Olvasom Huizingától A középkor alkonyát, jelenleg éppen a „Stilizált szerelem” és „A szerelem szabályai” című fejezeteket. Itt Huizinga részletesen taglalja a késő középkor szerelmi konvenciórendszerét. Az a korszak, amely az égvilágon mindent hierarchikusan és szabályok közé szorítva szeretett kezelni, a (lovagi) szerelemhez is komoly elvárásokat kapcsolt, amelyeknek meg kellett felelni, ha jót akart magának az ember. Többnyire kötelező sablonok, megszabott jelképek nyelvén szólt a korszak lovagi irodalma – ami pedig a mindennapi életet illeti, nemhogy a tekintet, még a ruha színe is érzéseket fejezett ki, és ha valaki a szabályok ellenére cselekedett (pl. túl hamar értésére adta a másiknak hajlandóságát), akkor könnyen előfordulhatott, hogy a bizonyos másiknak elment tőle a kedve. 

    Ennek a korszaknak az alkotása a Rózsa-regény (Roman de la Rose). Bonyolult szimbólumrendszere nemcsak teli van erotikus utalásokkal – az még hagyján –, hanem gyakran hangsúlyozottan durva. Nem az, ahogy szól, hanem az, amit mond.
    Nem csoda, hogy már a maga korában is sokan kritizálták. Különösen egy bizonyos Christine de Pisant emleget Huizinga, akiről sose hallottam korábban, de mivel a későbbi fejezetekben is vissza-visszatér, meg még a neve is oly tetszetős, ugye – hát utánanéztem. Először is abban, ami megvan itthon: a Költőnők antológiájában.
    Nem csalódtam: benne van! Egyre jobban méltányolom ezt a kötetet… 

    „Édesapja Thomas de Pisan, természettudós, csillagász és filozófus. Igen fiatalon elvesztette férjét és gyermekeivel magára maradva, írásaival kereste meg kenyerét. Mindent írt, verset, prózát egyaránt. Gazdag munkássága nagy írói rutint fejlesztett ki benne. A bonyolult középkori formák avatott mestere volt.” (45. oldal)

    Így az antológia, mielőtt (sajna csak) 1 db versét közölné. Másik három a Klasszikus francia költők c. antológiában szerepel. 
    Olaszországban született francia alkotóról van szó, aki minden művét franciául írta, és az első francia nő, aki írásaiból élt. Özvegységében, ha újra férjhez menni nem akart, más lehetősége nem is lett volna még az éhen haláson kívül. Mindenekelőtt költő, de életrajzírást is vállalt, ezt még a szűkszavú magyar Wiki-szócikk is megemlíti. (Egyébként érdemesebb az angol/francia Wikit nézni. A képet is ott találtam.) V. Károly francia király életrajzát ő írta meg. Munkásságát számon tartották és értékelték, angol és francia költőkre egyaránt hatott. Élete végén, amikor már kolostorban élt, még megérte Jeanne d'Arc ténykedését (a halálát már nem), és róla is írt, ezúttal már nem megrendelésre, viszont igen-igen meghatottan. Itt olvasható, sajna csak angolul meg franciául.
    Ja, és az elsők között van (többek között), aki nőként a nők védelmében ír. A Rózsa-regényt is azért kritizálja, mert egyrészről erkölcstelennek tartja, másrészről a nőkre nézve sértőnek, igazságtalannak – és veszedelmesnek is. Meg úgy általában az egész szerelmi konvenciórendszerről megmondja a véleményét, legalábbis ami a késő középkort illeti.
    Ebben pedig Huizinga is nagyjából egyetért vele, amikor őt idézi. A legenyhébb, amit mond erre a konvenciórendszerre, az az, hogy nem ok nélkül népszerű, ám képmutató is. „A hűséges lovag vagy a szerelmes pásztor ünnepélyes, kecses játéka, az udvari allegóriák szép külsőségei sosem vesztették el teljesen vonzerejüket és erkölcsi értéküket, bármilyen durván meghazudtolta őket az élet” (A középkor alkonya, 127. oldal).

Ezt 2017. május 22-én írtam. 

Frissítés: Itt írtam a teljes Huizinga-műről. Itt pedig a Költőnők antológiájáról.