2017. március 7. 

Az eszeveszett Orlando (Ludovico Ariosto reneszánsz fantasyje) harminchetedik énekében az elbeszélő nagyon megdicséri a költőnőket, de nem név szerint, nehogy véletlenül kihagyjon, és ezzel megsértsen valakit. Egyet mégis kiemel, „ki úgy felül van az irigykedésen, / hogy senki nem fog elítélni engem, / ha másról hallgatok, s csak őt dicsérem.”

Idáig rendben. De miért éppen őt?

                "Nemcsak hogy ő maga felejthetetlen
                édes szép stílusával, szebbet én nem
                tudok: de mindaz, akiről beszélt, írt,
                föltámad, elkerüli a sötét sírt."
                (II. kötet, 984. oldal)

A későbbiekből (meg a Google-ból) egyértelmű, hogy kortársáról, Vittoria Colonnáról (1490-1547) beszél. (Kép forrása: https://es.wikipedia.org/wiki/Victoria_Colonna.) Röstellem, de életemben nem hallottam róla. Mondjuk, az olasz reneszánsz irodalom a magyar olvasó számára Petrarcánál kezdődik, és rögtön Boccacciónál végződik, szóval nagyon nem volt hol hallanom a hírét.

No, akkor művelődjünk. :) Gyorsan csatolom is azt a három antológiát, amelyből a Moly szerint tájékozódni lehet. Kettő meg is van itthon. (Az egyikről utóbb ajánlót is írtam, itt.)

Azt, amit Ariosto ír, hogy akiről Colonna ír, az feltámad, a szó szoros értelmében tessék venni. A jelek szerint legjobb verseit a férje halála után írta, Petrarca követőjeként az elérhetetlen szerelmeshez, de olyan erővel, hogy Ariosto szerint gyakorlatilag kivette ezáltal a férfit a sírból, nem pedig emléket állított neki.

                Vittoria Colonna: 33. szonett (Férje halálára)

                Ravasz halál, mily rosszul számítottál:
                azt hitted, kincsem életét kioltod,
                de tisztább fényre gyúlt az égi, boldog
                körben. Szemed dühöngve rám nyílott már.

                Tőröd villan a fejemre, vad szitok száll,
                midőn látod, hogy én ezen mosolygok.
                Nem csapsz le rám és így hamvába fojtod
                a perzselő reményt, mit felszítottál.

                Nem várt kegyelmed, óh milyen kegyetlen!
                végső szavam áldotta volna tőröd,
                melynek hegyétől holtan porba dőlök.

                De kedved nem telik már győzelemben,
                hiszen tudod: nem győz le senki téged, –
                elhagysz, ki már úgyis csak félig élek.

                (Képes Géza fordítása)

Elsőre nem igazán voltam tőle elragadtatva, de így másodjára… hm, tényleg nem akármi. Fájdalmas párbeszéd a halállal a kedves halott fölött – ez még nem volna eredeti, de ahogy kiforgatja a sablont, az jó. Az nagyon jó. Nézzük csak meg alaposabban.
Kiindulópont: „á, te halál, nem is vetted el a szerelmemet, hiszen ő csak felébredt a tökéletesebb életre.” Következő lépés: oldalt lesek a halálra – na, felhergeltem? Igen, sikerült, hurrá, mindjárt rám is lecsap, és megint együtt lehetek a szerelmemmel! (Beleértve: Lám, micsoda sakkjátékos vagyok, úgy tettem, mintha örülnék a szerelmem halálának, ezzel kicseleztem a halált.) Következő: Dehogy cseleztem, hiszen még mindig élek… vagyis kegyelmet kaptam, de ez számomra éppen a kegyelem ellenkezője, hiszen ha a szerelmemmel volnék, az volna a kegyelmi állapot. Vagyis mégis a halál győzött le engem. A halál győzelme normál körülmények között persze azt jelenti, hogy megöli az embert, de az én esetemben pont nem. Az ő győzelme az, hogy itt hagyott faképnél, életben – de persze ez az élet nem is élet, csak fél-élet. És ennek ráadásul még a halál se örül, nem jó ez senkinek, se neki, se nekem.
Igen bonyolult, szövevényes vers ez, beindítja a gondolkodást.

    Olvasom Huizingától A középkor alkonyát, jelenleg éppen a „Stilizált szerelem” és „A szerelem szabályai” című fejezeteket. Itt Huizinga részletesen taglalja a késő középkor szerelmi konvenciórendszerét. Az a korszak, amely az égvilágon mindent hierarchikusan és szabályok közé szorítva szeretett kezelni, a (lovagi) szerelemhez is komoly elvárásokat kapcsolt, amelyeknek meg kellett felelni, ha jót akart magának az ember. Többnyire kötelező sablonok, megszabott jelképek nyelvén szólt a korszak lovagi irodalma – ami pedig a mindennapi életet illeti, nemhogy a tekintet, még a ruha színe is érzéseket fejezett ki, és ha valaki a szabályok ellenére cselekedett (pl. túl hamar értésére adta a másiknak hajlandóságát), akkor könnyen előfordulhatott, hogy a bizonyos másiknak elment tőle a kedve. 

