Ez a könyv akkora, de akkora nagy, hogy még én se tudom, hol kezdjem az értékelést. 
Olvastam én ezt már régebben (illetve nem az egészet), szerettem is régebben, de hogy ekkora, az most esett le.
Mert ez a könyv akkora, hogy ha le lehetne fordítani (mint ahogy nem lehet) idegen nyelvekre, akkor rakétaként lőne ki a nemzetközi könyvpiacra, és két év alatt felkerülne az 1001 könyv listájára, és világklasszisok mellett lenne a helye. Péterfy Jenő szerint „mindenki, aki magyarnak született, s így akarva, nem akarva vállalja szenvedésünket, kárpótlást kap azáltal, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatja.” Na, akkor most még tegyük hozzá Weörest is. És ezt én mondom, aki szerint* a három legnagyobb magyar költő Arany János, Arany János és Arany János, ebben a sorrendben. 

Igen, tudom, az 1001 könyv listájára regények kerülnek. Igen, én (is) úgy gondolom, hogy ez regény,** mégpedig nem „verses regény”, hanem „versregény”, így, egybeírva, és ha ilyen műfaj külön nincs, akkor kéne neki lenni, még akkor is, ha csak a Psyché tartozna bele. Psyché kitalált költő, Weöres képzeletének szüleménye, de pontosan olyan önelvű, egyénített, aprólékosan megrajzolt alak, mint egy regényhősnő. A könyv kb. háromötödét kitevő Psyché-versek mind megállnák önmagukban is a helyüket, formailag és témájukat tekintve is egyedi darabok, közben mégis történetet mesélnek.

Eleinte úgy tűnik, költőjük történetét. Róla mesélnek: erről a mocsokban hempergő, mégis tisztán maradó, nimfomániás tüneményről. Magáról írja a pásztori-klasszicista meg vérbő-rokokó magyar-német-francia verseit, a döccenők nélküli szapphói strófáival meg a követhetetlen helyesírásával, nem beszélve a hol bájos és szeretetteljes, hol maróan szatirikus humoráról, amellyel a kultúra legmagasztosabb márványalakjait buktatgatja le a piedesztálról anélkül, hogy bántaná egyiket is. Legfeljebb megmutatja a hétköznapiságukat, akár korlátoltságukat: emberivé teszi őket.*** Ez a férfiasság és nőiesség, otthonos és idegen határvonalán mozgó – mit „mozgó”: dinamikusan rohangáló! – egyéniség, aki a legnagyobb szenvedések idejében se veszíti el önmagát és kezdeményezőkészségét, sőt még pofozkodni is tud.

Igen, úgy tűnik, erről van szó: a versek költőjük történetét mesélik. Az itt-ott hozzájuk fűzött magyarázatokból is az derül ki, hogy Psyché minden versét saját élete ihlette – vagyis hurrá, az élet könnyűszerrel átfordítható a költészet nyelvére; legalábbis egy olyan élet, amely maga is egy költő teremtménye. 

Aztán jön a könyv közepén a zuhany. Mert hogy ez a kötet úgy van megszerkesztve (ahogy igazából már kellett volna mondanom), hogy Lónyai Erzsébet (alias Psyché) időrendben beleilleszti az összes versét, a gyerekkori zsengéktől kezdve az asszony-évekig, némely kommentárokkal, majd következik emlékezése élete egyetlen nagy szerelmére, Ungvárnémeti Tóth Lászlóra (akit már nem Weöres talált ki, se őt, se a verseit), majd következnek Ungvárnémeti versei, persze Psyché szándékának megfelelően: úgy, hogy az ő saját visszaemlékezéséhez pontosan illeszkedjenek. És ellentétbe is állítja Ungvárnémeti költészetét a sajátjával, mondván, hogy ő akármennyi mocsokról írt, mindig tiszta maradt, Ungvárnémeti viszont akármilyen éteri tisztaságú világokat ábrázolt költészetében, az életéhez csak úgy tapad a piszok.

Élet és költészet nem felel meg egymásnak – még a költészetben sem. Puff neki, ezt tessék összeadni. És akkor olvas az ember előre meg vissza (mert ez a könyv, ez olyan, hogy ha az ember egyszer végigolvasta, már akárhol elkezdheti elölről, sőt javallott is, mert a vége magyarázza az elejét), és rájön, hogy sehol sem volt egyértelmű a kapcsolat élet és költészet között, mert amikor a legszorosabban kötődnek a versek akár a női, akár a férfi költő életéhez, valahogy mindig akkor bukkan fel a legtöbb antik mitológiai figura, bibliai alak vagy éppen varázslény. Amikor a legőszintébben akarnának (?) magukról vallani, akkor szorítják a szavaikat a legszigorúbb versmértékbe, akkor szedik elő az egyes szám harmadik személyt, sőt a drámai párbeszéd eszközét. Akkor változnak át. Amit az ember elmond magáról, az onnantól kezdve eltávolodik a kimondójától, leválik róla, önálló életet él. (Tapasztalva.)

Na de akkor honnan tudjuk meg, mennyit talált ki Psyché verseiből a saját kitalálója (alias Sándor), és mennyit az önálló életre kelő önmaga? Na, ki bogozza ki? Vagy inkább hagyjuk? Megértem azt is. 

Így nyugodtam én bele abba, hogy a Psyché-kötet ennyi „idegen anyag”-ot tartalmaz. Oké, tényleg kell bele.****  Két soha össze nem érő ellenpólus, egy örök elszakadásra ítélt egész két magányos fele. Annyira pontosan összeillenek, hogy az ember a végére egyszerűen nem érti, hogy történhetett meg, hogy Lónyai Erzsébet sohasem élt?! Hogy hagyhatta ki ezt a helyzetet a XIX. század meg a magyar irodalom?!

* …unokatestvéremmel mély egyetértésben… :)
** Most nézem: ki is volt az az értékelő, épp a múltkoriban olvastam – aki ezt a könyvet regénynek nevezte? Hát mik ki nem derülnek: a Dragomán György! Nagyot nőttem a saját szememben. De most komolyan.
*** „[…] be is rendeze szegény Dani udvari hátsó tractusában eggy olly Laboratoriumot, hogy ottan Barczafalvi Szabó Dávid Professorral viribus unitis még az electrovibratios kutya kakát is ki-talállyák, ha légbe nem dúrannak mindenestűl.” Nagyon röhögtem. Szerintem a szomszéd is hallotta.
**** Meg amúgy tényleg jó verseket írt ez az Ungvárnémeti. Marha nehéz olvasni őket, de meglepően jók. Illetve az a meglepő, hogy nem váltak a kánon részévé. Nagyon tudott. Tisztelet-becsület Weöresnek, hogy felfedezte.

Ezt 2016. május 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

No, ez is harmadik olvasásra ment fel tíz pontra. 
Igaz, régebben se maradt el sokkal a maximumtól.*
Az első olvasásról semmilyen emlékem nincs, igaz, kötelező volt, és ami rosszabb: negyedéves szigorlati dömping része.** Másodikra már tetszett, jól meg is lepődtem, mert egyrészt valamiért már a címe is taszít, másrészt a hatvanas évek Budapestje éppen pont az a helyszín, amely finoman szólva nem áll közel a szívemhez. Semmi nem köt hozzá.
Ehhez a könyvhöz annál inkább.

