Túl van írva, egyéb baja nincs. Sőt.
Kizárólag azért kotortattam elő egy kedves könyvtárossal a raktár sarkából, mert a jamaicai irodalomnak ez az 1, azaz egy darab képviselője létezik magyar nyelven. Nem mintha angolul nem tudnék olvasni, csak azt szerettem volna, ha esetleg majd más nemzetiségmániás molyoknak is ajánlhatnám.
Bátran ajánlom. Nem egyszerűen egy egzotikus ország lenyomatát hordozza, és nemcsak azért érdekes, mert ablak egy másik világra.

Pedig erre gyanakodtam, amikor a szocreált idéző fülszöveget megnéztem (amelybe egyébként véletlenül se kukkantson bele, akinek a spoilermentes élete kedves). Legfeljebb reménykedhettem benne, hogy a fülszöveg hátha csak a cenzor elvtársnak készült.
Hála a jó Istennek igazolódtak a reményeim. 
Ez távolról sem propagandaregény, függetlenül attól, hogy az egyik főszereplője a „mozgalom” tagja, Fidel Castro meg hős forradalmár,* és különben is világosan el lehet különíteni, kik szolgálják a jó ügyet és kik nem. Kikapcsolni az ideológiát nem lehet, nem is lenne értelme: ez adja a hátteret és időnként a viszonyítási alapot is, amelyhez képest a szereplők azonosítani tudják magukat meg a világnézetüket.
Csak éppen a regény nem erről szól.** Így aztán ma sem unalmas. Kivéve, ahol túl van írva.

Ez a regény néhány emberi élet összekapcsolódásáról és próbatételéről szól. Nem többről, nem kevesebbről. Nagyon ügyesen szövi az író a szálakat, ez különösen tetszett nekem. Három egymást váltó nézőpont jelenik meg, három teljesen különböző egyéniség kritikus, gondos önértékelése és a többiekről hozott ítélete. A cselekedeteik és az események a jellemükből következnek, mégis okoznak meglepetéseket, mégis folyamatos érdeklődéssel lehet követni, hogy „na, erre ugyan mit lépsz? és főleg miért pont azt…” Akár még romantikusnak is nevezhető a regény, legalábbis a főszál két rokonszenves fiatal nagyon mély szerelmének története, amelyet mindvégig komolyan kell venni, a konfliktusok pillanataiban éppen annyira, mint amikor vidámságról vagy odaadásról olvas az ember. Mégis azt hiszem, aki a „romantikus” címke kedvéért jön ide, talán csalódni fog. Legalább annyira szól ugyanis ez a történet az önazonosság kereséséről, a meg nem értésről és az elengedésről, mint az egymásra találásról. És nem is csak a két fiatal nézőpontját látjuk, hanem mindvégig velük egyenrangú szereplő az öreg Nicholas is a maga félig szülői, félig szerelmes féltésével.

Tetszett, hogy annyira pontosan látják magukat (és időnként, ha el nem borul éppen az agyuk, akkor egymást is) a szereplők. Hogy amit nem látnak a másikban, azt törekednek megismerni. Hogy erős jellemek, hogy igyekeznek elfogadni egymást és a többi szereplőt olyannak, amilyenek, és hogy folyamatosan bírálják önmagukat is. Egyik nézőpontszereplő se hazudik magának, vagy legalábbis nem tartósan. Tudják, mit akarnak, megteszik, és nem nyavalyognak miatta utólag még akkor se, ha baj lesz belőle. Amikor pedig rájönnek, mi az etikus döntés, akkor meghozzák azt a döntést.

Mindemellett a regény nagyon szép is, mármint esztétikai értelemben. Éppen ebbe a csapdába esik bele. Hearne annyira jó stiliszta, annyira pontosan és ügyesen tud írni, hogy nem tudja időben abbahagyni. Legalább a regény negyede önismétlés más szavakkal, még szebben kicifrázva. Fogalmam sincs, honnan lehetne húzni, és meg volnék lőve, ha én volnék a szerkesztője, de tuti, hogy a kevesebb is elegendő lett volna.

A család olyan ösztönösen tudott alkalmazkodni a környezethez, akár az állatok, s a végtelen llanók homokos térségein barangolt. Az apa gondos nevelésben részesült a főváros és Európa jezsuita főiskoláin, s akkorra, amikor összetalálkoztam vele, már módszeresen levetkőzött magáról minden olyan jellemvonást, amire a hatalmas, acélkeménységű földeken folytatott életben nem volt szüksége. A vadság és kifinomultság furcsa keveréke volt, s elképesztő könnyedséggel tudott egyikből a másikba átváltani. Őt is olyan régimódi, mégis stílusos nagyság jellemezte, akárcsak óriási, napsütötte házát, amely szilárdan magaslott ki a sárga fű, az ösztövér fák és az ércszínű égbolt alkotta környezetből.

Ha valaki jamaicai irodalmat szeretne olvasni, és nem retten vissza a sok lélekelemzéstől, akkor ezt bátran a kezébe veheti.

* 1959-ben tőlem akár lehetett is, elég messze van/volt hozzá. Egyébként személyesen egyszer se jelenik meg, végig a legendák ködében és pár száz kilométerre tartózkodik, már csak ezért se lehet csalódni benne. Nem is vártam ilyet a regénytől, akkor talán ki se adták volna még a hatvanas években se nálunk.
** Ahol meg erről szól, ott meglepően ügyesen meg van kavarva. A bizonyos mozgalomhoz annyira alkalmatlan, sőt erkölcstelen figurák csapódnak hozzá, nem is értem, mivel kötötték be a cenzor szemét, hogy nem vette észre. Vagy csak valami „önkritikus” levegő szivárgott be a könyvkiadóba?! Az egyetlen szereplő, aki halálosan komolyan veszi a mozgalmat, nagyon is rokonszenves, de ettől még egy percre se lehet megfeledkezni róla, hogy szerencsétlen ütődött vénember…

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. október 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Jó dolog jó elbeszéléseket olvasni: az ember sűrítve kapja azt, amit szeret, és még nem is igényel sok időt/energiát. Különösen igaz ez ennek a Singer nevű mesemondónak az elbeszéléseire.

