…avagy mire jó az influenza?
Mikor az ember enni-aludni se tud a láztól meg az orrfújástól, dolgozásról nem is beszélve, legalább ezt a régen maga után vonszolt könyvet fejezze be. Mármint amikor éppen lát. Mert az influenza, az olyan, hogy időnként még a látást is elveszi.
Amúgy nem vonszoltam volna én ezt a könyvet ilyen sokáig, mert tulajdonképpen tetszett. De valahogy mindig elébe vágott egy másik (általában valami kötelező), vagy éppen csak egy kicsit elfelejtettem, hogy ő is ott van, olvasódik.
Mert hát, bevallom: igazából elkéstem az olvasásával.* Abszolút felnőttkönyv (vannak benne olyan durva részek, hogy a tizennyolcas karikát is rátenném), én mégis tizenkét-tizenhárom évesen élveztem volna igazán. Kalandozás a dél-amerikai őserdőkben (Brazília, Bolívia, Peru), legendás városok, földrajz, néprajz, régészet – mi kellett nekem ennél több?! 

Esetleg az, hogy találjanak is valamit. Szomorú könyv ez nagyon: a beteljesületlen ígéretek és be nem járt ösvények könyve. Mert minél több utat jár végig Fawcett, annál erősebb a csalódása (meg az olvasóé is), hogy a legérdekesebb helyekhez vezető utaknak valahogy sose tud a végére érni. Talán azért, mert roppant nehezen talál társakat és támogatást. Talán azért, mert bár egyre tapasztaltabbá és ügyesebbé válik, lépten-nyomon hozzá nem értésbe, vagy ami rosszabb: közönybe és nemtörődömségbe ütközik. Talán azért, mert a bizonyos legérdekesebb helyek nem is léteznek.**

A kötetet Fawcett fia állította össze, apja írásaiból (minden útja végén készített egy összegzést), leveleiből és egy kicsit a saját visszaemlékezéseiből. Sok-sok útirajz, egy borzasztóan veszélyes és kalandos élet története, amelyből, mint megtudtam, bőven merítettek az Indiana Jones-filmek készítői – mert hogy Fawcett lenne Indy modellje. Tényleg kb. annyi mindenhez ért, beleértve a nyelveket. És kb. annyira kalandvágyó. És a kalapja is legalább olyan fontos neki. Csak inkább földrajzos, nem régész. Meg ostora nincs. Meg sokkal szerényebb. Olyan higgadt-visszafogottan adja elő, hogy éppen mekkora kígyó támadta meg, vagy hány száz kullancsot szedett ki magából esténként, esetleg hány napig nem volt mit ennie, mintha valami könnyed kis erdei sétáról tudósítana.
De tényleg a hozzáértés meg a kalandvágy a legerősebb kapocs a két figura között. Mi más indokolhatná, hogy ez az ember képes volt nem egyszer, nem kétszer, hanem tíznél is többször végigcsinálni ezt az utazást, gyalog, csónakon, öszvérháton, úttalan utakon, hasig érő sárban, zuhogó folyókon, hegyekbe vágott ösvényeken, ahol ha az ember lába megcsúszik, hát szervusz, világ – vad bikák, mérges kígyók, mérges pókok, járványt terjesztő legyek meg egyéb apró rovarok között – nem beszélve a még mérgesebb indián törzsekről, akik elég gyakran tanúsítottak minden fehérrel szemben ellenséges magatartást, és sohase ok nélkül… Ehhez nem is kalandvágy, ehhez feneketlen fanatizmus kellett.
No meg piszkos nagy szerencse. Nagyon sajnáltam, hogy szegény Fawcettnek ilyen véget kellett érnie, de ahogy a könyvet olvastam, igazából azon lepődtem meg, hogy megérte az ötvennyolcadik életévét. Ha statisztikus lennék, kiszámolnám, mekkora volt az esélye, hogy rögtön az elején beadja a kulcsot, de a jelenleg csak becsülhető érték is igen-igen magas. Ez az ember nem arra volt predesztinálva, hogy párnák közt, végelgyengülésben lehelje ki a lelkét.

Nagyon tetszett, ahogy Fawcett az indiánokhoz viszonyult. Imádtam, ahogy a „civilizált” és „bennszülött” szavakat használta. Illetve ahogy rendszeresen elkeveredett a használatukban. Mint derék brit alattvalónak, mindenekelőtt a saját kultúráját kellett civilizáltnak tekintenie – de annyira látszott, ahogy egyre jobban elbizonytalanodott, aztán ahogy az ősi indián kultúrákra kezdte használni ezt a szót, aztán meg végképp kiüresítette, és nyugodtan használhatta volna helyette azt is, hogy „bikkmakk”, az se jelentett volna többet. És állandóan hangsúlyozta, hogy az „indiánok” közössége nem egységes tömb, sok és nagyon sokféle népet, nyelvet, kultúrát takar ez a szó. Őt pedig mind érdekelték, ha kellett, a nyelvüket is gyorsan megtanulta.
Az is tetszett, hogy bármennyit ártottak neki a helybeliek (akár indiánok, akár nem), nagyon ritkán volt rájuk igazán dühös, inkább csak szomorú, annyi sok szenvedés láttán. Na, az utóbbiakat utáltam. Olyan rémtörténeteket mesél el a maga melankolikusan egyszerű stílusában, hogy az ember füle kettéáll. A tizedéből le lehetne forgatni egy horrorfilmet. És a legrosszabb, hogy a rémségek nagy részét nem más okozta, mint a gyarmatosítók beteg agya – meg a közöny. 
És persze tetszettek a kalandok, hát mit tagadjam. Ezekért érdemes olvasni a könyvet, ezekért imádtam volna gyerekként (a rémtörténetek nagy részét meg jó eséllyel fel se fogtam volna). Annak ellenére, hogy micsoda veszélyeken kellett hozzájuk keresztülmenni, és annak ellenére, hogy egy részüket nem biztos, hogy elhiszem, és itt nem a kísértethistóriákról beszélek, tökéletesen megértem, hogy Fawcettet hat ökörrel se lehetett visszatartani, miután egyszer már beléjük kóstolt. Az utazó földrajztudósokat mindig irigyeltem.
De hogy én nem csinálnám Fawcett után, az hétszentség. Én két napot se bírnék ki abban a közegben. Inkább kapálok.

* Azért be fogom pótolni a többit is.
** Maximum egy alternatív Földön. Valami térkapun túl. Ilyet Fawcett nem ír, ezt én találtam ki. A dél-amerikai indiánokból ezt is kinézem. Nyugi, nem megyek utána. Kb. két nap után sírva menekülnék haza. Ha megérném.

Ezt 2016. május 5-én írtam. 

Pontszám: 10/8