Nem, nem a korszak ábrázolása miatt. Bár végül is felidéz a könyv sok-sok apró emlékmozaikot, amelyek még az én jóval későbbi és falusi gyerekkoromnak is részei voltak (őrsi gyűlés, Hébo gipszkiöntő, takarékbélyeg, éneklés a buszon stb.), tehát akár mondhatnám is, hogy ezek miatt szeretem a könyvet. De nem volna igaz. Az egy másik könyv, és egy másik, még nagyobb meglepetés.***
Nem, nem azért, mintha a saját személyiségemben fedeznék fel az elbeszélővel és/vagy alteregójával, Lemur Mikivel közös vonásokat. Abszolúte semmit, de most komolyan. Engem felnevelni se volt leányálom a szüleimnek, de közel se voltam ekkora katasztrófa. Mondjuk, könnyű nekem, ahol én felnőttem, ott nemcsak a négy fal, a suli meg a játszótér jutott, hanem sokkal-sokkal nagyobb tér és több lehetőség. És a csúzli speciel nem érdekelt. Csak a bicska. Meg az íj meg a nyíl. Bodzafából. De nem találtam el vele senkit. Mire megtanultam volna rendesen célozni, meguntam. Na jó, az igaz, hogy emberre nem lőttem volna vele, még állatra sem. Illetve arra főleg nem.
Akkor hát mi?

Először is a humora. Úgy képzelem, faarccal mondja, hűvösen, épp csak néhány hangfekvést váltogatva – hogy az elbeszélő nem nevet, hagyja, hogy az olvasó nevessen. A mondatok mintha csak egymás mellé lennének hajigálva, vasvillával, pedig ilyen pontos kontraszthatásokhoz bizony munka kellett, nem is kevés. Nem mindig esik jól ez a humor, sőt, de amikor igen, akkor nagyon. 
Aztán ez a borzasztó ügyesen megkomponált tudatáram-technika. Na, csak kibukott a dolog. Röstellem, de erre csak harmadjára jöttem rá: hogy a regény tudatáram-technikát alkalmaz. Ezt a rendkívül optimista technikát, amely azt sugallja: néhány órába belefoglalható a világ, de legalábbis egy életkorszak, jelen esetben a kamaszkor. No meg azt is sugallja, szavakkal minden megfogalmazható, csak tanulja meg/jöjjön rá az ember, hogyan bontsa meg a szavak és mondatok megszokott, lineáris rendjét. Hogy úgy tűnjön, mintha spontán követnék egymást a gondolatdarabok, pedig ezt marha nehéz megcsinálni. Próbálva.
Ez az, ami zavarhatja az olvasót a regényben: a szavak és mondatok nem lineárisan, időrendi sorrendben követik egymást, mint ahogyan az ember emlékei sem. Hanem (minimum) háromdimenziós elrendezésben kell elképzelni őket, leginkább úgy, mint a Babilon nevű játékot: a golyók az emlékdarabok, a pálcikák az őket összekötő asszociációk. Ez a regény a pálcikák mentén mozog, és magasról tojik az időrendre. Hogy pedig még bonyolultabb legyen a helyzet, egyrészt nemcsak a saját emlékeit fogalmazza meg az elbeszélő, hanem időnként mások tudatába is megpróbál belehelyezkedni, amitől még a legembertelenebb szereplő is inkább szomorú lesz, mint ijesztő – másrészt időnként elég nyilvánvalóan abszurd dolgokat beszél. Nem hazudik: valótlankodik. Pakolja egyik marhaságot a másikra, mintha tesztelné az olvasót: na, mikor jössz rá, hogy csak szórakozok veled? Erre vevő vagyok. 

És hát felrajzolja a könyv egy kamaszfiú lelkét, aki hol rokon-, hol ellenszenves, sajnálni nem nagyon tudom, de utálni sem; akit okosnak látok, jó megfigyelőnek és érdeklődőnek – legfeljebb nem mindig pont az érdekli, ami a felnőttek szerint kellene, hogy érdekelje, hát Istenem –; aki feszegeti a saját határait, pedig tudja, hogy ha csak egy hajszálnyival túllép rajtuk, kegyetlenül kikap, de juszt is feszegeti – az vesse rá az első követ, aki nem tenné a helyében –; de akivel azért, ha a tanára lennék, valószínűleg szót tudnék érteni. Szintén próbálva.

* NB.: A pár éve olvasott kiadás és e között a kiadás között tapasztaltam pár halovány eltérést. Most hiányzott pár poén, amelyekre korábbról emlékeztem. Lehet, ez a régebbi kiadás. Legalábbis remélem.
** Ezen a szigorlaton fordult elő, hogy Pilinszkyt húztam, és hiába olvastam el ötször otthon a „Tilos csillagon”-t, halvány fogalmam se volt, miről szól. Pedig az még ennél a regénynél is sokkal rövidebb.
*** Lugosi Viktória: Ajvé. Hatvanas évek, Budapest, zsidó család. Három dolog, amihez semmi kötődésem nincs. Mégis, mintha a saját gyerekkoromról írták volna a könyvet. Na jó, az én szüleim nem váltak el. 

Ezt 2016. május 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10

…avagy mire jó az influenza?
Mikor az ember enni-aludni se tud a láztól meg az orrfújástól, dolgozásról nem is beszélve, legalább ezt a régen maga után vonszolt könyvet fejezze be. Mármint amikor éppen lát. Mert az influenza, az olyan, hogy időnként még a látást is elveszi.
Amúgy nem vonszoltam volna én ezt a könyvet ilyen sokáig, mert tulajdonképpen tetszett. De valahogy mindig elébe vágott egy másik (általában valami kötelező), vagy éppen csak egy kicsit elfelejtettem, hogy ő is ott van, olvasódik.
Mert hát, bevallom: igazából elkéstem az olvasásával.* Abszolút felnőttkönyv (vannak benne olyan durva részek, hogy a tizennyolcas karikát is rátenném), én mégis tizenkét-tizenhárom évesen élveztem volna igazán. Kalandozás a dél-amerikai őserdőkben (Brazília, Bolívia, Peru), legendás városok, földrajz, néprajz, régészet – mi kellett nekem ennél több?! 

