No, ez is harmadik olvasásra ment fel tíz pontra. 
Igaz, régebben se maradt el sokkal a maximumtól.*
Az első olvasásról semmilyen emlékem nincs, igaz, kötelező volt, és ami rosszabb: negyedéves szigorlati dömping része.** Másodikra már tetszett, jól meg is lepődtem, mert egyrészt valamiért már a címe is taszít, másrészt a hatvanas évek Budapestje éppen pont az a helyszín, amely finoman szólva nem áll közel a szívemhez. Semmi nem köt hozzá.
Ehhez a könyvhöz annál inkább.

Nem, nem a korszak ábrázolása miatt. Bár végül is felidéz a könyv sok-sok apró emlékmozaikot, amelyek még az én jóval későbbi és falusi gyerekkoromnak is részei voltak (őrsi gyűlés, Hébo gipszkiöntő, takarékbélyeg, éneklés a buszon stb.), tehát akár mondhatnám is, hogy ezek miatt szeretem a könyvet. De nem volna igaz. Az egy másik könyv, és egy másik, még nagyobb meglepetés.***
Nem, nem azért, mintha a saját személyiségemben fedeznék fel az elbeszélővel és/vagy alteregójával, Lemur Mikivel közös vonásokat. Abszolúte semmit, de most komolyan. Engem felnevelni se volt leányálom a szüleimnek, de közel se voltam ekkora katasztrófa. Mondjuk, könnyű nekem, ahol én felnőttem, ott nemcsak a négy fal, a suli meg a játszótér jutott, hanem sokkal-sokkal nagyobb tér és több lehetőség. És a csúzli speciel nem érdekelt. Csak a bicska. Meg az íj meg a nyíl. Bodzafából. De nem találtam el vele senkit. Mire megtanultam volna rendesen célozni, meguntam. Na jó, az igaz, hogy emberre nem lőttem volna vele, még állatra sem. Illetve arra főleg nem.
Akkor hát mi?

Először is a humora. Úgy képzelem, faarccal mondja, hűvösen, épp csak néhány hangfekvést váltogatva – hogy az elbeszélő nem nevet, hagyja, hogy az olvasó nevessen. A mondatok mintha csak egymás mellé lennének hajigálva, vasvillával, pedig ilyen pontos kontraszthatásokhoz bizony munka kellett, nem is kevés. Nem mindig esik jól ez a humor, sőt, de amikor igen, akkor nagyon. 
Aztán ez a borzasztó ügyesen megkomponált tudatáram-technika. Na, csak kibukott a dolog. Röstellem, de erre csak harmadjára jöttem rá: hogy a regény tudatáram-technikát alkalmaz. Ezt a rendkívül optimista technikát, amely azt sugallja: néhány órába belefoglalható a világ, de legalábbis egy életkorszak, jelen esetben a kamaszkor. No meg azt is sugallja, szavakkal minden megfogalmazható, csak tanulja meg/jöjjön rá az ember, hogyan bontsa meg a szavak és mondatok megszokott, lineáris rendjét. Hogy úgy tűnjön, mintha spontán követnék egymást a gondolatdarabok, pedig ezt marha nehéz megcsinálni. Próbálva.
Ez az, ami zavarhatja az olvasót a regényben: a szavak és mondatok nem lineárisan, időrendi sorrendben követik egymást, mint ahogyan az ember emlékei sem. Hanem (minimum) háromdimenziós elrendezésben kell elképzelni őket, leginkább úgy, mint a Babilon nevű játékot: a golyók az emlékdarabok, a pálcikák az őket összekötő asszociációk. Ez a regény a pálcikák mentén mozog, és magasról tojik az időrendre. Hogy pedig még bonyolultabb legyen a helyzet, egyrészt nemcsak a saját emlékeit fogalmazza meg az elbeszélő, hanem időnként mások tudatába is megpróbál belehelyezkedni, amitől még a legembertelenebb szereplő is inkább szomorú lesz, mint ijesztő – másrészt időnként elég nyilvánvalóan abszurd dolgokat beszél. Nem hazudik: valótlankodik. Pakolja egyik marhaságot a másikra, mintha tesztelné az olvasót: na, mikor jössz rá, hogy csak szórakozok veled? Erre vevő vagyok. 

És hát felrajzolja a könyv egy kamaszfiú lelkét, aki hol rokon-, hol ellenszenves, sajnálni nem nagyon tudom, de utálni sem; akit okosnak látok, jó megfigyelőnek és érdeklődőnek – legfeljebb nem mindig pont az érdekli, ami a felnőttek szerint kellene, hogy érdekelje, hát Istenem –; aki feszegeti a saját határait, pedig tudja, hogy ha csak egy hajszálnyival túllép rajtuk, kegyetlenül kikap, de juszt is feszegeti – az vesse rá az első követ, aki nem tenné a helyében –; de akivel azért, ha a tanára lennék, valószínűleg szót tudnék érteni. Szintén próbálva.

* NB.: A pár éve olvasott kiadás és e között a kiadás között tapasztaltam pár halovány eltérést. Most hiányzott pár poén, amelyekre korábbról emlékeztem. Lehet, ez a régebbi kiadás. Legalábbis remélem.
** Ezen a szigorlaton fordult elő, hogy Pilinszkyt húztam, és hiába olvastam el ötször otthon a „Tilos csillagon”-t, halvány fogalmam se volt, miről szól. Pedig az még ennél a regénynél is sokkal rövidebb.
*** Lugosi Viktória: Ajvé. Hatvanas évek, Budapest, zsidó család. Három dolog, amihez semmi kötődésem nincs. Mégis, mintha a saját gyerekkoromról írták volna a könyvet. Na jó, az én szüleim nem váltak el. 

Ezt 2016. május 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10