A világ legszebb könyvei közé tartozik.

Egy értékelő a japán haikukhoz hasonlította, és nagyon szépen köszönöm, hogy megfogalmazta helyettem.

A világ legszebb regényének a Heinrich von Ofterdingent szoktam nevezni. Ez az állításom nem vész össze az előzővel, mivel Jiménez műve nem regény – tehát nem is lehet Novalis művének versenytársa –, hanem hosszabb-rövidebb, impresszionisztikus prózaversek sora, amely nyomokban cselekményt is tartalmazhat.

Hogyan készül a Jiménez-haiku?

Végy 1 db szelíd és bölcs szamarat, 1 db költőt, akinek se dolga, se pénze, 1 db ember- és állatszerető filozófiát, valamint 1 db száz évvel ezelőtti Dél-Spanyolországot, virágokkal, utcagyerekekkel, naplementékkel, hidakkal, folyócskákkal, koldusokkal, szegény vándorárusokkal, nagybetegekkel és könyörtelen halállal. Ja, meg 1 db zseniális magyar fordítót.

Ilyen mondatok jönnek ki belőle (találomra felütve a könyvet):

Platero kocog, nem tudom, az én félelmem hajtja-e vagy a magáé, belegázol a patakba, rálép a holdra és darabokra töri. S mintha egy méhrajnyi sárga üvegrózsa fonódnék a kocogására, hogy visszatartsa…

Így csinálják ezt a Nobel-díjasok.

Néhány részletre még gyerekkoromból emlékszem, a Sevillai altatódal c. antológia legemlékezetesebb darabjai. Szó szerint, mert minden újraolvasáskor előjönnek, és már tudom, mikor melyik mondat következik. Szóval ez ilyen „fejbe ragadós”.

Ezt 2017. július 29-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Szép könyv, igaz könyv, tanulságos és hasznos olvasmány, és rajta van a helye az 1001 könyv listáján, valamiért mégsem került igazán közel hozzám. Talán túlságosan „nagyvárosi” nekem. Nem az én könyvem.

Az emigráció könyve – és nem mondom, hogy regény, mert sokkal inkább hangulatképek füzére. Mint ahogyan összetörik az elbeszélő hazája, otthona, addigi élete, úgy törik és szakad a történet is. Hol elkezdődik, hol félbemarad, hol újrakezdődik, aztán rakja össze az olvasó.

Ugrešić negyvenöt évesen, komplett egzisztenciával a háta mögött kényszerült elhagyni egy olyan hazát, amely akkor már nem is létezett. Mert hiába magyarázták a gyerekeknek az ábécéskönyvvel kezdve, hogy a szerb, a horvát, a macedón meg a bosnyák kisgyerek jó barátok, egyszer akkor is elkezdtek egymásra lőni ezek a jó barátok. Arról a hazáról, amelyben ezek a gyerekek felnőttek, kiderült, hogy illúzió volt, de legalábbis mesterséges és ingatag szerkesztmény, aztán szétesett hét darabba. Úgy, hogy közben vér folyt, házak omlottak össze, és pusztult az emlékezet. Hogy az a tudata se maradhasson meg a kivándorlónak, hogy valahol még megvannak a gyökerei.

A legjobban a már jól ismert Ugrešić-féle földhözragadt fantasztikumnak örültem a vége felé, ahogyan néhány nő sorsában a történelmi helyzetre adott különféle lehetséges válaszokat mutat be, némi mágikus realizmusnak sem híján. Irtó jó volt, ha az egész könyv így nézett volna ki, még kedvencelem is.

Ezt 2017. július 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Nagyon szép könyv. Sűrű, költői próza az I. világháborúról. Olyan ügyesen van megírva, hogy minden eseménynek, személynek, tárgynak megvan a maga konkrét szerepe a cselekményben, plusz még jelképes jelentősége is. Oda kell figyelni rá, észnél kell lenni az olvasónak, hogy mindent észrevegyen. Szerencsére nem hosszú, úgyhogy megoldható a dolog.