Esetleg az, hogy találjanak is valamit. Szomorú könyv ez nagyon: a beteljesületlen ígéretek és be nem járt ösvények könyve. Mert minél több utat jár végig Fawcett, annál erősebb a csalódása (meg az olvasóé is), hogy a legérdekesebb helyekhez vezető utaknak valahogy sose tud a végére érni. Talán azért, mert roppant nehezen talál társakat és támogatást. Talán azért, mert bár egyre tapasztaltabbá és ügyesebbé válik, lépten-nyomon hozzá nem értésbe, vagy ami rosszabb: közönybe és nemtörődömségbe ütközik. Talán azért, mert a bizonyos legérdekesebb helyek nem is léteznek.**

A kötetet Fawcett fia állította össze, apja írásaiból (minden útja végén készített egy összegzést), leveleiből és egy kicsit a saját visszaemlékezéseiből. Sok-sok útirajz, egy borzasztóan veszélyes és kalandos élet története, amelyből, mint megtudtam, bőven merítettek az Indiana Jones-filmek készítői – mert hogy Fawcett lenne Indy modellje. Tényleg kb. annyi mindenhez ért, beleértve a nyelveket. És kb. annyira kalandvágyó. És a kalapja is legalább olyan fontos neki. Csak inkább földrajzos, nem régész. Meg ostora nincs. Meg sokkal szerényebb. Olyan higgadt-visszafogottan adja elő, hogy éppen mekkora kígyó támadta meg, vagy hány száz kullancsot szedett ki magából esténként, esetleg hány napig nem volt mit ennie, mintha valami könnyed kis erdei sétáról tudósítana.
De tényleg a hozzáértés meg a kalandvágy a legerősebb kapocs a két figura között. Mi más indokolhatná, hogy ez az ember képes volt nem egyszer, nem kétszer, hanem tíznél is többször végigcsinálni ezt az utazást, gyalog, csónakon, öszvérháton, úttalan utakon, hasig érő sárban, zuhogó folyókon, hegyekbe vágott ösvényeken, ahol ha az ember lába megcsúszik, hát szervusz, világ – vad bikák, mérges kígyók, mérges pókok, járványt terjesztő legyek meg egyéb apró rovarok között – nem beszélve a még mérgesebb indián törzsekről, akik elég gyakran tanúsítottak minden fehérrel szemben ellenséges magatartást, és sohase ok nélkül… Ehhez nem is kalandvágy, ehhez feneketlen fanatizmus kellett.
No meg piszkos nagy szerencse. Nagyon sajnáltam, hogy szegény Fawcettnek ilyen véget kellett érnie, de ahogy a könyvet olvastam, igazából azon lepődtem meg, hogy megérte az ötvennyolcadik életévét. Ha statisztikus lennék, kiszámolnám, mekkora volt az esélye, hogy rögtön az elején beadja a kulcsot, de a jelenleg csak becsülhető érték is igen-igen magas. Ez az ember nem arra volt predesztinálva, hogy párnák közt, végelgyengülésben lehelje ki a lelkét.

Nagyon tetszett, ahogy Fawcett az indiánokhoz viszonyult. Imádtam, ahogy a „civilizált” és „bennszülött” szavakat használta. Illetve ahogy rendszeresen elkeveredett a használatukban. Mint derék brit alattvalónak, mindenekelőtt a saját kultúráját kellett civilizáltnak tekintenie – de annyira látszott, ahogy egyre jobban elbizonytalanodott, aztán ahogy az ősi indián kultúrákra kezdte használni ezt a szót, aztán meg végképp kiüresítette, és nyugodtan használhatta volna helyette azt is, hogy „bikkmakk”, az se jelentett volna többet. És állandóan hangsúlyozta, hogy az „indiánok” közössége nem egységes tömb, sok és nagyon sokféle népet, nyelvet, kultúrát takar ez a szó. Őt pedig mind érdekelték, ha kellett, a nyelvüket is gyorsan megtanulta.
Az is tetszett, hogy bármennyit ártottak neki a helybeliek (akár indiánok, akár nem), nagyon ritkán volt rájuk igazán dühös, inkább csak szomorú, annyi sok szenvedés láttán. Na, az utóbbiakat utáltam. Olyan rémtörténeteket mesél el a maga melankolikusan egyszerű stílusában, hogy az ember füle kettéáll. A tizedéből le lehetne forgatni egy horrorfilmet. És a legrosszabb, hogy a rémségek nagy részét nem más okozta, mint a gyarmatosítók beteg agya – meg a közöny. 
És persze tetszettek a kalandok, hát mit tagadjam. Ezekért érdemes olvasni a könyvet, ezekért imádtam volna gyerekként (a rémtörténetek nagy részét meg jó eséllyel fel se fogtam volna). Annak ellenére, hogy micsoda veszélyeken kellett hozzájuk keresztülmenni, és annak ellenére, hogy egy részüket nem biztos, hogy elhiszem, és itt nem a kísértethistóriákról beszélek, tökéletesen megértem, hogy Fawcettet hat ökörrel se lehetett visszatartani, miután egyszer már beléjük kóstolt. Az utazó földrajztudósokat mindig irigyeltem.
De hogy én nem csinálnám Fawcett után, az hétszentség. Én két napot se bírnék ki abban a közegben. Inkább kapálok.

* Azért be fogom pótolni a többit is.
** Maximum egy alternatív Földön. Valami térkapun túl. Ilyet Fawcett nem ír, ezt én találtam ki. A dél-amerikai indiánokból ezt is kinézem. Nyugi, nem megyek utána. Kb. két nap után sírva menekülnék haza. Ha megérném.

Ezt 2016. május 5-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Don Quijote for ever, míg a világ áll, meg még azon is túl, könyvben, filmen, színpadon!

Na de ami ezeket az elbeszéléseket illeti, hát…
A borítón jót röhögtem, visszahozta a gyerekkoromat, amikor pont ilyen bombasztikus címlapokkal kezdték újranyomni a hatvan-hetvenéves fordításokat változtatás nélkül,* jó sok példányban, a piac meg elnyelte, mint homok a vizet, mert közben olyan kötetek is megjelentek, amelyek a Kádár-rendszerben soha. Na de Cervantes elbeszéléseiből egész kötetnyi jelent meg az ötvenes években! Mégpedig államilag támogatva, gondos fordításban, tartós kiadásban! Miért nem azt nyomták újra? 

Mondjuk, ebben a kötetben annyira komoly hibák nem maradtak, legfeljebb azzal lehet baja az olvasónak, hogy a spanyol becenevekben folyamatosan mellényúlt a nyomdász, meg hogy a versbetéteket meghagyták a spanyol eredetiben (legfeljebb tettek mellé nyersfordítást), a latin betoldásokat még ennyire se fordították le (gondolom, számítva a harmincas évekbeli olvasó latin tudására), és néhol fura a szóhasználat. Egészében nem ez a zavaró.

Egészében az a zavaró, hogy nekem ezek a novellák többnyire nem jöttek be. Pedig nagyon akartam szeretni, Don Quijote és Sancho Panza kedvéért. És minden novellában találtam is olyasmit, ami miatt érdemes volt elolvasni, de mennyi mindenen kellett előtte-utána átrágnom magam… Az, hogy egy kupac klisé, még rendben volna, nem is vártam mást, eladni már akkor is ezt lehetett a legjobban. Meg a műfaj amúgy is megköveteli a sablonok használatát. De arra számítottam, hogy a Don Quijote írója valahogy jobban tudja majd használni ezeket a sablonokat… 
Az is benne van ebben, persze, hogy ha az ember egyszer már látta a klisét kiforgatva és kinevetve, utána nehezen tudja komolyan venni…

