Ismerősöm már volt olyan, akiről hat év alatt se tudtam eldönteni, hogy tulajdonképpen szeretem vagy utálom.* Olvasmányom még nem. Legalábbis nem emlékszem.

Ebben a könyvben tulajdonképpen nagyon sok szerethetőt találtam. (Valószínűtlen helyszínek, mitikus szereplők, csavargás, filozófia, kutya, macska stb.) Ráadásul ami a stílusát illeti, verhetetlen.** Azt az érzést kelti, mintha olyan könnyedén, lágyan és gyorsan (lightly, softly and swiftly) siklana az író keze, mint… mint mikor az ember sebesen mozgó csónakban ül, és belelógatja a kezét a langyos vízbe. Miközben halálbiztos, hogy ennyi lágy hangot tartalmazó szót senki se tud csak úgy spontán kiköpködni magából, azon dolgozni kell, hogy véletlenül se legyen semmi „unnecessary”, ha egyszer van a szónak olyan szinonimája, hogy „superfluous”, ami mennyivel lágyabb már.
Van ennek a regénynek sok-sok olyan bekezdése, amelyeket színtiszta gyönyörűség olvasni, az meg kit érdekel, hogy miről szól. És tuti, hogy ez szándékos – és ha szándékos, akkor piszok jól is van megcsinálva –, mert a főszereplőhöz pont ez illik. Őt is sokkal jobban érdeklik a látszatok, mint bármiféle jelentés vagy igazság. És itt ne tessék a „látszat” és „igazság” szavakhoz automatikusan értékítéletet társítani. Az olvasás idejére függessze fel az értékítéleteit az ember, ha bármit is érteni akar. Nem mondom, hogy a végére minden átalakul az olvasóban – leginkább semmi nem fog –, de sok hasznosat, szépet és emberit tanulhat útközben, és nem fogja bántani senki.

Hát én felfüggesztettem, gyönyörködtem, mosolyogtam és aggódtam, mint ahogy kalandregény olvasása közben szokás. Különösen, ha igazi filozofikus kalandregényről van szó. Milyen az igazi filozofikus kalandregény? Van benne (az ókor óta kötelezően) sok hosszadalmas dialógus, amelyek később nyerik el az értelmüket. Vannak képtelenül, már-már nevetséges módon szerencsés és/vagy balszerencsés fordulatok. Van sok-sok lépcső és folyosó és rejtekhely – egyébként abszolút hétköznapi közegben: az ötvenes évek Londonjában. De még több bejárat (vagy inkább „át-járat”), amelyeket rendre törvénytelen (és egyre kreatívabb) módokon nyitogatnak. Nem utolsósorban pedig egyre több alkalom arra, hogy a főszereplő szembesülhessen valamiféle valósággal.***

Igen okosan megírt könyv ez, amelynek minden darabja illeszkedik a többihez, pedig első ránézésre pont úgy néz ki, mint egy összevissza dobált jelenetekből álló, rendszerezetlen egyveleg. („Motley.” Említettem már a lágy hangokat?) De Isten őrizz, hogy pontosan megépített rendszernek tekintsem, akkor igazságtalan volnék hozzá. Ez a regény nem kalitka. Ez a legjobb esetben is mozaik. Vagy karneváli-vásári forgatag. Vagy szobafestő pemzli. Vagy papucs orrán pamutbojt. Én kérek elnézést.
Ráadásul még a főhős is igazán rokonszenves. Hülye, de rendes. Kicsit olyan, mint Gorcsev Iván: minden létező helyzetben megteszi az első őrültséget, ami éppen eszébe jut, és ennek köszönhetően állandóan bajba keveredik, de ugyanennek köszönhetően állandóan ki is keveredik belőle valahogy. A sorsában gyönyörűségesen ellensúlyozza egymást szerencse és balszerencse. Az előbbi pofátlanul könnyen jön neki, az utóbbinak olyan ereje van, mintha egy sorstragédiában volnánk. És még valami: ez a Jake, ez őrültségeket művel ugyan, de soha olyasmit, ami erkölcstelen, és még kevésbé olyasmit, ami nem férne össze a jellemével. Következetes a hülyeségben. De ez azt is jelenti, hogy nem adja el magát, és nem válik mások bábjává.

