Ez jólesett. Ügyesen kitalált, fordulatos történet, amely folyamatosan a ráismerés örömét nyújtja, miközben éppen eleget változtat a felhasznált szövegeken ahhoz, hogy az ember folyamatosan kíváncsi is legyen, mi nem úgy lesz, ahogy megszokta.* Ehhez járul egy tudományosan kidolgozott kulturális-gondolati-mitológiai háttér (kellően vad ötletekkel ugyan, de hát regényről van szó, nem tudományos munkáról, tehát minden vad ötlet csak az érdekességet növeli).** Az alapötlet (névtelen és életrajz nélküli szerzőről bármi elképzelhető) nekem is elég régen piszkálja már a fantáziámat. Az Odüsszeiát, amely a regény alapjául szolgál, többször is olvastam és szeretem.*** A főszereplő-elbeszélőt meg az emberismeretével, az okosságával, a keserű tárgyilagosságával meg a fanyar humorával együtt szintén hamar megszerettem, annak ellenére, hogy egyáltalán nem mindenestül rokonszenves. Akkor nem is volna hiteles. Majd egyszer elmesélem, kire emlékeztet. (Nem eleven emberre gondolok.)

Megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján – nem sok ukrán regény tartózkodik rajta –, de sajnos esélyünk sincs rá, hogy magyarul olvashassuk.* Amikor lefordították volna, éppen be volt tiltva; amikor pedig feloldották a tiltást, addigra a piaca veszett el. Nem hiszem, hogy ölnék egymást a vásárlók ezért a modern klasszikusért, amely oly szépen és keserűen mutatja be a hatvanas évek Ukrajnáját.

Nem az én stílusom, mert bármilyen szép, azért mégiscsak túl lassú nekem. (És ezt olyan ember mondja, aki Jókaiból a leírásait szereti a legjobban.) Ezért azonban nem vonok le, mert ez a mű világának része. Szétterül, mint a kozákság hazája, hömpölyög, mint a Dnyeper… pardon: Dnyipro, cselekménye kevés, hangulata sok. Vannak benne derék kisemberek, köztük szép és szomorúsággal teli fiatalok, hajlékony gerincű pártszolgák és egyéb piszkos alakok. Nem csoda, hogy betiltották. Már önmagában az, hogy összesen talán kétszer csúszik ki a szereplők száján, hogy ők a Szovjetunióhoz tartoznak, mindig csak Ukrajna így, a kozákok úgy, munkáserények és dicső történelmi múlt…

A címbeli katedrális önmagában is nagyon összetett, egyszerre konkrét és jelképes építmény. Vallási jelentősége a legcsekélyebb, legalábbis a szereplők számára, akik nem sokat foglalkoznak hitbeli kérdésekkel. (Akkor valószínűleg még folyóiratban se jelenhetett volna meg a regény annak idején.) Nem, itt valami jóval veszélyesebbről van szó. Ha csak a vallási jelentősége volna, azt talán el tudná nyomni a hatalom. A katedrálisnak – másodsorban – a művészi értéke a fontos, ezért tisztelik a rokonszenves szereplők (közülük egy éppen mérnök). Elsősorban pedig az identitásképző ereje. Legalább tízszer elhangzik így vagy úgy, hogy a helybeli lakosok ősei, a sztyeppék szabad kozákjai építették, saját akaratukból, saját (legendával megerősített) terveik alapján, ugyanazzal az erővel, amellyel utódaik építik a saját világukat.** Olyasmit képvisel tehát a katedrális, amit a szovjet hatalom nagyon is elismer (vagyis inkább, mondjuk úgy, nem vallja be, hogy nem ismeri el): szabadságot, alkotóerőt, valamiféle néplélek megnyilvánulását, bármit jelentsen is az. Lerombolásának a szándéka pedig rendre kudarcot vall. Ha a sorsa gyakran el is bizonytalanodik a regényben, az száz százalék, hogy bántani csak a semmirevalók akarják, alantas érdekből. Kényelmetlen jelkép a Kreml számára, na. Még szép, hogy nem tűrték meg a regényt. 