Január óta kötelezőolvasmány-jelleggel minden hónapban legalább két 1001-listás könyvet elolvasok. Ez általában nem túl nagy megterhelés, mert azért ennyi könyvből az esetek nagy többségében sikerül olyat választani, ami tetszik is, de most egy ismerősöknek tett ígéret miatt muszáj volt románt és horvátot keresni (meg szlovént, de az lehet, hogy már nem fog összejönni), ez azért elég jelentősen leszűkítette a kínálatot.

Szerencsém volt. Ez egy lélektani regény a világháború keleti frontjáról, amelynek tényleg ott a helye a nagy háborús regények mellett. A főszereplőről, a beszédes nevű Apostol Bologáról pedig felváltva jutott eszembe Édes Anna és egy-egy Németh László-regény főszereplője, sőt még Kafka „hősei” is. Legalább annyira a megértésről és meg nem értésről szól ez a regény (is), mint amennyire a háborúról. És ehhez keresve sem lehetne találni jobb közeget, mint az Osztrák–Magyar Monarchia soknyelvű hadseregét.

Eleinte morogtam magamban, mert a regény első harmadában inkább csak sztereotípiákkal találkoztam, mint egyéniségekkel, no de mire való a maradék kétharmad? Elmélyítésre. Sikerült is mindenkinek arcot adni, saját kis életet és célokat, ettől pedig még keserűbb az, hogy ahogy haladunk a történetben, egyre nyilvánvalóbb, hogy egyszerűen csak elélnek egymás mellett. Akár közös nyelvet beszélnek, akár nem, mindenki csak hajtja a maga szövegét, és a legritkább esetben érdekli őket az, hogy a másik mit gondol. Illetve érdekli, de csak amíg ki nem találják, hogy „biztos azt gondolja, hogy…”, aztán ebben megnyugszanak, megállapítják, hogy nekik micsoda tökéletes emberismeretük van, és többet nem foglalkoznak a kérdéssel. Ami különösen akkor gáz, ha egy bíróságról van szó, amelynek igazságot kéne szolgáltatnia, pardon: ítéletet kell hoznia.

Még önmagukat se feltétlenül értik ezek az emberek, vagy nem is törekednek rá, hogy megértsék, mert az árt az egészségnek, különösen háborúban. Oda kell lőni szembe, nem lehet lelkiismereti aggályokkal foglalkozni. Ilyenek meg, hogy a másik oldalon is lehetnek emberek, fel se merüljenek. Az odaát egy egységes massza, kelettől nyugatig mindenütt. Ha pedig valakinek más a véleménye, nos, arra való a haditörvényszék. Összesen csak egy ember jön rá a regényben (és sajnos nem a legfelsőbb vezető), hogy ez a hozzáállás legalább olyan ostoba, mint amennyire erkölcs nélkül való. Mert az utóbbi még „hagyján”, ugye, háborúban minek kéne erkölcs. Csakhogy a hadsereg ütőképességét is csökkenti, ha nincsen.*

Kafka azért jutott eszembe a regényről, mert a háborúhoz szükséges hivatali rendszert is nagyon pontosan ábrázolja. A Monarchia itt sem tagadja meg saját magát: ugyanazok a szabályok érvényesek, mint békeidőben, legfeljebb most több van. Ugyanúgy léteznek csukott ajtók, benyújtott kérvények, fel- és leiratok, no meg persze az egészet meghatározó fojtogató közeg. Jelképesen és szó szerint is.

Közben pedig, nem győzöm hangsúlyozni: annyira szép ez a szöveg. Semmiről nem ír túlságosan hosszan, de az a néhány mondat mindig tökéletesen a helyén van. A fordításon is látszik, hogy szeretettel készült, hogy a magyar fordító az eredetihez méltót akart alkotni.**

Szóval annyira szép… hogy a vége felé mégis le akartam vonni egy pontot, pusztán azért, mert az egész regény, úgy, ahogy van, nem ér annyit, mint az első fejezete. Ezzel nem a regényt minősítettem le, hanem az első fejezetet fel, az konkrétan önmagában, novellaként is megállná a helyét, kérdeztem is magamtól, hogy mi a fenének kellett ezt még folytatni? De azért… végül nem bántam, hogy Rebreanu folytatta. 