Hogy miért nem szerettem mégse? Hát mert hülye ízlésem van. Amikor elkezdtem olvasni, előjött az összes emlékem egyetemista koromból, amikor kupacszám kellett olvasni a háború utáni néhány évtized angol és amerikai irodalmát (hasonló szereplők, sok helyütt hasonló szóhasználat, hasonló helyszínek), és borzasztóan sajnálom, de engem ezeknek a műveknek a 90%-a távolról se érintett meg.*** És akkor még finom voltam. Továbbá tök jó, hogy ez az egész valószínűtlen-kalandos-filozofikus-karneváli történet mindvégig szoros érintkezésben marad a hétköznapi Londonnal, de én történetesen Londont se szeretem. Régen se, most se. Én akkor is reménytelenül vidéki vagyok, ha külföldön járok.

Úgyhogy kb. az első oldaltól az utolsóig tartósan tudathasadt állapotban olvastam Iris Murdochot. Így pedig nehéz csillagozni. Úgyhogy ezt most talán kihagynám. Lehet, hogy holnap már sikerülni fog, de ma nem megy.
Utóirat: oké, kapott négy és felet, mert tényleg jól van megírva, és elalvás előtt még sokat gondolkodtam rajta, és főleg kellemes emlékeim maradtak utána.

* Amikor ezt egy közös ismerősünknek megemlítettem, kiderült, hogy voltak ezzel még így egy páran.

** Na jó, a Villette még mindig veri, de éppen csak egy körömnyivel.

*** SPOILER Ezeket az alkalmakat ő persze kivétel nélkül kikerüli, mindig a véletlennek köszönhetően, de azért úgy, hogy egy idő után meg voltam róla győződve: Jake szabályosan ezekre a véletlenekre vár. Addig feszíti a húrt és halogatja a nagy találkozást, míg puff, jön a véletlen, és nahát, a találkozás már megint nem jön össze.

**** Jelzem, Murdoch a fennmaradó 10%-ba tartozott. A The Unicorn nagyon, nagyon szép könyv. Ezért is vettem meg évekkel ezelőtt egy antikváriumban az Under the Netet, és nem is tudom, miért nem kezdtem bele hamarabb. Elég régen itt ül már a fejem fölött a polcon, és szemrehányóan néz.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. május 31-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Hogy valaki jól tudjon verset írni, az egy dolog.
Hogy jó novellát tudjon írni, az is egy dolog.
Hogy grófnő/hercegnő legyen, középkori királyi udvarokban lakjon, solymásszon és uszályos ruhákban mászkáljon, az megint egy dolog.
Hogy élő és holt nyelveken tudjon, és reggeltől estig művelődjön, az szintén.
DE HOGY VALAKINEK ÖSSZEJÖJJÖN MIND A NÉGY?!
Nohát, kérem, azt hívják pofátlanságnak.

Semmit se tudtam a szerzőről, mielőtt ezt a könyvet megtaláltam, és ezt is úgy, hogy ugyanennek a kiadói sorozatnak egy másik darabját szedtem le véletlenül a könyvtárpolcról, annak a végében szerepelt ennek a reklámja. Különben – szégyen, nem szégyen – azt se tudnám, isszák-e vagy eszik. Szerény cím és még szerényebb név (Franciaországi Mária – ennyi!), ahogy a gótika korához illik. Azoknak a felülmúlhatatlan gótikus székesegyházaknak a tervezőinek se tudjuk a nevét. Hát még azét, aki összesen annyit csinált életében, hogy X székesegyházban a kaputól balra a hatodik oszlop tetejére emberfejet faragott. A műve viszont halhatatlan. Így kell ezt csinálni.

Na de mitől jó?
Tizenkettő darab verses novella, nem több, nem kevesebb. Nem köll túlragozni. A jóból kevés is jó. Még a szerkesztésmód is pontos: a páros számúak boldogtalan véget szoknak érni (bár ez nézőpont kérdése), a páros számúak boldogat (dettó). A versmérték népi: rövid sorok páros rímekkel, semmi különösebb nehézséget nem támaszt – mármint az olvasónak; a fordítónak igen, mert a magyar nyelv nem a rövid szavairól híres. A novellák többnyire középkori breton mondák feldolgozásai, legalábbis 1. elég gyakran hivatkozik a népi mesemondókra mint forrásaira, 2. a kelta mesei/mítoszi gyökereket helyenként még én is felismertem, pedig nem vagyok szakértő. De ezt ne úgy tessék ám elképzelni, hogy versbe szedte, amit neki meséltek. Jahahaj, dehogy. Önálló kis világot rakott össze belőlük.

