Aki Rejtőt szereti, rossz ember nem lehet.

Maximum olyan förtelmes borítót csinálnak a könyvének, hogy kizárólag becsomagolva meri az ember nyilvános helyre vinni. Vagy úgy se. Nemcsak ízléstelen ez az izé, hanem még a könyvhöz sem illik.*

Nagyon kedves ajándék volt, nagyon kedves rokontól, aki szintén utálja a borítót. :) Az ízlésünk többnyire egyezik, ezúttal is fedi egymást félig-meddig. Szó szerint. Konkrétan a feléig közelítette a tíz pontot a regény, még reménykedtem is a méltó végkifejletben, aztán viszont csak azért nem ment nyolc pontnál lentebb, mert a maga műfajában teljesen rendben van, csak nekem nem való.

Nagyon rövid idő alatt egyértelművé vált számomra, hogy Az ellopott futárral folyik a versengés. Szép dolog is az az ambíció. Visszaköszön az emberi kapcsolatokban,** egy kicsit a háttérábrázolásban, még a szóhasználatban is („bálozás”, „úri közönség” stb.). A nyelvi lelemények, pergő párbeszédek, kétmondatonként csattanó poénok egész más jellegűek, mint Rejtőnél, de miért is csinálná ugyanazt? Másolni nem előkelő. Hasonló hatást másképp kiváltani – az már előkelő. :) A regény első felével ezért összesen annyi bajom van, hogy túlságosan is embert csinál a főszereplőből, holott amiken keresztülmegy, azt ember – különösen, ha tizenhárom éves – nem bírja ki, vagy legalábbis nem ilyen idegrendszerrel.*** A Rejtő-regény főszereplője azért bír ki mindent, mert nemcsak ember, hanem mitikus alak is, megtestesült véletlen, megtestesült hiba, egyszemélyes világfelfordító erő.

Szóval magasra tette magának a mércét a szerző. De ezt a mércét éppen csak hogy nem ugorja meg. Tényleg. A cselekmény aztán pörög, a poénok ülnek, a szereplők szerethetők vagy utálhatók, és az a leheletnyi misztikus szál is teljesen rendben van. Amikor pedig szép akar lenni a stílus, akkor nagyon, de nagyon szép. Nem kedvencelném, de minimum kilenc pont meglenne.

A regény második felében aztán szép fokozatosan elvész minden, amiért az első felét szerettem. Főleg a versengés. A stílus szépsége és humora marad meg a legtovább, de az is fakul. Ezzel fordítottan arányos az akció, a feszültség, a fordulatosság: ezek pont itt jutnak a csúcsra, csak engem nem ezek miatt érdekelt a történet. A lezárást meg nyitva kellett volna hagyni, ha már Rejtővel versengünk.**** 

Igazságtalan vagyok, mi? Csúnya dolog olyasmit várni el egy regénytől, ami nem célja, ez teljesen egyértelmű. De az első feléből kiderül, hogy igenis többet tud (és akar!) a szerző, mint amit a műfajtól manapság várni szoktak. Ott olyan fénypontokat találtam, amelyek miatt nagyon örülök annak, hogy megkaptam ezt a könyvet, és megvan nekem otthon. A legjobb az, amikor Jade kikiáltó akar lenni a Sohóban. Az úgy tökéletes, ahogy van, világábrázolásban, stílusban, mindenben. Úgyhogy hadd legyek már lehangolt attól, hogy a végére elfogyott a lendület.

* Mondjuk, láttunk már rosszabbat.
** SPOILER Jade és Bárd, az Prücsök és Deboulier, beleértve a verekedést is – még a Jade mozdulata is egyezik Prücsökével –, csak abban különböznek a Rejtő-regény párosától, hogy intenzíven átitatja a kapcsolatukat a szexualitás.
*** Különösen szomorú aktualitása van ennek a számomra éppen most. Az, ahogyan Jade kilép a nemlétező családjából, nem izgalommal, hanem elkeseredéssel töltött el. Nem azt gondoltam: „hű, milyen belevaló”, hanem azt: „szerencsétlen kölök”.
**** SPOILER Most komolyan higgyem el, hogy ez a nő simán betagozódik a társadalomba? Ha igen, akkor baj van, vagy a nővel, vagy a társadalommal, és én komolyan szomorú leszek…

– —- –

A kedves rokon reakciója Facebookon:
„Úgy örülök, hogy neked egyértelmű volt a Rejtő-stíl. :D Szerintem pont úgy indult, hogy valamilyen tiszteletadás lesz belőle. Aztán nem lett, de nekem addigra mindegy volt. :D Tökéletes vizsgaidőszak-olvasmány. :D Örülök, hogy elolvastad. :))))) És hát igen, a második fele tényleg olyan, mintha aludt volna rá előtte egy nagyot, és meggondolta magát. :D”
Megnyugvás: teljesen egyezik az ízlésünk, nemcsak félig. 