    Ennek a korszaknak az alkotása a Rózsa-regény (Roman de la Rose). Bonyolult szimbólumrendszere nemcsak teli van erotikus utalásokkal – az még hagyján –, hanem gyakran hangsúlyozottan durva. Nem az, ahogy szól, hanem az, amit mond.
    Nem csoda, hogy már a maga korában is sokan kritizálták. Különösen egy bizonyos Christine de Pisant emleget Huizinga, akiről sose hallottam korábban, de mivel a későbbi fejezetekben is vissza-visszatér, meg még a neve is oly tetszetős, ugye – hát utánanéztem. Először is abban, ami megvan itthon: a Költőnők antológiájában.
    Nem csalódtam: benne van! Egyre jobban méltányolom ezt a kötetet… 

    „Édesapja Thomas de Pisan, természettudós, csillagász és filozófus. Igen fiatalon elvesztette férjét és gyermekeivel magára maradva, írásaival kereste meg kenyerét. Mindent írt, verset, prózát egyaránt. Gazdag munkássága nagy írói rutint fejlesztett ki benne. A bonyolult középkori formák avatott mestere volt.” (45. oldal)

    Így az antológia, mielőtt (sajna csak) 1 db versét közölné. Másik három a Klasszikus francia költők c. antológiában szerepel. 
    Olaszországban született francia alkotóról van szó, aki minden művét franciául írta, és az első francia nő, aki írásaiból élt. Özvegységében, ha újra férjhez menni nem akart, más lehetősége nem is lett volna még az éhen haláson kívül. Mindenekelőtt költő, de életrajzírást is vállalt, ezt még a szűkszavú magyar Wiki-szócikk is megemlíti. (Egyébként érdemesebb az angol/francia Wikit nézni. A képet is ott találtam.) V. Károly francia király életrajzát ő írta meg. Munkásságát számon tartották és értékelték, angol és francia költőkre egyaránt hatott. Élete végén, amikor már kolostorban élt, még megérte Jeanne d'Arc ténykedését (a halálát már nem), és róla is írt, ezúttal már nem megrendelésre, viszont igen-igen meghatottan. Itt olvasható, sajna csak angolul meg franciául.
    Ja, és az elsők között van (többek között), aki nőként a nők védelmében ír. A Rózsa-regényt is azért kritizálja, mert egyrészről erkölcstelennek tartja, másrészről a nőkre nézve sértőnek, igazságtalannak – és veszedelmesnek is. Meg úgy általában az egész szerelmi konvenciórendszerről megmondja a véleményét, legalábbis ami a késő középkort illeti.
    Ebben pedig Huizinga is nagyjából egyetért vele, amikor őt idézi. A legenyhébb, amit mond erre a konvenciórendszerre, az az, hogy nem ok nélkül népszerű, ám képmutató is. „A hűséges lovag vagy a szerelmes pásztor ünnepélyes, kecses játéka, az udvari allegóriák szép külsőségei sosem vesztették el teljesen vonzerejüket és erkölcsi értéküket, bármilyen durván meghazudtolta őket az élet” (A középkor alkonya, 127. oldal).

Ezt 2017. május 22-én írtam. 

Frissítés: Itt írtam a teljes Huizinga-műről. Itt pedig a Költőnők antológiájáról.

Nagyon szép, dicsérni való válogatás. Annak ellenére megérdemli a tíz pontot, hogy egyáltalán nem hibátlan.

Legfőbb erénye: Az ókortól „napjainkig” (ez a negyvenes éveket jelenti) számos alkotót emel ki az ismeretlenségből, és teszi hozzáférhetővé adott esetben méltatlanul olvasatlan műveiket. Mivel egyúttal az életrajzaikat is közli nagy vonalakban, egy kis korrajz-kiegészítést is kapunk, különösen a magyar alkotók esetében. (Ezeket Török Sophie válogatta, ő írta az életrajzokat is, a külföldiekkel pedig Kótzián Katalin dolgozott. Az előbbi jóval bőbeszédűbb.) A legtöbbjüknek azóta már jelent meg önálló kötete (magyarul is), de azért nem veszítette el értékét ez a kötet sem, mert az érdeklődés felkeltésére mindenképpen tökéletes.