Vannak ebben a világban mesefigurák és történetsablonok: lovag, királylány, toronyba zárt hölgy, magától közlekedő hajó, farkasember, segítségre szoruló öreg király, madárrá változó királyfi, szóval ami belefér.
Csak éppen azt ne tessék hinni, hogy gyereknek való: tud mindent, amit a felnőtteknek szóló népmesék. Pl. igaz, hogy az adott mese öreg királyról meg ifjú grófról meg királykisasszonyról szól, de úgy van megírva, hogy a t. olvasó, ha van füle a hallásra, hallja: ha szülőként így viselkedik a gyerekével, akkor ugyanígy elveszítheti; ha nem hallgat a szerelmese okos szavára, ugyanígy pórul járhat. Ha királynak született, ha nem. Ezt tudják a népmesék, és ezt tudja Marie de France.
Ami pedig a szerelmi kapcsolatokat illeti, amelyeket a cím ígér, és kiválóan be is tart (nincs ám két egyforma história a kötetben!), azokban kb. olyan formabontó a nagy tudású hercegnő, mint az Ezeregyéjszaka. Illetve olyanabb. Minden valamirevaló szerelmese, akár férfi, akár nő, előkelő, udvarias, szép, eszes és jól nevelt, és mindegyik abszolúte komolyan gondolja a szerelmét. Azért lándzsát tör, verekszik, varázsitalt szerez, drága ajándékokat küld, nem eszik, nem beszél, évekig nem veti le az ingét (ezt inkább nem kommentálnám), vagy adott esetben önként követi a száműzetésbe megcsonkított szerelmes bűntársát.
Mert nagyon furán állnak ám ezek a novellák a társadalmi elvárásokhoz, kötöttségekhez, és minimum sajátosnak mondható felfogásuk van bűnről és erényről. Az egy dolog, hogy itt – ahogyan a késő középkori udvari/lovagi szerelemben, amelyet ezek a művek voltak hivatva népszerűsíteni – házasság és szerelem nem feltétlenül jár együtt, de azért attól a magától értetődő elegáns könnyedségtől, amellyel a szerelem az égvilágon mindent felülír, időnként még énvelem is fordult egyet a világ itten a XXI. században. De tessék figyelni: nem akármilyen szerelem. Bár a legkevésbé sem zárja ki a testiséget, mégiscsak ez az a bizonyos testet-lelket nemesítő érzés, amelyről Platón is beszélt, és amelyet a középkori lovagi költészet után majd a reneszánsz fejleszt tökélyre (meg még azon túl is). Marie de France novellái ezt a szerelmet ünneplik, és vesszen, ami szembeszegül vele. Nem mondom, hogy mindenben egyetértek, de kalapot le. Mit nekünk reneszánsz, így kell a világot előkelő modorban felforgatni.
…és a legfurább, hogy ebből nagyon rövid idő alatt klasszikus lett. Hogy ennyire elfogadták, ennyire sokra becsülték még a saját korában is, ahelyett, hogy máglyára hajították volna a költőjével együtt. Pedig ez veszélyesebb, mint Giordano Bruno. A szívet-szemet gyönyörködtető rímek mögött tárolt robbanóanyag.

Záradék: Nem is értem, miért nem ezen tanítjuk a késő középkort. Vagyis értem. A tananyag nem a mai diákokhoz van szabva, pedig azok pont az ilyen meséket szeretik. Minél fantasztikusabb, annál jobb. A durvábbját nem adnám a kezükbe, úgyis megtalálják, főleg, ha azt találom mondani, hogy elolvasni tilos, de egy-két mesét nyugodtan fel lehetne olvasni nekik, aztán persze gondosan megbeszélni, sok mindent megértenének belőle, nemcsak a középkorra, hanem a saját életükre vonatkozóan is. Még élénken él emlékezetemben egy bizonyos osztály (majdnem a fele fiú!), akiknek tizenhat éves korukban kétszer is bevittem órára egy-egy éppen aktuális tartalmú mesét felolvasni. Amíg olvastam, na, addig volt csönd. Nem, nem azért, mert belealudtak, ellenkezőleg.