Mert van itt minden, ahogy a vásári komédiában dukál. Eltitkolt szerelem, éjszakai párbaj, csecsemő, eltűnt csecsemő, anyjával együtt eltűnt csecsemő, vidám életet élő csavargók, zsebmetszők, hamiskártyások és az ő dicsőségüket megirigylő csavargóruhás nemesek, sőt még házasságon kívül teherbe esett erkölcsös (!!!) nők is, ami azért már semmi esetre se csekély teljesítmény… Ebből áll az összes kedves Rejtő-regényem, én az ilyet nagyon szeretem, csak kell hozzá valami plusz, amitől felfordul a világ, és élni kezd a klisé, és amiből ezekbe a szövegekbe sajnos nem túl sok került.
Az első (A cigánylány) nagyon tetszett, az okos, talpraesett, felvágott nyelvű címszereplővel meg az ő eredeti erkölcsével, csak a végkifejlet nem kellett volna bele, sajnos elég hamar előre lehetett sejteni, hogy ennyi eredetiség a barokk korban nem tartható fenn egy piszok nagy klisé nélkül. A harmadik is (Rinconete és Cortadillo), a két tisztességes és jóérzésű csirkefogóval. A többit eléggé untam. Azért megvolt a maguk hangulata, meg hát azért mégiscsak Cervantes, ha el is rontotta őket, de ennyiért nem jár nyolc pont… Hét is csak jóindulattal…

* Mi a Karl May-összest vettük egy darabig, míg rá nem jöttünk, hogy a sajtó- és fordítási hibák is benne maradtak. Személyes kedvenc: Winnetou gyógyszeres flaskája („orvosságos zacskó” helyett).

Ezt 2016. április 23-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Reklám: A portugál romantika kimagasló alakjának legjelentősebb műve.
(Enyhe bűntudat: életemben nem hallottam róla; igaz, sose a portugál irodalmi műveltségemről voltam híres. Konkrétan egy portugál könyvet olvastam életemben, az se biztos, hogy az volt.)
Első benyomás: Mi ez a marhaság?!
Második benyomás: Nem is rossz marhaság – olyan sterne-ös.
Harmadik benyomás: Aztamekkorajóvagyok, tényleg idézi Sterne-t! Némi ön-ünneplés.
Becsukom a könyvet: Jó ez, csak nekem van olyan megveszekedettül hülye ízlésem, hogy az útleírásba illesztett szentimentális regényt nem kultiválom. Kultiválnám, ha annak is sterne-ös vége lenne. Vagy puskinos. Fene a gusztusomat.

Naszóval, értelmes emberi nyelven szólva:

Ez a könyv a portugál dekonstukció imádatának tárgya lehet. Kimeríthetetlen kincsesbánya, amilyet csak romantikusok tudnak írni.
Na de miféle romantika ez? Aki fordulatos cselekményt, sok típusfigurát, még több szerelmet, és úgy általában jó mulatságot vár, az ne ide jöjjön. Ez nem az a romantika, bár nyomokban tartalmazza. Aki befelé fordulást, lírai monológokat és jó nehéz, ám magvas filozófiát vár, az se ide jöjjön. Ezt is csak nyomokban tartalmazza.

Aki viszont azt várja, hogy a szerző mosódjon össze az elbeszélővel, csodálja a vadregényes mediterrán tájat, sirassa a középkor művészetét, szidja az újkori barbárságot, űzzön csúfot saját évszázadából (főleg ami a hivatali ügyintézést illeti), idézzen minden második sorban világ- és portugál klasszikusokat, valamint a saját műveit, és ne lehessen követni, mikor beszél komolyan és mikor parodizál – aki azt várja, hogy egész fejezeteket fecsegjen keresztül a szerző/elbeszélő, kedvesen csúfondáros társalgási stílusban, leginkább a semmiről, reflektáljon folyamatosan a saját szövegére, sőt a nyelv(ek)re, amelyet használ, és itassa át minden második mondatát az a bizonyos mélységes, humoros-komor romantikus irónia…
…na, az jó helyen jár.

Kb. három-négy fejezet, míg megszokja az ember. Nekem legalábbis annyi volt, mert fogalmam se volt, mit várjak a könyvtől. Aki ezt az értékelést idáig végigolvasta, annak ennyi se kell majd, mert már tudni fogja, mit várjon. Utána már szabályosan hiányzott ez az ironikus-csevegő beszédmód, amely olyan erővel alkotta meg az „ülök veled szemben és mesélek valamiről, amit tulajdonképpen mindketten tudunk”-légkört, hogy még az se zavart, hogy a történelmi-kulturális utalások felét nem is értettem. Az már inkább, hogyha kiesett az elbeszélő ebből a stílusból, és (romantikusan megkettőződve) a betétregényt kezdte mesélni, a bizonyos csalogányos leányról. Szép, szép, de nekem nem tetszett, sem a történet, sem a szereplők, sem az érzelmes-érzelgősre váltó stílus, úgyhogy jobban örültem, ha visszatért az útleírás kacskaringóihoz.

Mert tényleg az a könyv, nem hazudik: útleírás. De nemcsak a Tejo völgyén utaztatja keresztül az olvasót, hanem önmagán is. És azt hiszem, ez az utóbbi utazás nemcsak izgalmasabb, hanem ráadásul még ez tette klasszikussá ezt a könyvet. 

Ja, utóirat: A kiadvány elég rossz minőségű. Amikor kinyitottam, azt hittem, abban a pillanatban szétesik. Annál azért tartósabb, de szerintem tíz-tizenöt olvasásnál többet nem bírna, ami azért gáz, mert könyvtári. Gondolom, „a feléből” ki kellett jönni neki, amit végül is megértek, tekintettel a portugál romantika nagy alkotásainak magyarországi piacára. Legalább nem csúfították el valami giccses borítóval – ez sem utolsó szempont: lila, azt' kész. Abból baj nem lehet. A benne levő külön- és egybeírási hibákkal viszont egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Azt értem, hogy a portugál kiejtés miatt bizonyos szavak toldalékait kötőjelezni kell, de egyáltalán nemcsak indokolt esetekben történt ilyen kötőjelezés. Szúrja a szememet, nem tehetek róla, szakmai ártalom.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. május 1-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.
Büszkén elmondhatom, hogy ezt a könyvet már az előtt elolvastam, hogy megkapta volna a Nobel-díjat. Némiképp levon az érdememből, hogy próbáltam volna nem elolvasni, fel volt adva.

Elég nehéz mit kezdeni ezzel a könyvvel, elismerem. Nem könnyű olvasmány, nincs is annak szánva. Azoknak az olvasóknak, akik szeretik egy történetbe beleélni magukat, elképzelni a leírtakat, azonosulni valamelyik szereplővel, semmit nem nyújt. Olyan történetet mond el, amelyet a történetmondás megszokott sémáival nem lehetett, és valószínűleg nem is lett volna helyénvaló elmondani. Az hazugság lett volna. Márpedig ennek a könyvnek az elbeszélőjéről sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy hazudozna, akár magának, akár másnak. Az a fajta könyv ez, amely vagy távol marad az olvasótól – vagy módosít az olvasón. Ha ezt a fajta könyvet jónak nevezzük (márpedig szerintem annak kell neveznünk őket), akkor a Sorstalanság jó könyv. De kizárólag ebben az értelemben. Mert amúgy a hátam közepére kívánom az ilyet, hagyjanak vele békén, inkább az óegyiptomi költészet…