További erényei: Tudatosan figyel a sokszínűségre. A legkülönbözőbb nemzetiségek alkotóit válogatja össze. A legtöbb költő persze görög, római, angol, német, francia, de azért helyet ad bolgár, észt, szlovák, lengyel stb. alkotóknak is. Figyel arra is, hogy különböző témák, hangnemek, versformák bukkanjanak fel a kötetben. Így az elsődleges szempontnak (az érdeklődés felkeltésének) még jobban megfelel. Nagyon érdekes figyelni azt is, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a különböző korok alkotóinak művei, hogyan illeszkednek a saját korukba, vagy térnek el annak elvárásaitól. (Hármukról írtam is külön bejegyzést. Egyikük a francia gótika, másikuk az olasz reneszánsz, harmadikuk a századforduló Bulgáriájának az alkotója. További kettőnek a képe szerepel a bejegyzésben, az első Petrőczi Kata Szidónia magyar, a második Marie Under észt költő. Mindkét kép forrása a Wikipédia.)

Legfőbb hibája: Mindenáron ki akar mutatni valami speciálisan nőies közös vonást több évezred verseiből. Hogy az mi, azt nem írja körül határozottan, de ha nincs meg vagy ritkán fordul elő egy költői életműben, akkor mindjárt bejelez a szerkesztő készüléke, és fölrója a szerzőnek (vagy legalábbis sajnálkozik), hogy az illető miért ír „úgy, mint korának férfi költői”. Vagy azon, hogy szegény bármilyen jól értett a versíráshoz, nem „jutott el” az igazi női témákhoz (úgymint: anyaság, háztartás). Olvasó meg rázogatja a fejét, mint akinek víz ment a fülébe, és azon gondolkodik, hogy miért nem tette fel senki azt a kérdést a szerkesztőnek, hogy 1. pontosan miért is baj az, ha egy költőnő olyan témákról ír, amelyek mindkét nemre tartoznak, és (horribile dictu) esetleg egy férfi is olvashatja őket; 2. mégis ki határozza meg azt és milyen alapon (főleg utólag), hogy egy korszak költőinek milyen stílusban, milyen gondolkodásmóddal kell írniuk, főleg, ha a végtermék esztétikailag rendben van?* Szerencsétlen, ha egyszerűen csak szerelmes, akkor arról ne írjon, mert olyat a férfiak is tudnak?! Vagy ha nem tud főzni, akkor most már nem is írhat?! Már elnézést.**

További hibák: A kötet a kordivatnak megfelelően sajnos nem nagyon megy Európán kívülre, kivéve az Egyesült Államokat. Orosz költő nincs is benne egyáltalán. Ráadásul mivel a fenti okból erősen igyekeztek „igazán” nőies verseket vadászni a szerkesztők, az esztétikai értéket egyáltalán nem mindig vették tekintetbe. Nem azt nézték, hogy önmagában mennyire értékes egy vers, hanem azt, hogy az ő nőiesség-fogalmukba belefér-e. Jó esetben így is sikerült értékes verset találni (de mennyire! jó verset írni bármiről lehet), csak ha az ember így megköti a saját kezét, akkor azért nehezebb. Itt-ott csak azért kerültek bele gyenge versek, mert érdekesnek találták a szerző életrajzát. Hála Istennek elég gyakran előfordult viszont az is, hogy nagyvonalúan figyelmen kívül hagyták a saját alapelvüket. Különben talán ma már nem is lenne olvasható a kötet. Vagy mégis? Mert olyan is megesett, hogy egy olyan nagy lázadót tettek bele, aki mindenben szembement a kor nőkkel kapcsolatos elvárásaival – a versei meg olvashatatlanok. Most hogy ezt minek… Nem sajnálom, ez is egy életmű, csak nem értem, mit keres itt.

Mégis megkapja a tíz pontot. Azért, mert a hibákról nem(csak) a szerkesztők tehetnek. Abban a korban, amikor az antológia megszületett, ez a „keressük meg az egyetemes összefüggéseket, és ami nem felel meg neki, azzal valami baj van”-gondolkodásmód nagyon elterjedtnek, értelmiségi körökben normának számított. Ebben a jegyben egész társadalomtudományi ágak alakultak ki, vagy nyerték el a maihoz közelítő formájukat. Aztán ugyanezeknek a tudományágaknak a képviselői rájöttek, hogy ez a gondolkodásmód nem igazán működik, és én már ezt a felfogást a kritikájával együtt tanultam meg. Azaz óriások vállán álló törpe vagyok, attól akkora a pofám. Hetven év elteltével könnyű okosnak lenni. Nem fogom ilyesmiért elmarasztalni a kötetet.

Csak figyelmeztetem az olvasóit, hogy kezeljék fenntartásokkal. Természetesen miközben OLVASSÁK! Sokan! Magyartanároknak hatványozottan ajánlott.