Ezt 2019. június 1-jén írtam. 

Pontszám: 10/8

Negyvennégy klasszikus szerelmes vers, angol eredetiben és magyar fordításban. A könnyűnél is könnyebb a szerzői életrajz alapján értelmezni őket: Elizabeth Barrettre harminckilenc évesen rátalált a nagy szenvedély, hozzáment a híres és csodált költőhöz, Robert Browninghoz,* és minden érzelem, amelyet hosszú évek testi-lelki betegségei a négy fal közé zártak, egyszerre robbant ki belőle. Csak persze, „szeméremből”, ahogy az előszó írja, nem merte nyíltan vállalni a nevét, és úgy adta ki a kötetet, mintha portugálból fordította volna. (Ezt jelenti az angol címben a „from the Portuguese”).

Könnyű így értelmezni a kötetet, de nem fogom. Minek, Kardos László megtette helyettem, olvassátok el az előszónak álcázott időutazó molyos értékelést. Engem egyébként sem ez érdekelt a versekben. Pár ezer év alatt sok milliárdnyian voltak már szerelmesek a világtörténelemben, abból néhány millió biztos érzett hasonló rajongást is, hasonló okkal, hasonlóan sokáig elfojtott indulatok kitörésével, sőt biztosan előfordult közöttük sok-sok olyan is, aki össze is tudott házasodni a szerelmével, és a házasságban is megőrizte rajongását. Valamiért mégse hoztak össze róla negyvennégy sírni valóan gyönyörű szonettet. Erre nem elegendő magyarázat az, hogy de Elizabeth Barrettnek megvolt hozzá a tehetségén kívül a mesterségbeli tudása és a műveltsége is. Nincs is értelme többet keresgélnem a magyarázatot, a versek hatásáról akarok beszélni. Arról, hogy miért volt nagyon nehéz kezdenem velük valamit, és miért vontam le két egész pontot.

A teljes alázat és önátadás versei ezek, vallomások egy istenített alakhoz, aki mindenestül (költészetében is) magasabb rendű a versek beszélőjénél. Fenséges csoda, ráadásul még szabadító hős lovag is, és a beszélő egyszerűen el sem tudja hinni, hogy ő a szerencsés, akibe ez a lovag szerelmes lett. Biztosan vannak, akik számára a beszélő teljes magamegadása, ön-alárendelése ellenszenves vagy szomorú lehet – meg is tudom érteni –, de én nem tartozom közéjük. Nemcsak azért, mert akad itt olyan vers is, amelyik egyenrangúként mutatja fel a két szerelmest (és pont a 22., pont a kötetnek a középső szövege, ennyit a spontán érzelemkiáradásról, meg van ez a ciklus szerkesztve, kérem)...

When our two souls stand up erect and strong,
Face to face, silent, drawing nigh and nigher,
Until the lengthening wings break into fire
At either curvèd point,—what bitter wrong
Can the earth do to us, that we should not long
Be here contented? Think. In mounting higher,
The angels would press on us and aspire
To drop some golden orb of perfect song
Into our deep, dear silence. Let us stay
Rather on earth, Belovèd,—where the unfit
Contrarious moods of men recoil away
And isolate pure spirits, and permit
A place to stand and love in for a day,
With darkness and the death-hour rounding it.

...hanem azért is, mert akkor ellenszenvesnek kellene tartanom a világirodalom szerelmes verseinek elég nagy részét úgy Petrarca óta.** Azok valami nagyon hasonlót csinálnak, csak ott a lovag az alárendelt, aki a hölgyet imádja. Itt meg, mintha a mesebeli királylány üdvözölné a szabadítóját negyvennégy szonettben. Ha tényleg egyebet se akarna, csak megalázni magát a porig, akkor meg se szólalna, nemhogy egy kötetet megtöltsön. Persze nem egyszerű dolog egy ilyen ellentétpárt megfordítani, vannak neki következményei. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy ezeket a következményeket figyeltem. Ezek adják a versek összetettségét.

Ezek után egész biztos, hogy elolvasom az Aurora Leigh című verses regényt is. Sokkal kisebb a hírneve, mint a Portugál szonetteknek, de ettől még lehet ugyanolyan jó vagy jobb is.

