Ezt nem merem pontozni. Nem is arra való.

Meg nem is arra, amit én csináltam vele, hogy gyorsított menetben olvastam végig. (De így legalább tényleg visszaadhatom a tulajdonosának holnap.)

Hogy én személy szerint mit éreztem ennek a XV. századi klasszikusnak az olvasása közben, azt most hangsúlyozottan kihagyom az értékelésből. Most csak arról szeretnék írni, ami más, keresztény vagy nem keresztény, hívő vagy nem hívő olvasók számára érdekes lehet. 

Ez a kötet határozottan nem gyors olvasásra való. Nem igazán engedi magát. Azt engedné, hogy mindennap egy kicsit olvasson belőle az ember, és azon jó alaposan elgondolkozzon.

Úgy talán meg is lehetne különböztetni egyik fejezetet a másiktól. Mert ritka mód repetitív szöveg ez. Amit az első könyv elmond, azt ismételgeti a többi három: intelmek és bölcsességek (ilyen sebesség mellett) nyomasztó tömege, gyakorlati útmutatás, időnként közbeszúrt imádságokkal, misztikus himnuszokkal, elmélkedésekkel.

(…) ne felelj azokra a kételyekre, amelyeket a sátán fölvet benned (…).
Gyakran nagyon hasznos az,
hogy Isten szolgájának ilyesmit kell tűrnie.
Mert nem kísérti ő a hitetleneket meg a bűnösöket, azokat már biztosan magáénak ismeri,
a hívő embereket s az imádságos lelkűeket azonban sokféle módon kísérti, zaklatja.

A stílus szándékoltan nagyon egyszerű, nagyon dísztelen, éppen azért, hogy az olvasó ne a „hogyan”-ra figyeljen.
Elsősorban egyházi emberek számára készült (nagyságrendekkel jobb lenne a világ, ha minden egyházi ember életvitelhez készült kézikönyvnek tekintené), de nyugodtan olvashatja bárki más is.*

Amire az intelmek túlnyomó többsége koncentrál, az az alázat és az önfeladás, minden értelemben.

Éppolyan szívesen kell olvasnunk a jámbor és egyszerű könyveket,
mint a magasztosakat és a mélyeket.
Ne a szerző tekintélye számítson előtted,
ne az, hogy művelt vagy műveletlen:
hanem a tiszta igazság szeretete indítson olvasásra.
Ne kutasd, ki mondta ezt vagy azt,
inkább arra figyelj, mit mondott.
Az emberek elmúlnak:
de az Úr igazsága örökre megmarad.
Személyválogatás nélkül
sokféle módon szól hozzánk az Isten.

Az ember semmi, az Isten minden. Szigorú következetességgel ebből a tételből vezet le minden intelmet. A „misztikus” itt nem „elvont”-at jelent (ennél a könyvnél konkrétabbat nehezen lehetne elképzelni), hanem mindazt, amit az Istennel való egyesülés vágya magában foglal.

Az Isten felé vezető út pedig – a szöveg szerint – a befelé, a lélekbe vezető út. Az anyagi világ pusztán jelrendszer, amelynek helyes megfejtése elvezet az igazsághoz. (Helyes értelmezéshez viszont leginkább csak a kegyelem segítheti az embert.**) A könyv abból indul ki, hogy a lélek Istentől való, Istenhez tartozik, és radikálisan különbözik a testtől – tehát minden, amiben az ember egyénisége megnyilvánul, az a test, az az anyag, az a külső, az a bűnös; az az, amitől meg kell szabadulni. A következetességet nem lehet elvitatni tőle, az biztos.
És messziről látszana rajta a középkoriság akkor is, ha nem volna rajta évszám. De azért nyilvánvaló, hogy a mához is szól. 

Minél többet tudsz, minél műveltebb vagy,
annál szigorúbb ítélet vár rád, ha szentebbül nem élsz.
Ne bízd el hát magad ügyességedben vagy tudományodban,
inkább érezd felelősnek magad minden tudásért, amit kaptál.

* Merem állítani, hogy egy-két részlet kivételével minden további nélkül elfogadható lehet nemcsak katolikusok, hanem protestánsok számára is a könyv, sőt még tovább is mennék: minden Istenkereső embernek.
** Mondom, hogy protestánsok is bizalommal fordulhatnak hozzá. 

Ezt 2014. december 26-án írtam. 

Nem mostanában olvastam ezt a kötetet, sőt elég régen, és érdemben az újraolvasás után fogok tudni nyilatkozni. De oly kevesen vették eddig kézbe, hogy úgy érzem, muszáj egy kis reklámot csinálnom neki.