Pedig arról, hogy hogyan építik a szereplők a világukat (arról ismét csak egy szó sincs, hogy a szocializmust), annyira szépen ír. Az egyszerű emberekre koncentrál, az ő gondolkodásmódjukat és munkaerkölcsüket magasztalja, igazi hősökké emeli őket. Az ipari folyamatokat éppen olyan költői erővel jeleníti meg, mint a természeti képeket. (Azzal együtt, hogy elismeri azt is, milyen súlyosan szennyezi az ipar a környezetet, mennyit árt az embereknek is.) Különösen szépen, szeretettel alkotja meg az alacsony származású tanító és amatőr régész-muzeológus alakját, aki egymaga odaáll a katedrális ajtajába megvédelmezni a kultúrát. Mert vannak építők, és vannak rombolók, ő pedig bátran választ, hogy melyikbe akar tartozni. Még a múzeumában is a több száz éves ekének meg fazéknak jut a legelőkelőbb hely. A másik kedvencem a hajdani frontharcos vénlány, aki a háborúban vesztette el a vőlegényét, a fél arcát meg az öröm minden lehetőségét, ez pedig kemény, független lélekké tette, aki mégis képes odaadó barátságot érezni, és megérteni másokat. Kár, hogy több szó nem esik róla.

Nagyon szép könyv, amely nem használ sablonokat, és sikerül úgy ábrázolnia a korszak problémáit, szenvedéseit vagy éppen bűnös közönyét, hogy közben a szépségeire, derűjére, bizakodására is figyelmet fordít. Továbbá olyan ereje van, hogy át lehet vele úszni a Dnyepert. Ha szovjet vezető lettem volna, én is betiltottam volna. 

Utóirat: Az egész regényszöveg olvasható a Torontói Egyetem honlapján, én is onnan vettem, „rohanoazis” molytárs mutatta, akinek ezúton köszönöm az ajánlást. Tétováztam, hogy tekintsem-e legálisnak a linket, de mivelhogy egy egyetemről van szó, úgy gondolom most már én is, hogy annak kell tekintenem. Úgyhogy mutatom, hadd olvassa más is, egyébként úgyis hozzáférhetetlen a regény.

* Az angolon kívül még orosz nyelvű fordítása is létezik, ha esetleg valakinek az jobban megy, online antikváriumokban néha lehet vele találkozni.

** Nem ám a szovjet rendszert, hanem Ukrajnát. Nem mintha tagadnák az előbbit. Dehogy tagadják. Csak nem szólnak róla egy szót se, egyszerűen eszükbe se jut. Mintha nem is volna.

Ezt 2019. május 7-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Melyik aranyos-kedves molytárs ajánlotta nekem annak idején pont ezt a Határ Győző-könyvet, hogy még várólistáztam is? Hadd boruljak a nyakába. Egy kicsit megfojtogatni.

Igazán ajánlhatott volna elsőre valami barátibbat, mint ez a posztapokaliptikus horror. Illetve metafizikai fantasztikus regény. Illetve szürreális-nyomasztó látomás egy kiürült világról, meg az abban egyedül életben maradt ún. átlagemberről. Csak egyvalamin csodálkozom: hogy nincs ennek több félcsillagos értékelése a Molyon?! Műalkotásnak tökéletes, na de amiről szól, az brutális, és még rendes cselekménye sincs hozzá,* hogy legalább körmöt rágni meg visítani lehessen…

…mindössze teljesen logikus rajzát tartalmazza annak, hogy mi történik az ún. átlagemberrel, ha egyedül marad egy üres világban. Nem egyszerűen kiesik az időből egy kicsit (ami vágyaim tárgya, csak könyv is essen velem együtt, elég négy-öt, ha jó hosszú), hanem abszolút magára hagyatik, de véglegesen ám, néhány milliárd hulla hallgatag társaságában,** evilági és túlvilági instrukciók nélkül. Hát mit mondjak. A helyében még olvasni se lenne kedvem. Sejthetitek, hogy az miféle mélypont. Ismerek egyébként hasonló posztapokaliptikus regényt, méghozzá nem is utolsót, de hát az van, hogy Határ Győző messze elhúz a versenytárs mellett. Megver ez mindenkit.

Főleg a fordítókat. Nézem, hogy elsőként francia fordításban jelent meg a regény, mert nálunk nem engedték. Szerencsétlen, akinek ezt vissza kellett adni idegen nyelven… Nem is volt hozzá elég egy ember, ketten kellettek. Mert Határ Győző kb. annyira leleményesen használja a magyart, mint Rejtő Jenő, csak nem a szószerkezetek, hanem a szóalakok szintjén dolgozik (abszurd szóképzések és -összetételek). A barkácsolás általa alkotott szókincsétől szétröhögném magam, ha nem horrorról volna szó. A klasszikus irodalmi hivatkozásokat is értékeltem ám, a(z egyébként Határ Győző által fordított) Tristram Shandyvel az élen.