Milyen olvasót kíván ez a könyv? Talán olyat, amilyet megír magának. Olyat, aki nem azt várja, hogy olyasmit fog hallani, amit már úgyis tud. (Vagy ha esetleg mégse tudná, akkor is olyasmit, ami szépen beilleszkedik a számára ismert világ összefüggései közé.) Olyan olvasót, mint a könyv végén az újságíró, aki csak végighallgatja Gyuri félig-meddig összefüggéstelen monológját, aztán a tenyerébe hajtja a fejét, és nem szól semmit.
Hiszen amiről a történet szól, az az elképzelhetetlen. Amit ép ésszel úgyse lehet felfogni. Aminek elemei között nem lehet racionális összefüggést felfedezni, mint ahogyan a lágerben se függenek össze a cselekedetek és a következményeik. Ld.: cselekedet: tíz perccel több alvás a megengedettnél – következmény: agyonveretés. Miért hazudnánk azt, hogy ez a kettő tényleg összefügghet? És ha nem függ össze, akkor a történetnek miért kellene?
Ennek szolgálatában áll a könyvben minden. Az elbeszélő kívülálló viselkedése is. Az is, ahogyan mindent elfogad, amit a nála idősebbek és/vagy okosabbak mondanak. Hiszen gyerek, mégpedig mintagyerek: jól nevelt, figyelmes, engedelmes. Ha felszólítják, hogy imádkozzon egy általa nem ismert nyelven, akkor imádkozik, és utána örül, hogy örömet szerzett a bácsinak, megfelelt a várakozásnak. Úgy látszik, erre tanítják kicsi kora óta: hogy igyekezzen megfelelni. Hát ő megfelel. A rendőrnek, a csendőrnek, az auschwitzi tiszteknek, a zeitzi tiszteknek – és örül, ha látja, hogy az a bizonyos idősebb/okosabb elégedett vele. Hogy közben belerokkan, majdnem belehal a bánásmódba? Az is számít, persze, hogy számít, de hát ha nem alkalmazkodna, még nagyobb baj lenne belőle, nem? Azt biztosan nem élné túl, ezt lehetséges, csak ki kell várni a végét. És hát hiszen körülötte is mindenki alkalmazkodik, a felnőttek is, pont ő lógjon ki? Biztonságosabb a sor közepe, élelem is több jut az ott állóknak…

Azt hiszem, ez a regény éppen azért olyan nehéz olvasmány, mert az ismerős és az ismeretlen közötti határvonalon tud maradni. Úgy értem, a világ, amit ábrázol, nem olyan ismerős, hogy megnyugtatóan be tudnánk lakni, és nem is olyan idegen, hogy megnyugtató messzeségben el tudnánk helyezni egy másik bolygón. Éppen a kettő között helyezkedik el. És azért válthatja ki az olvasók gyűlöletét, mert nem bizonyosságot ad, hanem a leggonoszabb fajta kételyt. Azt a lágert, amelyről Köves Gyuri beszél, arra alapozzák, amit a saját életünk legmélyebb alapjaihoz tartozónak tekintünk. Hogy mást ne mondjak, például a fenti nevelésre, amelyet évszázadokig a lehető legjobbnak tartottak Európában (valószínűleg azon kívül is, csak arra nincs akkora rálátásom), és távol álljon tőlem, hogy tökéletesen el akarjam vetni, mert tulajdonképpen nem baj az, ha valaki megtanul a nála okosabbak által hozott szabályoknak engedelmeskedni, anélkül nem is volna civilizáció. De akkor most legyen bűntudatom? Miért érezzem vétkesnek magam ezért?! Eszemben sincs, hogy bűntudatom legyen! Nekem aztán nem! És aki ilyesmit akar kelteni bennem, azt utálom. Nagyon!!! Ja, és akivel ilyen borzasztóságok történnek, és nem lázad ellene, sőt még merészel örömöt is érezni közben, az meg is érdemli, ami történik vele, ugye! (Értsd: Velem ilyesmi nem fordulhatna elő. Én meg tudnám védeni magam.)

Na, ezért kell, hogy szilárd lábon álljon annak az olvasónak az önértékelése, aki végig akarja harcolni ezt a regényt. Legalábbis olyan szilárd lábon, hogy kibírja a bűntudatot, és végig tudjon mindent gondolni szépen. És mindenesetre sokkal szilárdabb lábon, mint a regénybeli otthon maradott bácsiké, akik kb. a fent modellezetthez hasonló indulattal mennek neki a hazatérőnek. Mert nehogy már nekik bárki is rossz érzést okozzon. Őket csak megnyugtatni szabad.
Hát ez a könyv nem fogja.

Vigyázat! Felnőtt tartalom következik!
Nemrég olvastam újra az Iskola a határon-t (itt írtam róla), amely egy katonaiskolában játszódik a húszas években – hát mit mondjak, ijesztő a hasonlóság. El se lehet téveszteni, hogy milyen intézményekből alakították ki a koncentrációs táborok ötletét. Egy kis sarkítással élve: összesen annyit kellett csinálni, hogy csökkentették az élelemadagot, nehezítették a munkát, és beléptették a rendszerbe a halálbüntetést. A Sorstalanságban ugyanúgy és ugyanolyan logika alapján büntetik a fegyelemsértőért az egész barakkot, mint az Ottlik-regényben a lassan öltözködőért az egész hálótermet. Csak az Iskola a határon-ban nem kötnek fel senkit. Helyette arra nevelik, hogy felnőtt korában odamenjen, ahova a feljebbvalói küldik, és ha kell, hagyja magát agyonlőni. Jajédesjóistenem. Abba is hagyom ezt az értékelést, elég ebből ennyi. Aki többet akar, olvassa a regényt.

Ezt 2016. április 19-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.

Üdvözlet mindazoknak, akik vallják, hogy a romantika kora még nem ért véget. Amikor ilyeneket olvasok, nekem is hasonló érzésem van.* Mert hogy ez a Puskin pont úgy trollkodik, ahogy a posztmodernek szoktak, az biztos. Illetve a posztmodernek úgy, mint Puskin. A magukat posztmodernnek nevezők. Akik romantikusok.

Mert ez az ember így kétszáz oldalban műfaji jellemzőket dekonstruál, meglevő embereszményeket pofoz, újat rak össze, rémálmot ír az orosz népmesék stílusában, eposzi jellemzőket parodizál, társadalmat kritizál, intertextualizál (a kor összes bestsellerét idézi, a szereplőikből maszkokat csinál a saját szereplői számára), beledumál a saját szövegébe, személyesen is szerepelni akar benne, majd felhívja a figyelmet a rímekre, és direkt ellentmondásokat hagy a cselekményben, hogy a végén aztán ott hagyjon mindenkit lógva, az olvasóval együtt.

Közben pedig még szép is. Nagyon. Az a fajta szöveg, amelyiktől az ember már megint intenzíven oroszul szeretne tanulni. De most még nem. Ellenállok, és megcsinálom a nyelvvizsgát abból, amit éppen tanulok. Majd utána jöhet más.