Szóval akinek esetleg nem tetszett gyerekkorában az aktuálisan feladott Jókai-kötelező, mert hosszadalmas/sok benne a leírás/csak fekete-fehér szereplőket ábrázol/túl romantikus/túl heroikus/túl szenvedélyes (kívánt rész aláhúzandó), az nyugodtan fogja a kezébe ezt a novelláskötetet, és ha ettől a tizennégy novellától (amely összesen alig tesz ki többet százötven oldalnál) se változik a véleménye, hát akkor semmitől.

Akinek pedig a fentiek nagyon is tetszettek, az meg azért olvassa el a kötetet, hogy egy másfajta Jókait is megismerjen belőle. Érdemes.

Ezeket az írásokat igen-igen értő kézzel válogatták össze úgy, hogy a XIX. század végének legjobb termése kerüljön bele. A modern Jókai – mert van olyan. Aki biztos kézzel használja valamennyi romantikus sablonját – de minden írásba belekerül valami váratlan, apró csavar, amitől hőköl egyet az olvasó. Van itt minden: pamutgombolyaggal elkövetett gyilkosság, művészi színvonalon űzött átverés, még egy kukkolási jelenet is (komolyan!). A végén pedig mindig úgy csattan az a csattanó, ahogy kell.

Érdemes olvasni.

Ezt 2014. december 16-án írtam. 

Pontszám: 10/10

„(…) egy olyan történetet, amelynek épkézláb, logikus befejezése azt a teremtményt is kielégíti, akit az értelem vezérel. De kell lenni még benne valami plusznak, valami megmagyarázhatatlannak, mélységes meggyőződésem bizonyítékaként, hogy nem mindent vagyunk képesek megérteni abból, ami szemünk elé tárul. A világ érthetetlen, akár a gótikus regény.”

A regény elbeszélője éppen két XVIII. századi regényíróról magyaráz, de közben már ő maga nyakig benne van abban a XX. század végi Prágában játszódó történetben, amelyet a legjobban szeretne olvasni. Megtörténik vele az, amit mindenki szeretett volna megélni már: álmai történetét éli át. Csakhogy ez nem A Végtelen Történet ám.

K. (hogy a francba hívhatnák máshogy, mikor cseh és szorong?) történetének van egy logikus befejezése, plusz kerül bele egy rakás megválaszolatlan kérdés, és ebből következően jó sok gyomorgörcs és félelem. Ha pisztolyt szegeznek a fejemnek, akkor se mindig tudtam volna megmondani, hogy tetszik vagy nem. Időnként igen, időnként nem, időnként mind a kettő. Így a végére érve mégis inkább igen (lásd a kilenc pontot). Azt adja, amit az alcím ígér: gótikus regényt Prágából. A XVIII. századi gótikus regények összes sablonját, piszok ügyesen beillesztve egy nagyon sajátosan XX. század végi problémakörbe. Na jó, egy kicsit Kafka is besegít neki. 

A múltat láttam: a kőcsipkézet különös, csodás képekre szabdalta az üveget, a támpillérek az oszlopokon felkúszva magasan a fejem fölött bolthajtásokká fonódtak össze, amelyek engedelmes, s mégis örömteli meghajlásban görnyedeztek, lelkiismeretesen tartva a mennyezetet és a szentély kupoláját. A középkor emberének alázata volt beléjük vésve, a papé, a katonáé, a kézművesé – és a székesegyházak építőjéé. Fölemeltem a távcsövemet, és rézsút felfelé szegeztem. Egy csapásra gyermekkaleidoszkóppá változott, össze kellett hunyorítanom a szemem a vakító ragyogásban, a fénycsillámok és szivárványszínek özönében, amelyek a magas ablakokon, a templomfalakon kívül csak fehér nappali fény varázslatos kirakójátékán szikráztak. 

(...)

Tekintetem ekkor a nyugati bejárat fölötti rozetta hálójában akadt meg, és kővé dermedtem rémületemben. A kezdet kezdetét láttam, a világ teremtését. Feje tetejére állított teremtés volt ez. És akkor megértettem, hogy ez a tótágast álló kép többet mond az emberről, mint a világ összes könyve.

Aki szereti a történelmi krimit, az hozzá ne nyúljon ehhez a regényhez, mert ez nem az. A krimi-szál ott van a tisztesség kedvéért, de nemcsak hogy kiszámítható, még idegesítő is. Még egy ilyen béna nyomozót nem látott a krimiirodalom.* Imádnák viszont Kafka, sőt szerintem Lovecraft meg úgy általában a horror metaphysicae szerelmesei, úgyszintén a kemény krimi (illetve a noir) rajongói.** Az előbbitől örökli a rémálomszerűséget, a szélsőségesen össze nem illő elemek lidércnyomásos egyvelegét, ahol még egy szoborfejre illesztett sárga virágkoszorú se ártalmatlan holmi. Az utóbbitól a felfordult és kaotikus, labirintusszerű város képét, füsttel, korommal, köddel tele, ahol valami mindig éppen pusztulóban van. Bizony, ez (is) Prága, és éppen ez a regényben a legszomorúbb: hogy egy olyan város szétesésének tanúi vagyunk, amelyet minimum turistaként jó sokan bejártunk és csodáltunk már. (Én is voltam, és nagyon szerettem.)

