legígéretesebb helyzeteket.
Közben meg úgy a negyvenedik oldal tájékán már mélységesen egyetértettem Otranto molytárs értékelésével: ez a könyv a fentiektől függetlenül bizony túl van írva. Nemcsak a végén.

Életemben nem olvastam semmit, ami ekkora arányban szólt volna arról, ami undorító, ami borzalmas, ami alantas, ami anyagi-testi. (Nem mintha úgy általában automatikusan egyenlőségjelet tennék e közé a négy fogalom közé, de ebben a regényben nagyon is ott volt az egyenlőségjel.) Ennyi testnedvet egy rakáson, illetve inkább fazékban, ha már „nedv”… édes Istenem… Ez odább volt Gargantuánál is, amikor oldalakon keresztül sorolja, hogy mi mindennel törölte már ki életében a fenekét. * Annál is inkább, mert Gargantuában nincs semmi nyomasztó. Ebben a regényben meg van. Bőven. Vérből van a legtöbb, de akad benne könny, nyál, vizelet… inkább nem sorolom, elég volt olvasni is. Itt minden a test szintjén történik, és a türelmes olvasó megtanulja, hogy az iszonyt is meg lehet szokni.
(Azért nem árt szakaszosan olvasni és/vagy bekészíteni mellé valami nagyon szelíd és lírai párhuzamos olvasmányt ellensúlynak.)
Persze erre nyugodtan kérdezheti bárki (velem együtt egyébként), hogy egy kemény diktatúráról és polgárháborúról szóló regény mit nyomjon le az olvasó torkán, tán cukorhabot? Ó, nem – felelném én (is) a saját kérdésemre (is). Hiszen hogy érthetné meg az olvasó másképp, akár csak távolról haloványan is, hogyan lehet életben maradni egy totális diktatúrában/polgárháborúban? Úgy, hogy megszokja az iszonyt, és megpróbálja képességeihez mérten kívülről figyelni. És elveszíti az erkölcsöt. A könyvet kritikusai időnként megróják amoralitásáért. Szerintem pont az van rendjén a regényben. Abszolúte beleillik. Más kérdés, hogy nem szeretném, ha a szomszédomat hasonló hozzáálláson kapnám.
Ebben a regényben mindenki vagy diktátor (a gyermeki öntudat legkisebb jelére guavevesszőhöz nyúló, zsarnoki anyától kezdve, a papi szeminárium minden sarokba benyúlkáló, gondolatok fölött is őrködő tanárán keresztül a törvényhozást, végrehajtást és igazság(?)szolgáltatást egyaránt kezében tartó Idi Aminig**), vagy titkos lázadó, aki kicsiben vagy nagyban kidolgozza a maga gerillaháborúját. A rokonszenvesebb szereplők persze az utóbbiak közül kerülnek ki – bár Isten látja lelküket, nem hemzsegnek a regény lapjain. Vagy négy-ötszáz kisebb-nagyobb szereplőt biztos össze lehetne számolni benne, de egy kezem összes ujja sok lenne a rokonszenvesek felsorolásához. Beleértve a főszereplő-elbeszélőt. Bizony, így van ez, diktatúra meg polgárháború idején. 

Ami nagyon tetszett: 1. a nézőpont-váltogatás, amelynek segítségével a főszereplő leggyűlöltebb ellenségeinek is a fejébe láthattunk néha-néha, és megérthettük, hogy ők is esendő, gyarló, adott esetben szomorú emberek; 2. azok a pillanatok, amikor a főszereplő egy pillanatra kibújt az „én kívülálló és amorális vagyok” feliratú köpenyből, és kiderült, hogy amúgy ő szereti a testvéreit (akiket soha még véletlenül se nevez testvéreinek, mint ahogy a szüleit is csak despotákként vagy a ragadványnevükön emlegeti) vagy a nagynénjét vagy a nagybátyját stb.; 3. amikor apró, titkos egyetértések születtek a szereplők között, kis földalatti kézfogások, „nahát, te is ember vagy”-típusú összekacsintások.

Amit utáltam: a fülszövegnek ne tessenek hinni!!! Aki írta, arról két dolgot tudok elképzelni: a) nagyon el akarta adni a könyvet, b) talán az első húsz oldalt olvasta végig, és utána esetleg lapozgatott benne egy kicsit. A könyvnek semmi köze a Száz év magányhoz azon kívül, hogy a felütésük nagyon hasonló. (A fülszöveg első mondata a regény első mondata is; és csak annak nem jut eszébe róla a Száz év magány első mondata, aki nem olvasta.) A szöveg időről időre hangsúlyozza az események és a környezet mágikusságát, szürrealitását – de a következő mondatra valahogy mindig nyoma vész mind a kettőnek.
Pedig iszonyú jól állna neki! És ebből az egyből látszik, de nagyon, hogy Isegawa nem profi író. A mágikus realista regényeket pont azért hívják realistának, mert rajtuk a mágikusság nem lemosható máz: nem díszíti és fogyaszthatóvá csomagolja, hanem kifejezi a megjelenített világot. Megtanítja az olvasót, hogy az irracionális meg az irreális véletlenül se ugyanaz: az utóbbi üres ábrándkép, az előbbi viszont sajnos lakható, ehető, belélegezhető. A mágikus realizmus, mint egy modern mítosz, általánosíthatóvá tenné az olvasottakat – minden térre, időre érvényessé tenné a megjelenített világot, így hatásosabbá és átélhetőbbé (adott esetben valószínűleg nyomasztóbbá is) válhatna a hatvanas-hetvenes évek Ugandájának ábrázolása. Ó, bárcsak szólt volna erről az írónak valaki! Hiszen olyan helyzeteket ábrázol, amelyekből süt az irracionalitás! Lakat (az elbeszélő anyja) tényleg zseniálisan van megírva ebből a szempontból: az ösztönök elfojtásának magasiskolája, amit ez a kolostorból kidobott apáca végigcsinál – tizenkét gyereket szül meg úgy, hogy szó szerint kizárólag gyermeknemzés céljára „veszi igénybe” a házaséletet –, és közben nem veszi észre, mennyire hagyja önmaga és környezete fölött eluralkodni legmélyebbről jövő ösztönét: az agresszivitását. De van itt, kérem, vérfertőző szerelemtől kezdve holtak exhumálásából élő főhősön keresztül kisbabák százait világra segítő, amúgy meg meddő bábáig az égvilágon minden. Mint a kirakodóvásárban. Ebből tényleg nagyregényt kellett írni.
Akkor meg miért nem jött össze??? Kb. öt oldalanként reménykedtem, hogy most, most talán rájön, hogy ezt nem tudja mágikus realizmus nélkül jól megírni – és nem jött rá. 
Hátha a következő regényében rájön…
Persze aki nem szereti a mágikus realizmust, annak ez pont jól jön. Annak tetszeni fog a regény.

* Rabelais-val amúgy semmi bajom, sőt. Az ő könyvének ismerete nélkül ezt talán ki se bírtam volna.
** Végre megtudtam, ki az!!! Világéletemben csak keresztrejtvényekben láttam a nevét!

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 28-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Ulpius-ház, Bp., 2002. 422 oldal, Törő Krisztina fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr5615476572

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása