Még nincs karácsonyi hangulatom, de hirtelen eszembe jutott ez a régi kis… képregény? képeskönyv? minek nevezzem? még talán rajzolt regénynek is lehetne. 

Két aranyos, humoros történet egy kötetben, amelyeknek a poénjait évekig idéztük a legkülönbözőbb helyzetekben, és szerintem ha most írnék egy SMS-t a húgomnak, azzal a kérdéssel, hogy „Legyek hókotró?”, rögtön visszaírna, hogy „Inkább szemetes.”

Az első történet egy hétköznapi, jelenbeli (80-as évek) magyar városban játszódik, ahol a legkülönbözőbb családok várják a karácsonyt (majd az újévet), beleértve a háromnemzedékes nagycsaládot és az 1 db öreg nénit plusz 1 db cicát tartalmazó családot is.* Különbségtétel nélkül mindenütt vidámság és szeretet uralkodik, a giccs legkisebb jele nélkül. Humoros helyzetek váltják egymást (a gyerekek kóbor macskát kérnek a Mikulástól, a Mikulásnak vécére kell menni, szóval csupa kisgyereknek való poén), a végén pedig minden rendbe jön.

A második pedig egy aranyos, jól sikerült meseparódia. A jól ismert Grimm-mesék szereplői bukkannak fel sorra, némileg szokatlan összeállításban: Hamupipőke már királyné, de azért sk. tölti a libát (koronával a fején), a törpék gyerekek (Hófehérke jól meg is regulázza őket), a farkas rongyos ruhában könyörög egy kis kóstolóért, a folyton érő aranyalmafa pedig most is érik (pedig tél van). És úgy általában irtó nagy a karácsony előtti felfordulás, de azért Meseországban is mindenki örül. (Na jó, a farkas talán nem, de meg is érdemli a galád.)

Jó emlék, oda fogom adni a gyerekem kezébe is.

* Konkrétan erről jutott eszembe most ez a könyv. Illetve inkább füzet. Mert a néni cicáját úgy hívják, hogy Kunitzer Szonja. És én több mint húsz év után most tudtam meg, hogy ez egy extra poén volt a szövegben, amelyet csak a vájtfülűek értettek: mert hogy a Kun Erzsébet írói álneve (?) volt a Kunitzer Szonja. Márpedig a rejtvénykirálynő ’88-ban még élt és virult.

Ezt 2016. szeptember 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10