Mint Simeon az oszlopon, csendben és mozdulatlanul üldögéltem az ablaknál, és nézelődtem. A nap nagy részében kihalt volt a környék; körös-körül ezernyi emberi hajlék, ám életnek semmi nyoma. A betonfalak csöndje szokatlan volt, csak itt tudtam igazán összpontosítani. Egyvalami hallatszott a betonelemek közül: a vasmerevítők nyiszorgása, amikor a forró nyár után hirtelen hűvösre fordult az idő. Többé senki sem születik itt, gondoltam, és a hideg futkosott a hátamon. Ezen a világon, ebben a társadalomban, ebben a városban már nem. Aki még él, lassan sírba hanyatlik, és új élet nem támad.

 

Meg a legnyugtalanítóbb. Nem sok olyan könyvet tudnék hirtelen előszámolni, ahol az ember egyre inkább a gyilkosnak szurkol, nem a detektívnek… és nem azért, mintha a gyilkos olyan rokonszenves lenne, hanem a nézetek rokonszenvesek, amelyeket követ… és azért azt ne má'...

A gond szerintem ott van, hogy én világéletemben gyűlöltem majd' az összes XVIII. századi rémtörténetet. A Udolpho rejtélyeitől rosszul voltam, Az otrantói kastélyt végigröhögtem (kínomban), Az olasz azon kevés könyv közé tartozik, amelyeket képtelen voltam végigolvasni… Ehhez képest amit Urban kihoz a műfajból, az a csúcsok csúcsa, ha még én is odaadom neki a kilenc pontot. 

* Bár szerény véleményem szerint éppoly pontosan tudja ő is, mint az olvasó, hogy ki a gyilkos, csak nem vallja be magának/lenyomja a tudata alá/tulajdonképpen igazat ad neki – kívánt rész aláhúzandó.
** Igaz ugyan, hogy Chandler műveinek megoldását nemhogy a regény felénél nem lehet sejteni – még akkor se feltétlenül értem, mikor Marlowe már elmagyarázta…

Ezt 2014. december 21-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége. Illetve angolul az első olvasás.

Drága romantikus Bradbury, hogy meg tudja érinteni az ember lelkét, hogy az ujja köré tudja csavarni az olvasóját, még a legcsúnyább hibáit is elnézi neki. Mert vannak hibái, de hát volna szívem egy pontnál többet levonni értük?

Amikor megszólítja és kézen fogja azt a tinédzsert, aki Vörösmartyt meg Arany Jánost szavalt magában a kukoricaföldön címerezés közben, hogy jobban teljen az idő? Azt, aki bekezdéseket tudott fölmondani folyamatosan Az ellopott futárból? Azt, aki még a Bradburyvel való megismerkedése előtt elképzelte, mi történne, ha egymaga maradna meg a világon, és minden elpusztulna körülötte, miféle történeteket vinne magával és hogyan? A módszert Bradbury elegánsan kihagyta a regényből. Nehezményezem.

Megszólítja és kézen fogja most is. Úgyhogy továbbra is szeretem a beszédes nevű Montagot, akivel, akár a hétfővel, véget ér valami régi, és kezdődik valami új, félve figyelem a beteljesült jóslatokat, sajnálom azokat, akik csak zajban tudnak élni, és néha szorongva nézek a könyvtáramra, arra gondolva, hogy meg kéne tanulni legalább egy-két kötetet.

Azért persze most már mást is figyelek. Például a stílust. Valahogy soha nem mutatkozott még meg teljes szépségében, érzékletességében, költői erejében. Biztosan a fordítás is lelkiismeretes munka, de örülök, hogy angolul olvastam újra. Figyelem a szimbólumok erejét, ahogy már kezdettől fogva sugalmazzák a végkifejletet, például a Beatty kapitányhoz kapcsolódó főnix-figura. A szalamandrát, amely pár száz éve a tűz állatának számít, ezért nevezik el róla a tűzőrség kocsiját. Nem számolva azzal, hogy a szalamandra nem éget, nem pusztít, hanem él a tűzben. Mégis jó helyen van az a regényben ott, ahol van: a regényvilág legnagyobb önellentmondására mutat rá. A legutóbbi Fahrenheit-olvasásom óta olvastam Jungot és jungiánusokat, Paracelsust, Picatrixot, szóval most már azt is észreveszem, hogy a Szalamandra legfontosabb utasát, Montagot se pusztán a foglalkozása köti a tűzhöz, hanem a hirtelen fellobbanásokra, ellenőrizhetetlen kitörésekre hajlamos, adott esetben erőszakos, ön- és közveszélyes természete is, amelyet roppant munkával próbál hamu alá fojtani a társadalom. De arra is figyelek, hogy mit talál a főszereplő a természetben – mondom, hogy drága édes romantikus lélek ez a Bradbury, Thoreau-nak repesne a szíve tőle.* 

Vagy tessék nézni a bűbájos pillanatot, amikor Beatty kapitány bibliai idézettel próbál érvelni a könyvek ellen, mindenki füle hallatára: 

„You know the law,” said Beatty. „Where's your common sense? None of these books agree with each other. You've been locked up here for years with a regular damned Tower of Babel. Snap out of it! The people in those books never lived. Come on now!”
She shook her head.