* Abba most nem mennék bele, hogy létezik-e egyáltalán olyan, hogy igazi női téma. Pláne tipikusan nőies közlésmód. Au. Ez veszélyes terep, nekem meg sok a dolgom. Inkább csak megosztok itt egy idézetet egy színdarabból, amelyik nagyon tetszett nekem. Mármint az idézet. A darab is, csak szégyenszemre halvány fogalmam sincs már se a szerzőjéről, se a címéről. Azt tudom, hogy filmforgatáson játszódik, Írországban, és a rendező teheneket kér a helybeli ír parasztoktól a díszletbe. Küldenek neki. Ő meg visszaküldi azzal, hogy nem felelnek meg, „aszongya, nem elég írek”. (A közönség szétröhögte magát.) Na, pont ez jut eszembe arról, ha egy nő verset ír, és rászólnak, hogy ez nem elég női.

** Felvet amúgy egy érdekes kérdést az előszó. Hogy milyen furcsa, hogy NEM LÉTEZIK olyan, hogy „Férfiköltők antológiája”. Elsőre csak lestem, mi ez a marhaság, húszat is fel tudok sorolni kapásból, kezdve a saját hajdani tizedikes szöveggyűjteményemmel. (A maiban már benne van 1, azaz egy db Jane Austen-idézet.) Amely akkor még persze nem létezett, de van nekem irodalomkönyvem abból a korból is, egy árva női név nem sok, annyi sincs benne. Aztán rájöttem, miről beszél. Arról, hogy vannak olyan antológiák, amelyek direkt nőiesnek számító verseket tartalmaznak, olyan azonban tényleg, de tényleg nincs, amelyikbe direkt férfiasnak számító verseket válogatnának. Amelyek arra keresik a választ, mitől férfi a férfi. A fentiekből adódóan nem hiszem, hogy erre találnának is abszolút érvényű választ, de na, érdekes volna látni, ebben igaza van Török Sophie-nak.

Pontszám: 10/10

Ezt 2019. május 26-án írtam. 

Erre a kötetre már csak azért is tíz pontot kell adni, hogy egyáltalán megjelent.

Amilyen kis szerény küllemű valami,* olyannyira érdemes bárki figyelmére, aki elmúlt tizennyolc. Mert éppoly szerényen, apró betűkkel oda van írva a hátuljára, hogy „felnőtteknek”. Ilyet se láttam még. Igaz, nem is sok olyan népmesekötet létezik, amelyik szándékoltan cenzúrázatlan szövegeket tartalmaz. Mondott valaki olyat, hogy a népmesék gyerekeknek készültek? Mondott? Hát én is úgy gondoltam, hogy nem. Van ebben szex is, horror is bőven. Vagy ha egyik se, akkor csak egyszerűen szókimondók a mesék, ahogy felnőttek beszélnek felnőttek előtt. És bizony az is előfordul, hogy a mese végére mindenki meghal.

Nem, nem emiatt szerettem. 

Nem is mindig szerettem. A tíz pont nem(csak) a tetszésemet jelenti. Hanem a szövegek színvonalát. Ezekre nem lehet kevesebbet adni. Zord, földhözragadt mesék ezek, nagyon kevés közöttük az, amire azt lehetne mondani, hogy „szép mese”, de attól még megfognak, elgondolkodtatnak, szublimálnak, nevelnek: teszik, amit egy népmesének tennie kell. 

Azok tetszettek a legjobban, amelyek a komi** mitológia nyomait őrzik. (A XIV. században tértek keresztény hitre.) A Gundirnak, a Jomának utána is néztem, az erdei szellem és a víziszellem is igen népszerű szereplők, némelykor megfeleltethetők a keresztény mitológia alakjainak, némelykor nem, némelykor jóindulatúak, némelykor nem… némelykor mind a kettő… Vannak benne alakváltó sámánok is, akik egymással küzdenek; az égig érő növényen felmászó, túlvilágot megjáró szereplők, akik folyton őrlő malmot hoznak magukkal; no meg kiskakas, aki visszaszerzi a gazdája tulajdonát a cártól. Meg még jó sok nemzetközi meseelem, pl. a Rumpelstiltskin vagy a brémai muzsikusok, akik nem mennek Brémába, és nem zenélnek, minden egyéb stimmel. 

Reggel fölkeltek, s látják, hogy a pincébe esett fél borsó a mennyezetig nőtt. A következő nap meg akkorára nyúlt, hogy a teteje már nem is látszott. A leányka megvárta, amíg a bátyja elalszik, s nekiindult fölfelé kapaszkodni a borsószáron.
Mászott, mászott, egyre csak mászott, míg egy kis házikóhoz nem ért. Benyitott a házba, hát ott meg egy gonosz varázsló búzát őröl. Nincs is ott búza, hanem a malomkő szem nélkül, magától őrli a búzalisztet.