Egy pontot részemről csak azért veszített, mert nem az én könyvem. Úgy jó, ahogy van, csak nem nekem írták, ilyenkor kilencet szoktam adni. De ennek ne dőljetek be, ne essetek utána a könyvtárban, tényleg nagyon durva. Az a molytárs pedig, aki ajánlotta nekem, legyen szíves, leplezze le magát, hadd tudjam, kihez ne szóljak két napig.

FRISSÍTÉS: Soha nem derült ki, ki volt.

* A cselekmény konkrétan négy mondatban összefoglalható, és ebből hármat tartalmaz a fülszöveg. Nyomatékosan ajánlom, hogy ne nyúljatok a fülszöveghez.
** Tudtátok, hogy 1972-ben, amikor a könyv íródott, már négy és fél milliárdnyian voltunk? Illetve voltak, mert én akkor még nem voltam, de ez most mindegy. Ezt esetleg igen… és azt, hogy a tudósok 2000-re tízmilliárdnyi embert jósoltak??? Ezt eddig nekem nem is mondta senki. Ehhez képest egész jók vagyunk, halljátok. Lassul az ütem, vagy mi van?

Ezt 2019. május 4-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Én alig akarom elhinni, hogy ez a költői életmű tényleg ennyire vékonyka. Mondjuk, az a kevés, az aztán minőségi munka, de akkor is. Több helyen is utánanéztem: az összes műveinek a kétnyelvű kiadása* is háromszáz oldal, szóval prózával együtt se sokkal több. Jaj, de kár. Mondjuk, elég sok mindent csinált még ez a nő a versíráson kívül – igazi reneszánsz ember volt –, szóval végül is érthető.

A kötet három elégiát és huszonnégy szonettet tartalmaz. Valami gyönyörű mindegyik. Mivel a költő, ahogy már mondtam, a reneszánsz kori Franciaországot boldogította, az „elégia” műfajmegnevezés itt már nem ókori, hanem modern értelemben használatos: fájdalmas, beletörődő hangú költeményt jelent. Persze azért tele ókori alkotásokra és antik mítoszokra való hivatkozásokkal, ahogy a korban illett. De azért felbukkan bennük Bradamante és Marfisa is:

Hogy jól tudjak tűvel festeni, még
annak se féltem volna hírnevét
elvitatni, ki ügyes volt, de balga,
s legyőzni Pallas szőttesét akarta.
Ha akkor lát fegyverben valaki
dárdát vetni, lándzsát hajítani,
büszkén helytállni harcban és csatában,
lovat ugratni, sarkantyúzni bátran,
Bradamanténak nézett volna tán, vagy
Marphisának, híres Roger hugának.
Ámor sokáig nem tűrhette ám,
hogy nekem csak Mars kell s a tudomány,
s más gondot adni nem akarva, így
ejtegette mosolygó szavait:
„Hát azt gondolod, ó, lyoni hölgyem,
hogy lángomtól így el tudsz futni könnyen?
Tévedsz. Földön, föld alatt, tengeren
már minden isten meghódolt nekem;
csupán arra ne lenne hát hatalmam,
hogy a halandóknak is megmutassam:
kezem elől semmi el nem menekszik?
Előbb bukik, aki jobban dicsekszik. (…)”

A szonettek Petrarca követőjét, de nem utánzóját mutatják: témájuk gyakran a szenvedélyes, adott esetben reménytelen vágyakozás – csak a szenvedély tárgya más, de nagyon más, mint Petrarca esetében.

Lantom, ki bajaimnak társa vagy,
sóhajaimnak gáncstalan tanúja,
és kínjaim mérője újton újra:
jajveszékeltél már velem sokat.

S úgy megszoktad már a siralmakat,
hogy ha rákezdtem, jobb kedvre virulva,
áttetted azt is nyomban szomorúba,
olyan hangon, amit a panasz ad.