Meg észreveszem azt is, mit szúrt el a bácsi. Én galád. Mi az, amit fölöslegesen pakolt bele.** Mi az, amivel komolyan mellélőtt a célnak.*** Az utóbbiból az utószó szerint ő is megsejtett valamit utóbb, és igazat adott Truffaut-nak, amikor az a filmben „kijavította” az egyik hibát. 

Meg érdekel a jubileumi kiadáshoz készült elő- és utószó. Bár a regények keletkezéstörténete többnyire hidegen hagy, most megfogott az a bátorság, amely ennek a megírásához és kiadásához kellett. Az a bizonyos demokrácia, amely az ötvenes években, ha messze is állt a kelet-európai színvonaltól, azért csöppet sem működött olyan gyönyörűen, annyi szabadságot biztosítva, ahogy szeretjük elképzelni. Eddig sose gondoltam bele abba, hogy nemcsak a fogyasztói társadalom, hanem McCarthy is ott volt a háttérben, és még az elnöknek is bátorságra volt szüksége, hogy kiálljon ellene.

Végül a kiadványról: Elektronikus könyvet olvastam, három és fél dollárért árulta a Kobo. Volt is olvasás közben néminemű kísérteties élményem.**** Megfordult persze a fejemben a szokásos ellenvetés, amit hallani szoktam: valódi könyv-e az ilyen? Hisz nincs se szaga, se tapintása, se semmije, amit éppen ebben a regényben úgy szeretnek, amit éppen ez a regény indokolttá tenne. Éppen ennek a regénynek az esetében nem is szabadna elektronikus kiadáshoz fordulni, mondhatná… nos, szóval valaki. És tévedne, jó nagyot. Mert éppen ez a regény éppen arról szól, hogy tökmindegy, hol az a betű, kőben, égetett agyagban, préselt nádroston, birkabőrön, papíron, képernyőn, franc tudja, min. Ez mind nem számít. A fejed számít, ahol megőrzöd. Az meg pár ezer éve tök ugyanúgy néz ki. Legalábbis belülről. Nahát.

* Repesne és rászólna, hogy ennyire nem kell túltolni, ez már súrolja a hamis nosztalgia határát, amit Bradbury csinál. Tipikus „városi ember csodálata”, nem biztos, hogy minden eleme helyénvaló.

SPOILER ** A kisebbségek érzékenységének elítélésére semmi szükség nem volt. Azon kívül, hogy igazságtalan, szükségtelen is, sőt ellent is mond a többi indoknak. Bőven elég a könyvégetés megindoklására az, hogy mindenkinek egyformának kell lennie. Az pont elég ijesztő is. Ha mindenki egyforma, akkor nincs is kisebbség, akkor minek belekeverni őket? Mert Beatty azt állítja, hogy a boldogsághoz mindenkinek egyformának kell lennie. Tehát nem állíthatja ugyanakkor azt is, hogy vigyázni kell, nehogy a könyvek megsértsék egyik vagy másik csoportnak az érzékenységét. Inkább azért (is) kellene küzdenie, hogy ne is legyenek különböző csoportok. Ne akarjanak különbözni egymástól az emberek. Semmilyen értelemben. Részéről így lenne logikus. Meg éppen elég disztópisztikus. NB: Ezt Truffaut se javította ki, sőt rá is játszott a filmben. 

SPOILER *** Nem lesz se jobb, se rosszabb a könyv attól, hogy azt a kettő darab rokonszenves női szereplőt a felénél kinyírják, a többiek meg egytől egyig buták, korlátoltak, legfeljebb tudat alatt lázadnak. Csak az én gyomrom émelyedik fel egy kicsit. Lányoknak ebben a könyvben nem létezik megváltás. Sem átalakulás. Clarisse kezdettől fogva olyan, amilyen. Ja, és önálló gondolata nem nagyon van, pusztán a nagybátyja visszhangja meg Montag tükörképe. Nem lesz se jobb, se rosszabb a könyv attól sem, hogy csupa egyetemet végzett ember képviseli a könyveket ÉS a jót – egyéniségük nincs is, mondjuk, arra kielégítő magyarázatot is ad a könyv, hogy miért nincs –, csak az én szám íze lesz egy kicsit keserű. Mert eszembe jut a paraszt dédapám, aki a hat elemijével Voltaire-t olvasott a méhesben. Neki se jutna a megváltásból. 

