Kimaradt az életemből, pedig nem is egyszer felbukkant már az elolvasandók között, de mindig visszatartott, hogy hajdanában egy olyan ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet, akinek nemhogy könyvekkel kapcsolatos, de semmilyen ítéletében nem bíztam.*
Nem mondom, hogy jaj, de sajnálom, mert egyrészt már akkor sem voltam híjával az örömet okozó könyveknek, másrészt ez a könyv bármely térben és időben örömet tud okozni, tehát végül is nem maradtam le semmiről. 

Minden van benne, ahogy egy igazán jó könyvhöz illik: gyerekkor, család, társadalom (átlagos kisváros, amely a korabeli USA sűrített jelképévé válik), tisztességesen megrajzolt típusfigurák, nagyon szigorú társadalomkritika, angyali bájos humor, epekeserű irónia, folyamatosan újraértelmeződő alakok folyamatosan újraértelmeződő megszólalásai, és még feketerigó is. Illetve sokszavú poszáta. De szerintem (is) kitűnő ötlet volt feketerigónak fordítani, tekintve, hogy ez a madár él nálunk, sokszavú poszáta meg nem, és hülyén is hangzik a neve.
Mivel az előttem olvasók és értékelők már gyakorlatilag mindent leírtak a könyvről, nekem az a feladat maradt, hogy elmondjam, engem személy szerint mi érintett meg a legjobban. Először is természetesen Scout, akiben nem volt nehéz a gyerekkori önmagamat látnom – bár én sose voltam ilyen kitűnő, éles szemű megfigyelő –, és akinek megjegyzéseitől fülig ért a szám. Másodszor is természetesen Atticus, akihez hasonló apát kívánok mindenkinek. Harmadszor is a vénkisasszony Maudie Atkinson, kit az Úristen soká megtartson az összes virágával, az egészséges humorával meg az egyenes gerincével együtt. Negyedszer a tárgyalási jelenet, amelyet – hiába tudtam előre az összes fontosabb fordulópontját – egy ültő helyemben, teljes figyelemmel olvastam végig. Ötödször… hát a bizonyos „mockingbird”, akiről a végéig nem derül ki, hogy kicsoda, de akkor kiderül. Nagyon. 

Jólesett angolul olvasni, még úgy is, hogy a korabeli szlenget azért elég rendesen szótározni kellett. (De legalább most már tudom, hogy a fejtetűt a louse-on kívül még cootie-nak is mondják. Ne legyen rá szükségem.) A Bibliát kéne már végigolvasni egyszer angolul is (tervben van), akkor még jobban érteném az utalásokat.

* Az, hogy mégis előszedtem a könyvet, a filmnek köszönhető. Az, hogy a filmet megnéztem, egy másik filmnek köszönhető. Az Arábiai Lawrence-t néztem, legalább ötször, mindannyiszor felháborodva azon, hogy milyen alapon nem adták meg O'Toole-nak erre az alakításra az Oscart. Aztán kegyeskedtem megnézni, ki kapta helyette, aztán rábeszéltem magam, hogy nézzem meg, hátha megtudom, miért nem O'Toole kapta. Hát azért Gregory Peck is megérdemelte, szó se róla. Nem is tudtam Atticust másként elképzelni, mint az ő arcával. Bár fenntartom, hogy álmodozó angol régész-térképészből lett sivatagjáró katonából lett okos hadvezérből lett önjelölt messiásból lett dühöngő őrültet alakítani még mindig nehezebb, mint nyugodt és jellemes családapát és ügyvédet. A történetnek lett egyébként folytatása: most meg azon háborodtam fel, hogy Mary Badham miért nem kapott Oscart Scout szerepéért – valami zseniális!!! –, és ha már ott voltam, jól megnéztem azt a filmet is, amelyért a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart kiosztották. A csodatevő volt az, a siketvak Helen Keller szerepében Patty Duke-kal. Az állam leesett, és azóta is a porban hever. Valamint azóta is sajnálom szegény díjkiosztó bizottságot, hogy ilyen mezőnyben kellett igazságot tenniük. Mindenki nézze meg A csodatevőt. Meg a Ne bántsátok a feketerigót!-ot. Meg az Arábiai Lawrence-t.

Ezt 2015. október 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10