*  SPOILER ha egy tábornok kizárólag vak engedelmességet vár a katonáitól, és aki erre nem hajlandó, bármilyen nagyszerű teljesítményt nyújtó katona legyen egyébként, azt a legjobb esetben is megtagadja. Ezt pazarlásnak hívják, és nagyon csúnyán megbosszulja magát. Különösen azért fájdalmas a dolog, mert annyira hihetetlenül egyszerűen meg lehetne oldani a problémát, de nem, itten nem kötünk kompromisszumokat.
** SPOILER Időnként már-már túlságosan is érzelmes. A katonák is. Számomra nagyon meglepő volt, hogy milyen könnyen fakadnak ezek sírva – igaz, azért nem a harctéren. Meg az is igaz, hogy emlékszem én halványan egyetemi tanulmányaimból arra, hogy az I. világháború akkora sokként érte a hosszú békéhez szokott katonákat, hogy akiket pl. pergőtűzből hoztak vissza, azok szó szerint hisztérikus tüneteket produkáltak a (testi) felgyógyulásuk után. (A „hisztéria” szót itt nem a köznapi értelemben, hanem orvosi értelemben használom, egyáltalán nem ugyanaz, érdemes utánanézni.) Szóval nyugodtan lehet, hogy a regény pont ettől hiteles. Ki vagyok én, hogy eldöntsem, hogyan lehetett viselkedni egy száz évvel ezelőtti háborúban, meg hogyan nem? 

Ezt 2017. július 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Szövegminőség: tíz pont, élmény: öt. Nem azt kaptam, amit vártam. Azt hittem, jobban fog tetszeni, de tévedtem, bár ez nem a könyv hibája. Most akkor egy kicsit pihentetem a több ezer éves könyveket. 

Válogatáskötet ez, három teljes művet és két vágottat tartalmaz (Iulius Agricola élete, A germánok eredete, földje, szokásai és népei, Beszélgetés a szónokokról, Historiae, Annales), közben Borzsák István jegyzeteivel, kiegészítéseivel, tanulmányával. Fraser könyve miatt fogtam bele, amelynek első része rengeteget hivatkozik Tacitusra, de sajnos pont azt a részt kivágta belőle a professzor úr. Benne hagyott viszont mindent, ami a könyökömön jön ki, de azt persze ő nem tudhatta, hogy négyszer olvastam és hatszor láttam a Quo vadis?-t, és akkor Gravest még nem is említettem. Caesart olvasva még reménykedtem, hogy ha félrenézek, aztán még egyszer oda, akkor hátha a gallok nyernek, de itt még csak eszembe se jutott már, hogy jahahaj, hátha most megmarad a Britannicus… Maximum a nőalakok értékeléséről vitatkoztam volna szívesen Tacitusszal, már nem mintha el lennék bűvölve Messalináéktól, annyira azért nem.

Maga a szöveg, eseményektől függetlenül – hát az igen. Az olyan, amilyennek képzeltem. Tömény és súlyos stílus, hol racionális, hol szenvedélyes, hatsoros körmondatokkal, hibátlanul megszerkesztett (fiktív) beszédekkel, még a magyar fordításon is érződik a latin eredeti hangulata. Az Agricola megvan itthon latinul, de annyira bátor nem vagyok, hogy hozzá is fogjak, mert arról is tanultam ám nótát annak idején (ld. lentebb), és igen pontosan emlékszem, mennyit szenvedtek vele az évfolyamtársaim.