**** Az érzés, amikor a vasútállomáson csatlakozásra várva olvasod Bradburyt, és először csak füstszag lepi el a peront (forrás azonosíthatatlan, az állomás és a peron között szerelvény áll), majd pár perccel később már esküdni mernél, hogy valami kőolajszármazékot is érzel… 
Ismerősöktől javaslatokat kértem, hogy mit merhetek ezentúl magammal vinni a vonatra olvasni… Valami abszolút veszélytelent. Van olyan egyáltalán?
A következő javaslatokat kaptam: gasztroregény, szakácskönyv, komposztálási kézikönyv, Szutyejev. :D

Ezt 2018. október 15-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Nem vagyok hajlandó pontozni, nem igaz, hogy tetszett, de az ilyesmi nem is arra való, hogy tetsszen. Ez pont akkor tökéletes, ha nem tetszik. Maximum annak örülök, de piszkosul, hogy vége.

Meg annak, hogy nem magamtól fogtam a kezembe, hanem egy diákomnak kell segítenem vele kapcsolatban, és ő viszont magától választotta ki elolvasni. Ezt nagyon, nagyon értékelem.

Nagyon sokat tudnék beszélni róla, de vagy csupa közhelyet, vagy csupa személyes dolgot, itt meg egyiket se akarok, eltekintve attól, amit máris megosztottam itt föntebb. De annak se a személyes vonzata a fontos.

Mondhatnám, hogy szegény Winston a lázadásával meg a Stockholm-szinrómájával. Vagy azt, hogy Julia nem felszínes, ahogy egy másik értékelő írta – Julia fiatal. Az ő korában én se értettem a regény filozófiáját. Most értem. Pedig még nem is vagyok annyi idős, mint Winston.

Mondhatnám mindezt, sőt folytathatnám, de nem teszem. Csakis azért csináltam ezt is, hogy mutassam: én kívül rekedtem a regényvilágon, hiszen ezt a bekezdést csak kívülállóként lehet elmondani, különben nincs értelme.

Három dolog ad lehetőséget bármiféle kívülállásra.
1. Hogy ez a szöveg egyáltalán meg van írva, méghozzá rendes angol nyelven.
SPOILER 2. Hogy a függelék múlt időben szól. Vajon mikor kellett (majd :)), hogy íródjon? SPOILER VÉGE
3. Hogy most azonnal hozzáfogok Tolsztojt olvasni.

Ezt 2018. január 9-én írtam. 

2015. február 9.

Találtam egyszer egy régi játékkönyvben egy kitalálós játékot. Irodalmi művekre kellett asszociálni, „mi lenne, ha…” kérdéseket befejezni, és válaszolni rájuk.

Akkor most játsszunk.

Mi lenne, ha szín lenne? – Hússzínű, tüdőszínű, pasztellrózsaszín, egymásba mosódva.

Mi lenne, ha fényforrás lenne? – Szétfolyó viaszgyertya.

Mi lenne, ha épület lenne? – Huzatos folyosók, apró szobák egymástól elválasztva, az ablakokon libegő fehér függöny.

Mi lenne, ha hangszer lenne? – Lehangolódott zongora.

Az nem is igaz, hogy Csehovnál nem történik semmi. 

Történik, csak nem a színpadon, hanem a szereplők tudatában. Úgy vagdalkoznak, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Mert hát persze az tudja a legjobban megsérteni az embert, akit a legjobban szeret, ebben a darabban pedig aztán bőven van szerelem.

Medvegyenko szerelmes Másába, Mása Trepljovba, Trepljov Nyinába, Nyina Trigorinba… de Mását nem érdekli Medvegyenko szerelme (állandóan hangoztatja, mennyire sajnálja, de látszatja, az nincs), Trepljovot nem érdekli Mása, Nyinát nem érdekli Trepljov, Trigorint… egy darabig érdekli Nyina, de csak egészen kicsi ideig, hiszen mindene van neki, csak szilárd akarata nincs. Arkagyina meg nem szerelmes Trigorinba – Arkagyina a saját fiatalságába szerelmes, és mivel negyvenkét éves, ehhez kell neki egy nála jóval fiatalabb szerető. Azért is beszél annyit az ifjúságáról, mert nagyon fél az öregedéstől, attól, hogy egyszer csak nem lesz rá szükség. Trepljov a legidegesítőbb, mert ő a leginkább gyerekes. Az elején, amikor az anyja kicsúfolja a színdarabját, öt perc alatt leállítja az egészet („ha az anyukámnak nem tetszik, akkor én nem is játszom veletek!”). Nyina meg butuska libuska, de legalább megpróbál kilépni a kicsi pocsolyájából, és a maga módján sikerül is neki, még ha többet képzel is magáról, mint amennyit tud.