Azért ha cenzor nem is volt, a szerkesztés koncepciója, az látszik. Kötelező jelleggel bele kellett tenni két-három társadalmi igazságosztós mesét, amelyekben mindig a gazdag jár rosszul. Máskülönben csak a szerkesztő ügyessége és szakértelme látszik. Nagyon jól tették, hogy éppen Vászolyi Erikre bízták ezt a kötetet. Gyanítom, hogy a nyilvánvaló magyar mesei párhuzamokat is sokban köszönhetjük az ő válogató kezének… 

* Konkrétan százasért vettem az antikváriumban, a senkineksekell-dobozból, kopott is, a lapok gerince piszkos is volt, míg kezelésbe nem vettem a smirglivel, a gerince meg, hiába vászon, kezdi megadni magát…
** Ma már elsősorban így nevezzük ezt a népet, nem zürjénnek, mert az utóbbi elnevezést mások adták nekik, a „komi”-t meg ők adták maguknak.

Ezt 2017. június 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10

A Joma a komi (régebbi nevén zürjén) mitológia boszorkánya, távoli rokonságban az orosz Baba Jagával. A pórul járt víziszellem című népmesekötet utószava csak ennyit ír róla, a többit olyan weboldalakról szedtem össze, ahol angolul vagy oroszul írnak a komi mitológiáról. (Az egész kötetről itt írtam.)

Kinézetre hasonlít a legjobban Baba Jagára: ősöreg, rút asszony, akinek a foga és a körme vasból van, az orra hosszú és a földet éri, egyébként meg olyan kövér, hogy kilenc széken kell ülnie, és még úgy is lelóg a hátsó fele. Szarvas- vagy csirkelábon forgó házban lakik, gyerekeket rabol, és adott esetben meg is süti őket, szóval veszélyes, és elvileg ő lenne az alvilági démonok úrnője, mióta lehajították az égből. Ja, és ahogy a Baba Jagának, neki is attribútuma olykor a mozsár. Erről később.

Mégsem mindig egyértelműen rosszindulatú. Sokkal inkább kettős természetű. Egyrészt a betegséget, a halált testesíti meg, másrészt viszont az, hogy a mozsár őhozzá tartozik, azt is jelenti, hogy ő adja a gabonát. Eredetileg talán gabonaistennő volt. Az állatok úrnője is: ha a birkanyájáról beszél, akkor farkasokra kell gondolni, ha a marhagulyájáról, akkor medvékre. A fonás-szövés is az ő szakterülete, és egy kicsit a tűz is. Otthona a határvonal: az erdő széle vagy a folyó.

A kötetben két mese szól róla.

Az egyik „A Joma meg a fiú”. Ebben négy testvér szerepel, egy fiú és három lány. A fiút elviszi a Joma, a három lánynak kell megmentenie, közülük persze a legkisebbnek sikerül. Útközben mindenféle lényekkel kell foglalkoznia ahhoz, hogy visszafelé majd elrejtsék, amikor a testvérét hozza haza. Ebben az az érdekes, hogy a Joma a rostát használja kocsinak, elébe a mozsarat (!) fogja lónak, ostorként pedig a sulykot használja.

A másik „A Joma és a két leány”. Ez a Holle anyó komi változata. A legtöbb weboldal ezt idézi mint alapmesét, különböző változatokban. Felbukkan benne a fonalgombolyag, azt ejti bele a lány a folyóba, és a folyóba ugorva juthat el a Joma országába. Először egy gyönyörű rétet lát, rajta lovakkal és marhákkal. Ezúttal egyik se változik farkassá vagy medvévé, viszont jó néven veszik, ha a lány jól bánik velük, és hasznos tanácsot adnak neki. A Joma külsejét nem említi a mese, ellenben a gyerekeit igen: mindenféle undok csúszómászó, féreg, béka egy rostába (!) összegyűjtve. A lány feladata: fát hasogatni, kemencét fűteni, fürdőházat bemelegíteni, gyermekeket megmosdatni, úgy, hogy se zajt ne lehessen hallani, se tüzet vagy füstöt látni. El is végzi rendesen, nem undorodik a lényektől, akik vissza is adják a kedvességét. A másik lány persze mindent elront, bántja az állatokat is, a Joma gyerekeit is, meg is kapja a magáét.

És hogy mi köze mindehhez a Mátrixnak? 

Hát csak az, hogy a Joma mindkét lánynak két dobozt ajánl fel. Az egyik piros, a másik kék. Találjátok ki, mit tanácsolnak a jó lánynak a lovak meg a marhák, melyiket válassza. Találjátok ki, aztán jegyezzétek meg, nem nehéz. Ez a Morpheus tényleg tudott valamit. 