Ezt 2016. május 30-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Azt sajnálom, hogy a kötet alcímében szereplő „mai” elbeszélők valamikor negyven éve voltak „maiak”, amikor Moldova mint önálló állam még nem is létezett… Kíváncsi lennék rá, mi változott azóta a moldovai irodalomban, illetve még inkább arra, mi változott a kánonban…
Mert ezek közül az írók/novellák közül garantáltan nem maradt benne mind! Nem mintha a maiak közül mindenkinek meg lehetne jósolni az örök hírnevet, persze. Meg az is biztos, hogy a negyven évvel ezelőtt reprezentatívnak ítélt darabok között is akad maradandó érték. Sőt az is, hogy az antológia azért antológia, mert sok és sokféle stílust, látásmódot, írói világot akar bemutatni, aztán vagy tetszik a T. olvasónak egyik-másik, vagy nem.
…de azért ebbe a kötetbe kifejezetten sok olyan szöveg került bele, amelyik finoman szólva is elég amatőr, viszont van benne szovjet hadsereg és/vagy kolhoz, de minimum szocialista munkaerkölcs, tehát reklámozni kellett…

Igaza van annak a molyos értékelőnek, aki szerint a kötet novelláinak hangulatában erősen túlteng a szomorúság. Meg a keserűség. Itt tényleg ritka az optimizmus, még a kolhozban is. Még a boldogan egybekelő szerelmesek sorsában is ott a melankólia. Egy kis elveszettség, egynémely gyökerektől való elszakadás és otthontalanság, némi ordító ellentét a modern városi és a vele párhuzamosan létező falusi élet között (mintha két különböző univerzumban élnének), félelem, szorongás, szomorú mosoly.
Sok helyütt olyan témákra, helyszínekre, alakokra, emberi kapcsolatokra ismertem a novellákban, akik/amelyek minden további nélkül előfordulhattak volna Magyarországon is, a harmincas évektől a hatvanas évek végéig bezárólag. (Nagyjából ezt az időszakot öleli fel a novellák cselekményének ideje.) A műfaj rokonsága az anekdotával szintén ismerős. Ügyes volt a szerkesztő – gondolom, figyelt is arra, hogy a magyar olvasókhoz közel álló darabokat válasszon.* Ez jólesett, különösen a jobban sikerült darabokban.

Amelyek megérdemlik, hogy kiemeljem őket:
    Szamszon Sleahu: A „komisszár”
    Jó kis kötetindító. II. világháborús szovjet novella lenne, de hős partizánok helyett teli van köddel, szorongással, mindenféle értelemben vett bizonytalansággal, hozzá nem értő és összevissza csetlő-botló kisemberekkel.
    Dzsordzse Meniuk: Árnyékok
    Nagyvárosi novella, külvárosi szegénység, fenn az ernyő, nincsen kas, légvárépítés profi szinten, jaj, de ismerős.
    Borisz Vlesztaru: A vízhordó
    Ulickaja-novellának is beillene, csak ő jobban írta volna meg a végét. Ettől eltekintve jó.
    Ariadna Salari: Műhelyben
    „Csoszogi, az öreg suszter” Moldovában a háború után. Gyereknek való, de nem gyermeteg. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek olvasókönyveibe illik, de ebből senki se tanult volna rosszat.
    Ana Lupan: Kakukk-kút
    Az egyetlen novella, amelyben akadt fantasztikum. Jól is áll neki. Kicsit megerőltette volna magát, mindjárt mágikus realista lett volna. Egyébként a gyökérvesztésről és annak következményeiről szól.
    Ion Druce (Ion Druță): A szép siratóasszony
    Neki önálló kötete is jelent meg magyarul. Az ő írásait mindenképp érdemes lesz még kézbe venni. (Meg is tettem.)
    Ion Podoleanu: Szemernyi boldogság
    Nem történik benne semmi. Csak egy emberben tudatosul a megalázottsága.
    Jakob Burdzsiu: Gyűjti a kút a vizet
    Kiváló kötetzáró, hangulatképekből és emlékekből jól összerakott kis múltidézés. Van benne forróság, szomjúság, kútmély-hideg és tükörkép.