Így is sok érdekes, tanulságos rész maradt benne persze, még ott is, ahol a büdös életben nem gondoltam volna, sőt szerintem még a professzor úr se gondolta volna… A fordítás is, a válogatás is az ötvenes években készült ugyanis, és nagyon durva, de ez hatott rá!
A későbbi fordítás van fenn a neten, abból akartam kimásolni részleteket, és a következő eltérés tűnt fel: „az üldöztetések miatt már sem beszélni, sem hallgatni nem lehetett” (ez az ötvenes évek fordítása), „a figyelők miatt még beszélni, egymást meghallgatni sem lehetett” (ez a nyolcvanas évek).
Fúúú, nem tudom, ki mit gondol, de hogy még Tacitus se ugyanaz… és pont Tacitus nem ugyanaz… és pont itt…
A tanulság, édes feleim, a következő: diktatúra idején tanuljunk meg latinul.

De azért nem kell mindjárt Tacitusszal kezdeni, mert:
Köték Agricolát sötétkék kötésbe,
Kiadá a Teubner, de agyadba vésd be:
Mindegy, hogy az órád siet-e vagy késik,
Mer' Agricola eltart végkimerülésig.
(Ebből elég az első versszak. Ahogy sejthető, a „Megkötöm lovamat” dallamára kell énekelni, minél lassabban, ünnepélyesebben.)

Ezt 2017. július 9-én írtam.

Pontszám: 10/7

Ez már megint az a kategória, hogy „már az is tíz pont, hogy egyáltalán létezik”, de szőrös szívű leszek, és szubjektíve levonok egyet, mert azért nem a kötet egészéért lenne kár, ha nem létezne. Csak úgy 90%-áért. 

Több mint száz éve gyűjtötte ezeket a meséket Berze Nagy János, méghozzá itt a közelben, a Mátra alján, legnagyobb részt Besenyőtelken. Szeretheti az Úristen azt a falut, amelyikben ennyi mesemondó ekkora mesekincset őriz.

Van köztük mindenféle: forgó váras, állatsógoros, égig érő fás, sárkányos, királyfis-királylányos, átváltozásos, igazságtevős, tanítós, horrorisztikus és tréfás – még olyan is, amelyik rosszul végződik. Igen, ennek a kötetnek nagy részét felnőttek mesélték felnőtteknek, nagyon kevés, ami gyereknek való. Találtam benne sok olyat, amelyik nemzetközi vándormotívumokkal van tele, meg sok olyat is, amelyikben az ugyancsak Berze Nagy által nyomozott magyar mitológia nyomai találhatók meg.

Hátraszól a kis ló: »Itt van a balfilembe ëgy bontó fésű, hajídd a ménës közé, de azt mondd hozzá, hogy: »Sűrű erdő sima fagygyal utánnunk terëmjën!««

Tetszett, hogy olyan meséket is mondanak, amelyeket nyilvánvalóan könyvből olvasott valaki (Grimm-mesék szó szerinti fordításai, Boccaccio-novellák magyar népmesei formára gyúrt változatai), de szerintem már a mesemondó se tudta, hogy kicsoda és mikor, mindenesetre ugyanolyan szabadon kezeli ezeket is, mint bármelyik másikat.

Tilinkó már nagy volt. Rettegett tőle az egész ország, annyit lopott. Egyebet se csinált. Meghallja egyszer a király, hogy van az ő országában egy legény, a ki ellopja még a jövőhetet is.
(...)
Valahol kerített egy akasztott embert meg egy begre főtt lencsét.

A kötet igyekszik reprodukálni a helyi nyelvjárást, le egészen a hangtani jellegzetességekig.

(…) oszt birokra hítta a kiráfit. A kiráfiba nem szalatt bele a madzag, aszongya neki: »gyere no! ide vele, ha van benne!« A sárkány – a hogy a kiráfi mëffogta – annyit së tudott szónyi, hogy: ammën, fëlfordította a szëmit, oszt mëddöglött.

(...)