Itt lehet olvasni róla, angolul...
…itt meg oroszul egy keveset, és képet is láthattok róla, de szerintem túlságosan oroszos. Milyen legyen, mikor Bilibin-kép?

Morpheusról meg itt írtam még, kicsit más hangsúlyokkal.

NB.: Az egyik weboldalon kosarak közül lehet választani, és másmilyen a színösszeállítás. De nem számít. A Vászolyi Erik válogatásának jobban hiszek.

Ezt 2017. június 20-án írtam. 

Komi népmeséket olvasok.

„– Fogjad a katonát – azt mondja –, és küldjed el a Fekete folyóra, ahonnan a feleségét hozta. Ott lakozik a Gundir. Hozza el a katonád a Gundirnak a szívét. Onnan a katonád elevenen ugyan nem tér vissza.” (88. oldal)

„Rárohant Gundir a katonára, de a vitéz akkoron előhúzta a zsebéből a feleségétől való gyűrűt, fölhúzta a jobb keze mutatóujjára – s a Gundir holtan terült el a földön. A vitéz kihasította az acélkéssel a szívét, és megindult vissza, hazafelé.” (A pórul járt víziszellem, 89. oldal)

Az szép dolog, de mi a fene az a Gundir?

Komi (régebbi nevükön zürjén) népmeséket olvasok, erőteljes felnőtt tartalommal, és elég sok mindennek utána kell néznem közben. A Gundirról az utószó annyit kotyog ki összesen, hogy „rejtélyes, ember-sárkány-medve képzetét elegyítő” komi* mitológiai alak. Ez nem sok. Ellenben örömteli. Véééégre egy igazi komi mitológiai alak!

Sejtettem, hogy se magyarul, se angolul nem lesz segítségemre a net, na de azért tanult az ember cirill betűket harmadikos korában, hogy használja is őket valamire. Mindjárt fel is tette nekem a kérdést a kereső, hogy „Что такое гундыр?” – idáig még én is terjedek, na de mi a válasz? Sajnos komiul nemcsak én nem tudok, hanem még a Google se,** de némi orosszal össze lehet azért kaparni valamit.

Eredetileg ember formájú mitológiai alak volt a Gundir, állítólag orosz hatásra lett medve meg sárkány alakja. Ezt el is hiszem, mert ami komi népmesét idáig olvastam, abban az emberevő figurák mind maguk is emberek voltak, nem kellett nekik másféle alak ahhoz, hogy bevacsorázzák a mesehősöket.

Az újabb mesékben mégis medvetestű, sárkányfejű szörnyeteg – az illusztrációk, amelyeket találtam róla, szimpla háromfejű sárkányként ábrázolják, igazán megerőltethetnék magukat a rajzolók. Amúgy lehet neki több feje is, felmehet egész huszonnégyig a létszám. Vízben szokott lakni, esetleg föld alatt, és valamilyen hely (itt pl. folyó) tulajdonosa. Mágikus kincset őriz, embert eszik, mindig a hős ellenfeleként jelenik meg.

Itt is van egy mese, ezúttal rajzfilm formájában, van, amit értek belőle és van, amit nem...

Nem mellesleg a neve a jelenlegi komi nyelvben valami nagy disznóságot jelent, de konkrétumot nem árul el egyetlen weboldal sem. :D Képzelem, valami nemi élettel kapcsolatos káromkodás lehet. Logikus is.

Még más kötetbeli mesékben is előfordulhat, ha találom még nyomát, szólok.

* Itt most a nép hivatalos elnevezését fogom használni. Amúgy nekem a zürjén jobban tetszik, de az az én magánügyem, ez a zóna pedig nem az. :) Oroszország területén élő finnugor népről vagyon szó.
** Pedig itt egy mese, ni. Éppen a Gundirról szól, meg még illusztrálva is van, csak elolvasni nem tudom… (sóhajt) Hopp, egy oroszra fordított komi mese is van a neten róla. Ez már igen! Ha jól értem, a félkegyelmű Iván cárevics nyírja ki benne a Gundirt.

Ezt 2017. június 15-én írtam. 

De jó, hogy vége!!!!
Kizárólag azért olvastam el, mert máltai író írta, és más máltai író nincs magyarra fordítva.* Ráadásul már vagy öt-hat művét lefordították magyarra, hát, gondoltam, tudhat valamit.
Nem tud.
Máltai irodalom: megvan. Friggieri: részemről leírva.
A pincébe. Még annak is alá.
Ha nem százötven oldal lenne, nagy betűkkel nyomva, meg nem könyvtári, akkor… nos, nem, nem dobnám a kukába, mivel könyvvel ilyet nem teszünk, de, mondjuk, holnap ott felejteném az utcán egy padon.