És mindenki percenként üti-vágja-sérti a másikat úgy, hogy észre se veszi. Ha mégis észreveszi, akkor jól kisajnálkozza magát, aztán kezdi elölről. Nevetséges volna, ha olyan keserű nem lenne. Párbeszéd nincs is, minden szereplő csak saját magával foglalkozik, egyre csak ugyanazokat a mondatokat ismételgetik, és azt hiszik, ha sokszor kimondják, attól igaz lesz. Az élet szétfolyik, és a halál csak annyi, mint egy szétpukkadt gyógyszeres üveg.

Nem szeretem Csehovot, sose szerettem, de nagyon is értem, miért lett belőle klasszikus.

2018. február 26.

Hm. Érdekes, most jobban tetszett, mint legutóbb, de a pontozáson nem változtatok. SPOILER Lehet, hogy Nyina nem is olyan buta, csak az elején naiv, a végére viszont megérik szépen. Az, hogy Trepljov csupa rosszat mond róla az utolsó felvonás elején, elfogultságból is eredhet. És nemcsak Trepljov gyerekes, hanem Arkagyina is. Nagyon. Most felháborított, ahogy a fiával viselkedik. Tudja, mivel bántja meg a legjobban, és direkt megcsinálja, aztán megsértődik, ha tényleg sikerül megbántania. SPOILER VÉGE

Távolba bámuló, merengő, örökösen mellébeszélő emberek, jéghideg könyörtelenséggel.

Pontszám: 10/8

Tessék, gyerekek, olvassátok, mit írt nektek a Tolsztoj bácsi. Igen szépet. Igen sokat. Apróbbat-nagyobbat. Arra való meséket, hogy Koljuska meg Nasztyenka megtanuljanak olvasni, és közben megértsék, hogyan működik a világ.

Hogy a holló vízbe fojtja a fiait, akik nem mondanak neki igazat. Bizony. Azt is megtudhatja Koljuska meg Nasztyenka, hogy hogy verik agyon a kóbor kutyákat bunkósbottal a közmunkára kiengedett rabok. Bizony. Meg persze azt is megtudják belőle, hogy a szegény ember boldogabb, mint a gazdag, és úgy általában az orosz paraszt a legjobb, legerősebb, legrátermettebb ember a világon.

Mindezt pedig egyszerű szavakkal, értelmesen, „ülök a kályha mellett és mesélek”-stílusban adja nekik elő a Tolsztoj bácsi.

Akadnak köztük persze egészen hétköznapi elbeszélések és leírások is, nemkülönben mulatságos történetek, amelyeken Koljuska és Nasztyenka jókat nevethet. Sőt, még az is benne van, hogy a legrútabb gonoszság és a legmagasztosabb szentség nem a pokolban és a mennyben található, hanem itt, a földön, mikörülöttünk, olyan emberek között, amilyenek mi vagyunk. Illetve nem mi, hanem Koljuska meg Nasztyenka, de az most mindegy.

Aki pedig közületek a 90-es évek előtt volt gyerek, annak támad majd olvasás közben igen sokszor oly kísérteties érzése, mintha ezt már olvasta volna valahol. Mert az úgy volt, hogy nem létezett a 90-es évek előtt mesegyűjtemény Tolsztoj bácsi egy-két írása nélkül,* csak akkor még a neve semmit nem mondott a mai felnőtt olvasónak, ezért nem jegyezte meg.

Így a mai felnőtt olvasó visszanyomozta a gyerekkorába a drágakövet találó paraszt meséjét, az örökmozgót feltalálni akaró paraszt meséjét, a gombaszedő kislány meséjét, akit majdnem elütött a vonat, meg a Filipok meséjét (jaj, de édes!), meg az okos kutya meséjét, aki megveszett, de nem akarta bántani a gazdáját, ezért elvonult egyedül meghalni. 

Megállapította tehát a mai felnőtt olvasó, hogy tulajdonképpen erősen traumatizált gyerekkort kellett volna végigcsinálnia, ennek ellenére éppen úgy nem lett fene baja se Tolsztoj bácsi meséitől, mint Koljuskának meg Nasztyenkának.

Jó olvasást, gyerekek!

* És tuti, hogy belenyomták az összes általános iskolai olvasókönyvbe is…

Ezt 2014. december 30-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Meglepő, hogy milyen kevésre emlékszem – a második olvasásból, pedig azt huszonévesen követtem el. És viszont: milyen sokra az elsőből, pedig akkor még gimnazista voltam, és nagyon untam. Az Anna-szálat. Bocsásson meg a világ. Én biza azok táborát erősítem, akiket Levin érdekelt, Levin érdekel, Levin érdekelni fog…*
Hát… idáig tartott, míg megértem arra, hogy méltányolni tudjam Anna történetét is. De most már aztán igazán.