Az egyik pontot azért vontam le, amit az előszó is megjegyez: egyvégtében olvasva igen-igen monoton ez a kötet. Hát evvan, feltehetőleg a Daloskönyv is az volna, ha ugyanígy bánnék vele. Ez legalább rövidebb. Nem árt azért legalább egyszer végigolvasni, hogy az embernek például feltűnjön a kötetkompozíció. De aztán csak mazsolázgasson belőle.

A másikat a fordítás vonatja le velem. Bocs. Iszonyú nehéz dolga van mindenkinek, aki szonettet próbál fordítani, mert annyira szigorú verstani szabályok kötik (sorok száma, rímszerkezet, soronként a szótagok száma, sőt még a rövid-hosszú szótagok váltakozása is kötött), hogy már az aránytalanul nagy erőfeszítésébe kerül, ha csak meg akarja közelíteni az eredetinek az értelmét, hát még hogyha pontos megfelelőket keres a szavaknak. Tökéletesen visszaadni az egyik nyelven írt szöveget a másik nyelven még prózában sem lehetséges, nemhogy így. Úgyhogy most gonosz leszek, amikor mégis elmarasztalom a fordítót a különbségekért. Nem az egyes szavakba kötök bele, hanem abba, hogy olyan szövegeket, amelyek egyszerre szólnak az értelemhez és a szívhez, kizárólag az érzelmi hatás irányába visz el. Az angol szövegnek nemcsak a mély hangú zeneiségét nem adja vissza, hanem a racionalitását, a hétköznapiságát sem. Mert van neki olyan, például pont a legszenvedélyesebb 43. szonettben.

(Kép innen.)

* Akinek egyébként sajátos módon jóval kisebb nálunk a hírneve, mint a feleségéé. Nem sokan ismerik a Portugál szonetteket, de – legalábbis én így érzékelem – Robert Browningot még kevesebben olvasnak. Rosszul érzékelem? Ha helyes a meglátásom, akkor az több mint valószínű, hogy Kertész Erzsébetnek köszönhető. Mert az Elizabeth Barrettről szóló regényét viszont sokan ismerik.
** Megjegyzés, a rend kedvéért: van, amit ebből a kategóriából rettentően ellenszenvesnek tartok, csak nem ezért.

Pontszám: 10/8

Ezt 2019. június 1-én írtam. 

Jelena Lengold kortárs szerb novellista, és az Európai Unió Irodalmi Díját nyerte el ezzel a kötettel. Tisztelet-becsület neki. Készséggel elismerem, hogy a díjhoz méltó színvonalon ír. Csak nem nekem.

Ez határozottan nem az én könyvem. A megírás minősége tíz pont, ezt elismerem, de az olvasási élmény legfeljebb hat. Az „Árnyék” és az „Égbolt” című novellák nélkül az is öt lenne. Ezért átlagoltam nyolcra.

Már megint bedőltem a címnek: reménykedtem, hogy legalább nyomokban utalni fog a középkori-reneszánsz komédiákra, de még nyomokban se utalt rájuk a címadó írás. Se. :( Rendkívül fontos dolgokat mond ki egyébként, meg rendkívül nyomasztóakat is, hol nyilvánvaló, hol elfojtott dühvel. (Úgy látszik, nemcsak a kortárs magyar irodalom védjegye ez a fajta a depresszió.) Olyan dolgokat, amelyeket ki kell mondani, azok helyett is, akik nem tudnak megszólalni. Csak ez a dühös-kemény, a durvaságig elmenő hangnem, ez nem való nekem. Még akkor se, amikor egyetértek az elbeszélővel. Pláne, amikor nem. Úgyhogy nekem csak azok az írások jöttek be, amelyek nem ezt a hangnemet alkalmazták. Mert tud Lengold több hangnemben, több hangon is írni, ebből is látszik, hogy jó író.

Az „Árnyék” és az „Égbolt” címűről külön:

Az előbbinek az elbeszélője középkorú férfi. Az a fajta, akinek ránézésre megalszik a szájában a tej. Valószínűleg semmilyen értelemben nem felel meg annak, amit a mai szerb társadalom „férfias”-nak tekint (annak, amit a magyar társadalom, tuti nem), ellenben pontosan az a típus, amelyik ettől még évszázadok óta létezik, csendben, szégyenkezve, és családokat meg társadalmakat építenek rá. Az, ahogyan a novella stílusa bánik vele, annyira szép, annyira finom, szelíd, szomorú. Vele szemben meg ott a nagyon macsó testvére, aki hangos, dinamikus, felelőtlenségében is elbűvölő tud lenni.*

Az utóbbiról először azt gondoltam, filozofikus sci-fi, meg is dicsértem magamban Lengoldot, hogy lám, ilyet is tud, és milyen jól csinálja. A második fele aztán átment lélektani novellába, egy apa-lánya kapcsolat torokszorító bemutatásába. De tényleg elszorult a torkom, ez nem szólam.** Az egész sírni valóan szép.