Első gondom: ez tisztán didaktikus irodalom. Azt én nem szeretem. Akkor sem, ha olyasmit hirdet, amivel egyetértek. Nekem ne adjon be senki kiskanállal előre megrágott tanulságokat. Szubjektív okokból a regény tehát nálam megbukott. Ettől még természetesen értékelhetném, ha egyébként jó szöveg lenne.
Nem az.

Az az 1 db pont az alapötletnek szól. Házasságon kívüli szerelem és prés alatt alakuló jellemek egy rendkívül zárt, hagyományelvű, vallásos közösségben. Nem mondom, hogy fúdemennyire eredeti, de ki lehet belőle hozni olyasmit, ami nagyot szól. Mondjuk, ha egy Németh László ül le mellé az asztalhoz.

Ez, kérem, nem regény, ez közhelyhalmaz. Minden mondata átlátszó, mindennek egy és csak egy jelentése lehet, gondolkodni minek is. Végül is pont arról szólna a szöveg, hogy pár szereplő meg akar tanulni önállóan gondolkodni, nem? Ja, nem. Sablonszereplők sablon-megnyilvánulásokkal. Az ilyennek nincs önálló gondolata. Attól legalábbis nem lesz, hogy kétoldalanként elmondják, hogy ő milyen önálló.

A zűrös szerelmi kapcsolataik meg csak úgy lesznek. Kinyitják a dobozt, és pukk – az arcukba ugranak, mint a paprikajancsi! A szerelem elmúlása hasonló részletességgel van megokolva. Egyszer csak nincs és kész. Ja, annyi oka van, hogy az egyik szereplő folyton ordít, a másik meg nem szól. Hogy melyik miért cselekszi ezt, az mellékes. Egyébként pedig aki a főszereplőt nem szereti, az jobb esetben begyepesedett, rosszabb esetben alattomos és gonosz.

És még ha legalább informatív volna. Ha meg lehetne tudni belőle valamit Máltáról. De ebből csak az derül ki, hogy minden falubeli erénycsősz és pletykás, minden prédikáció egyetlen mondat variálásából áll,** mindenki, aki imádkozik, az képmutató, és óránként (!) misére jár… (Tudják ezek, hogy meddig tart egy mise? Minek jönnek egyáltalán ki a templomból?!) De hiába járnak misére, csak néhány öreg tudja a latin szöveget. (A hatvanas években! Tízéves kortól felfelé minden templomjárónak tudni kellett latinul a mise szövegét, még akkor is, ha nem értették. Ne tessék már mondani nekem, hogy a magyar téeszparaszt kenterben verte latinból a máltaiakat…) Ja, és a papot arról lehet megismerni, hogy mindenbe beleszól, de minek, nem is tud beszélni… mert az nem beszéd, hogy üres frázisokat pufogtat, nulla pszichológiai érzékkel… arról nem szólva, hogy a regény felénél hirtelen csak úgy kicserélődik két falu plébánosa, átkerülnek egyikből másikba…

…és amikor azt hittem, végre történik valami, akkor a végkifejlet mindent alulmúlt.

A gépelési és helyesírási és nyelvhelyességi hibákat már tényleg hagyjuk. Szerelmes volnék a szövegbe, ha csak ennyi baj volna vele.

* Azóta lett, de arról se hallok jókat. Mindegy, mihelyt tehetem, ezt a pontot kicserélem a világolvasós listámon.
** A mélypont: A pap ismeri az Isteni színjátékot, és gyakran idéz belőle, miszerint a pokol egy tüzes kemence (!), ahol az ördögök villával döfködik a kárhozottakat. Hát lehet, hogy a pap olvasott Dantét, de az író tutira nem.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. június 20-án írtam. 

Pontszám: 10/1

Igen-igen fárasztó olvasmány, de minden ízében megéri a fáradságot. Látszik is a sikerén: időről időre újra ki kell adni, mert nagyon hamar elfogy, utána meg szinte beszerezhetetlen, mindenki ül a saját példányán, antikváriumba alig kerül… Pedig nem tegnap készült, hanem még a háború előtt. (Az első kiadása posztumusz.)

Roppant munka van benne, a „tiszteletreméltó” enyhe kifejezés. Minden tanulmány első fele abból áll, hogy Berze Nagy röviden összegzi, mit mondanak a tanulmány szűkebb témájáról a különböző tájegységek magyar népmeséi, majd előkerülnek a vogul, osztják, cseremisz, jakut, jukagir, csukcs, csuvas, tatár, orosz, német, olasz, francia, arab népmesék, indiai, egyiptomi, zsidó, keresztény mítoszok, meg még aki éppen eszébe jut, a tanulmány második felében pedig összehasonlít, következtetéseket von le és összegez.

