Érdekes, színes kis néprajzi-népnevelő munka, kár volt cselekményt kanyarítani köré…
Olvastam én már Němcovától, a csehek szeretett klasszikusától, a Nagyanyót kötelező olvasmánynak adták fel egyetemista koromban, és cseppet se bántam.* Ez ahhoz képest sajnos leginkább ujjgyakorlatnak nevezhető, avagy „próbáljuk ki, mennyi népszokás, mennyi tipikus életkép és/vagy épületes elmélkedés fér el egy szerelmi történet hézagaiban”…

Különben igen tiszteletre méltó vállalkozás, ezért nem kap nyolc pontnál kevesebbet. Világosan látszik a cél, amelyet Němcová kitűzött maga elé, mikor hozzáfogott a műhöz: nevelni, nevelni, nevelni!!! Nyugodtan odaírhatta volna a fejezetek elejére a jelszavakat: Az egyszerű nép gyermekei a legszebb tehetségek birtokában vannak, ne hagyjuk elpazarlódni ezt a tehetséget! Szerezzünk az irodalomban polgárjogot a cseh (és szlovák) népi kultúrának! A művelődés és az igaz szerelem megjavítja a durva lelket is! A becsületes munka távol tartja a bűnt, és tízszeres hasznot hoz! Főleg, ha a földesúr rendes ember, tehát legyen a földesúr rendes ember, művelt, tiszteletre méltó, népét szerető, jó példával elöl járó! Meg ne feledkezzünk közben a hitről és az Úristenről sem!

Szabadságot, egyenlőséget, de mindenekelőtt testvériséget nekünk, és megoldódik a világ összes baja!!!

Nem tudom nem tisztelni ezt a felfogást, és nagyon örülök annak, hogy éppen ebből sikerült klasszikus regényt írni Němcovának. Csak hát mit csináljak, ha egész végig ott sündörgött a regényt átható gondolatmenet körül a kétely, és mindenfelől szurkálta szegényt? Mit csináljak, ha egyszer azt szeretném, ha ez ilyen egyszerű lenne, de tudom, hogy nem az? És nem tudok kételkedés nélküli teljes lelkesedéssel fogadni egy olyan könyvet, amely minden sorával ezt próbálja szuggerálni nekem? És amely mindezt ráadásul még helyenként elég gyermeteg stílusban is teszi? Ne haragudjon a világ, de ezt a könyvet nehéz komolyan venni, még akkor is, ha tényleg rokonszenvesen szól, úgy, hogy egyszer se gázol a lelkembe.**

…meg ha legalább a cselekménye ne lenne olyan valószínűtlen, és mégis kiszámítható…
Nagyon szerelmes. Nagyon. Kettő darab szerelmespár, némi reménytelen rajongókkal a háttérben – olyan egyszerű, hogy Němcová is rájött, hogy ez nem lesz elég, és rakott bele még egy rosszakarót is, aki tényleg elég tenyérbemászó stílusban próbál machinálni (na, azok a részek jól sikerültek, szívesen képen vertem volna az öreget), hogy legyen benne valami izgalom. Csak hát ennyi izgalom kevés a piszok olvasónak, fene az elkényeztetett fajtáját… Főleg úgy, hogy kb. nyolcvan hasonló történetmintát látott már… Na de arról meg honnan tudott volna a XIX. század közepén ez a nő, aki kézzel-lábbal igyekezett jól szolgálni a cseh nemzeti újjáéledés mozgalmát? Ezért csak nem vonhatok le pontot?!
Csak a kisördög mondogathatja bennem, hogy aki ugyanannak a mozgalomnak a nevében a Nagyanyót jól meg tudta írni, az ezt a könyvet miért nem? Pedig egyazon évben jelentek meg.

De ne szidjam annyit. Népnevelőnek van szánva a könyv, népnevelőként működőképes a könyv. Magyar olvasóként ráadásul plusz tanulsággal is jár, amikor az ember párhuzamokat von a saját hazájának korabeli népszokásai meg az akkori cseh népi kultúra között. Az tényleg érdekes. És izgalmas dolog (szó szerint) a másik oldalról látni a „tót atyafiakat” is, látni mindazt, amit Mikszáth megmutatott, legfeljebb most kicsit másképpen, és ismerősökre találni közöttük. Végül pedig az sem utolsó szempont, hogy 1 db szereplőt csak sikerült összehozni Němcovának, aki még az ilyen magamfajta elkapatott olvasót is érdekelni tudja: Józát, a vak zenészfiút. Őt tényleg szerettem. Úgyhogy ha valamerre billenni kell annak a mérlegnek a könyv becsukása után, hát inkább a jó oldalra billen. Aki pedig kíváncsi mindarra a kulturális háttérre, amelyet fentebb emlegettem, annak jó szívvel ajánlom a regényt!

Ja, utóirat: A fordítótól ennél jóval többet vártam… Amennyi hasonló munka kötődik a nevéhez, igazán végezhetett volna normális munkát is. Abban az időben még nagyon sokat adtak a jó fordításra, igazán nem értem, ebbe hogy csúszhattak bele olyan komoly hibák.

* A címe senkit ne tévesszen meg, az a regény távolról sem gyermeteg! A Falu a Sumavában-t csak speciális igényű embereknek ajánlom, a Nagyanyót bárkinek. De tényleg.
** Azért egy német anyanyelvű rendes embert kibírtam volna még a történetben, hogy tökéletesen korrekt legyen, de végül is elviseltem a regényt nélküle. Minden egyéb tekintetben tényleg korrekt a szöveg.

Ezt 2016. április 9-én írtam. 

Pontszám: 10/8