Allyig terepëdëtt lë az asztal mellé, a kemënczérű mingyá lëugrott a macska, odamënt a lyánho, a ki má akkorra kibontotta a batuját. Muzsikát a macska szépenn, mintha monta vóna neki, hogy »aggyá nekëm is!«

Eleinte fura, de nagyon hamar bele lehet szokni. Időnként pedig meglepően modern, például nem is gondoltam volna, hogy 1905-ben már használták ebben a jelentésében a nyom szót.

De még ha látott valaki sebes menést, látta volna az ördögök királyát! A kis madár is nyomta ám! de hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt ott nem lett volna az ország határa, meg is fogták volna.

Ebben meg fészbukoznak, ni. :)

A világszépasszonya arczképekët néz, újságot olvas, járká, të azt csinádd, a mit ő, de në szó’ sëmmit!
(…)
Azután az arczképekët vëtte elé, azt nézëgette, Jankó is. Elészëtte az újságot, olvasott, Jankó is.

Gugliról nem is szólva... :) Komolyra fordítva a szót: felhívom a figyelmet a gótikus elemekre!

Másnap écczaka – mer azelőtt annyit alutt, hogy mos má nem birt alunnyi – fëlvót. Ëcczërcsak gyött feléje kilencz haláfej, mëg kilencz haláláb. Fëlszëtte mind, a fejekët mëgësztërgályozta, a lábakot fëlállította, oszt elkezdëtt velëk gugliznyi. Guglizott egész rëggelyig.
Harmagyik écczaka hat fekete embër hozott elejbe a Szen Mihá lovánn koporsóba ëgy öreg ősz embërt, de Jankó attú së fét, odamënt, oszt kipëndërgette az öregnek a bajuszszát.

Külön öröm, hogy cenzúrázva sem volt a kötet, maximum kipontozták a „csúnya szavak” néhány betűjét, attól még pontosan lehet érteni, mi van odaírva.

Megy a lány, elmondja az apjának, mit álmodott. Az meg kapott rajta, mint éhtyúk a taknyon, úgy tett, a hogy a lánya mondta.

Fontos az is, hogy minden mese végén rögzítették a mesemondó nevét, társadalmi helyzetét (foglalkozását) és a lejegyzés évét. 

Mindenhogy kincs ez a kötet, és nagyon, de nagyon szeretem azt, aki digitalizálta. Teljes egészében olvasható a MEK-en.

Ezt 2017. július 8-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Az mekkora gáz, hogy én végig a galloknak szurkoltam?*

Történelmi forrásként kritikával megállja a helyét, önreklámozási kézikönyvként kritika nélkül is. Én hadtörténeti munkaként olvastam, annak mindenhogy megfelel, fontos és tanulságos, csak éppen egyrészt a folytonos ismétlődések miatt, bocs mindenkitől, de tényleg unalmas,** másrészt… nincs erre jobb szó: bicskanyitogató.

Több ezer éve halott emberek háborújáról szól ez a mű, ezekhez az emberekhez nekem személy szerint az égegyvilágon semmiféle közöm nincs, és mégis képtelen voltam elfogulatlanul nézni az eseményeket. Írhatott Caesar akármilyen elegáns, letisztult stílusban a saját körültekintő okosságáról, és akármilyen előkelő lekezeléssel az ellenfél fogyatkozásairól, mindegy volt: menthetetlenül a gallok pártjára álltam. Éppen az elegáns, letisztult stílus kelti azt a benyomást, hogy itt egy szigorúan kiszámított mozdulatokkal közlekedő, hideg parancsoknak engedelmeskedő hadigépezet halad előre ungon-berken keresztül, és darál be eleven embereket, akik földet művelnek (feltűnt valakinek, hogy ebben a könyvben egyszerűen bármilyen körülmények között lehet a helyi lakosságtól gabonát szerezni? feltehetőleg direkt rekvirálási célokra termesztik), gyereket nevelnek, jövőt terveznek, és semmi kedvük adót fizetni a rómaiaknak. Nekem se lenne.