A többit hagyom.

Megérdemli a díjat, megérdemli, hogy olvassák, de én majd inkább máskor. :)

* SPOILER Nem árulom el, mi a vége, de legnagyobb megelégedésemre senki nem bűnhődik meg azért, mert azt az életmódot éli, amelyre született.

** SPOILER Ettől függetlenül nagyon ügyesen ott marad lebegve a sci-fi szál is, annak ellenére, hogy az egyik szereplő nyilvánvalóan nem beszámítható.

Ezt 2019. május 29-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Zseniál!

Semennyire nem érdekel, hogy miben volt/lett igaza Heyerdahlnak meg miben nem. Ez a könyv úgy jó, ahogy van.* Szeretem az ilyen szelíd őrülteket, a világhírű rögeszméikkel együtt. Igazi hős-alapanyag.

Nem azt mondom, hogy minden (bármilyen szelíd) rögeszme megszállottja feltétlenül tiszteletre méltó. A legtöbbjét messzire elkerülöm. De ennek az embernek valami olyan magával ragadó stílusa van – kutatóként is, íróként is –, hogy nem lehet neki ellenállni. :) Nem lehet nem tisztelni azért, hogy akkor is beszerzi azt a balsafát a dzsungelből, ha derékig merül a sárba, akkor is összerakja azt a tutajt, ha hat papírt aláíratnak vele, hogy az eredményért még véletlenül se vállalja senki más a felelősséget, és akkor is átkel vele az óceánon, ha alulról cápa jön, fölülről meg nyolcméteres hullám. És még írni is tud a pofátlanja.

Gyerekkoromban hallottam először erről a könyvről, és fogalmam sincs, hogy maradt ki a gyerekkoromból, de akkor még jobban élveztem volna. Egy kicsit most is gyerekké váltam, míg olvastam. Különben is ezt a kemény borítós, vastag lapú kiadást nyugodtan lehet pont úgy tartani a kézben, mint a gyerekek: kétoldalt jó erősen szorítani, arc elé emelni, egyszerre olvasni és szagolni. :)

De mégse bánom, hogy nem gyerekként olvastam, mert akkor az utolsó szóig elhittem volna Heyerdahl minden következtetését (a lábjegyzetek szerkesztői figyelmeztetéseinek ellenére), aztán összeomlott volna a gyerekkorom, ha később rájövök, miben tévedett a kapitány. Így meg közben megjelent a fejemben egy-két kérdőjel, aztán legyintettem rájuk gondolatban: kit érdekel, hogy nem is azért hívták azokat a húsvét-szigetieket hosszúfülűeknek, és nem is azért háborúztak, francot nem érdekli, mondjad, mi lett a cápával!**

Egyetlen ellenérzés működött bennem erősebben a többinél. Ez sem távolított el a könyvtől, még csak nem is hibáztattam érte Heyerdahlt, hiszen ettől függetlenül maximális tisztelettel viseltetett a perui indiánok és a polinézek iránt. De azért működött az ellenérzés. Mert ez az ember nem egyszerűen azt próbálta bebizonyítani, hogy a polinézek Amerikából jöttek, hanem egyúttal azt is, hogy ami fejlett kultúra létezik, annak európai alapja van, annak minimum az alapjait (de inkább nagyobb részét) fehér ember találta ki. És majd ő mint szintén fehér ember jól bebizonyítja a polinézeknek azt, amit már maguk is elfelejtettek. Minden más hangnemben elmondva rettentően irritálna ez az elmélet – illetve nem is maga az elmélet, mert ez is csak egy a sok között, hanem amilyen magától értetődőként kezeli, ahogy meg se fordul a fejében, hogy esetleg történhetett másképp is –, Heyerdahlnak megbocsátom.

Meg a társainak, természetesen. Mert ezt még egy őrült se tudta volna egyedül végigcsinálni, ehhez kellett még öt társ, egyik őrültebb, mint a másik. Csupa rokonszenves manó, akik rádiót gyártanak házilag, nevet adnak a tutaj végében tanyázó ráknak, polippal horgásznak tonhalra, Goethe összes művei nélkül el se indulnak otthonról, és Polinézia előtt nyafogni kezdenek, hogy még három olvasatlan könyv maradt a rakományból, most arra mikor fognak sort keríteni? Akinek annyit ír Heyerdahl, hogy figyelj már, jössz velem fatutajon Óceániába? És annyi a válasz, hogy „jövök”. Hát ezt így kell. Tuti, hogy én se gondolkodtam volna a helyükben sokat.

