No, feleim az Úrban, akkor számoljunk.
Stílus: minimum tizenkét pont.
Tájleírások: tizenhárom és tizenhat között, de lehet több is.
Az elbeszélő viselkedése: jóakarattal négy.
Az elbeszélő elmélkedései: hat, esetleg hét.
A többi szereplő: négy és tíz között.
Kulturális hivatkozások: a tájleírásokkal egy szinten. (Hol egy időnyerő????)
Hát valahogy így jön ki a nyolc pont…
Utóirat: a „mágikus realizmus” címke indokolatlan, mert azt a szöveg sajnos még nyomokban se tartalmaz, pedig az biztos felhúzta volna legalább kilencre.

Nem szeretem az olyan értékeléseket, amelyek arra hivatkozva húznak le egy regényt, hogy „nem lehet azonosulni a főszereplővel”, de most magam is kénytelen vagyok valami hasonlót cselekedni. Igaz, szigorúan szubjektív alapon: nekem nem volt vele az égvilágon semmi kapcsolatom, egyszerűen (h)idegen maradt a számomra. Ez a fajta nosztalgikus romantika, amelyet ő képvisel, számomra mindig legalábbis gyanús. (Szerencsére romantikából több is van/volt, már korstílus korában is, úgyhogy választhatok olyat, amilyen az én romantikus lelkemhez illik. Mondjuk, Hoffmannt.) Az ő története pedig pontosan úgy van felépítve, hogy igazolja ezt a gyanúmat. (Lehet, hogy Carpentier is így viszonyul hozzá… Legalábbis időnként mintha valami irónia bukkanna fel a szövegben, és minden alkalommal a főszereplőhöz kapcsolódik. Például amikor észrevétlenül ellentmond saját magának. Legalábbis ő – a főszereplő – nem veszi észre.)

Mert az, hogy a nagyvárosi embert kiakolbólítják a korábbi életéből, amely posvány ugyan, de ő a szokásos módon ragaszkodik ehhez a posványhoz, az még rendben van. Az is, hogy ez az ember elindul visszafelé, nem térben, hanem inkább időben: először a gyerekkora helyszínére, majd az emberiség „gyerekkorába”, vagy legalábbis amit ő egyfajta gyerekkornak – de mindenesetre mélyebb, hitelesebb létnek – tart. (Egyszer még arról is meg van győződve, hogy a világ teremtésének negyedik napjához érkezett.) Vagyis megkísérli végigjárni azt a bizonyos utat a tapasztalásból vissza az ártatlanságba.

Jajédesjóistenem. Azt már a romantikusok is tudták, hogy az az út járhatatlan. 

Főleg úgy, ahogyan ez a muki csinálja, aki az út minden egyes állomásán boldogan beleveti magát abba, amit ő valamiféle igazi életnek tekint, és akárhogy pofozza őt az a bizonyos élet, legfeljebb újabb állomást keres, de nem jön rá, sehogy nem jön rá, hogy fantomot kerget. Nem jön rá, hogy mindegy, hová jut, akkor is kultúrába jut, legfeljebb másfajta, otthonosabb kultúrába. Amivel semmi baj nincs, csakhogy ő ahelyett, hogy, akkor már legalább otthon érezné magát, még meg is sértődik, hogy a világ miért nem úgy működik, ahogy ő szeretné.*

Az ilyesmihez se kedvem, se türelmem nincs. Se regényben, se az életben. Különösen, amikor ordít a kontraszt a között, amit a főszereplő átél, meg a között, amilyen elmélkedést kanyarít köré. És nem, nem, nem veszi észre magát.

Viszont közben olyan tájakon jár, hogy a levegő bennem reked. Carpentier valami fantasztikus dinamizmussal építi fel a helyszíneit. Egy darabig azon gondolkodtam, hogy milyen jó volna elmenni ezekre a helyekre – aztán arra jutottam, hogy ha teljesül is a régi vágyam, és elutazhatok Dél-Amerikába (lehetőleg Peruba, ha kérhetem), éppen ezeket a helyeket holtbiztos nem keresném fel. Ezek úgy tökéletesek, ahogy ez a zseni leírja őket – ezt az élményt fokozni nem lehet, és akármibe, hogy ha élőben látnám, az nem adná vissza ugyanezt az érzést. Hiszen ha az ember egy tájat lát, amely mindig is jelen volt ott, ahol megtalálható, akkor az embert nem foghatja el az az érzés, amit az olvasás ad: hogy mindez a szeme előtt alakul ki, bomlik ki a szavakból, minden olvasáskor újra. Ennek a folyamatnak éppen úgy része a szavak hangzása, mint a jelentésük. (Minden tiszteletem a fordítóé, és minden irigységem azé, aki eredetiben olvashatja.) Ezeket még sokszor, nagyon sokszor fel akarom lapozni, ezért is vettem meg a könyvet. Nem gondoltam, hogy a XX. században még lehet barokk prózát alkotni, márpedig ez az.

Ahogyan pedig a regény felidézi a kultúra olyan nagyjait, mint Percy Shelley, Homérosz vagy Cervantes, és melléjük helyezi a Popol Vuh alkotóit – hát attól aztán repesett a szívem. 

No, akkor hol az a Hoffmann?

* Sokkal közelebb áll hozzám az a felfogás, amelyet Borges elbeszélője követ a „Brodie jelentése” c. novellában.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. szeptember 17-én írtam. 

Pontszám: 10/8