S ha rá akarlak mégis bírni másra,
húrod lazul, s úgy késztetsz hallgatásra.
Ha viszont így látsz, sírva, könnyesen,

és kedvezőn kiséred árva gyászom:
bánatomban kedvemet kell találnom,
s szép kínnak szép véget reménylenem.

Rónay György fordítása

Sokkal földibb, közelibb. Olykor pedig nem a vágy, hanem a beteljesülés szólal meg bennük.

Ja, és értékeltem az Ovidius-áthallásokat, főleg, hogy a fürdőző (illetve itt csak pihenő) Diana mítoszát korrigálja. Amikor férfi helyett nő fedezi fel a nimfákat, egész más végkifejlete lesz a történetnek: az egyik nimfa számon kéri a földi nőn, hogy hova tette az íját, meg a nyilat, na megálljon, ha ezt Diana meglátja, lesz kapsz: 

Diána egy bozótos ligeten
– sok nagyvadat terítvén földre – éppen
hűsölgetett, nimfáitól kisérten,
hogy álmok közt, mint gyakran mívelem,

arra jártam; ám ekkor hirtelen
rám szólt egy hang: „Te kába nimfa, mért nem
hajtasz fejet Diána közelében?”
Majd látva, hogy tegez s íj sincs velem,

megijedt: „Ó, társnőm, ki állt utadba,
ki íjad és nyilaid elragadta?”
„Egy vándor volt – mondtam –, kin nem fogott

nyilam s hiába dobtam rá a tegzet
s az íjat is, mert fölkapván legott
rám-célzott és vagy száz-helyt összesebzett!”

Tellér Gyula fordítása

Jó, hogy van nekünk ez a kicsi kötet, elsőrangú műfordításokkal tele.

Most pedig kéne nekem egy Labé-életrajz…

* Francia és angol. Ha megdobnának vele, hát nem dobnám vissza.

Ezt 2019. május 3-án írtam.

Pontszám: 10/9 

Én olyan mélyről nézek fölfelé erre az életműre, hogy kificamodik a nyakam.

Több mint másfél hónapja olvasom ezeket a verseket folyamatosan, mindennap négyet-ötöt. Kevésnek tűnik, de valójában bőven meghaladja az erre szánható energiaszintet. Nem is értem, hogy bírtam. Tömény költészet. Az a normális, ha egy költő „összes verseit” tartalmazó kötet erősebb és gyengébb darabokból áll. Az nem normális, hogy valakinek gyenge verse nincs is.

Mondjuk, ezzel a névvel az ember szinte kötelező jelleggel válik nagy költővé. A mázlista.

A kötetet úgy szerkesztették meg, hogy az első felébe a költő életében megjelent kötetek anyagát tették bele, a második felébe a folyóiratban megjelent vagy kéziratban hátrahagyott verseket, a végébe meg a zsengéket. Na jó, az utóbbiakból tényleg válogattak, a tízéves korában (!) írott verset nem tették bele, de a tizenhét (!!!) éves korában írottat, azt igen. És abban már a felnőtt Nemes Nagy szólal meg. Jézusom.*

Egyrészt nagyon konkrét költészet ez: hang, látvány, lélegzet, egymás után sorakozó faragott képek, tapinthatóak, és mindennek súlya van. Másrészt nagyon elvont: gyakran filozófiai vagy mitikus alapra építi ezeket a konkrét képeket, vagy akár álomi alapra, de úgy, hogy az utolsó apró mozdulat is általánosítható legyen. Ezt hívják szürrealizmusnak, azt hiszem. De azért nem nevezném Nemes Nagy életművét szürrealistának. Inkább misztériumnak. Nála még a durvaság, sőt a trágárság is valamiféle beavatás része.

Az persze nem könnyíti meg az ember dolgát, hogy rendszeresen olyan mondatrészek, kötőszavak hiányoznak a verssorokból, amelyeknek ismerete normális körülmények között elengedhetetlen volna az összefüggés megértéséhez. Nem beszélve azokról a szavakról, amelyek teljességgel nem nekik kitalált szerepben bukkannak fel (pl. névutó mint alany). Az olvasó meg ott áll magára hagyva, kapaszkodjon fel a hegyoldalon egyedül, ha tud. Ezért is nem szabad sokat olvasni belőle egyszerre. Inkább keveset sokszor. A ritmus, a rím viszont mindig tökéletes, előbbi akkor is, ha prózaversről van szó. Én nagyon hálás olvasója vagyok a hibátlan ritmusban, tiszta rímekkel írt verseknek. Ilyesmi érzés lehet nyugodt, egyenletes tempóban futni, elfáradás nélkül, úgy, hogy az ember közben figyeli az izmainak a játékát, és örül, hogy mind működik. És egy pillanatra se botlani meg. A legjobbak a ritmusjátékok, az „Énekhangra” ciklusból.