* Még az is csak mérsékelten érdekel, hogy teljes természetességgel jegyzi meg, hogy az üres konzervdobozt a tengerbe dobták, a használt szárazelemek sorsáról meg diszkréten hallgat…
** Ezt alig fél éve olvastam, néprajzi alapon mond ellent Heyerdahlnak, szintén érdekes.

Ezt 2019. május 26-án írtam.

Pontszám: 10/10

A pontozás a szokásos átlagolásom eredménye: a megírás minősége tíz pont, az élmény maximum hat.

Két okból fogtam bele.
Gimnazista-egyetemista koromban nemcsak tetszett, hanem nagyon komoly hatással is volt rám az angol romantika irodalma. Nem túlzás azt állítani, hogy a személyiségem, az életem másképpen nézne ki nélküle. Byron volt az egyedüli, akinek az életművével egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Kifordult a kezemből a Byron-összes. Tiszteltem mint kezdeményezőt, aki nélkül a következő korszakok nagy alkotásainak legalább a fele talán nem is létezne,* és ennyi. Ezen szerettem volna most túltenni magam, hátha megértem rá. Hát sajnos ugyanúgy unom, mint tizenöt-húsz éve. 
Másrészt szerettem volna tudni, mi a bánatot evett ezen a Childe Haroldon egy egész korszak. Vagy inkább kettő. Mitől számított annyira vonzó irodalmi hősnek, hogy nemzedékek voltak belé szerelmesek. Sajnos ezt se sikerült kideríteni. Az egy dolog, hogy ő az elátkozottan bolyongó, gazdagságtól és szerelemtől megcsömörlött, ellenben távoli ideáljába reménytelenül szerelmes, szépséges ifjú. Ebbe bele lehet szeretni (annak, akinek ilyen ízlése van). De hát ebben a műben pont róla esik a legkevesebb szó. Ebben több a lírai kitérő, mint az Anyeginben, pedig már Puskin is túlzásba viszi. A mű második felében konkrétan éppen csak megemlíti az elbeszélő, hogy amúgy neki központi hőse is volna, egyébként meg mindent megtudunk arról, mi az elbeszélő véleménye az olasz városokról meg Görögország helyzetéről. Ezzel az erővel egy háromsoros mellékszereplőbe is bele lehetne szeretni.

Egyébként nagyon szép szöveg. Az összes kitérővel, elmélkedéssel, visszaemlékezéssel, távolba vágyakozással, és mindenekelőtt a melankólia mindent átitató hangulatával együtt. Ilyen stílusban ritkán tudnak csúfot űzni az olvasói elvárásokból. Értem, hogy mitől klasszikus. Csak nekem nincs meg hozzá a megfelelő antennám. És azt nem sikerült ennyi idő alatt se megértenem, mit ettek rajta sok-sok évtizedig.

Na, mindegy, azért a Don Juannal meg a Manfreddal még teszek egy-egy próbát majd.

* Aki nélkül nincs Üvöltő szelek, Jane Eyre, Wildfell asszonya, Egy magyar nábob, Anyegin, és akkor csak felszínes válogatást nyújtottam. Elizaveta Bagrjanáról például egy szót se szóltam.

Ezt 2019. december 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8

2019. május 29. 

Elisabeta Bagrjana: Byron palotája Velencében

Hínárzöld falak és kopott márványfokok,
víz mossa őket és az idő ostroma;
de hírnevük örök: a hír, hogy valaha
itt élt a zseni, itt szenvedett s mulatott.

Bicegő léptei itt kongtak tova (mily
visszhang kél bennetek, ó-lombard csarnokok?)
Ünnepestéken az erkélyről északot
innen fürkészte az isteni-szép profil.

S lent sorban úsztak a fekete gondolák,
és lebbentve aranyhímzésű fátyolát,
hány forró vágy próbált Hozzá feltündökölni:

Velence lánghajú, hófehér karu női
hívták az álmodó éjben a furcsa lordot,
a száműzöttet, a keserű Childe Haroldot.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Елисавета Багряна (mai átírással Elizaveta Bagriana) a bolgár költészet egyik nagyasszonya, háromszor jelölték Nobel-díjra: https://en.wikipedia.org/wiki/Elisaveta_Bagriana. A Költőnők antológiájában (amelyről itt írtam részletesen) két verssel szerepel.