Igen, tudom, a rómaiak sem érzelemmentes gépek. Aki szerint a katonáknak nincsenek érzelmeik, annak jusson eszébe néha, hogy a félelem, a düh, a bosszúvágy is érzelmek, nemkülönben a sértett önérzet, amelyet nemzetközi szabályok szerint kizárólag az aktuális ellenség torkának elvágásával, illetőleg földjének felégetésével lehet nem sértetté tenni. Gáz, hogy az ellenség nem mindig ugyanaz, mert egyesek néha ideállnak, máskor meg oda, és római legyen a talpán, aki követni tudja.

Igen, tudom, a gallok sem tiszta, ártatlan szabadsághősök. Ha olyat akarok látni, Victor Hugót olvasok. De azért az, hogy ütközetenként átlag két római katonát csapnak agyon, azt is lesből vagy távolról, míg ha megjelennek a dübörögve menetelő légiók, egerek gyanánt futnak széjjel, és tízezresével hagyják magukat lemészárolni, hát… bocsáttassék meg nekem, de szerintem ferdítésnek minősül. Az meg, hogy a római államszervezetnél minden alsóbbrendű, egyszerűen nem állja meg a helyét.

Nekem nem az volt a benyomásom, hogy a tökéletes római hadsereg fegyelmezettségével és szakképzettségével győz és békét teremt. Nekem az volt a benyomásom, hogy egy, a rómaitól nagyon különböző, ámde a hosszas háborúskodások során igencsak tanulékonynak bizonyuló közösség egyszerűen azért veszíti el a háborút, mert nem egy közösségről van szó. Maga Caesar sem tagadja, hogy a gallok nem egyetlen homogén massza, hogy sok törzsből állnak, amelyek a legkevésbé sem összetartóak – amelyeket a légiókon kívül leginkább az „oszd meg és uralkodj” elvével lehet sakkban tartani. Meg azzal, hogy jóval több a vesztenivalójuk a rómaiaknál. Valahányszor összefognak, nem törődve a veszteségeikkel, veszélyesen közel kerülnek a győzelemhez. És abból ítélve, hogy közben miféle széthúzás zajlott a háttérben Rómában, hát… :/

Töredelmesen és pirulva be kell vallanom, hogy soha nem olvastam egyetlen teljes Asterix-képregénykötetet sem, kizárólag azokat a részleteket, amelyek a Kockás lapjain is megjelentek. De ezek után biztosan fogok. Mert ez a következetesen harmadik személyű, hűvösen távolságtartó és fennkölt szöveg egyszerűen igényli a paródiát. Még így, ebben a formájában is előfordult, hogy nevethetnékem támadt tőle („Caesar minden természetes jószívűsége ellenére kénytelen volt kiszolgáltatni Gutuatert a csapatostól összesereglő katonák bosszúszomjának”), hát még, ha tudatosan rá is játszanak.***

* Annak ellenére, hogy tudtam, mi a vége.
** Mondom ezt úgy, hogy Xenophónt már olvastam és tetszett.
*** És nem bírom megállni!!! Nem fog le senki, nem bírom megállni, idézem a nótát, amelyet diákkoromban tanultam pesti latinosoktól! A „Mikor én még legény voltam” dallamára énekelendő, első versszak hetykén, második versszak szomorujan:
Mikor én még Caesar voltam,
Galliába kirándultam,
Egyet-kettőt masíroztam,
Rubiconon átugrottam.

De miót' auctor vagyok,
Az ELTE-re bejárhatok,
Akármennyit fordíthattok,
Megérteni sose fogtok.

Pontszám: 10/7

Ezt 2017. július 5-én írtam. 

Nyomtatott betűkkel: 髙羅佩, pinyin átírásban: Gāo Luópèi, holland nevén pedig Robert Hans van Gulik. :Így néz ki a neve kínaiul. 

A „Gāo” a Gulik rövidítése lenne, a „Luópèi” pedig a Robert fonetikus átírása. Ezen a néven ismerték az egész Távol-Keleten.