„A bolond Gimpel” kedvéért fogtam bele ebbe a kötetbe. Ez az elbeszélés tizennyolc éve talált el a szívem kellős közepén, azóta nem feledem. Akkor angolul olvastam, de tudtam, hogy az is fordítás, akkor meg nem mindegy? A magyar fordításáért az utóbbi tizennyolc évben párszor tűvé tettem a netet, most végre megvan, meg is fogtam, és nem eresztem!!! Még a helyet és az időt is kikerestem, ahol és amikor méltóképpen olvashatom: Zagyva cukrászda, napsütéses szeptemberi péntek délután, egy szelet mézes-diós torta fölött. Azt a szürreális-rémlátomásos-földhözragadt-felemelő fajtáját neki.

A többi írás azonban nem nyerte el osztatlan tetszésemet. Szigorúan véve a kötet második felében található novellákat nem is igazán szerettem. Ezért a pontozásán töprengtem egy darabig, de végül úgy döntöttem, hogy a hiba az én készülékemben van. Illetve nincs is hiba, csak ízlésbeli különbség van.
A kötet tizenegy novellájából hat játszódik (legnagyobb részt) Lengyelországban, azokban a kis zsidó közösségekben, amelyeknek ábrázolása Singer „védjegye”. Elsősorban ezeket éreztem közel magamhoz, falusi és közép-kelet-európai származásomnak köszönhetően. Meg azért is, mert ezekben a legerősebb a szürrealitás jelenléte: azok a bizonyos égi vagy pokolbeli látomások, népmesei és mítoszi figurák, amelyek félreérthetetlenül evilági módon határozzák meg a szereplők életét, hogy az ember leginkább mágikus realizmusnak hívná a végeredményt. Azt nem mondom, hogy hú, de szívderítő történetek ezek, sőt – de mind megérintenek, megszólítanak, helyet kérnek az életemben, és bebocsátást nyernek, főszereplőikkel egyetemben. A többi szereplő nagy része menjen a sunyiba.
A többi öt elbeszélés az emigrációra koncentrál. Gyökerüket vesztett, kapaszkodóiktól megfosztott,* legyilkolt családtagjaik emlékétől kísértett, szomorú emberek az amerikai nagyvárosokban. Sose vonzottak a nagyvárosok, az amerikaiak meg pláne nem, ráadásul ezek a szövegek többnyire ritka nyomasztóra is sikerültek (nem véletlenül), és még a látomások is hiányoznak belőlük (sehol egy rendes dibuk! legfeljebb a látszata – azokat is Lengyelországban hagyták szegények…), szóval jószerivel kizárólag a mesemondó hang tartotta fenn a figyelmemet. Az viszont egész erősen. Akkor is hallatszik, ha becsukom a kaput a szereplők előtt – tehát az érdem kizárólag az övé.

Nem mintha a „maradék” elbeszélés csak játék és mese lenne… Még csak azt se lehet mondani, hogy bezzeg a háború előtti otthonaikban milyen jól elvoltak ezek az emberek, a kis kapaszkodóikkal együtt. Frászkarikát. Legalább olyan nyomasztóak, mint az Amerikában játszódók.
Még ennyi magányos embert, kisiklott egzisztenciát, bizonytalan életvándort, lábuk alól kicsúszott talajjal… A legjobbak közülük felismerik, hogy az a bizonyos hagyomány nemcsak tart, hanem könyörtelenül be is zár, és aki nem szakad ki belőle, annak börtön. Aki viszont ki akarja magát szakítani, az rájön, hogy egyrészt nem tudja, másrészt ha mégis tudja, akkor se tudja, akkor a szabadságból neki csak a kiközösítettség jut, és esetleg pár kiskanálnyi részvét. Száraz kóró nyargalása a pusztai hideg szélben. Nagyon kevesen találnak közülük megnyugvásra. Sőt, a közösséget is felkavarják, egyértelmű döntésre a többiek is ritkán jutnak. Különösen keserű „A tollkorona” című elbeszélés, amelynek főszereplője legalább olyan űrbe zuhan, mint Kafka szereplői szoktak, és a reménytelen, várakozó keresésben még az sem világos, melyik utat hagyta el, nemhogy az, melyiket kéne választania.

Szóval nyomasztóak, de összetettek, sokrétegűek ezek a Lengyelországban játszódó írások, amelyek jó sokáig mocorognak az ember fejében, ha egyszer belekerültek. Az Amerikában játszódók ezt nem, vagy jóval kevésbé tudják.
Ami a legfurcsább, az a történetek végkifejlete. Igazi meglepetések érik olykor az olvasót. Sose egyszerű a képlet, de a legreménytelenebb helyzetekből is találhatnak kiutat néha a szereplők, vagy legalább vigasztalást – ugyanakkor a legígéretesebb helyzetek is bizonyulhatnak zsákutcának.

Az elbeszélő pedig mesél. Az elejétől a végéig, mint a bolond Gimpel. Mesél, és nem dönt, és nem ítélkezik senki fölött. Az az olvasó dolga. Mármint ha van hozzá kedve. De jobban jár, ha inkább mindenkit szeret. Még ha ez fájdalommal jár is.