Magánkönyvtáram egyik legkorábbi darabja egyébként. Mármint legkorábban beszerzett, mert amúgy nem régi kiadás. Valamikor egyetemista koromban vettem, abban az időszakomban, amikor úgy válogattam, hogy „ami nélkül az én háztartásom nem létezhet”. Nagyjából ugyanebben az időszakban került hozzám A Végtelen Történet és A Mester és Margarita. Csak a viszonyítás kedvéért mondom. Sajnos aztán ezzel be is értem, ami Nemes Nagyot illeti, és csak olykor próbáltam hozzá tisztelettel közelíteni, levenni a polcról, aztán visszatenni, közben meg égni a szégyentől, hogy miért nem olvasom már végig. Másnak azt tudom tanácsolni, hogy ha megpróbálja, akkor lassan, még nálam is lassabban, naponta egyet, de azt többször.

Hogy része legyen valamiben, ami örökkévaló. Ami szilárd, erős, ami kőből van faragva, és megmarad addig, amíg a magyar nyelvet értik. Mint Arany János.

* Számomra fájó hiány, hogy az (egyébként felnőttként írt) gyerekversei viszont kimaradtak egészen. Először nem értettem, miért (gyengének semmiképp nem nevezném azokat se), aztán kiderült, hogy már a költő életében megjelent gyűjteményes kötetekből ő maga is következetesen kihagyta őket. Abban az időszakban születtek ugyanis, amikor a diktatúra semmi mást nem engedett az ilyen kaliberű alkotóknak, mint gyerekverset és műfordítást. Gondolom, mindenki jobb szeretett megfeledkezni arról a korról. Nekem viszont, aki jóval később születtem, a gyerekkorom részévé vált a Lila fecske, a Ki ette meg a málnát? vagy A gondolj-rám virág, úgyhogy sérelmezem, hogy kimaradhatnak belőle olyanok, mint a „te vagy, legényke, aki a képet / aranyecsettel fested s megéled”?!

Ezt 2019. május 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Jó válogatás, sok minden belefér. Fele részt angol, fele részt magyar nyelvű szövegek,* fantasyk vagy realisztikus történetek több-kevesebb fantasztikus elemmel: tényleg az a legjobb szó rá, hogy „spekulatív irodalom”. Ha jól tudom, ez volt a szerző első önálló novelláskötete. Kár, hogy magánkiadás, igazán megérdemelt volna egy jó szerkesztőt. Sokkal jobban „kijött” volna a novellák értéke. Mert van nekik bőven, ahhoz kétség nem fér.

Ha tudnék novellát írni, ilyeneket szeretnék én is, de tényleg. Legalább kilencvenöt százalékuknak olyan ötlet adja az alapját, hogy én, ha négybe vágással fenyegetnének, akkor is képtelen volnék hasonlót kitermelni az agyamból. Sütő Fanni sablonosnak induló sztorikból is minden további nélkül ki tud hozni valami újat. A vége felé már a sárga irigység evett, hogy ez is mekkora, ez is, ez is, mér nem nekem jutott eszembe?! Főleg az angol nyelvűek jelentettek elmenyomorító nagy élményt.

A megvalósítással már egyáltalán nem mindig voltam kibékülve. Itt is az angol nyelvű novellák bizonyultak jobbnak, rosszindulatú sejtésem szerint azért, mert ha az ember nem az anyanyelvén ír, kevésbé tudja túlbonyolítani a stílust. Ugyanis a magyar nyelvűeknek elsősorban a stílusával van bajom: hemzsegnek (nem túlzok) bennük az oda nem való – bocs a kifejezésért – sallangok. Vagy csak az én ízlésem berzenkedik, ha kizárólag díszítésre használt költői eszközöket látok. Ha egy hasonlatnak, metaforának, alakzatnak nincs konkrét célja, nem épül bele szervesen a szövegbe, csak arra való, hogy „szép legyen”, akkor nézetem szerint annak abban a szövegben nincs helye. A novella nincs rájuk szorulva, megáll nélkülük a lábán. Ha viszont szervesen beépül, nem lehetne mással kicserélni, akkor már arra való a szépsége, hogy kiemeljen, hangsúlyt adjon, hozzájáruljon a hatáshoz – akkor már nem áll meg nélkülük a lábán a novella. A magyar nyelvű novellák sokszor elkövetik ezt a hibát, minél hosszabbak, annál inkább. Az angol nyelvűek nem tudják. (Akad bennük sallang helyett nyelvtani hiba, de az sokkal-sokkal kevésbé zavart. A szerző helyében én is hasonlókat követtem volna el, ez tényleg kivédhetetlen, ha idegen nyelven ír az ember.) Na, ezeket tudta volna egy jó szerkesztő (meg egy korrektor) kigyomlálni.