(…) amikor a hős a forgó várba be akar lépni. Két magyar és egy cseh változat szerint a vár a hős parancsára: „Állj meg vár, urad jön!” – engedelmeskedik és megáll. Orosz mesékben Baba Jaga kunyhója elejével egy szóra a hős elébe fordul. Parádi változat szerint a hős ráparancsol a várra, hogy álljon meg. De nem áll meg, hanem még hétszer sebesebben forog. A hős újra felszólítja s a saját nevét említi, akkor a vár megáll. Nógrád megyei mesében a hős szintén felszólítja a várat a megállásra. Az visszaszól: „Nem uram parancsolja!” A hős: „Ha urad nem volnék, nem is parancsolhatnék!” A vár megáll.

Iszonyú tömény szöveg, és elképesztő magabiztossággal kezeli ezt az anyagot. Számítógép volt a feje ennek az embernek, hat kötetbe nem lehetett volna ennyi információt belezsúfolni.

Ehhez pedig ráadásul még egész elfogulatlan is. Jó, persze megvan, hogy mit szeretne mindenáron igazolni, de hozzáteszi azt is, ami esetleg ellentmondhat neki. Legfeljebb hozzáteszi, hogy az annyira nem fontos.* Nála valahogy sohasem éreztem azt, amit Jankovicsnál, hogy ha a fene fenét eszik is, akkor is azt fogja bebizonyítani, amit be akar bizonyítani. Talán azért, mert itt minden tanulmánynak az első fele a hangsúlyos: a különböző népmesei elemek felsorolása; ehhez képest az összegzés kevesebb teret és jelentőséget kap. Berze Nagy inkább másokat szólaltat meg, mint hogy saját maga szóljon.

A kiindulópont a világ közepe. Ott található a címbeli égig érő fa, nemkülönben az élet vize, no meg a réz-, ezüst- és aranyvár, mellesleg az alvilág lejárata, egynémely táltos ló meg sárkány, illetve egyéb természetfölötti hatalmú öreg vagy fiatal lények. Aztán szó esik az égitest-szabadítástól kezdve a tejtóban való fiatalító fürdésen keresztül az egyeduralkodó Tündér Ilonáig az égegyvilágon mindenről, míg vissza nem jutunk ismét – a világ közepére. 

A világ teremtésekor a föld közepén nő fel a világfa, az istenek székhelye, ez a boldogság őshazája (…). A „világ közepe” méltó hely arra, hogy a világfa ott emelkedjék s az istenek ott lakjanak; a világ is azért van jól elrendezve, mert a közepén a világfa, az istenek otthona áll. A magyar világkép kialakulásánál tehát ugyanaz a térrendező elv érvényesült, amely a keleti népeknél a „világ közepe” képzetét megalkotta.
(…)
A világ közepe (…) nem a kezdetleges műveltségű ember egyszerű szemléletén alapuló világkép csupán, hanem misztikum, amely a belőle fejlődött gondolatrendszer erejével egykor hatalmas népeket közös világszemlélet és ideál körül egyesített, s amelynek a talajából hajtó hagyományokban álmodja vissza népünk is szellemi életének ifjúkorát.

No meg a mai (XX. század eleji**) magyar hiedelemvilág gyökereihez, egy régi vallás nyomaihoz, és azokhoz a kötelékekhez, amelyek a magyar népmesékből kikövetkeztethető mitológiát a finnugor, a török, az iráni és indiai mitológiákhoz fűzik. Vagy éppen az egyes mitológiákat egymáshoz. Közben pedig, hála a jó Istennek, szigorúan megmaradunk a néprajztudomány talaján. Ezt nagyon, de nagyon szeretem Berze Nagy János művében. Annyit ír le, amennyit a rendelkezésére álló meseanyagból be tud bizonyítani, és nem költ mellé egyéb meséket. Pedig hű, de nagy lehetett a kísértés, meg a megcsúszás veszélye… 1 db lírai kitörést számoltam meg, azt is az összefoglaló legvégén, az utolsó oldalon. Annyit szabad.

Alapmű. Nagyon sajnálom, hogy idáig nem ismertem.

Ja, megjegyzés: Berze Nagy János által gyűjtött mesék az interneten (a MEK-en) is szép számmal találhatók, érdemes őket a kötettel együtt olvasni! Egy csomó minden sokkal érthetőbbé válik, meg egy kicsit hígul is ez a tömény tudomány…

U.i.: Az első három kiadás végén terjedelmes és alapos jegyzetanyag található. Ha valaki olyan kiadást talál, amelyből ez hiányzik… szerintem ne vegye meg. 

* No, azért az Yggdrasil jelentőségének lekicsinylésekor egy kissé elszaladt vele a ló…
** Nem volt az olyan régen. Egy rakás olyan hiedelmet találtam a könyvben, amelyikről még én is hallottam, vagy láttam a nyomát.

Ezt 2017. június 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10