* Úgy gondolom, ezért olyan fontos a spiritizmus jelenléte pl. „A levélíró” című elbeszélésben. A belénevelt hagyomány elvesztésével, egy új közegbe kerülve abba kapaszkodik az ember, ami ahhoz a bizonyos hagyományanyaghoz az Újvilágban a legjobban hasonlít. Ha éppen az asztaltáncoltatás a divat, akkor abba.

Ezt 2016. október 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Az 1001 könyv listájára tényleg rá kellett tenni, megengedem (így utólag). Vannak azonban más listák is, amelyekre felkerült, pl. „száz könyv, amit minden nőnek el kellene olvasnia”. Na, ezt a kört már részint bővíteném, részint szűkíteném. Mondjuk, úgy, hogy minden kamaszkorból kinőtt nőnek el kell olvasnia, főleg, ha lánya van, továbbá minden lányos apának is, lehetőleg még mielőtt beállna a gyermek kamaszkora.*  A többiek meg… olvassák el, mielőtt meghalnak. 

Ne tessék különösebb érzelmeskedésre számítani, Annie John keményen kamaszodik, és körülötte kő kövön nem marad. Imádom a fülszöveget, amely „megmagyarázhatatlan gyűlölet”-ről beszél – jaj, bogárkám, nem kell itt sokat magyarázni, pont elég annyi, hogy a leánygyermek elmúlt tízéves. Nem mondom, hogy tipikus kamasz, mert amit ő végigcsinál, annak én jó, ha a felén keresztülmentem (az se volt piskóta), de úgy van megírva a szöveg, hogy az ember lánya olykor hirtelen a háta mögé néz, hogy „rólam van szó”?

Annie profin hazudik. Főleg az anyjának. Még profibban lop. Mert birtoklási vágya van. Annie hölgyhöz nem méltó módon fiúkkal játszik, és az összes üveggolyójukat elnyeri. Annie fülig belezúg az iskolában előtte ülő lányba.** Annie kitűnő tanuló, de csak azért, mert nem bírja elviselni, hogy mást kiemeljenek helyette. Az iskolán kívül szintén Annie viszi a prímet, ha valami új gonosz játékot találnak ki a lányok. Annie időnként változatos halálnemeket képzel el rokonoknak, barátoknak, üzletfeleknek. Annie a legjobban azt szeretné, ha az anyukája megfogná a kezét, megsimogatná az arcát, és főleg hogy ugyanolyan ruhája legyen, mint az anyukájának, ehelyett Annie pókerarccal mondogat oda olyanokat az anyukájának, hogy a fal adja a másikat. Annie ilyenkor az anyukájának is változatos halálnemeket talál ki. Meg saját magának is. Annie elképzeli a saját temetését, ahol mindenki őt siratja majd. Annie olyan magas, hogy rálát az apja feje tetejére, ezért Annie görnyedten jár. Annie egyébként is túl magas / túl sovány / hogynézekmárki / öregebbvagyokmintazanyám / ahajamismindigszétáll. Annie nagyon sok mindent nem bír elviselni. Például ha az anyukája hazudik neki, különösen, ha ezt Annie érdekében teszi. Vagy azt, hogy a gyerekkorában készült ágyáról lelóg a lába. De attól aztán a megbolondulás határára kerül, ha hallja, hogy az anyukája fogmosás közben gargarizál. Annie olyan fensőbbséges tekintettel mondogatja, hogy „amikor beteg voltam”, hogy az összes lány azt kívánja, bár ő is beteg lenne. Annie veszélyes. Annie kamasz.

Nagyon jól megírt szöveg, könnyű olvasni. Rövid mondatok, pontos kifejezések, csupa olyan apróság, amit bárki átérezhet, de vágjanak négybe, ha valaha is eszembe jutott elgondolkodni rajtuk. Ötpercenként „aha!”-élmény, úgy, hogy nekem azért tényleg nem ilyen durva kamaszkor jutott. Mégis látom, érzem, tudom: ilyen egy kamaszlány tudata. Emlékek, felfedezések, titkok, szürreális álmok, szorongások, apróbb-nagyobb árulások, ébredő szexualitás. Szétfeszülő, minden lehető és lehetetlen helyen kinyíló, folyékonnyá váló test, azonosulás a tengerrel.

Mert ha a kamaszkor még nem elég, kap az olvasó egy egzotikus helyszínt is: egy Karib-tengeri brit gyarmatot. Antigua szigete, ahonnan az írónő származik – egy hete tudom –, Barbudával együtt volt brit gyarmat, hivatalos nyelve az angol, és bár független ország, államfője mégis az angol uralkodó. És igen, mint minden jó könyvnek, ennek is több olvasata van, ezt is több okból érdemes elolvasni. Mert kamasznak lenni nem könnyű, de volt angol gyarmaton élő, fekete bőrű, angol anyanyelvű, nőnemű kamasznak aztán különösen nem.

Érdemes volt Kincaid-könyvet választani Antigua és Barbuda irodalmához. Kár, hogy még csak egy regényét fordították le magyarra, nyugodtan megjelenhetne ez is.

