Túl van írva, egyéb baja nincs. Sőt.
Kizárólag azért kotortattam elő egy kedves könyvtárossal a raktár sarkából, mert a jamaicai irodalomnak ez az 1, azaz egy darab képviselője létezik magyar nyelven. Nem mintha angolul nem tudnék olvasni, csak azt szerettem volna, ha esetleg majd más nemzetiségmániás molyoknak is ajánlhatnám.
Bátran ajánlom. Nem egyszerűen egy egzotikus ország lenyomatát hordozza, és nemcsak azért érdekes, mert ablak egy másik világra.

Pedig erre gyanakodtam, amikor a szocreált idéző fülszöveget megnéztem (amelybe egyébként véletlenül se kukkantson bele, akinek a spoilermentes élete kedves). Legfeljebb reménykedhettem benne, hogy a fülszöveg hátha csak a cenzor elvtársnak készült.
Hála a jó Istennek igazolódtak a reményeim. 
Ez távolról sem propagandaregény, függetlenül attól, hogy az egyik főszereplője a „mozgalom” tagja, Fidel Castro meg hős forradalmár,* és különben is világosan el lehet különíteni, kik szolgálják a jó ügyet és kik nem. Kikapcsolni az ideológiát nem lehet, nem is lenne értelme: ez adja a hátteret és időnként a viszonyítási alapot is, amelyhez képest a szereplők azonosítani tudják magukat meg a világnézetüket.
Csak éppen a regény nem erről szól.** Így aztán ma sem unalmas. Kivéve, ahol túl van írva.

Ez a regény néhány emberi élet összekapcsolódásáról és próbatételéről szól. Nem többről, nem kevesebbről. Nagyon ügyesen szövi az író a szálakat, ez különösen tetszett nekem. Három egymást váltó nézőpont jelenik meg, három teljesen különböző egyéniség kritikus, gondos önértékelése és a többiekről hozott ítélete. A cselekedeteik és az események a jellemükből következnek, mégis okoznak meglepetéseket, mégis folyamatos érdeklődéssel lehet követni, hogy „na, erre ugyan mit lépsz? és főleg miért pont azt…” Akár még romantikusnak is nevezhető a regény, legalábbis a főszál két rokonszenves fiatal nagyon mély szerelmének története, amelyet mindvégig komolyan kell venni, a konfliktusok pillanataiban éppen annyira, mint amikor vidámságról vagy odaadásról olvas az ember. Mégis azt hiszem, aki a „romantikus” címke kedvéért jön ide, talán csalódni fog. Legalább annyira szól ugyanis ez a történet az önazonosság kereséséről, a meg nem értésről és az elengedésről, mint az egymásra találásról. És nem is csak a két fiatal nézőpontját látjuk, hanem mindvégig velük egyenrangú szereplő az öreg Nicholas is a maga félig szülői, félig szerelmes féltésével.

Tetszett, hogy annyira pontosan látják magukat (és időnként, ha el nem borul éppen az agyuk, akkor egymást is) a szereplők. Hogy amit nem látnak a másikban, azt törekednek megismerni. Hogy erős jellemek, hogy igyekeznek elfogadni egymást és a többi szereplőt olyannak, amilyenek, és hogy folyamatosan bírálják önmagukat is. Egyik nézőpontszereplő se hazudik magának, vagy legalábbis nem tartósan. Tudják, mit akarnak, megteszik, és nem nyavalyognak miatta utólag még akkor se, ha baj lesz belőle. Amikor pedig rájönnek, mi az etikus döntés, akkor meghozzák azt a döntést.

Mindemellett a regény nagyon szép is, mármint esztétikai értelemben. Éppen ebbe a csapdába esik bele. Hearne annyira jó stiliszta, annyira pontosan és ügyesen tud írni, hogy nem tudja időben abbahagyni. Legalább a regény negyede önismétlés más szavakkal, még szebben kicifrázva. Fogalmam sincs, honnan lehetne húzni, és meg volnék lőve, ha én volnék a szerkesztője, de tuti, hogy a kevesebb is elegendő lett volna.

A család olyan ösztönösen tudott alkalmazkodni a környezethez, akár az állatok, s a végtelen llanók homokos térségein barangolt. Az apa gondos nevelésben részesült a főváros és Európa jezsuita főiskoláin, s akkorra, amikor összetalálkoztam vele, már módszeresen levetkőzött magáról minden olyan jellemvonást, amire a hatalmas, acélkeménységű földeken folytatott életben nem volt szüksége. A vadság és kifinomultság furcsa keveréke volt, s elképesztő könnyedséggel tudott egyikből a másikba átváltani. Őt is olyan régimódi, mégis stílusos nagyság jellemezte, akárcsak óriási, napsütötte házát, amely szilárdan magaslott ki a sárga fű, az ösztövér fák és az ércszínű égbolt alkotta környezetből.

Ha valaki jamaicai irodalmat szeretne olvasni, és nem retten vissza a sok lélekelemzéstől, akkor ezt bátran a kezébe veheti.

* 1959-ben tőlem akár lehetett is, elég messze van/volt hozzá. Egyébként személyesen egyszer se jelenik meg, végig a legendák ködében és pár száz kilométerre tartózkodik, már csak ezért se lehet csalódni benne. Nem is vártam ilyet a regénytől, akkor talán ki se adták volna még a hatvanas években se nálunk.
** Ahol meg erről szól, ott meglepően ügyesen meg van kavarva. A bizonyos mozgalomhoz annyira alkalmatlan, sőt erkölcstelen figurák csapódnak hozzá, nem is értem, mivel kötötték be a cenzor szemét, hogy nem vette észre. Vagy csak valami „önkritikus” levegő szivárgott be a könyvkiadóba?! Az egyetlen szereplő, aki halálosan komolyan veszi a mozgalmat, nagyon is rokonszenves, de ettől még egy percre se lehet megfeledkezni róla, hogy szerencsétlen ütődött vénember…

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. október 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8