Don Quijote for ever, míg a világ áll, meg még azon is túl, könyvben, filmen, színpadon!

Na de ami ezeket az elbeszéléseket illeti, hát…
A borítón jót röhögtem, visszahozta a gyerekkoromat, amikor pont ilyen bombasztikus címlapokkal kezdték újranyomni a hatvan-hetvenéves fordításokat változtatás nélkül,* jó sok példányban, a piac meg elnyelte, mint homok a vizet, mert közben olyan kötetek is megjelentek, amelyek a Kádár-rendszerben soha. Na de Cervantes elbeszéléseiből egész kötetnyi jelent meg az ötvenes években! Mégpedig államilag támogatva, gondos fordításban, tartós kiadásban! Miért nem azt nyomták újra? 

Mondjuk, ebben a kötetben annyira komoly hibák nem maradtak, legfeljebb azzal lehet baja az olvasónak, hogy a spanyol becenevekben folyamatosan mellényúlt a nyomdász, meg hogy a versbetéteket meghagyták a spanyol eredetiben (legfeljebb tettek mellé nyersfordítást), a latin betoldásokat még ennyire se fordították le (gondolom, számítva a harmincas évekbeli olvasó latin tudására), és néhol fura a szóhasználat. Egészében nem ez a zavaró.

Egészében az a zavaró, hogy nekem ezek a novellák többnyire nem jöttek be. Pedig nagyon akartam szeretni, Don Quijote és Sancho Panza kedvéért. És minden novellában találtam is olyasmit, ami miatt érdemes volt elolvasni, de mennyi mindenen kellett előtte-utána átrágnom magam… Az, hogy egy kupac klisé, még rendben volna, nem is vártam mást, eladni már akkor is ezt lehetett a legjobban. Meg a műfaj amúgy is megköveteli a sablonok használatát. De arra számítottam, hogy a Don Quijote írója valahogy jobban tudja majd használni ezeket a sablonokat… 
Az is benne van ebben, persze, hogy ha az ember egyszer már látta a klisét kiforgatva és kinevetve, utána nehezen tudja komolyan venni…

Mert van itt minden, ahogy a vásári komédiában dukál. Eltitkolt szerelem, éjszakai párbaj, csecsemő, eltűnt csecsemő, anyjával együtt eltűnt csecsemő, vidám életet élő csavargók, zsebmetszők, hamiskártyások és az ő dicsőségüket megirigylő csavargóruhás nemesek, sőt még házasságon kívül teherbe esett erkölcsös (!!!) nők is, ami azért már semmi esetre se csekély teljesítmény… Ebből áll az összes kedves Rejtő-regényem, én az ilyet nagyon szeretem, csak kell hozzá valami plusz, amitől felfordul a világ, és élni kezd a klisé, és amiből ezekbe a szövegekbe sajnos nem túl sok került.
Az első (A cigánylány) nagyon tetszett, az okos, talpraesett, felvágott nyelvű címszereplővel meg az ő eredeti erkölcsével, csak a végkifejlet nem kellett volna bele, sajnos elég hamar előre lehetett sejteni, hogy ennyi eredetiség a barokk korban nem tartható fenn egy piszok nagy klisé nélkül. A harmadik is (Rinconete és Cortadillo), a két tisztességes és jóérzésű csirkefogóval. A többit eléggé untam. Azért megvolt a maguk hangulata, meg hát azért mégiscsak Cervantes, ha el is rontotta őket, de ennyiért nem jár nyolc pont… Hét is csak jóindulattal…

* Mi a Karl May-összest vettük egy darabig, míg rá nem jöttünk, hogy a sajtó- és fordítási hibák is benne maradtak. Személyes kedvenc: Winnetou gyógyszeres flaskája („orvosságos zacskó” helyett).

Ezt 2016. április 23-án írtam. 

Pontszám: 10/7