* Nem mintha ettől könnyebb lenne, de legalább biztosra tudja majd a szülő, hogy merre hány méter. 
** Nem (a szó általános értelmében vett) homoszexualitásra tessék itt gondolni. Ezek a lányok még csak elméleti úton készülnek a nemi életre. Itt arra tessék gondolni, amikor két lány kizárólag egymás kétméteres körzetében található meg, de reggeltől estig, és ha valamelyiket baj éri, azonnal összezárnak, valamint mindenüket odaadják a másiknak, állandóan vihognak, mindenki máson keresztülnéznek, és különben is „engem senki nem ért meg az egész világon, csak a Rózsika/Juliska/Mariska” stb. Erre tényleg gyenge kifejezés a „barátság”. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2016. október 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Klasszikus szovjet sci-fi. Elég egzotikus kategória ez, szóval régen kíváncsi voltam már a kötetre.
Ami a szórakoztatást illeti, én éppen az ilyen régimódi kalandregényeket szeretem… illetve szeretném, mert ez a könyv konkrétan elég kevéssé szórakoztatott… Persze nem bántam meg, hogy elolvastam, de elég sokáig tartott, és nem ez lesz az életem fő könyve… Pedig elhúzták előttem a mézesmadzagot, amikor úgy reklámozták, hogy Beljajev a szovjet Verne.
Tagadhatatlanul van hozzá köze egyébként.

Az első kisregény, Az utolsó atlantiszi, inkább fantasy, mint sci-fi. Az alapötlet tökéletes, egy hibája van neki: hogy ezt Kodolányi nagyságrendekkel jobban megírta a Vízözönben. Erről persze Beljajev nem tudhatott, de én igen, ez pedig máris sokat elvett az élvezetből. Ráadásul ami a szereplőket illeti, a sablonnál csak egy dolgot szeretek kevésbé: az olyan sablont, amelyik azt hazudja magáról, hogy ő nem is sablon. Ettől az amazonhercegnőtől leginkább görcsöket kaptam. Állkapcagörcsöket. Az atlantiszi világ leírásaival megfoghatott volna az elbeszélő, és tényleg volt is bennük fantázia, viszont olyan iskolásra sikeredett a stílusuk, hogy nem tudtak lekötni. (Ez lehetett volna a fordító hibája, de akkor ugyanezt tapasztaltam volna a második kisregényben is.) Egyedül a nyomokban a „sorok közé” kódolt ideológia bizonyult figyelemre méltónak, illetve nem is az ideológia, hanem a nem éppen derűlátásra valló fordulatok. Ott még bólogattam is: ez igen, Beljajev elvtárs*… A végkifejlet pedig egy kicsit felrázott, de sajnos nem vitte túlzásba. Egyet kell, hogy értsek a többi értékelővel: ez bizony Beljajev legunalmasabb munkája.

A levegőkereskedő már az első lapokon sokkal szebb reményekkel kecsegtetett! Sablonszereplőnek nyoma se volt, a rejtély felkeltette a kíváncsiságomat, ráadásul a stílus is sokat javult – hajrá! Ez már valóban sci-finek bizonyult, mégpedig az űrlénytelen fajtából, amit sokkal jobban szeretek, bár hogy a tudományos háttérnek mennyire nézett utána a szerző, azt nem tudom, de én összesen csak egy hibát találtam benne.** Az alapötlet tetszett, és tetszett az is, hogy Beljajev milyen ügyesen jár Verne nyomán: éppen csak annyira hasznosítja újra az ötleteit, hogy az olvasónak a ráismerés örömét nyújtsa, aztán tisztességesen kiforgatja a felismert mintázatokat, és egészen másfajta fordulatokat alkalmaz.*** Pluszban még nagyon rendben volt, ahogy már ’29-ben arra figyelmeztet a regény, hogy elég csak egy kicsit változtatni a Föld nevű bolygó időjárási viszonyain, és oltári nagy gáz lesz belőle. 
Szóval kiválóan megírt kis könyv ez… csak nekem nem jött be. Az eleje nagyon, meg utána is jöttek apró fellángolások (különösen amikor éppen színen volt a jakut!), de biza az a harci helyzet, hogy húsz évet késtem az olvasásával. Kár.

* Meg is lepődtem, hogy még 1926-ból való a regény. Azt hittem, hatvanas évek. De most látom, akkor szegény Beljajev már nem is élt.
** Igaz, az éppen eléggé nevetséges, már bocs… SPOILER Miután kitalálja a cseppfolyósított levegő tárolására alkalmas összes szerkentyűt, kijelenti, hogy az egyik főszereplő kezében van egy pohár – mondom: POHÁR – cseppfolyós levegő?! Amelyikbe csak úgy bele lehet nyúlni?! Oké, elfogadom a magyarázatot, hogy miért nem fagy meg az ujja, na de ha belenyúlt, akkor a folyadék ki van téve a környező levegőnek! Ezt az anomáliát azért észre lehetett volna venni… SPOILER VÉGE
*** Sőt, még némi rendszerkritikát is megenged magának! SPOILER Naná, hogy a szovjet kormány és a Vörös Hadsereg tiszta és jóságos, a szovjet nép boldog és fegyelmezett – Nyugat-Szibéria meg kit érdekel, ott úgyis alig laknak –, ellenben a kapitalizmus haldoklik, de azért még mocsok és gonosz… Na de közben a zsarnok főgonosz jellemzésére használ fel olyan kifejezéseket, amelyekben csak a nevet kéne kicserélni, és a szerző már mehetne is a bizonyos Nyugat-Szibériába üdülni. Legalábbis úgy gondolom, jól olvasok a sorok között… SPOILER VÉGE

Ezt 2016. szeptember 30-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Gonosz leszek, és csak nyolc pontra értékelem. Pedig nagyon szép könyv, komoly érték, és már önmagában az óriási fegyvertény, hogy egyáltalán megíródott. Ráadásul tulajdonképpen az én hibám, hogy nem tetszett úgy, ahogyan tetszhetett volna – tudniillik ezt a könyvet nagy hiba volt lassan, elbeszélésenként olvasni. Egy darabig jó így, de kb. a felén-kétharmadán túl igazából már fárasztó. Bár még így is abszolút megéri végigolvasni.