Úgyhogy én most nem fogom ide leírni azt, amit oly sok más értékelő, hogy mennyire sajnálják Annát (és/vagy az életében részt vevő egyik és/vagy másik férfit), és mennyire felháborító, hogy aki semmi mást nem akar, csak békében élni, hazugság és csalás nélkül, annak ilyen sors jut, míg aki titokban műveli ugyanazt, amit Anna,** annak a világon semmi baja sem esik, sőt akár fel is emelheti a világ. Ez legyen evidens.
Arra azért hadd figyelmeztessem a volt és leendő olvasókat, hogy ne sértődjenek/rémüljenek meg, ha a regény címszereplőjéről különösen kezdetben túl keveset találnának olvasni. Először is az, hogy egy regény arról fog szólni, amit a címe ígér, egyáltalán nem magától értetődő (ld.: A három testőr). Másodszor… olyan biztosak vagytok ti abban, hogy a mellékszálak és a mellék-mellékszálak nem arról szólnak? Érdemes keresni a kapcsolódási pontokat és a párhuzamokat, különösen ami a házasságokat, házasságtöréseket és az azokra adott személyes (no meg társadalmi) reakciókat illeti. Én most jó sokat találtam, igaz, harmadszorra már könnyű, meg hát kerestem is.
Ha pedig valakinek a társadalomról, gazdaságról, vallásról folytatott hosszadalmas-elmélkedős párbeszédek ellen volna kifogása, és nincs meg benne az a képesség, hogy ezekben egyszerűen Tolsztoj stílusát élvezze (mert tudom, hogy vannak ilyen emberek, és én komolyan tisztelem őket), akkor vigasztalódjon: semmit nem veszít, ha ezek közben gyorsolvasásra kapcsol. Amikor láttam, hogy ezek alatt a beszélgetések alatt Levin (is) elveszti a fonalat, unja magát, dühös lesz, vagy csak hagyja magát sodortatni az árral, hát akkor tiszta lelkiismerettel csináltam én is ugyanazt.

Amúgy ahhoz is érnem kellett, hogy észrevegyem: ezek a bizonyos párbeszédek nagyon-nagyon gyakran a városi-hivatali élethez kapcsolódnak. Van a regénynek egy kimondott-kimondatlan, de borzasztó erősen jelenlevő alapellentétpárja: a nagyvárosi és a falusi élet ellentéte. És a regény úgy van megírva, hogy a nagyvároshoz kapcsolódjon mindaz, ami illúzió – a faluhoz mindaz, ami valóság (már legalábbis a regény világában az).
Ahogy közeledünk a nagyvároshoz, egyre több a képmutatás, a hazugság, az önáltatás, az üres beszéd – a névleges állások, amelyekben nem kell munkát végezni (minél hosszabb nevű az állás, annál kevésbé), vagy a logikus és következetes gondolatmenetek, amelyeknek vagy semmi közük ahhoz, amiről szólnak, vagy senkit nem érdekelnek. Ebben a világban játszódik az Anna-szál, és a magányosságok történetévé válik, ahol még véletlenül se érti meg egyik ember a másikat, akkor se, ha húsz éve ismeri. És ha valaki ebben a világban nem akar csalni, hanem igazságot akar, az ezekkel az illúziókkal, ezzel a világgal direkt szembemegy… ami bizonyos erkölcsi szint fölött elkerülhetetlen… és hát az ilyet hívják, sajnos, tragikus vétségnek, amely éppoly katasztrofális, mint amilyen tiszteletre méltó.
Ahogy közeledünk a faluhoz meg a bizonyos orosz néphez, úgy közeledünk ahhoz is, amit a regény igaznak tekint – és borzasztó rokonszenves dolgokat tekint igaznak, nehéz elfogulatlanul tekinteni rá: a cselekvő jóságot, az őszinteséget, az önmagát sem értő, de attól még senkinek (önmagának sem!) ártó életet, a mellérendeltséget, ahol nincs szükség hierarchiára, a belső és külső békét. Ebben a világban, ahol senkinek nincs szüksége illúziókra, a lehető legmélyebben tudják megélni a születést, és megélni a halált is.***
Ennek a világnak a lakói nem magányosok: amikor egymásra találnak, onnantól kezdve, ha folyamatos konfliktusok árán is, de egymás megértésére törekednek, és sikerrel is járnak. Jaj, de szép.
És minden elismerésem Tolsztojé, hogy ezt az ideálvilágot oly kevéssé idillikusra tudta megírni, földdel, sárral, izzadságszaggal, trágyaszaggal, káromkodással teli, hogy az ember még el is hiszi neki. Legalábbis addig, amíg be nem csukja a könyvet. De hátha utána is. 