Különösen tetszett a novellák humora. Azokhoz a bizonyos ötletekhez kapcsolódik ez, amelyeket az értékelés elején emlegettem. Hiszen ha kiforgatja az ember a megszokottat, mert valami újdonsággal áll elő, mert szembemegy az elvárásokkal, akkor az gyakran együtt jár azzal is, hogy a kontraszthatás nevetést kelt. A legjobb példa erre a kötetben szereplő népmese-átdolgozás. Fel is idézi a Grimm-mesék világát, de a legváratlanabb helyeken módosítja is azt, az olvasónak meg fülig ér a szája. Persze az is előfordul, hogy a változtatás nem jár együtt nevetéssel, ellenkezőleg: borzongató vagy felemelő hatást kelt. Ebből is akad a kötetben elég. Még horrornovellát is tartalmaz.

Szóval, ahogy már mondtam, jó válogatás. Fogok még olvasni a szerzőtől. Köszönöm, hogy ezt is olvashattam.

* Nem, nem ugyanazok a novellák jelennek meg két nyelven, a két nyelv különböző történeteket jelent.

Ezt 2019. május 1-jén írtam. 

Pontszám: 10/8

Fehér holló leszek ezzel az értékeléssel, ha megmondom, hogy jött ki a kilenc pont. 

Pont a fő történetszálért, azaz Flor asszony fura szerelmi históriájáért nem voltam oda különösebben. Szívesen olvastam ugyan, de legalább olyan szívesen megvoltam nélküle. Sőt: a közepénél kizárólag molyfegyelemből nem hagytam félbe. Azon a ponton émelyített és untam. Szerencsére a történet második fele, no meg Flor asszony üdítő jellemfejlődése kárpótolt a hiányérzetért. Nyolc pont (a felénél maximum hat).

NA DE A HÁTTÉR! Az (majdnem) maradéktalanul elbűvölt, az első oldaltól az utolsóig (a kettő között itt-ott alábbhagyott a lelkesedésem, de pillanatok alatt visszanyerte az erejét). Tíz (esetleg tizenegy) pont.

A főszereplőkről: Tetszik, hogy egyszerre realisztikusak és elvontak. Elvontak, mert olyan embertípusokat testesítenek meg, amilyenek a mi világunkban ilyen vegytiszta formájukban nem létezhetnek, és mégis realisztikusak: csupa hihető részletből állnak össze, így az olvasó el is felejti, hogy nem embert lát, hanem könyvet olvas. Tetszik az is, ahogyan átalakítják a körülöttük levő világot. Ha Amado történetei alakítanák a mi világunkat, élhetőbbé válna az is. Különösen az esett jól olvasás közben, hogy a történet előrehaladtával párhuzamosan csökkent a képmutatás mértéke, no meg a sztereotípiák mennyisége, de erről inkább akkor írok majd, ha már a háttérnél tartok. Most inkább azt árulom még el, hogy miért akartam félbehagyni: minden elismerésem Amado bácsié, hogy férfi létére tényleg, de tényleg sikerült úgy megteremtenie ezt a Flort, ahogyan egy nő írná meg – tényleg ritkán volt olyan érzésem, hogy „na, ilyen nincs”. Ritkán. De akkor nagyon. A történet feléhez érve.* Szerencsére ezt a fázist negyven-ötven oldal alatt letudtuk, utána megint rendbe jöttek a dolgok, mármint ami a hiteles nőábrázolást illeti. (A filmet sajnos még nem láttam, de a főszereplőt játszó Juliana Paest igen jól választották ki, itt találtam a képet.) Különösen tetszik, ahogy a regény a nők közötti barátságot ábrázolja. Lehet, hogy furán hangzik, de nem vagyunk ám olyan nagyon eleresztve ezen a téren. Tessék csak elkezdeni összeszámolni, hány klasszikus regény tudja hitelesen megjeleníteni ezt a fajta barátságot.