Őszintén szólva egyáltalán nem emlékszem, mit kezdtem én ezzel a szöveggel tizenhat évesen. Szerintem nagyon semmit. Ami most tetszik benne, arról akkoriban azt se tudtam, hogy a világon van. Amit érzékeltem benne – azt kesernyés iróniát –, az meg sehogy se tetszett. A nyomorultak volt a nekem való tizenhat évesen, nem a kesernyés irónia meg a kiábrándulás meg a fölösleges ember. Ja, a két levelet megtanultam belőle szorgalmi feladatként, szépnek találtam őket, meg az ötöst is, amit értük kaptam.

Az az irónia. Amellyel jól kicsúfolja az elbeszélő Anyegint is, Lenszkijt is, saját magát is. A Byronon felnőtt Anyegin, aki úgy dönt, hogy őneki is spleen kell, és tizennyolc éves korára mindent és mindenkit un. (Sajnos jóval kevesebb alappal, mint Byron, akinek nemcsak spleenje volt, hanem tehetsége és esze is, ellentétben Anyeginnel.) A német romantikusokon felnőtt Lenszkij, a wertheri megjelenésével, aki halálosan szerelmes a világ legunalmasabb hősnőjébe, és minden lehető vagy lehetetlen helyzetben melankolikus verseket ír.**

Ezt én teljes regényolvasó kamaszkoromban nem bírtam felfogni. Hogy a klasszikus regények hősei időnként leülnek egy rom szélére, és elkezdenek az emberiség hanyatlásán merengeni. Komolyan röstelltem magam, hogy nekem soha a büdös életben egyszer eszembe nem jutott rom szélén ülve merengeni az emberiség hanyatlásán. Igaz, hogy drága tériszonyos apukám véletlenül se engedett volna rom szélére ülni, de ha engedett volna, akkor is a lepkét néztem volna meg a bogarat. Esetleg azon merengtem volna, hogy hogy lehetne azt a puska alakú botot felhozni a gödörből úgy, hogy ne törjem össze magamat. Hjaj, sose lesz belőlem regényhősnő.

Ahhoz felnőtt olvasóvá kellett válnom, hogy rájöjjek: Puskin ezt a hozzáállást finoman, de könyörtelenül kigúnyolja. Még egy ilyen trollt… Anyegin nem egy spleenes, életunt dandy, Lenszkij nem egy hősszerelmes romantikus költő. Ez két szerepjátszó kamasz, éppen olyan, amilyen én lettem volna, ha a lelkifurdalás rávesz, hogy én is merengeni kezdjek az emberiség hanyatlásán. (Meg amilyen voltam is, csak én más szerepeket játszottam.) Méghozzá sajnos a sértődékeny fajtából.***

Meg tudom érteni, hogy ebben a közegben egyedül Tatjánát lehet rokonszenvesként ábrázolni. Ő aztán igazán formabontó, főleg abban a korszakban. Tudja, hogy mit akar, és tudja, hogy akarja megszerezni – az egy dolog, hogy attól nem kaphatja meg, akitől akarja. Mert nem Anyeginbe szerelmes, hanem a szerelembe, és Anyegint azonosítja azokkal a hősökkel, akiket regényekből ismer. Tapasztalatlanságában ugyanúgy szerepeket keres magának, mint a többi szereplő, és nem azt találja, ami megfelelne neki, de abban, amit megtalál, kivívja mások tiszteletét. Magányos, gerinces, következetes.****

Na, hát tényleg jó ez a korai orosz posztmodern… pardon, romantika… pardon, most is romantika van, valamelyik ága vígan fönn tudott maradni, elég sötét korszakok következtek a XIX. századra, a romantika alapszíne meg, ugye, a fekete… szóval jó ez a Puskin, bárhogy nevezzük is, csak nem biztos, hogy mindig van hangulata nevetni az embernek saját magán.

* Sajnos biztos információt legfeljebb időgép birtokában szerezhetnék, ha beállítanám úgy, hogy ötszáz év múlva landoljon, és sikerülne kommunikálnom az akkori irodalomtudósokkal. Már feltételezve, hogy addigra nem irtja ki magát az egész emberiség.
** SPOILER Azért az nem szép dolog az elbeszélőtől, hogy Olgát mélyen elítéli a „hűtlenségéért”, amely kizárólag felszínességet jelenthet. Utálom az ilyet, ha valaki csak attól elégedett, ha a másikat hatvan évig szenvedni látja, viszont megsértődik, ha a másik nem szenved.
*** SPOILER Amelyik nem próbálja megbeszélni a másikkal a sértést, hanem mindjárt fegyverhez nyúl. Mivelhogy van körülöttük olyan, hogy társadalom, és a társadalomnak úgy általában még kevesebb esze van, mint ennek a két elfuserált barátnak. Ez a társadalom pedig elvárja, hogy szabályok szerint éljenek. Akit megsértenek, lőjön. Azaz hoppá. A szabályok éppen hogy nem érvényesek ebben az esetben. Ennek az összecsapásnak meg se szabadna történnie, nemcsak a józan ész, hanem a párbajkódex szerint sem. Orvos nincs, az egyik fél elkésik, a lövés vaktában történik… hm, súlyos? Hát, így járt.
**** SPOILER És valószínűleg a legokosabb a szereplők között. Magától rájön, mi az, amiben tévedett Anyeginnel kapcsolatban, sőt arra is, mi az, amiben évekkel később Anyegin téved. Még jobban is látja a helyzetet, mint Anyegin. Elég baj is az neki. 

Ezt 2019. február 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Érdekes, színes kis néprajzi-népnevelő munka, kár volt cselekményt kanyarítani köré…
Olvastam én már Němcovától, a csehek szeretett klasszikusától, a Nagyanyót kötelező olvasmánynak adták fel egyetemista koromban, és cseppet se bántam.* Ez ahhoz képest sajnos leginkább ujjgyakorlatnak nevezhető, avagy „próbáljuk ki, mennyi népszokás, mennyi tipikus életkép és/vagy épületes elmélkedés fér el egy szerelmi történet hézagaiban”…

Különben igen tiszteletre méltó vállalkozás, ezért nem kap nyolc pontnál kevesebbet. Világosan látszik a cél, amelyet Němcová kitűzött maga elé, mikor hozzáfogott a műhöz: nevelni, nevelni, nevelni!!! Nyugodtan odaírhatta volna a fejezetek elejére a jelszavakat: Az egyszerű nép gyermekei a legszebb tehetségek birtokában vannak, ne hagyjuk elpazarlódni ezt a tehetséget! Szerezzünk az irodalomban polgárjogot a cseh (és szlovák) népi kultúrának! A művelődés és az igaz szerelem megjavítja a durva lelket is! A becsületes munka távol tartja a bűnt, és tízszeres hasznot hoz! Főleg, ha a földesúr rendes ember, tehát legyen a földesúr rendes ember, művelt, tiszteletre méltó, népét szerető, jó példával elöl járó! Meg ne feledkezzünk közben a hitről és az Úristenről sem!

Szabadságot, egyenlőséget, de mindenekelőtt testvériséget nekünk, és megoldódik a világ összes baja!!!