* Én kérek elnézést.
** Értsd: úgy csinál, mintha titok lenne, miközben ő is tudja, hogy mindenki tudja, és mindenki tudja, hogy ő is tudja, hogy mindenki tudja, de azért mindenki úgy csinál, mintha titok lenne.
*** SPOILER Annak ellenére, hogy Nyikolaj ápolása valami iszonyú megterhelést jelent mindenkire nézve, és a végén már az ápolói is a halálát kívánják, hiszen tíz napig haldoklik folyamatosan, és mindenkiből kiszívja az energiát. Annak ellenére – vagy éppen azért. Így semmi eszményi-éteri nem marad belőle az égvilágon; és abból, amit végigcsinál, a lehető legtöbbet adja át a környezetének. Ugyanilyen hosszan elhúzódik Kitty szülése – no, azért az nem tíz nap, „csak” huszonkét óra, de annyi is több, mint elég –, és ugyanilyen szörnyű megterhelést jelent nemcsak neki, hanem a férjének is. Ez a kettő, ami lényeges, és csak ez a lényeges. SPOILER VÉGE

10/10

Ezt 2016. január 6-án írtam. 

Újraolvasás vége.

Ez de fura. Nem is tudom, hányszor olvastam már, de ilyen még nem volt: nem belement az a fránya por a szemembe a végén? Ritkán szoktam könyvek fölött sírni (ez is gyorsan felszáradt), Tolsztojon pláne.

Ez nem az a könyv, amelyet olvasva az ember izgul, hogy mi lesz a vége. Ez az a könyv, amelyet olvasva az ember izgul, hogy hogy lehet feldolgozni azt a véget. Az első fejezetben Ivan Iljics már halott, és nyilvánvalóan nem sok embernek fog hiányozni – az arca mégis megszépült és megnyugodott. A kérdés az, hogy mitől? Akinek a haláláról a kollégáinak csak a saját közelgő előmenetelük jut eszébe, a feleségének meg az özvegyi nyugdíj, az min mehetett keresztül, ami annyi értéket adott az utolsó perceinek, hogy méltósággal tudott meghalni?

Nagyon szép könyv. Az első harmada gyors, szinte csak „odavetett” felvezetés (persze minden fontos információt tartalmaz, de egy grammal se többet), a második harmad a szenvedés pontos, valóban megrázó rajza, az utolsó pedig szabályos megváltástörténet. Bebizonyítása annak, hogy mi mindent cselekedhet az ember még néhány órával a halála előtt, magatehetetlenül fekve is. Sugalmazása annak, hogy mi mindenre lehet képes, ha történetesen nem néhány órával a halála előtt gondol bele abba, mit kellett volna kezdenie az életével.

Gogol Köpönyegének komoly párja. Mindkét könyv olyan ember életét meséli el, akinek igazából nem volt élete, és olyan halállal zár, amely igazából nem halál – csak amíg A köpönyeg keserű-vidáman fintorog és nevet, addig az Ivan Iljics halála… hát attól belemegy a por az ember szemébe. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2015. január 19-én írtam.

Szegény drága Akakij Akakijevicset még mindig szeretjük.
És még mindig nevetünk, hol a rovására, hol… a javára. Ilyen kifejezés eddig nem volt, most majd lesz.

Akivel már előfordult életében, hogy örömét lelte teljességgel hétköznapi, hogy ne mondjam, jelentéktelen dolgokban – hogy úgy istenigazából fázott – hogy éjszaka hazafelé menet azon ette magát, miből és hogyan fog kifizetni adott összeget egy teljességgel hétköznapi dologra – hogy lehetetlen dolgokra vállalkozott a spórolás érdekében, és tátott szájjal, boldogan fogadta az apró sikert is… az olvassa fanyar mosollyal Akakij Akakijevics históriáját, és szeresse magát, és röhögjön magán…

…és vegye azt is észbe, hogy igen, ez a név bizony az orosz fülnek is azt a szót asszociálja, amit a magyarnak…

Akivel pedig már előfordult életében, hogy a maga jelentéktelen kis életét egy bűbájosan csengő cím és némi (esetleg tetemesebb) anyagi juttatások után kb. a Jóisten létével érezte egyenértékűnek, és örömét lelte abban, hogy részint a nála kisebbekkel veszekedjen (minél értelmetlenebb szöveget használva, annál jobb), részint a nála nagyobbak elvárásainak igyekezzen megfelelni…

…az szorítsa kissé össze a fogát, és vegye észbe, hogy örömforrásai körömfeketényivel több gyönyörűséget sem juttatnak neki, mint amennyit Akakij Akakijevicsnek juttattak az övéi…

Aki pedig szereti a kísértethistóriákat, amelyekben egy cseppnyi, ámde annál édesebb győzelmet arat a jó, a hatalmasok pedig legalább öt percre verítékezve futamodnak meg, az ne fanyalogjon, hanem vigyorogjon, és szeresse tovább szegény drága Akakij Akakijevicset.

Ezt 2015. január 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10