2017. március 7. 

Az eszeveszett Orlando (Ludovico Ariosto reneszánsz fantasyje) harminchetedik énekében az elbeszélő nagyon megdicséri a költőnőket, de nem név szerint, nehogy véletlenül kihagyjon, és ezzel megsértsen valakit. Egyet mégis kiemel, „ki úgy felül van az irigykedésen, / hogy senki nem fog elítélni engem, / ha másról hallgatok, s csak őt dicsérem.”

Idáig rendben. De miért éppen őt?

                "Nemcsak hogy ő maga felejthetetlen
                édes szép stílusával, szebbet én nem
                tudok: de mindaz, akiről beszélt, írt,
                föltámad, elkerüli a sötét sírt."
                (II. kötet, 984. oldal)

A későbbiekből (meg a Google-ból) egyértelmű, hogy kortársáról, Vittoria Colonnáról (1490-1547) beszél. (Kép forrása: https://es.wikipedia.org/wiki/Victoria_Colonna.) Röstellem, de életemben nem hallottam róla. Mondjuk, az olasz reneszánsz irodalom a magyar olvasó számára Petrarcánál kezdődik, és rögtön Boccacciónál végződik, szóval nagyon nem volt hol hallanom a hírét.

No, akkor művelődjünk. :) Gyorsan csatolom is azt a három antológiát, amelyből a Moly szerint tájékozódni lehet. Kettő meg is van itthon. (Az egyikről utóbb ajánlót is írtam, itt.)

Azt, amit Ariosto ír, hogy akiről Colonna ír, az feltámad, a szó szoros értelmében tessék venni. A jelek szerint legjobb verseit a férje halála után írta, Petrarca követőjeként az elérhetetlen szerelmeshez, de olyan erővel, hogy Ariosto szerint gyakorlatilag kivette ezáltal a férfit a sírból, nem pedig emléket állított neki.

                Vittoria Colonna: 33. szonett (Férje halálára)

                Ravasz halál, mily rosszul számítottál:
                azt hitted, kincsem életét kioltod,
                de tisztább fényre gyúlt az égi, boldog
                körben. Szemed dühöngve rám nyílott már.

                Tőröd villan a fejemre, vad szitok száll,
                midőn látod, hogy én ezen mosolygok.
                Nem csapsz le rám és így hamvába fojtod
                a perzselő reményt, mit felszítottál.

                Nem várt kegyelmed, óh milyen kegyetlen!
                végső szavam áldotta volna tőröd,
                melynek hegyétől holtan porba dőlök.

                De kedved nem telik már győzelemben,
                hiszen tudod: nem győz le senki téged, –
                elhagysz, ki már úgyis csak félig élek.

                (Képes Géza fordítása)

Elsőre nem igazán voltam tőle elragadtatva, de így másodjára… hm, tényleg nem akármi. Fájdalmas párbeszéd a halállal a kedves halott fölött – ez még nem volna eredeti, de ahogy kiforgatja a sablont, az jó. Az nagyon jó. Nézzük csak meg alaposabban.
Kiindulópont: „á, te halál, nem is vetted el a szerelmemet, hiszen ő csak felébredt a tökéletesebb életre.” Következő lépés: oldalt lesek a halálra – na, felhergeltem? Igen, sikerült, hurrá, mindjárt rám is lecsap, és megint együtt lehetek a szerelmemmel! (Beleértve: Lám, micsoda sakkjátékos vagyok, úgy tettem, mintha örülnék a szerelmem halálának, ezzel kicseleztem a halált.) Következő: Dehogy cseleztem, hiszen még mindig élek… vagyis kegyelmet kaptam, de ez számomra éppen a kegyelem ellenkezője, hiszen ha a szerelmemmel volnék, az volna a kegyelmi állapot. Vagyis mégis a halál győzött le engem. A halál győzelme normál körülmények között persze azt jelenti, hogy megöli az embert, de az én esetemben pont nem. Az ő győzelme az, hogy itt hagyott faképnél, életben – de persze ez az élet nem is élet, csak fél-élet. És ennek ráadásul még a halál se örül, nem jó ez senkinek, se neki, se nekem.
Igen bonyolult, szövevényes vers ez, beindítja a gondolkodást.