…és hát van ebben a kötetben töméntelen mennyiségű giccs, ügyesen vagy kevésbé ügyesen adagolva, no meg van benne unalom, valamint olyan reménytelenül rossz novella is, amelyik nem éri meg a hozzá felhasznált papírt és nyomdafestéket.
Azért a jók mégis felnyomják hét pontra az egészet. 

* NB.: Kíváncsi volnék, hány magyar olvasó olvasta ténylegesen végig, mikor megjelent. Elsőre arra tippelnék, hogy alig páran, de azért a nálam levő könyvtári példány könyvkötői kötésben tartózkodik, ami viszont arra utal, hogy sokat forgatták.

Ezt 2016. május 18-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Nem pontozom. Mert úgy lehúznám, ahogy nem érdemli meg. Nem azért nem tetszett, mintha nem volna jó.

Megörültem ennek a könyvnek nagyon: Saint Lucia szigetéről való a költő, tehát újabb ország felé nyithatok ablakot, ráadásul Nobel-díjas is. Azt is fogom, hogy miért kapta a Nobel-díjat. Hírt ad egy kultúráról, hangot ad egy kultúrának, bekapcsolja a világirodalomba – a Karib-szigetek kultúráját, amelyet még azok sem ismernek, akik rendszeresen turistáskodnak benne, sőt ők ismerik a legkevésbé – megmutatja gyökereit és gyökérvesztését, soknyelvűségét, töredezettségét és a töredékek összeforrását. Megmutatja azt, ahogyan a karibi költőnek nem a saját hazája kultúráját tanítják meg elsőként, hanem Homéroszt és Defoe-t, és megmutatja azt is, hogyan lehet (ha lehet) visszatalálni a sajáthoz, összekötni az elszakadt szálakat. Megmutatja a szeretetet, a be- és elfogadást, a közösséget.

De ezt főleg a költőnek a kötet végébe illesztett beszédéből értettem meg, nem magukból a versekből! Vagyis jobban mondva: érteni értettem versolvasás közben, hogy nekem most mit kellene értenem, mégse sikerült feldolgozni szinte semmit. Mert ezek a versek inkább taszítottak, mint vonzottak, pedig én megpróbáltam, némelyiket háromszor is elolvastam, ahogy szabályos lenne. Még csak azt se mondhatom, hogy egyik se tetszett. Az nem volna igaz. De két nap múlva semmire se fogok a kötetből emlékezni, csak a végébe illesztett beszédre. 

Azért ne csüggedjen senki. Aki szereti a szürrealistákat és az ő merészen egymás mellé illesztett, egymásnak ellentmondó képeiket, annak ez a könyv tetszeni fog. Aki szereti a hatvanas-hetvenes évek amerikai kultúráját, zenéjét (dalszövegeit!), az bele fogja tudni magát élni ezeknek a verseknek a világába. Én sajna nem.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. május 13-án írtam. 

Hogy én hogy utálom ezt a könyvet.
(Ez részemről bók, mert ahhoz, hogy így lehessen utálni, nagyon jól meg kellett írni.)
Töredelmesen bevallom, Móricz művei soha az életben nem tartoztak a kedveltjeim közé, és akkor még finoman fogalmaztam. Nagyon finoman. Van, amit szeretek: a Barbárokat, az Árvácskát nagyon. (Pedig egyik se móka meg kacagás.) De legnagyobb részüktől a hideg lel. És nem mindegyiktől azért, mintha olyan jól meg volna írva… de ettől a könyvtől speciel azért. Is.