Nem tudom nem tisztelni ezt a felfogást, és nagyon örülök annak, hogy éppen ebből sikerült klasszikus regényt írni Němcovának. Csak hát mit csináljak, ha egész végig ott sündörgött a regényt átható gondolatmenet körül a kétely, és mindenfelől szurkálta szegényt? Mit csináljak, ha egyszer azt szeretném, ha ez ilyen egyszerű lenne, de tudom, hogy nem az? És nem tudok kételkedés nélküli teljes lelkesedéssel fogadni egy olyan könyvet, amely minden sorával ezt próbálja szuggerálni nekem? És amely mindezt ráadásul még helyenként elég gyermeteg stílusban is teszi? Ne haragudjon a világ, de ezt a könyvet nehéz komolyan venni, még akkor is, ha tényleg rokonszenvesen szól, úgy, hogy egyszer se gázol a lelkembe.**

…meg ha legalább a cselekménye ne lenne olyan valószínűtlen, és mégis kiszámítható…
Nagyon szerelmes. Nagyon. Kettő darab szerelmespár, némi reménytelen rajongókkal a háttérben – olyan egyszerű, hogy Němcová is rájött, hogy ez nem lesz elég, és rakott bele még egy rosszakarót is, aki tényleg elég tenyérbemászó stílusban próbál machinálni (na, azok a részek jól sikerültek, szívesen képen vertem volna az öreget), hogy legyen benne valami izgalom. Csak hát ennyi izgalom kevés a piszok olvasónak, fene az elkényeztetett fajtáját… Főleg úgy, hogy kb. nyolcvan hasonló történetmintát látott már… Na de arról meg honnan tudott volna a XIX. század közepén ez a nő, aki kézzel-lábbal igyekezett jól szolgálni a cseh nemzeti újjáéledés mozgalmát? Ezért csak nem vonhatok le pontot?!
Csak a kisördög mondogathatja bennem, hogy aki ugyanannak a mozgalomnak a nevében a Nagyanyót jól meg tudta írni, az ezt a könyvet miért nem? Pedig egyazon évben jelentek meg.

De ne szidjam annyit. Népnevelőnek van szánva a könyv, népnevelőként működőképes a könyv. Magyar olvasóként ráadásul plusz tanulsággal is jár, amikor az ember párhuzamokat von a saját hazájának korabeli népszokásai meg az akkori cseh népi kultúra között. Az tényleg érdekes. És izgalmas dolog (szó szerint) a másik oldalról látni a „tót atyafiakat” is, látni mindazt, amit Mikszáth megmutatott, legfeljebb most kicsit másképpen, és ismerősökre találni közöttük. Végül pedig az sem utolsó szempont, hogy 1 db szereplőt csak sikerült összehozni Němcovának, aki még az ilyen magamfajta elkapatott olvasót is érdekelni tudja: Józát, a vak zenészfiút. Őt tényleg szerettem. Úgyhogy ha valamerre billenni kell annak a mérlegnek a könyv becsukása után, hát inkább a jó oldalra billen. Aki pedig kíváncsi mindarra a kulturális háttérre, amelyet fentebb emlegettem, annak jó szívvel ajánlom a regényt!

Ja, utóirat: A fordítótól ennél jóval többet vártam… Amennyi hasonló munka kötődik a nevéhez, igazán végezhetett volna normális munkát is. Abban az időben még nagyon sokat adtak a jó fordításra, igazán nem értem, ebbe hogy csúszhattak bele olyan komoly hibák.

* A címe senkit ne tévesszen meg, az a regény távolról sem gyermeteg! A Falu a Sumavában-t csak speciális igényű embereknek ajánlom, a Nagyanyót bárkinek. De tényleg.
** Azért egy német anyanyelvű rendes embert kibírtam volna még a történetben, hogy tökéletesen korrekt legyen, de végül is elviseltem a regényt nélküle. Minden egyéb tekintetben tényleg korrekt a szöveg.

Ezt 2016. április 9-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Nagyon jó válogatás, hiánypótló volt a maga idejében, és mostanra se vesztett a fényéből. A szerkesztő és a fordítók előtt kalapot le!

A cél nyilvánvalóan az volt, hogy bemutassák az angol nyelvű országok klasszikus és (akkor) modern szórakoztató irodalmát, minél sokszínűbben, minél többféle stílusban alkotó írók segítségével. A szövegek időrendi sorrendben kerültek a kötetbe, de érzékelhetően nemcsak ez volt a szempont, hanem a témákat és a feldolgozás módját is figyelték, így történhetett meg, hogy az indító novella (szerintem) az egyik legerősebb szöveg, ahogy az az ilyen kötetek indításához dukál, a záró novella pedig egy paródia, amely bemutatja a korábbi művekben megismert motívumokat, de visszamenőleg ki is neveti őket.*

Benne vannak a kötetben a klasszikus gótikus irodalom nagymesterei, nem hiányozhat sem Poe, sem Dickens (a lehető leggótikusabb szövegével), sem Stevenson, sem Stoker (bár e helyett a novella helyett igazán választhattak volna jobbat is).

Akadnak olyanok is (Hawthorne, Collins, Wells, Mark Twain), akikről nem a rémtörténet jutna rögtön az ember eszébe, de a választott novellák tagadhatatlanul illenek a kötetbe. Vannak itt azután modernek is sokan, olyanok is, akiket főleg a krimijeikről ismerünk (Sayers – miért nem olvastam még tőle semmit?!), és a XX. századi gótika sem hiányzik (du Maurier! a Madarak című filmet ihlető novella benne van a kötetben, és tényleg rosszul van tőle az ember, de nem azért, mintha rosszul lenne megírva, ó, nem!).

És persze van itt még sok olyan név, amelyet éppen csak fél füllel hallottam életemben, vagy még úgy se, és esetleg a múlt homályába vesző olvasmányélményeket tudok hozzájuk kötni, de az is lehet, hogy csak a nagyszüleim könyvespolcán láttam már a nevüket. Feltételezem, hogy a kötet megjelenése idejében is új nevek lehettek, legalábbis magyar nyelven nem nagyon találtam ezektől a „kismesterektől” (?) semmit.

Ami a hátborzongatást illeti, nem mindegyikkel fordult elő. Nincs túl magasan az ingerküszöböm, de valószínűleg magasabb, mint amilyen a megírás idejében szokásban volt. Azért előfordult, hogy négy oldal elolvasása után gyorsan kimentem zuhanyozni, és az ágyban fejeztem be a novellát, mert tartottam tőle, hogy ha a végére érek, már nem merek kimenni. 

De a legtöbbet inkább a hangulata miatt értékeltem, vagy amiatt, amit nem mond ki. Mert ezekben a régi szövegekben sokszor nem is a történet az érdekes és a zseniális – hanem a háttér ábrázolása. Nem a kísértet, nem a gótikus fordulat, hanem az eleven emberek, akik abban a korban éltek, és időnként (mai szemmel) hátborzongatóbb dolgokat műveltek egymással, mint a kísértetek meg egyéb ilyen rémek tudtak volna.

Tényleg látszik, hogy sokszínűségre törekedett a szerkesztő. Van itt romantikus rémnovella, kísérteties krimi (de milyen jó!), misztikus novella,** klasszikus kísértethistória, dekadens kísértethistória, kísértethistória megcsavart nézőponttal, mélylélektani esettanulmány (persze nem orvosi szakszavakkal megírva), még minden természetfölöttit nélkülöző (de anélkül is éppen elég durva) népi történet is. Azt különösen értékeltem, hogy könnyedebb hangú, akár humort sem nélkülöző novellák is belekerültek a gyűjteménybe. Nemcsak az utolsó, amely tiszta paródia, hanem közben is akadt olyan, amelyiken mosolyogni lehetett.

