Klasszikus szovjet sci-fi. Elég egzotikus kategória ez, szóval régen kíváncsi voltam már a kötetre.
Ami a szórakoztatást illeti, én éppen az ilyen régimódi kalandregényeket szeretem… illetve szeretném, mert ez a könyv konkrétan elég kevéssé szórakoztatott… Persze nem bántam meg, hogy elolvastam, de elég sokáig tartott, és nem ez lesz az életem fő könyve… Pedig elhúzták előttem a mézesmadzagot, amikor úgy reklámozták, hogy Beljajev a szovjet Verne.
Tagadhatatlanul van hozzá köze egyébként.

Az első kisregény, Az utolsó atlantiszi, inkább fantasy, mint sci-fi. Az alapötlet tökéletes, egy hibája van neki: hogy ezt Kodolányi nagyságrendekkel jobban megírta a Vízözönben. Erről persze Beljajev nem tudhatott, de én igen, ez pedig máris sokat elvett az élvezetből. Ráadásul ami a szereplőket illeti, a sablonnál csak egy dolgot szeretek kevésbé: az olyan sablont, amelyik azt hazudja magáról, hogy ő nem is sablon. Ettől az amazonhercegnőtől leginkább görcsöket kaptam. Állkapcagörcsöket. Az atlantiszi világ leírásaival megfoghatott volna az elbeszélő, és tényleg volt is bennük fantázia, viszont olyan iskolásra sikeredett a stílusuk, hogy nem tudtak lekötni. (Ez lehetett volna a fordító hibája, de akkor ugyanezt tapasztaltam volna a második kisregényben is.) Egyedül a nyomokban a „sorok közé” kódolt ideológia bizonyult figyelemre méltónak, illetve nem is az ideológia, hanem a nem éppen derűlátásra valló fordulatok. Ott még bólogattam is: ez igen, Beljajev elvtárs*… A végkifejlet pedig egy kicsit felrázott, de sajnos nem vitte túlzásba. Egyet kell, hogy értsek a többi értékelővel: ez bizony Beljajev legunalmasabb munkája.

A levegőkereskedő már az első lapokon sokkal szebb reményekkel kecsegtetett! Sablonszereplőnek nyoma se volt, a rejtély felkeltette a kíváncsiságomat, ráadásul a stílus is sokat javult – hajrá! Ez már valóban sci-finek bizonyult, mégpedig az űrlénytelen fajtából, amit sokkal jobban szeretek, bár hogy a tudományos háttérnek mennyire nézett utána a szerző, azt nem tudom, de én összesen csak egy hibát találtam benne.** Az alapötlet tetszett, és tetszett az is, hogy Beljajev milyen ügyesen jár Verne nyomán: éppen csak annyira hasznosítja újra az ötleteit, hogy az olvasónak a ráismerés örömét nyújtsa, aztán tisztességesen kiforgatja a felismert mintázatokat, és egészen másfajta fordulatokat alkalmaz.*** Pluszban még nagyon rendben volt, ahogy már ’29-ben arra figyelmeztet a regény, hogy elég csak egy kicsit változtatni a Föld nevű bolygó időjárási viszonyain, és oltári nagy gáz lesz belőle. 
Szóval kiválóan megírt kis könyv ez… csak nekem nem jött be. Az eleje nagyon, meg utána is jöttek apró fellángolások (különösen amikor éppen színen volt a jakut!), de biza az a harci helyzet, hogy húsz évet késtem az olvasásával. Kár.

* Meg is lepődtem, hogy még 1926-ból való a regény. Azt hittem, hatvanas évek. De most látom, akkor szegény Beljajev már nem is élt.
** Igaz, az éppen eléggé nevetséges, már bocs… SPOILER Miután kitalálja a cseppfolyósított levegő tárolására alkalmas összes szerkentyűt, kijelenti, hogy az egyik főszereplő kezében van egy pohár – mondom: POHÁR – cseppfolyós levegő?! Amelyikbe csak úgy bele lehet nyúlni?! Oké, elfogadom a magyarázatot, hogy miért nem fagy meg az ujja, na de ha belenyúlt, akkor a folyadék ki van téve a környező levegőnek! Ezt az anomáliát azért észre lehetett volna venni… SPOILER VÉGE
*** Sőt, még némi rendszerkritikát is megenged magának! SPOILER Naná, hogy a szovjet kormány és a Vörös Hadsereg tiszta és jóságos, a szovjet nép boldog és fegyelmezett – Nyugat-Szibéria meg kit érdekel, ott úgyis alig laknak –, ellenben a kapitalizmus haldoklik, de azért még mocsok és gonosz… Na de közben a zsarnok főgonosz jellemzésére használ fel olyan kifejezéseket, amelyekben csak a nevet kéne kicserélni, és a szerző már mehetne is a bizonyos Nyugat-Szibériába üdülni. Legalábbis úgy gondolom, jól olvasok a sorok között… SPOILER VÉGE

Ezt 2016. szeptember 30-án írtam. 

Pontszám: 10/7