Kitűnő korrajz, annyi bizonyos. Enné meg a fene, túl jó. Azt is értem, hogy miért lett hirtelen olyan aktuális. Én mindent értek. De értsenek meg engem is, ha nem szeretem olvasni a hatalom fogaskerekei közé került becsületes kisember történetét, ahogy megyen lefele a lejtőn, hanem legszívesebben kiabálnék vele, mint a gyerekek a bábelőadásokon, hogy nézz már hátra, ki jön mögötted, nem látod, hogy ki akarják törni a nyakad? Mert ez a Kopjáss, ez egyfelől túlságosan okos – olyan összefüggéseket lát át pillanatok alatt, amiket én még harmadik olvasásra is csak úgy nézegetek messziről, mint az integrálszámítást –, másfelől annyira kétségbeejtően naiv, hogy szeretném fejbe verni, és látványosan nélkülöz mindenfajta felnőttséget. Ami oké lenne, ha húszéves lenne, de, könyörgöm, negyvenöt! Egy ennyi idős ember már ne viselkedjen úgy, mint egy kisiskolás…

Úgyhogy én most nem fogok sokat beszélni arról a temérdek korrupcióról, összejátszásról, érdekkapcsolatok bonyolult hálójáról, amelyről ez a könyv látványosan szól. Azokról a döntéshozókról, akiket az alájuk rendelt emberek nem emberekként, hanem maximum munkaerőként vagy pénzforrásként érdekelnek, de leginkább még annyira se. Ezt megtették előttem mások, jobban, mint én valaha is tudnám. Persze, hogy rosszul esik belelátni ebbe a vidámságában is szomorú, bűnös, hétköznapian gonosz szövevénybe, amelybe ha kívülről a jó szándékú ember belekerül, az vagy hasonul, vagy bukik (vagy mind a kettő), de változtatni rajta nem tud. És még csak nem is azok teszik tönkre, akiket megvet, hanem azok, akiket szeret.

Csak annyit jegyzek meg csöndesen, hogy olyan szép virtuális világ ez, mintha a Mátrixot látnám. (A Mátrixot Móricz Zsigmonddal talán még nem hozta össze más…) Szédítő pénzösszegekkel dobálóznak, amelyek nincsenek is, de azért házat vesznek rajtuk, persze olyan házat, amelyiknek levegőből van a fala. Csak az igazat meg ne mondja nekik valaki valahogy (ld. piros vagy kék pirula), mert megsértődnek, vagy meg se hallják. Nemcsak Kopjássnak nem sikerült felnőni… Sok-sok kiskölyök története ez, akik játszótérnek nézik Zsarátnok városát, ahol kizárólag az ő játékszabályaik szerint szabad játszani, és ha valaki nem akar, vagy ne adj’ Isten más szabályt akar, azt mindenki utálja. Azt, hogy közben emberek halnak éhen körülöttük, észrevenni csúnya dolog. Sőt, nincs is. Fuj.

Ennek a virtualitásnak felel meg a regény elbeszélésmódja is. Nincs mindentudó elbeszélő, nincs egyetlen nézőpont. Sok-sok egymás mellett létező nézőpont van, sokféle tudat, gondolkodásmód, és senkinek nincs meg minden információja, legfeljebb több információja a másikénál. A pletyka pillanatok alatt terjed, de attól csak pletyka marad, hihető, de ellenőrizhetetlen, egyoldalú, veszélyes. Mint amit a brit tudósok szoktak kideríteni.*

Nincs ebben a regényben felnőtt ember, csak egy: szegény Lina. Ő tud dolgozni, ő tudja, hogy három meg öt az nyolc, nem huszonhatezer. Meg hogy a még meg se kapott pár száz pengős főjegyzői fizetésből nem lehet százezer pengős villát venni, még áron alul se. Azért is inkább anyja a férjének, mint felesége. Ez el is hangzik a regényben, de ha nem hangozna el, akkor is egyértelmű lenne, valahányszor a főügyész úr nem mer hazamenni, mert akkor el kellene mondani, hogy megbukott matekból aláírt valami marhaságot – ugyanakkor tulajdonképpen nagyon is szeretne hazamenni, mert ezt most azonnal meg kellene beszélni az asszonnyal, majd az megmondaná, hogy lenne jó. Illetve mégse szeretné, hogy megmondja. Mert ha megmondja, abban nincs köszönet. Mert Linának nincs fantáziája, ugye, azt viszont sajnos tudja, mi a különbség az ideiglenes és a valódi szerződés között, sőt még azt is észreveszi, ha a városi közparkból dísznövényt lopnak. (Milyen már. Mármint az, hogy észreveszi.)
Érdekes lenne megírni azt a verziót, amelyikben Szentkálnay Lina kerülne a főjegyzői székbe a rengeteg józan eszével. Sokkal gyanakvóbb lenne, saját magával szemben is – nem felejtené el a régi barátokat, nem fogadná el olyan gyorsan az újakat – nem találna ki újdonságokat, hónapokig, évekig spórolna türelmesen a fizetéséből – ha bírná odáig, mert mihelyt megértené ezt az egész maszlagot, jó eséllyel ott hagyná az egész brancsot a fenébe, játsszanak tovább nélküle. Vagy belekeseredne, hogy a gyerekeit eltarthassa. (Akikre egyébként, megjegyzem, a férje egyszer se gondol, ha nincs éppen otthon.) Vagy még nagyobbat bukna. Ki tudja.