A háttérről: Az első oldaltól az utolsóig hamisítatlan karnevál, pont úgy, ahogy én szeretem. Felfordult világ, akkora erővel, amekkorától a gonoszság is meghátrál, és közben olyan földhözragadt, sáros és piszkos, hogy a következő sikátorban szembejöhetne. Hogy ezt milyen kevesen tudják az utóbbi kétszáz évben. Hogy azt a keveset hogy meg kell becsülni. :) Mert olyan világfelforgatásból, amely szenvedést okoz, és még röhög is a szenvedőkön, olyanból, kérem, túlkínálat van. (Nehéz is belőle eredetit és sablonmentest alkotni, persze az is kihívás.) De ilyenből, amilyet Amado tud, hogy addig rázza, kavarja, pofozza, aprítja, gyúrja a világot, amíg az – saját maga számára is meglepő módon – hirtelen embernek való lesz, na, ilyenből szánalmasan kevés. Azért tartunk itt. Azok a komikus helyzetek, azok a torzságukban is hibátlan mellékszereplők, azok az elevenné váló mítoszok: így kell ezt csinálni. Hogy a lehetetlen is lehetővé váljon. Még az is, hogy rend és rendetlenség kibéküljön egymással.** Tökéletesen illik ehhez a háttérhez Flor asszony főzőtudománya. A főzés is éppen így működik, mármint ha művészi szinten műveli valaki. Azt nem állítom, hogy nekem is sikerült volna, de legalább megpróbáltam. Nem pont ezt, amelyik a képen van, bár ez is érdekelne. Ez az 1976-os filmváltozatban látható, itt talátlam.  

Annak pedig, hogy még ebben a boldogító katyvaszban is akadt, ami szúrta a szememet, kizárólag az a fránya sztereotípia az oka. Az az író, aki ilyen világfelfordulást tud művelni, az lesz szíves kihajigálni a regényéből az összeset, mert nem állnak jól neki. Gonosz anyóst gyártani bárki tud. (Oké, nem feltétlenül ebben a minőségben, de tényleg bárki.) A tiszta erkölcsű kocsmatöltelék, aki nem hajlandó ott játszani, ahol biztosan nyer – a hercegi eleganciájú fekete sofőr – a fölülmúlhatatlan fuvolaművész joghallgató, akit (fájdalom!) ki fognak nevezni bírónak, de addig is boldogítja az utcát a zenéjével – na, az a művészet, ilyen figurákat alkotni. És akkor a kedvenceimről még nem is beszéltem. Az egyikük az amerikai kisasszony, megtestesült ellentmondása az Amado-világnak, a felfordulás felfordítása, nézni is öröm; a másikuk a misztikus bölcs, akit minden kontinensen eltemettek már az utóbbi pár száz évben, de azért most Brazíliában – mi más lenne, drága barátaim, mint éppen levéltáros? 

Köszönöm az ajánlást, Arianrhod!

Utóirat: Még egy dolgot köszönhetek ennek a regénynek, de azt az értékelés írásakor még nem tudhattam. Miután éppen erről a regényről beszélgettünk egynémely molytársakkal, konkrétan egy Flor nevű brazillal és családjával találkoztam a vonaton, és kézzel-lábbal magyarázta, hogy a brazilok tényleg őrültek, de azért ennyire nem. Utána pedig könyveket ajánlgattunk egymásnak Szolnokig. Ez az élmény annyira erősen kötődik a Moly.hu oldalhoz, hogy ide nem is emelhetem át, de linkelem.

* SPOILER amikor Flor asszonynak a legjobban hiányzik, ami hiányzik, és már a zaklatás is kísértésbe hozza, akkor azt mondtam, itt álljál meg. Azt te csak szeretnéd, hogy az ilyen viselkedéstől egy nő kísértésbe jöjjön. Nemhogy kísértésbe jönne, hanem a frász kitörné, ha ragaszkodnánk a realisztikussághoz. A barátnők viselkedésétől meg hányingerem lett. 