A műfaja meghatározhatatlan, az „elbeszélések” valóban a legpontosabb, ami létezik. Minden írásnak van történetszála, akármilyen halovány is, de nagyon kevés olyan van közöttük, ami megfelel a „klasszikus” novellaírói szabályoknak. Ugyanakkor ismeretterjesztő műnek se tekinthetem (minden szöveg színig teli van néprajzi és mitológiai forgácsokkal), mert ahhoz meg túl erős a történetiség.
Van a történetek között összefüggés, de egységes történetív nincsen, tehát regénnyé sem válik ez a történetfüzér. Az egyes darabokat nem oksági, inkább „metaforikus” kapcsolatok kötik össze: a négy évszak motívuma köré rendeződnek el, vannak tavaszi, nyári stb. elbeszélések. De időrend nincsen, érzékelhetően több gyerekkori év „anyagából” válogatták össze a témákat, sőt akár mások emlékei is bekerülhettek az írások közé.
Igazából az elbeszélő személye tartja egyben a kötetet: egy felnőttkorból visszatekintő, de a gyermeki nézőponttal újra azonosuló „mesélő”, aki birtokában van a népe tudásának, és egy közülük, de egyúttal – mint világot járt, tanult ember – kívülről is látja ezt a népet és annak minden szenvedését.

Igen, nagyon fontos volt megírni ezt a könyvet, és legalább olyan fontos terjeszteni mind Oroszországon belül, mind a határokon túl. Egy életforma lenyomatát őrzi ez a kis kötet, egy olyan életformáét, amely – Domokos Péter találó hasonlatával élve – ugyanúgy és ugyanolyan okból tűnik el, mint az amerikai indiánoké, és ugyanakkora kár érte. Nemcsak azért, mert minden értékért kár, amely elpusztul, hanem azért is, mert ez az életforma fenntartható lenne. A helyére lépő pedig, az olajfúrótornyokkal és az állatfajok értelmetlen kipusztításával, határozottan nem az. Csak hát mielőtt kinyírja saját magát, még az összes többit is igyekszik kiirtani maga körül. 

Szóval néprajzi adalékok a gyerekpelenkának használt faforgácstól kezdve a főzött (!) kenyérig, újramesélt mítoszok, a hétköznapi élet részeként jelentkező sámánrítusok, egy kis hanti család élete a világháború után – meg egy mesélő, aki hol gyerekként csodálkozik rá a világra, hol felnőttként siratja azt. Nagyon szép, időnként derűs, gyakrabban komor szöveg. Kettő baja van: sok helyen túlírt, még több helyen álnaiv. Értsd: nem tudja, hogy a kevesebb több – és bocsásson meg a világ, de ahogy a gyermeki tudat működését ábrázolja, attól a falat kaparom. Úgy azok szoktak gyermeki tudatot ábrázolni, akik nagykorúságuk betöltése óta legfeljebb képen láttak gyereket. Ez a stílus sajnos már apró gyermekkoromban idegesített. Úgyhogy egyetértek ppeva molytárs értékelésével.

Kizárólag ezért nem kap több pontot. Egyébként meg olvassátok el.

Ezt 2016. szeptember 28-án írtam.

Pontszám: 10/8

Még nincs karácsonyi hangulatom, de hirtelen eszembe jutott ez a régi kis… képregény? képeskönyv? minek nevezzem? még talán rajzolt regénynek is lehetne. 

Két aranyos, humoros történet egy kötetben, amelyeknek a poénjait évekig idéztük a legkülönbözőbb helyzetekben, és szerintem ha most írnék egy SMS-t a húgomnak, azzal a kérdéssel, hogy „Legyek hókotró?”, rögtön visszaírna, hogy „Inkább szemetes.”

Az első történet egy hétköznapi, jelenbeli (80-as évek) magyar városban játszódik, ahol a legkülönbözőbb családok várják a karácsonyt (majd az újévet), beleértve a háromnemzedékes nagycsaládot és az 1 db öreg nénit plusz 1 db cicát tartalmazó családot is.* Különbségtétel nélkül mindenütt vidámság és szeretet uralkodik, a giccs legkisebb jele nélkül. Humoros helyzetek váltják egymást (a gyerekek kóbor macskát kérnek a Mikulástól, a Mikulásnak vécére kell menni, szóval csupa kisgyereknek való poén), a végén pedig minden rendbe jön.

A második pedig egy aranyos, jól sikerült meseparódia. A jól ismert Grimm-mesék szereplői bukkannak fel sorra, némileg szokatlan összeállításban: Hamupipőke már királyné, de azért sk. tölti a libát (koronával a fején), a törpék gyerekek (Hófehérke jól meg is regulázza őket), a farkas rongyos ruhában könyörög egy kis kóstolóért, a folyton érő aranyalmafa pedig most is érik (pedig tél van). És úgy általában irtó nagy a karácsony előtti felfordulás, de azért Meseországban is mindenki örül. (Na jó, a farkas talán nem, de meg is érdemli a galád.)

Jó emlék, oda fogom adni a gyerekem kezébe is.

* Konkrétan erről jutott eszembe most ez a könyv. Illetve inkább füzet. Mert a néni cicáját úgy hívják, hogy Kunitzer Szonja. És én több mint húsz év után most tudtam meg, hogy ez egy extra poén volt a szövegben, amelyet csak a vájtfülűek értettek: mert hogy a Kun Erzsébet írói álneve (?) volt a Kunitzer Szonja. Márpedig a rejtvénykirálynő ’88-ban még élt és virult.