Hollandiában született, de az akkori Holland Kelet-Indiában (a mai Indonéziában) nőtt fel, és annyi nyelven beszélt, hogy felsorolni is sok. Foglalkozott néprajzzal, zenével, vallástudománnyal, joggal is. Először a holland titkos szolgálat tagjaként (egy nyelvészt ott nem lehetett nélkülözni), majd követségi titkárként, végül egy magas rangú kínai hivatalnok vejeként lakott ott. A felesége szintén egyetemet végzett, és gépírónőként dolgozott a követségen, amikor megismerkedtek.

Azért írom ezt, mert most, hogy A kínai haranggyilkosság esetét olvasom (frissítés: utóbb itt írtam róla ajánlót), oldalról oldalra megdöbbenek, hogy tudhatja ennyi apró részlettel ábrázolni a VII. századi Kínát. Sajnos soha nem jártam ott (még kevésbé abban a korban), így nem tudom ellenőrizni – de az egész hangulatában túlságosan erősen emlékeztet a középkori Kínából való másik olvasmányomra, a Vízparti történetre. Ugyanaz a hierarchia, ugyanaz a kavargás, ugyanaz a különböző társadalmi osztályok közötti könnyed mozgás…

…bár az is tény, hogy látszik: minden hitelességével együtt van Gulik regénye XX. századi olvasók számára készült…

…de az is, hogy végső soron egy kínai klasszikuson alapul. Van Gulik ugyanis megtalálta egy XVIII. századi, ismeretlen kínai szerző elfeledett detektívregényét, és lefordította angolra, majd a regényben szereplő (magyar átírásban) „Ti bíró”-ról maga is regényeket kezdett írni. A sorozat kínai, japán, angol és holland nyelven is nagy sikert aratott, ezután persze sok más nyelvre is lefordították. Magyarra sajnos nem az egészet, de azért elég rendesen el vagyunk látva vele. 

Ezt 2017. június 27-én írtam. 

狄公案 avagy angolos átírásban Dee Goong An

Egy XVIII. századi kínai detektívregényről van szó, amelyet egy holland orientalista, Robert van Gulik emelt ki a feledés homályából. 

A regény a VII. századi Kínában játszódik (és jó sok anakronizmust tartalmaz). Három esetet dolgoz fel (mint megtudtam, ez a kínai krimiirodalomban így szokás: regényenként három eset), a főszereplője pedig Dee (magyaros átírásban Ti vagy Di) bíró. Mert az is szokás a kínai krimiirodalomban, hogy bíró legyen a főszereplő, ne magándetektív, mint Nyugat-Európában. 

A bíró úr valóban élt, bár a regénybeli események nem biztos, hogy megestek vele. „Di Renjie” volt a neve. Az itt látható (fantázia)kép 1921-ben készült.

Van Guliknek azért tetszett meg különösen ez a regény, azért fordította le a nyugati olvasók számára, és azért kezdett maga is a bíró szerepeltetésével krimiket írni (az egyikről itt írtam), mert – ezúttal a kínai irodalmi hagyománytól eltérően – a regényvilágból hiányzott mindenfajta fantasztikum, végig a racionalitásból kiindulva folyik a nyomozás.

Magyarra az alapkrimit sajnos nem fordították le, de jó pár nyelvre igen, itt megtekinthető a lista, ha valaki valamelyiken szeretné beszerezni.

Ezt 2017. június 27-én írtam.

Kitűnő detektívregény egy sajnálatosan elfeledett írótól. Aki egyébként nyelvész volt, beszélt vagy nyolc nyelvet, köztük ilyeneket, hogy jávai meg tibeti, és „mellesleg” diplomata Kínában (meg Japánban). Lefordított angolra egy XVIII. századi kínai detektívregényt a negyvenes években, majd gondolt egyet, és ő is írt egy olyat. Aztán kettőt. Aztán egész sorozatnyit. 

Történelmi krimi ez a javából, amelyből legalább annyit meg lehet tudni a kínai kultúráról, mint a gyilkolászás és felderítés módozatairól. Nem volt valami rokonszenves időszak ez a VII. század Kínában se… Bár egészen ellenszenvesnek sem mondanám.