Kopjáss István nem felnőtt. Iskolás gyerek (szeret és tud is segíteni a fiainak a leckében), aki egyre jobban megveti az egész úri közönséget, de azért nagyon meg is akar felelni nekik, és a jelenlétükben szándékán kívül is úgy beszél, hogy megfeleljen. A végzet asszonyának** a jelenlétében viszont negyvenöt éves létére úgy viselkedik, mint egy hormonoktól fűtött kamasz. Ott kellene hagyni a korábbi pozíciójában, ott elvolna holta napjáig, minden fizetéskor hazaadná az összes keresetét, és hagyná, hogy a nála okosabbak irányítsák, a végzet asszonyát meg messze elkerülné. Így viszont pár nap alatt eligazodik a városi korrupció összes virtuális bugyrában, de arra nem jön rá, hogy ha elkölti a konyhapénzt, nem lesz ebéd. Kicsi se, nemhogy száz fős. Meg arra se jön rá, hogy aki hatvan papíron hazudott, az szóban is hazudhat. (Ezt mondjuk időnként nem értettem. Hogy nem jön rá? Valószínű leginkább nem akar rájönni. Ő is virtuális világban él.)

Nem jön rá. Csak megyen lefele a lejtőn. Én meg utálom olvasni. A Tündérkert volt még ilyen, hogy a fejedelem négyszáz oldalon keresztül megyen lefele a lejtőn. Annyira fájdalmas, az ember már száz oldal után szabályosan kívánja, hogy ugyan érjen mán le, de ő csak megyen. A Rokonok ugyanez. Engedtessék meg nekem, hogy utáljam.

* Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, milyen kiválóan idegesít ebben a háború előtti beszédstílusban a „kérlek alássan”. A „kérlek” és a „kérlek szépen” szintén. Egy darabig hangulatos, de egy idő után falnak megyek tőle. És van olyan ismerősöm, aki most is így beszél!!! Lehet, hogy ezért idegesít? Hm. De az is lehet, hogy azért, mert egy másik kifejezésre emlékeztet, ezért képtelen vagyok komolyan venni. Nálunk a családi zsargonban (értsd: szigorúan szülők és gyermekek közötti érintkezésben) használatos ennek egy sajátos változata, a „… alássan”, amely kifejezésben a … helyére a nemi tevékenységet jelentő négybetűs ige egyes szám második személyű, jelen idejű, kijelentő módú alakját tessenek behelyettesíteni, tárgyas ragozásban. Távolról sem sértés, annyit jelent, hogy „ezt jól elszúrtad, de nem helyrehozhatatlanul, nem is haragszom érte, csak máskor jobban vigyázz.” (Aki az efféle sajátos nyelvi jelenségek dinamikájára kíváncsi, utasítanám ide.)
** Aki ebben a Móricz-regényben kivételesen ugyanolyan hideg és racionális, mint a feleség. Még a nevük is hasonlít, mintha ugyanaz a nő volna mindkettő. A férfinak a világon semmi oka ilyen erejű vonzalmat érezni iránta. Persze, van neki dereka meg minden egyebe, de hát az a többi nőnek is van. Ebből a szempontból ez a Móricz-regény üdítő kivétel. Halálosan unom, hogy az összes könyvében van férfianként 1 db rendes, dolgos, hideg asszony meg n db (n ≥ 1) buján csábító szerető. Egy ideig izgalmas, na de minden regényben?!

Ezt 2016. május 21-én írtam.

Pontszám: 10/8