Ezt 2016. szeptember 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10

A Paragranum által okozott csalódás után már kissé óvatosabbnak kellett volna lennem, mint hogy megint Paracelsust kezdjek olvasni, de ez a kötet annyira kis vékonyka, és mégiscsak Tolkienre meg Rowlingra hivatkozik a fülszövege, gondoltam, belefogok.
Ez már azért jobban tetszett. Nem maradtak ki belőle ugyan a mocsok ellenfelek, akik majd az utolsó ítélet napján jól megkapják, de hála Istennek beéri egyetlen nekik szentelt oldallal, ami túlélhető.

A kötet háromnegyede valami bűbáj. 
Tudományos módszerekkel megírt szakmunka a gnómokról, óriásokról és tűzben lakó szalamandrákról. Hol és hogyan élnek, mit esznek, hogyan öltözködnek, milyen az ábrázatuk, mi a teendő, ha találkozunk velük. A levezetések logikusak,* bár nem feltétlenül mindig következetesek, az érvek rendben vannak, és még a történelmi példákról sem feledkezik meg a szerző, bár az utóbbi részek a XXI. században nem túl olvasóbarátok (valószínűleg arra számított, hogy úgyis mindenki tudja, kiről beszél, mert neveket nem említ).
Egyszer egy nagyon okos ember azt mondta nekem, hogy Tolkien vagy Rowling művei (többek között) abban különböznek az ókori vagy középkori művektől, hogy az ókori és középkori olvasóközönség halálosan komolyan vette a bizonyos lények létezését – ellenben aki A Gyűrűk Urát olvassa, nem hisz abban, hogy a sarkon túl szembejöhet vele egy nazgûl. Paracelsus viszont nemcsak hitt a szalamandrák és hegyi kis manók létezésében, hanem szerintem még találkozott is velük. És úgy kb. a kötet felénél már én is azt mondtam, hogy ugyan egy hangot se hiszek el az egészből, de ha mégis így van, hát hadd legyen. Felőlem lakhatnak a szilvesztreszek (sic!) meg a gnómok, ahol szeretnének, még a kincseiket se bántom, nemhogy őket.** 

A föld nem más, mint a hegyi kis manók okozta káosz, ezért haladnak keresztül szellemként a falakon, sziklákon és köveken. Számukra minden tárgy csupán káosz, tehát üres (vizes) tér. Ahogy számunkra a levegő nem képez akadályt a járásban, úgy őket sem gátolja mozgásukban a hegy, szikla és föld.

Az a levonás egyrészt a fordításnak szól. Helyenként nagyon zavaros, és több mint valószínű, hogy a fordító a filozofikusabb részeknél egyszerűen nem értette a szöveget. Nem egy mondatnak lemaradt a vége, belekerült egy tagadószó oda, ahol semmi értelme, indokolatlanul megismétlődnek egyes szerkezetek, vagy egyszerűen hiányzik a szövegkohézió. Ezt azért nem lett volna szabad. És a korrektor se végzett éppen kifogástalan munkát.

Másrészt a Paracelsus-féle túlkapásoknak. Még hogy ezeknek a lényeknek van értelmük, de nincs lelkük?! Ezt még csak-csak elfogadtam volna, bár a nagy földrajzi felfedezések korában ilyet leírni azért minimum felelőtlenség.*** No de hogy arra valók, hogy az embernek alárendelődjenek???? Mint általában az egész természet?! Ezt az összes gnóm és nimfa nevében kikérem magamnak. „Szerénység! Ne tömjénezze magát! Szerénység!” Nem előfutárkodunk itten a globális felmelegedésnek. Ilyeneket sem jelentenék ki jó lelkiismerettel:

És jóllehet anatómiai szempontból az emberhez belsőleg a disznó hasonlít a legjobban, ennek ellenére az ember mégsem nevezhető annak.

Amikor meg elkezdte magyarázni, hogy az emberrel kötött házasság amúgy ezeknek a lényeknek mégicsak lelket ad (!), és a gyereküknek is lesz lelke, de azért visszamehetnek az elemükbe, de ott is megmarad a lelkük… no ott kevés hiányzott a félbehagyáshoz. 

Jó volt, szép volt, de mostanában nem olvasok több Paracelsust, ennyi elég volt.

* Az milyen aranyos, már, hogy: „A föld nem más, mint a hegyi kis manók okozta káosz, ezért haladnak keresztül szellemként a falakon, sziklákon és köveken. Számukra minden tárgy csupán káosz, tehát üres (vizes) tér. Ahogy számunkra a levegő nem képez akadályt a járásban, úgy őket sem gátolja mozgásukban a hegy, szikla és föld.”
** Az izlandiak vajon sikerrel tüntettek a tündéreikért? Ilyesmiért én is szívesen az utcára vonulnék. 
*** Simán el tudom képzelni, hogy ilyen hiedelmekkel vágtak neki az európaiak a gyarmatosításnak. A meghódítandó területek lakosságát jobb esetben „vademberek”-nek tekintették, rosszabb esetben nyugodtan nézhették elementális lényeknek, akiknek nincsen lelkük, tehát velük szemben nem szükséges tekintettel lenni semmi emberségre. És akkor még nem beszéltem arról, ahogyan az erdőkben, hegyekben élő magányos, civilizációból kiszakadt emberekkel bántak. Persze ezért nem ez a könyv a felelős, ilyesmit eszemben sincs állítani, sőt. A könyv olyat határozottan NEM mond, hogy „akik ilyen lénynek tekinthetők, azok szabadon agyonverhetők”. Sőt egy helyütt ezeknek a lényeknek a megjelenését el is választja az ördögi mesterkedésektől. De azért egy népszerű közvélekedésre még rá is tenni egy lapáttal… hát nem tudom, én a Paracelsus helyében nem aludtam volna nyugodtan… Ez már megint nem a bölcsesség jele.