Milyen is egy kínai detektívregény? Mindenekelőtt kell bele 3, azaz három darab bűnügy, se több, se kevesebb. Lehet közte gyilkosság is. Aztán kell bele 1, azaz egy darab bíró (a magándetektív itt nem divat), aki hűséges vagy kevésbé hűséges alárendeltjeivel együtt nyomoz és igazságot szolgáltat. Okos, művelt, hidegvérű, némiképp melankolikus, főleg a vége felé, ahogy szaporodnak a hullák. Kell bele – mint minden rendes krimibe – több gyanúsított, sok logika, kellő mennyiségű verekedés keleti harcművész módra, némi jóleső humor, várt és váratlan csavarok, no meg minden fejezet végére 1, azaz egy darab függővég. Pont olyanok, mint a Vízparti történetben. Még a fejezetcímek is hasonló módon épülnek fel.

Ha még stílusérzéke is van a szerzőnek diplomata létére, az hab a tortán.

Ezt 2017. június 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Nem az én világom.

Az első kisregény került fel az 1001 könyv listájára, érteni vélem, hogy miért, de méltányolni nem tudom. Olyan témát dolgoz fel (a kisember csetlése-botlása egy nem rá szabott világban), amelyet szeretek ugyan, de akkor, ha Gogol írja.* Ez a flamand változat inkább szomorított, mint szórakoztatott, pedig a fülszöveg szerint is, más molyos értékelők szerint is komikus történet.***
Egy maradandó nyoma van az olvasásnak: parenyicát akarok enni. Nem, nem edamit, parenyicát. Viszont délután úgy teleettem magam, hogy még most se fér el, kénytelen leszek holnapig benn hagyni a hűtőben.

A második kisregény érdekes módon jobban tetszett, fel is húzta egy kicsit a pontozást. Éppen annyira realisztikus ez a bolyongás a borult ég alatt, az éjszakai latyakban, hogy átélhető legyen – és éppen annyira szürrealisztikus, hogy beleborzongjon az ember. Főleg, ha a kívülálló szemével nézi – márpedig kénytelen azzal nézni, hiszen folyamatosan ott van három kívülálló, akik az egészből egy kukkot se értenek.
(Már maga az, hogy hárman vannak, meseszerűvé teszi a történetet. Szomorú meséről beszélek, természetesen.)
De azért szép, éppen a mélységes – bár melankolikus – embersége miatt. Az, ahogyan kezet nyújtanak egymásnak a bolyongók a kulturális szakadék fölött.

* Nem, nem vagyok hajlandó hozzátenni, hogy „vagy Kafka”.** Nem mintha Kafka nem volna jobb, mint Elsschot, csak olyasmire nem mondhatom, hogy „szeretem”, amitől elővesz a háromnapos hideglelés.
** Sem azt, hogy „vagy Móricz”, hasonló okokból. Pedig olvasás közben többször eszembe jutott a Rokonok.
*** SPOILER Még az elején én is úgy éreztem, hogy ismerősek a kelepcék, amelyekbe szegény Laarmans sorra beleesik, de a regény felénél már végképp belekeseredve csak annyit kérdeztem: „hogy lehet valaki ennyire hülye?!” Nem Laarmansra mondtam, félreértés ne essék. Ő, szegény, buta, tapasztalatlan és a végletekig alkalmazkodó flamand csinovnyik – ennyi! De aki megbízza a munkával?! Az hogy gondolja, hogy odadob egy ekkora tételnyi árut egy kezdőnek, minden előzetes kikérdezés és oktatás nélkül?! Komolyan mondom, nem lepődtem volna meg, ha a végén kiderül, hogy direkt kiszúrásból csinálták az egészet, mert valami nagy disznóságot takargatnak az ügylettel. De nem! Ezt komoly emberek komolyan végig akarták csinálni!

Ezt 2018. június 26-án írtam.

Pontszám: 10/7