Tetszik, ahogyan megírja, már a XX. század első évtizedeiben, tehát száz évvel Byron halála után, hogy miért és hogyan is vált olyan hatásossá ennek az embernek a mítosza. Hiszen Byron az életéből csinált műalkotást elsősorban, a költészetéből csak másodsorban. Hőse, Childe Harold pedig jelképpé vált, azonosították is vele, és ugyanúgy rajongtak érte, mint a költőért magáért. Csak azt tudnám, mit ettek rajta. Mármint Childe Haroldon.

Na, így néz ki a profilja, művének címlapján. :) Hát nem az én ízlésem, de azért megértem, hogy miért bolondultak érte annyian. :) A Bagrjana-vers meg nagyon szép, pont olyan melankolikus, amilyennek lennie kell. Azért, mert Byron imádott melankolikus pózban megjelenni, és azért, mert a versbeli nők éppen úgy viselkednek, ahogy azok, akik nem emberbe, hanem mítoszba szerelmesek. Nem látják igazán a férfit, a férfi őket meg pláne nem, és bár látni valóan (a versben) mindenkinek tetszik ez a szituáció, azért abban mindig van valami melankolikus, ha valaki mítoszba szerelmes.

Jó, hogy van ez a könyv. Hogy létezik ez a fanatikus Mike Ashley, aki képes volt nyolcvan, száz, sőt százötven éves, poros, szamárfüles folyóiratokból kibányászni, szerkeszteni, korrektúrázni, nyomdán keresztülhajtani ezt a tizennégy ódon ritkaságot, és még arra is vigyázott, hogy változatos legyen a kép, valamint ne a legnyomasztóbbat tegye a legvégére.

Ehhez képest eltörpül a szomorú tény, hogy a címlap ugyan még elmegy (legalábbis nekem bármit el lehet adni a kéknek ezzel az árnyalatával, annyira szeretem), de a cím igencsak hatásvadászra sikeredett, és ahogy haladtam előre az olvasással, egyre hamisabban csengett. Eladni eladja a kötetet, csak nem vagyok benne biztos, hogy annak, akinek kéne. Én mindenhogy megvettem volna, félreértés ne essék.

Ami a változatosságot illeti: Van itt elképzelt (utó- és/vagy antiutópisztikus) jövőben játszódó történet, őrült tudós, még őrültebb művész, robot (húsz évvel Čapek előtt), apokaliptikus szörny, géppé váló ember, életre kelő földrajzi hely, háború, dimenzióugrás, sőt még allegória és filozófia is. Van nyomasztás, horror, kaland és aranyos humor. Van továbbá a korszaknak megfelelően kimunkált stílus, és ugyancsak a korszaknak megfelelően a tudományos-fantasztikusból időnként kimarad a „tudományos”, ezt a szerkesztő el is ismeri, de azért beválogatja ezeket a novellákat is a kötetbe, mert azért, mert csak. :) Jó, ennél szebben körülírja, de a vége mégiscsak az, hogy őneki annyira tetszett, meg annyira jól mutatja a korszak jellegzetességeit, vagy annyira erős hatást gyakorolt a következő nemzedékekre, hogy nem volt szíve kihagyni. :)

És természetesen vannak – a fentiekből következően – előzmények számos későbbi mű megalkotásához. Például alapötletek, amelyeket aztán egy jóval híresebb szerző felkapott. Vagy egyéb okból évtizedeken át húzódó hatás. Nincs is ezzel a világon semmi gond, nem az az érdekes, hogy honnan jön az ötlet, hanem a feldolgozása. De azért csak nem szép dolog elfelejteni megemlíteni a forrást.

Szóval több szempontból is érdekes válogatás ez. A novellákkal meg jól elvoltam. Némelyiket kicsit untam, némelyik nagyon érdekelt, némelyiken nevettem, némelyiktől produkáltam a lágy székletet kissé átgondoltam egyes szorongásaimat, némelyik szerintem énrám is hatással lesz. :) Felkeltették az érdeklődésemet a szerzők más művei iránt is. Akinek bejön a száz évvel ezelőtti sci-fi (Verne, Wells), annak ezzel se lesz baja. Még ehhez kéne valahogy hozzáférni…

Kíváncsi olvasók, figyelem: A novellák előtt található életrajzokat tanácsos UTÓLAG olvasni! A szerkesztőt érdemeinek elismerése mellett virtuális paradicsomdobálásban részesítem, azér' ennyire nem kéne száz évvel ezelőttinek lenni. Kb. akkor volt divat előszóban végkifejletet spoilerezni. Utólag viszont nagyon érdekesek az előszavak. A kedvencem Francis Stevens (persze álnév), aki úgy kezdett sci-fit írni, hogy egy egyetemen kapott titkárnői állást, neki kellett gépelnie a diákok beadandó házi dolgozatait, és némelyiktől elindult az ő agya is. :)