Ezt 2016. szeptember 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Juszt is leviszem a csillagozását.
Másra, többre számítottam.
Borges „Paracelsus rózsája” c. novellájából egy szelíd bölcset ismertem meg, aki nagyon sokat tud a természetről és Istenről, és sajátos próbának veti alá (túl)buzgó tanítványát. Mostanra, gondoltam, megérett az idő, hogy lássunk egy eredeti művet tőle. Ez állítólag „tudásának legvelősebb foglalata”. No, a tudással nincs is semmi bajom, de a velősséggel… 

A tudáshoz, amelyet ez a könyv leír, ambivalensen viszonyulok: nem hiszek benne, de nagyon érdekel, és elismerem az érvényességét, annak ellenére, hogy tudom, hány sarlatán alkalmazza. Ha semmi másért, már csak azért is megéri végigolvasni az ilyen könyveket, hogy a késő reneszánsz korról alkotott képünk kiegészüljön egy igencsak jellegzetes színfolttal. (Vagy többel.) Paracelsus tudománya valóban széles körű, anatómiai, csillagászati, alkímiai ismereteket foglal magába, és ha valaki első kézből szeretne az ilyesmiről értesülni, bátran fordulhat hozzá. Voltak olyan pontok a könyvben, amelyeken azt mondtam magamban: értő kezekben működhet – ezeken a pontokon voltam a könyvbeli tudáshoz a legközelebb. Nem beszélve arról, hogy tiszteletre méltó, emberséges nézeteket vallott ez a tagadhatatlanul művelt, okos, világlátott ember, aki húsz évvel Luther fellépése után már erősen hajlik a protestantizmus felé, és nagyon komolyan gondolja, hogy csak Isten kegyelme válthatja meg az embert. De azért a csillagok meg a fémek is segítenek. 
Sok érdekességet viszek magammal ebből az olvasásból, sok részt bejelöltem, jegyzetelni is fogok, és már azt is tudom, mit fogok legközelebb Paracelsustól olvasni.

De hogy ez az ember bölcs lett volna?!?!
A könyvnek legalább a fele, de az is lehet, hogy a kétharmada az égegyvilágon semmi másról nem szól, csak arról, hogy az arisztotelészi-galenusi-avicennai alapon működő orvosok és gyógyszerészek térjenek meg születésük, ill. nemzésük helyére. Nem földrajzilag, hanem testrészileg. Elég gyakran kétségbe vonódik az elmeállapotuk, felmerül a pokol erőivel való kapcsolatuk, illetőleg az emberi széklet velük összefüggésbe hozott képe is. Nem mondom, változatosan és esztétikusan tudtak káromkodni a késő reneszánsz korban (bár ennek a könyvnek a stílusa inkább kora barokk), csak én nem azért fogtam hozzá a könyvhöz, hogy az alemann színezetű XVI. századi felnémet nyelv szépségeinek ezt az oldalát élvezzem, főleg nem fordításban.
Azt is megértem, hogy Paracelsust rengeteg támadás érte ezeknek az orvosoknak a részéről, adott esetben bölcshöz szintén nem méltó támadások, és temérdek keserűséget kellett lenyelnie, amelyet egyáltalán nem érdemelt meg. De ezt elhittem volna akkor is, ha három-négy oldalt szentel neki összesen.

Nem pedig kétoldalanként hármat!!! Azt a bizonyos tudást úgy kell kihalászni a Paragranumból, jó sok kora barokk szitok közül… 

Ráadásul, bár tagadhatatlanul hatásos ez a fajta retorika, sajnos minden lövedéke elszáll az éterbe. Mert ez a nagyon okos ember sajnos nem érvel, csak kiabál bele sértetten az univerzumba. Miért nem érvényes a többi orvos tudománya? Hát mert nem érvényes, azért! Mert nem náluk van az igazság, mert nem ismerik a természetet, mert ők megmérgezik az embereket, mert nincs igazi tudásuk, mert farkasok ők, akik megeszik a bárányokat, mert öregek (!), mertmertmert… Nem szeretem ezt a fajta retorikát, különösen nem ötven oldalon keresztül, és akkor, ha én egész más elvárásokkal nyitottam ki ezt a könyvet. 

Ezt 2016. szeptember 10-én írtam.

Pontszám: 10/7

No, feleim az Úrban, akkor számoljunk.
Stílus: minimum tizenkét pont.
Tájleírások: tizenhárom és tizenhat között, de lehet több is.
Az elbeszélő viselkedése: jóakarattal négy.
Az elbeszélő elmélkedései: hat, esetleg hét.
A többi szereplő: négy és tíz között.
Kulturális hivatkozások: a tájleírásokkal egy szinten. (Hol egy időnyerő????)
Hát valahogy így jön ki a nyolc pont…
Utóirat: a „mágikus realizmus” címke indokolatlan, mert azt a szöveg sajnos még nyomokban se tartalmaz, pedig az biztos felhúzta volna legalább kilencre.

