Juszt is leviszem a csillagozását.
Másra, többre számítottam.
Borges „Paracelsus rózsája” c. novellájából egy szelíd bölcset ismertem meg, aki nagyon sokat tud a természetről és Istenről, és sajátos próbának veti alá (túl)buzgó tanítványát. Mostanra, gondoltam, megérett az idő, hogy lássunk egy eredeti művet tőle. Ez állítólag „tudásának legvelősebb foglalata”. No, a tudással nincs is semmi bajom, de a velősséggel… 

A tudáshoz, amelyet ez a könyv leír, ambivalensen viszonyulok: nem hiszek benne, de nagyon érdekel, és elismerem az érvényességét, annak ellenére, hogy tudom, hány sarlatán alkalmazza. Ha semmi másért, már csak azért is megéri végigolvasni az ilyen könyveket, hogy a késő reneszánsz korról alkotott képünk kiegészüljön egy igencsak jellegzetes színfolttal. (Vagy többel.) Paracelsus tudománya valóban széles körű, anatómiai, csillagászati, alkímiai ismereteket foglal magába, és ha valaki első kézből szeretne az ilyesmiről értesülni, bátran fordulhat hozzá. Voltak olyan pontok a könyvben, amelyeken azt mondtam magamban: értő kezekben működhet – ezeken a pontokon voltam a könyvbeli tudáshoz a legközelebb. Nem beszélve arról, hogy tiszteletre méltó, emberséges nézeteket vallott ez a tagadhatatlanul művelt, okos, világlátott ember, aki húsz évvel Luther fellépése után már erősen hajlik a protestantizmus felé, és nagyon komolyan gondolja, hogy csak Isten kegyelme válthatja meg az embert. De azért a csillagok meg a fémek is segítenek. 
Sok érdekességet viszek magammal ebből az olvasásból, sok részt bejelöltem, jegyzetelni is fogok, és már azt is tudom, mit fogok legközelebb Paracelsustól olvasni.

De hogy ez az ember bölcs lett volna?!?!
A könyvnek legalább a fele, de az is lehet, hogy a kétharmada az égegyvilágon semmi másról nem szól, csak arról, hogy az arisztotelészi-galenusi-avicennai alapon működő orvosok és gyógyszerészek térjenek meg születésük, ill. nemzésük helyére. Nem földrajzilag, hanem testrészileg. Elég gyakran kétségbe vonódik az elmeállapotuk, felmerül a pokol erőivel való kapcsolatuk, illetőleg az emberi széklet velük összefüggésbe hozott képe is. Nem mondom, változatosan és esztétikusan tudtak káromkodni a késő reneszánsz korban (bár ennek a könyvnek a stílusa inkább kora barokk), csak én nem azért fogtam hozzá a könyvhöz, hogy az alemann színezetű XVI. századi felnémet nyelv szépségeinek ezt az oldalát élvezzem, főleg nem fordításban.
Azt is megértem, hogy Paracelsust rengeteg támadás érte ezeknek az orvosoknak a részéről, adott esetben bölcshöz szintén nem méltó támadások, és temérdek keserűséget kellett lenyelnie, amelyet egyáltalán nem érdemelt meg. De ezt elhittem volna akkor is, ha három-négy oldalt szentel neki összesen.

Nem pedig kétoldalanként hármat!!! Azt a bizonyos tudást úgy kell kihalászni a Paragranumból, jó sok kora barokk szitok közül… 

Ráadásul, bár tagadhatatlanul hatásos ez a fajta retorika, sajnos minden lövedéke elszáll az éterbe. Mert ez a nagyon okos ember sajnos nem érvel, csak kiabál bele sértetten az univerzumba. Miért nem érvényes a többi orvos tudománya? Hát mert nem érvényes, azért! Mert nem náluk van az igazság, mert nem ismerik a természetet, mert ők megmérgezik az embereket, mert nincs igazi tudásuk, mert farkasok ők, akik megeszik a bárányokat, mert öregek (!), mertmertmert… Nem szeretem ezt a fajta retorikát, különösen nem ötven oldalon keresztül, és akkor, ha én egész más elvárásokkal nyitottam ki ezt a könyvet. 

Ezt 2016. szeptember 10-én írtam.

Pontszám: 10/7