Ezt 2019. május 18-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Ez a recenzió 2019. május 14-én jelent meg a BárkaOnline-on. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Kíváncsi vagyok, a kötet olvasói közül hányan ismerték korábbról is Szendrey Júliát költőként. Én gimnazista koromban találkoztam először (ebben a minőségében) a nevével egy 1903-ban kiadott antológiában (Endrei Zalán szerk.: A magyar költészet remekei). A továbbiakban is hasonló helyeken találtam meg két-három versét néhanap. Arra emlékszem az akkori reakciómból, hogy meglepődtem, megörültem, majd kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy a versek „nem tetszenek”, aztán napirendre tértem az információ fölött. (Halkan megjegyzem, bár tudom, hogy ez már-már eretnekségszámba megy: akkoriban a férje versei se nagyon tetszettek nekem. Arany János-rajongói korszakomat éltem, amely egyébként azóta se maradt abba.) Az sem használt a megítélésének, hogy a későbbiekben a nyugatosok kritikáin keresztül – amelyekről a kötet végébe illesztett kísérőtanulmány is ír – olyan költőként ismerhettem meg Szendrey Júliát, akit finoman szólva nem érdemes komolyan venni.

Többek között ezt cáfolja meg a most megjelent verseskötet. Ha csak ennyi volna a jelentősége, már örömmel üdvözölném. Nagyszerű dolog, ha valakinek a versei antológiákban a közönség elé kerülnek, de antológiába mindig egy adott koncepció szerint válogatnak verseket, ezzel a koncepcióval pedig az olvasó vagy egyetért, vagy nem. Az esztétikai érték például egyáltalán nem feltétlenül szerepel minden antológia-koncepcióban. Ha viszont legalább a lehetőség megvan arra, hogy az olvasó egy kötetbe összegyűjtve is hozzáférhessen a versekhez, akkor már ő maga döntheti el, melyik szöveget tekinti értékesebbnek, melyiket kevésbé annak.

Tovább itt lehet olvasni:
http://www.barkaonline.hu/olvasonaplo/6737-lathatatlansagbol-kilep--eletm-

Ez jólesett. Ügyesen kitalált, fordulatos történet, amely folyamatosan a ráismerés örömét nyújtja, miközben éppen eleget változtat a felhasznált szövegeken ahhoz, hogy az ember folyamatosan kíváncsi is legyen, mi nem úgy lesz, ahogy megszokta.* Ehhez járul egy tudományosan kidolgozott kulturális-gondolati-mitológiai háttér (kellően vad ötletekkel ugyan, de hát regényről van szó, nem tudományos munkáról, tehát minden vad ötlet csak az érdekességet növeli).** Az alapötlet (névtelen és életrajz nélküli szerzőről bármi elképzelhető) nekem is elég régen piszkálja már a fantáziámat. Az Odüsszeiát, amely a regény alapjául szolgál, többször is olvastam és szeretem.*** A főszereplő-elbeszélőt meg az emberismeretével, az okosságával, a keserű tárgyilagosságával meg a fanyar humorával együtt szintén hamar megszerettem, annak ellenére, hogy egyáltalán nem mindenestül rokonszenves. Akkor nem is volna hiteles. Majd egyszer elmesélem, kire emlékeztet. (Nem eleven emberre gondolok.)

Megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján – nem sok ukrán regény tartózkodik rajta –, de sajnos esélyünk sincs rá, hogy magyarul olvashassuk.* Amikor lefordították volna, éppen be volt tiltva; amikor pedig feloldották a tiltást, addigra a piaca veszett el. Nem hiszem, hogy ölnék egymást a vásárlók ezért a modern klasszikusért, amely oly szépen és keserűen mutatja be a hatvanas évek Ukrajnáját.