Találtam benne gyengébb, vagy talán csak éppen nem aktuális mondanivalójú írásokat, de összességében kiválónak tartom ezt a kötetet, amelynek cseppet sem ártott a megjelenése óta eltelt negyvenhét év. A gótikus történetek szerelmeseinek csak ajánlani tudom.

* Más kérdés, hogy nem valami magas színvonalon teszi. Mondjuk, annyira nem rossz. Ötletnek feltétlenül jó volt, hogy pont ez került oda.

** A „misztikus” itt nem a „kísérteties/fantasztikus elemekkel tarkított” kifejezés szinonimája akar lenni, annál kéretik sokkal komolyabban venni. A misztikus, az megkülönbözteti a testet a lélektől; az előbbit börtönnek, az utóbbit jóval hatalmasabbnak, isteni eredetűnek tekinti; és azon igyekszik, hogy már földi életében megközelítse az istenséget/világlelket/egységet stb. (ahogy ő éppen nevezi). Élet és halál között nem húz éles határvonalat, anyag és szellem között viszont igen, és egyértelműen az utóbbira koncentrál.

Ezt 2016. április 17-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége.
Nem magamtól fogtam hozzá, de azért nem ríttam olvasás közben a kétségbeeséstől. Kiskamaszként olvastam utoljára, persze magyarul,* és jelentem: aki azt állítja, hogy felnőttként is jólesik, annak igaza van.
Az a bizonyos vegytiszta kalandregény, avagy semmi más, csak kincses térkép, hajó, kalóz, sziget meg lövöldözés, sok izgalommal, elegendő humorral; a gonoszok sokan vannak, de buták és részegesek, a jók kevesen, de okosak és hősiesek (vagy amelyik nem okos, az legalább mesterlövész), no és nem utolsósorban egy belevaló kamaszgyerek a főszereplő. Utóirat: Említettem már, hogy a Fecskék és Fruskák hívta fel a figyelmemet az éppen polcon, illetve parlagon heverő könyvre?

Azazhogy: pardon! Nem minden gonosz buta és részeges. Itt van közöttük egy, kinek nevét nem árulom el, hátha él még ember kerek e világon, akinek spoiler lenne – szóval hát van ebben a regényben egy olyan szeretni való mocsok gazember, hogy akárhányszor szívesen olvasnám újra miatta a regényt. Mert hogy ez egymaga megfegyelmez tizenhét másikat, még minden idők legnagyobb kalózkapitánya is rettegett tőle, miközben udvarias, vidám, ravasz és tagadhatatlanul bátor, gerince akár van, akár nincs, de veszíteni, azt profin tud, bármely helyzetből kimászik, és még apapótlónak is jó, mikor éppen nem állítja bele valakibe a bicskáját. Piszkos Fred is szívesen rázna vele kezet. Még azon se csodálkoznék, ha a dédnagybácsikája lenne.
No, azért nemcsak őmiatta érdemes újra meg újra elolvasni a könyvet. Ez az őrült Jim gyerek se akármi, aki bármikor képes véghezvinni az első marhaságot, ami eszébe jut, és pont ennek köszönhetően állandóan mindenkit megment. Kalandvágyból nekimegy a tengernek, de majd elbőgi magát, amikor másik gyereket lát az anyukája mellett. Veszélyes ellenfél, mert nemcsak okos, hanem kiszámíthatatlan is, és pofátlan szerencséje van. Maga a megtestesült véletlen, lehetne mondani. A világirodalom nem bővelkedik éppen izgalmas és jó szereplőkben, úgyhogy meg köll őt becsülni érdeme szerint. És bizony igaza van Titty Walkernek: az ilyen hősnek sose szabadna hazatérni Angliába, kár őt kiszedni a kalandok közül. No meg hát szeretni lehet itt a doktort is, aki bemegy a kalózok közé, és úgy beveteti velük a kinint, hogy attól kódulnak. Rokonszenves könyv ez, úgy, ahogy van.

Körülbelül a feléig nem érdekelt, hogy angolul van vagy magyarul, maximum annyira, hogy elkezdtem tanulni az angol kalózkáromkodásokat.** Közben meglepetésszerűen rájöttem, hogy nagy részüket a Fecskék és Fruskák-sorozatból már ismerem (azt sokkal hamarabb kezdtem angolul olvasni, nem nehéz szöveg), csak nem azonosítottam őket A kincses sziget káromkodásaival.
A felétől kezdve viszont már nagyon örültem, hogy elolvastam angolul is. Feltétlenül érdemes, ugyanis a magyar fordítás, bármilyen jó munka legyen is, egyvalamit nem tud: nemeket adni a névmásoknak. Borzasztó érdekes dolog figyelemmel követni, hogy egy ennyire férfiközpontú regényben milyen szerepet játszanak az időnként gyakorlatilag önálló életre kelő és következetesen nőnemű névmásokkal jelölt – hajók! Röhögjetek ki, de komolyan tanulságos így olvasni a regényt, és annyit beszélnek hajókról, főleg a vége felé, hogy nem lehet nem észrevenni a névmásokat.

Végül még egyvalami marad: jó szívvel ajánlani az 1990-es filmváltozatot, Charlton Hestonnel és a tizenhat éves Christian Bale-lel a főszerepben. Akárhogy lehúzzák a kritikusok, szerintem ez a tökéletes páros, szívesen megnézném akárhányszor. Jó kis kikapcsolódás, csak a kalózszleng miatt muszáj a felirat. 

* Nagyon régi Delfin-kiadásban van meg itthon, és muzeális értéke van, több okból is. 1. Mert kettő nemzedék olvasta széjjel, és egyszer hullámosra is ázott, de még nem esett le a borítója. 2. Mert (ebből következően) édesapámé volt gyerekkorában, sőt: az egyik legelső könyve volt, és irtó büszke volt rá, hogy neki ez megvan. 3. Mert belefirkált ő is meg a nagybátyám is, lévén az egyikük Vasas-, a másikuk Ferencváros-drukker, úgyhogy a címlapon egymásra írták a két csapat jelét – de a szöveghez egyikük se nyúlt, azt szent dolognak tekintették. 4. Mert két éve „ex libris”-emmel végleg tulajdonomba vettem, közöltem az eredeti tulajdonossal, hogy sose többet nem kapja vissza, ő pedig elismerte tulajdonjogomat.
** De érteni még mindig nem értem őket. Meg tudja nekem magyarázni valaki, mitől olyan égedelem ronda dolog azt mondani, hogy „reszkessenek a tartógerendáim”??? Mert ezt jelenti a „shiver my timbers”. Vagy tévedek? A „shiver my soul”-t pedig végképp nem értem. (A fióka fedőnevű molytárs megmagyarázta: A „shiver” szónak a XIX. században még volt olyan jelentése, hogy "darabokra tör". A két káromkodás tehát azt jelenti, hogy törjön darabokra a hajó, illetve a lélek. Így már van értelme az átoknak.)

Ezt 2016. április 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10