Drága, esméretlen barátném!

Születésink közt száznál több esztendő tölt el, bizonyosra vehetem hát, hogy nevem néked semmit nem mond, mindazáltal megvan minden okom reményleni, hogy a te válaszodban több részvételre lelek, mint e játékpiacon, mely körülvesz. (Mert azt tudom, hogy amely posta ezen levelet az időn átröpíti, ért az a visszaforduláshoz is.)

Bizonyosra vehetem, mert válasszon bár bennünket el egymástól egy évszázadnyi szakadék (no meg fél Európa), s különbözzék bár kettőnk nyomorúsága oly világosan, miként lobogás a szelíd melancholiától, kiáradás a visszahúzódástól, kiáltás a csendtől csak különbözhet – én azért mégis érzem közöttünk ama eltagadhatatlan kapcsokat, melyek erősebbek még az időnél is.

Elsőbben is meg kell említenem, hogy némely szomorú elméjű tudósok mindkettőnk éltét kétségbe vonják, s azt tartják, hogy tégedet egy de Lavergne, engemet meg valami Kálmán avagy Kármán talált volna ki. Te bizonyára ezen hírt is háborodással fogadod; én is azt tenném, ha szokásom volna. No de vannak itt fontosabb kapcsok is.
Mert hát, barátném, meg kell vallani, a szépségbe s a szerelembe voltál szerelmes te is, akárcsak magam. (Kétszáz esztendővel az én halálom után állítólag valamiféle Plátó nevű görög filozófot is emlegetni kezdtek jegyzelékeim olvasása közben – meglehet, jobban kellett volna ügyelnem, miket emelek ki zsenge gyermekkézzel atyám könyvei közül.) A szerelembe – és bizony tulajdon szenvedésembe, könnyeimbe, fohászaimba is. Melyekről én ugyan lemondani nem tudhattam (neked szerencsésebb sors jutott) – igaz, szerelmem földi tárgya is méltóbb vala hozzám, mint tehozzád a tied (úgy hát tán mégis én volnék a szerencsésebb).
(Közbevetve: jó is, hogy nem vala érkezésünk többet panaszkodni róluk – ismét csak azt hallom, kétszáz esztendők múlva olvasóink éppen csak ennyit fognak kibírni belőlük. Isten mentsen, hogy még szenvedésünk is gúny tárgyává tegyen.)
Azt azonban, hogy szerelmedet feledni tudtad volna, megbocsáss, nem hihetem. Éppúgy nem tudsz elfelejteni, mint ahogyan én, hiszen különben miért is kellene soronként bizonyítanod feledésed?

S ráadásnak lehet-é két írás közt erősebb kapocs, mint a megszólaló hang, a vallomás, mely a magányban beszél legerősebben, midőn önmagát hallgathatja?
Ennek a hangnak nevében kéri tőled a te szereteted s barátságod

Fannid

Ezt 2015. április 18-án írtam. 

Pontszám: 10/10