Nem az én stílusom, mert bármilyen szép, azért mégiscsak túl lassú nekem. (És ezt olyan ember mondja, aki Jókaiból a leírásait szereti a legjobban.) Ezért azonban nem vonok le, mert ez a mű világának része. Szétterül, mint a kozákság hazája, hömpölyög, mint a Dnyeper… pardon: Dnyipro, cselekménye kevés, hangulata sok. Vannak benne derék kisemberek, köztük szép és szomorúsággal teli fiatalok, hajlékony gerincű pártszolgák és egyéb piszkos alakok. Nem csoda, hogy betiltották. Már önmagában az, hogy összesen talán kétszer csúszik ki a szereplők száján, hogy ők a Szovjetunióhoz tartoznak, mindig csak Ukrajna így, a kozákok úgy, munkáserények és dicső történelmi múlt…

A címbeli katedrális önmagában is nagyon összetett, egyszerre konkrét és jelképes építmény. Vallási jelentősége a legcsekélyebb, legalábbis a szereplők számára, akik nem sokat foglalkoznak hitbeli kérdésekkel. (Akkor valószínűleg még folyóiratban se jelenhetett volna meg a regény annak idején.) Nem, itt valami jóval veszélyesebbről van szó. Ha csak a vallási jelentősége volna, azt talán el tudná nyomni a hatalom. A katedrálisnak – másodsorban – a művészi értéke a fontos, ezért tisztelik a rokonszenves szereplők (közülük egy éppen mérnök). Elsősorban pedig az identitásképző ereje. Legalább tízszer elhangzik így vagy úgy, hogy a helybeli lakosok ősei, a sztyeppék szabad kozákjai építették, saját akaratukból, saját (legendával megerősített) terveik alapján, ugyanazzal az erővel, amellyel utódaik építik a saját világukat.** Olyasmit képvisel tehát a katedrális, amit a szovjet hatalom nagyon is elismer (vagyis inkább, mondjuk úgy, nem vallja be, hogy nem ismeri el): szabadságot, alkotóerőt, valamiféle néplélek megnyilvánulását, bármit jelentsen is az. Lerombolásának a szándéka pedig rendre kudarcot vall. Ha a sorsa gyakran el is bizonytalanodik a regényben, az száz százalék, hogy bántani csak a semmirevalók akarják, alantas érdekből. Kényelmetlen jelkép a Kreml számára, na. Még szép, hogy nem tűrték meg a regényt. 

Pedig arról, hogy hogyan építik a szereplők a világukat (arról ismét csak egy szó sincs, hogy a szocializmust), annyira szépen ír. Az egyszerű emberekre koncentrál, az ő gondolkodásmódjukat és munkaerkölcsüket magasztalja, igazi hősökké emeli őket. Az ipari folyamatokat éppen olyan költői erővel jeleníti meg, mint a természeti képeket. (Azzal együtt, hogy elismeri azt is, milyen súlyosan szennyezi az ipar a környezetet, mennyit árt az embereknek is.) Különösen szépen, szeretettel alkotja meg az alacsony származású tanító és amatőr régész-muzeológus alakját, aki egymaga odaáll a katedrális ajtajába megvédelmezni a kultúrát. Mert vannak építők, és vannak rombolók, ő pedig bátran választ, hogy melyikbe akar tartozni. Még a múzeumában is a több száz éves ekének meg fazéknak jut a legelőkelőbb hely. A másik kedvencem a hajdani frontharcos vénlány, aki a háborúban vesztette el a vőlegényét, a fél arcát meg az öröm minden lehetőségét, ez pedig kemény, független lélekké tette, aki mégis képes odaadó barátságot érezni, és megérteni másokat. Kár, hogy több szó nem esik róla.

Nagyon szép könyv, amely nem használ sablonokat, és sikerül úgy ábrázolnia a korszak problémáit, szenvedéseit vagy éppen bűnös közönyét, hogy közben a szépségeire, derűjére, bizakodására is figyelmet fordít. Továbbá olyan ereje van, hogy át lehet vele úszni a Dnyepert. Ha szovjet vezető lettem volna, én is betiltottam volna. 

Utóirat: Az egész regényszöveg olvasható a Torontói Egyetem honlapján, én is onnan vettem, „rohanoazis” molytárs mutatta, akinek ezúton köszönöm az ajánlást. Tétováztam, hogy tekintsem-e legálisnak a linket, de mivelhogy egy egyetemről van szó, úgy gondolom most már én is, hogy annak kell tekintenem. Úgyhogy mutatom, hadd olvassa más is, egyébként úgyis hozzáférhetetlen a regény.

* Az angolon kívül még orosz nyelvű fordítása is létezik, ha esetleg valakinek az jobban megy, online antikváriumokban néha lehet vele találkozni.

** Nem ám a szovjet rendszert, hanem Ukrajnát. Nem mintha tagadnák az előbbit. Dehogy tagadják. Csak nem szólnak róla egy szót se, egyszerűen eszükbe se jut. Mintha nem is volna.

Ezt 2019. május 7-én írtam. 

Pontszám: 10/9