Nem szeretem az olyan értékeléseket, amelyek arra hivatkozva húznak le egy regényt, hogy „nem lehet azonosulni a főszereplővel”, de most magam is kénytelen vagyok valami hasonlót cselekedni. Igaz, szigorúan szubjektív alapon: nekem nem volt vele az égvilágon semmi kapcsolatom, egyszerűen (h)idegen maradt a számomra. Ez a fajta nosztalgikus romantika, amelyet ő képvisel, számomra mindig legalábbis gyanús. (Szerencsére romantikából több is van/volt, már korstílus korában is, úgyhogy választhatok olyat, amilyen az én romantikus lelkemhez illik. Mondjuk, Hoffmannt.) Az ő története pedig pontosan úgy van felépítve, hogy igazolja ezt a gyanúmat. (Lehet, hogy Carpentier is így viszonyul hozzá… Legalábbis időnként mintha valami irónia bukkanna fel a szövegben, és minden alkalommal a főszereplőhöz kapcsolódik. Például amikor észrevétlenül ellentmond saját magának. Legalábbis ő – a főszereplő – nem veszi észre.)

Mert az, hogy a nagyvárosi embert kiakolbólítják a korábbi életéből, amely posvány ugyan, de ő a szokásos módon ragaszkodik ehhez a posványhoz, az még rendben van. Az is, hogy ez az ember elindul visszafelé, nem térben, hanem inkább időben: először a gyerekkora helyszínére, majd az emberiség „gyerekkorába”, vagy legalábbis amit ő egyfajta gyerekkornak – de mindenesetre mélyebb, hitelesebb létnek – tart. (Egyszer még arról is meg van győződve, hogy a világ teremtésének negyedik napjához érkezett.) Vagyis megkísérli végigjárni azt a bizonyos utat a tapasztalásból vissza az ártatlanságba.

Jajédesjóistenem. Azt már a romantikusok is tudták, hogy az az út járhatatlan. 

Főleg úgy, ahogyan ez a muki csinálja, aki az út minden egyes állomásán boldogan beleveti magát abba, amit ő valamiféle igazi életnek tekint, és akárhogy pofozza őt az a bizonyos élet, legfeljebb újabb állomást keres, de nem jön rá, sehogy nem jön rá, hogy fantomot kerget. Nem jön rá, hogy mindegy, hová jut, akkor is kultúrába jut, legfeljebb másfajta, otthonosabb kultúrába. Amivel semmi baj nincs, csakhogy ő ahelyett, hogy, akkor már legalább otthon érezné magát, még meg is sértődik, hogy a világ miért nem úgy működik, ahogy ő szeretné.*

Az ilyesmihez se kedvem, se türelmem nincs. Se regényben, se az életben. Különösen, amikor ordít a kontraszt a között, amit a főszereplő átél, meg a között, amilyen elmélkedést kanyarít köré. És nem, nem, nem veszi észre magát.

Viszont közben olyan tájakon jár, hogy a levegő bennem reked. Carpentier valami fantasztikus dinamizmussal építi fel a helyszíneit. Egy darabig azon gondolkodtam, hogy milyen jó volna elmenni ezekre a helyekre – aztán arra jutottam, hogy ha teljesül is a régi vágyam, és elutazhatok Dél-Amerikába (lehetőleg Peruba, ha kérhetem), éppen ezeket a helyeket holtbiztos nem keresném fel. Ezek úgy tökéletesek, ahogy ez a zseni leírja őket – ezt az élményt fokozni nem lehet, és akármibe, hogy ha élőben látnám, az nem adná vissza ugyanezt az érzést. Hiszen ha az ember egy tájat lát, amely mindig is jelen volt ott, ahol megtalálható, akkor az embert nem foghatja el az az érzés, amit az olvasás ad: hogy mindez a szeme előtt alakul ki, bomlik ki a szavakból, minden olvasáskor újra. Ennek a folyamatnak éppen úgy része a szavak hangzása, mint a jelentésük. (Minden tiszteletem a fordítóé, és minden irigységem azé, aki eredetiben olvashatja.) Ezeket még sokszor, nagyon sokszor fel akarom lapozni, ezért is vettem meg a könyvet. Nem gondoltam, hogy a XX. században még lehet barokk prózát alkotni, márpedig ez az.

Ahogyan pedig a regény felidézi a kultúra olyan nagyjait, mint Percy Shelley, Homérosz vagy Cervantes, és melléjük helyezi a Popol Vuh alkotóit – hát attól aztán repesett a szívem. 

No, akkor hol az a Hoffmann?

* Sokkal közelebb áll hozzám az a felfogás, amelyet Borges elbeszélője követ a „Brodie jelentése” c. novellában.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. szeptember 17-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Valami gyönyörűséges.

Érdemes eredeti nyelven olvasni, lehetőleg többször. Én is azt tettem. Jóval később jutottam hozzá a fordításhoz is. Csak imádkozzon az ember, hogy ne vizsgára kelljen olvasni (nekem szerencsére nem arra kellett). Az a fajta dráma ugyanis, amelyet oldalanként elölről kell kezdeni, mert „jaj, ez leírhatatlanul szép volt, de vissza ne kérdezzék, miről szólt”.

Pedig egyébként az is érdekes, amiről szól. A „mi lett volna, ha…”-kérdés megválaszolása a görög mitológiában. Mi lett volna, ha Zeusz, a főisten nem kapja meg Prométheusz jóslatát arról, hogy nem szabad Thétiszt feleségül vennie, mert a gyermek, akit Thétisz szül, hatalmasabb lesz apjánál? Ebben a darabban nem kapja meg, feleségül veszi, gyermekük születik… és eljő a világforradalom. 

Nagy romantikus vízió a zsarnokság megdöntéséről, a szenvedők megszabadulásáról, a világ megváltásáról.

Ezt 2016. szeptember 17-én írtam. 

Pontszám: 10/10