** SPOILER Sőt, az is, hogy a prostitúció vidám, derűs és nők számára kívánatos foglalkozássá váljon. Ez volt a másik pont, amelyiknél szerettem volna leállítani a mesélőt a „csak szeretnéd” szöveggel. Azért időnként láthatóvá vált a keserűség és a megaláztatás is, de messze nem annyira, hogy helyeseljek. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2019. április 27-én írtam. A szerző fényképét itt találtam. 

Merítés-szerkesztőként egész rovatot szenteltem Amado munkásságának, itt olvashatjátok.

2019. április 17.

Hogyan készítsünk második emeleti magyar konyhában hagyományos brazil(ra hasonlító) vacsorát, mérsékelt mennyiségű szennyeződés kíséretében?

Először is döntsük el, hogy a Flor asszony két férje című regénynek szentelt molyos kihívás utolsó ételét törik-szakad, a kihívás címadó regényéből főzzük. (A másik két ételről itt és itt írtam. A regényről meg itt.)

Másodszor jöjjünk rá, hogy a könyvben vállalhatatlanul bonyolult receptek vannak, amúgy meg így a feléhez közelítve annyira már nem is tetszik. :(((

Harmadszor találjunk benne egy recept nélkül való, egyszerűnek tűnő „halasparaj” nevű kaját, amelyet a jelek szerint Szent Kozma és Damján napjára főznek Bahiában.

Negyedszer kezdjük el böngészni a netet, portugál nyelvtudás híján angolul „fish” és „spinach” keresőszavakkal, és ne nagyon találjunk semmit.

Ötödször forduljunk Arianrhod és Bori_L molyokhoz segítségért, majd perceken belül derüljön ki, hogy az a kaja nem is halas paraj, hanem garnélás okra… bármi legyen is az… és garnélát még csak-csak kapnék az Alföldön, de okra nevű zöldséget aligha…

…viszont kapjunk ihletet a recepttől: http://www.bookofdaystales.com/tag/bahia/

Előkészületek:

Döntsük el, hogy a „paraj” még bekerülhetett az étel nevébe pusztán a könnyebbség kedvéért (akkor, amikor a fordítás készült, még kevésbé tudták nálunk, milyen zöldség az okra), de a „halas” bajosan. Döntsük el, hogy biztos hallal is készítik ezt az ételt Bahiában. Döntsük el, hogy jó lesz ahhoz a tiszasülyi hal is. Vásároljunk pontyfilét a piacon. Sózzuk be. (Megj.: Egész jó döntés volt.)

Érdeklődjünk a rendkívül tájékozott ismerős zöldségesnél, hogy mire hasonlít az okra a legjobban. Derüljön ki, hogy semmire, és különben is „ilyen afrikai cuccokat ne egyél.” :) Mondtam, nem okrát akarok enni, hanem olyan zöldséget, ami hasonlít hozzá. Olyat nem tud. (Márpedig akkor nincs is.) Ennek olyan ragacsos állaga van, meg sok magja. Lecsószerű képződményt csinálnak belőle. Vásároljunk tehát egy huszárvágással – Bori_L tippje alapján – zöldpaprikát. (Megj.: Nem volt rossz döntés, bár sikerülhetett volna jobban.)

Találjuk ki továbbá, hogy a receptben szereplő lime-ot juszt is citrommal fogjuk helyettesíteni. (Megj.: Jobban nem is dönthettünk volna.) A kesudiót meg eredeti tószegi bokron termett mogyoróval, a pálmaolajat olívaolajjal. (Lassan az összes hozzávalót kicseréljük, aztán majd csak lesünk, ha a kihívásgazda ennyi variálás után már nem fogadja el a karcot.)

Engedjük meg nagy kegyesen, hogy a többi hozzávaló (reszelt gyömbér, aprított hagyma, összenyomott fokhagyma, víz, köretnek rizs) maradhasson.

Kezdjük a mogyorópirítással. Számoljuk ki az adag negyedét, öntsük bele a tizenvalahány deka mogyorót a forró, mély serpenyőbe, kavargassuk fakanállal. Elkészülés közben és után mérsékelt mennyiségű mogyorót fogyasszunk. Szidjuk a fajtánkat, hogy mér nem tettünk bele eredetileg többet, mikor tudjuk, hogy szeretjük a pörkölt mogyorót. Öntsük ki fémre (pl. nagy fazék alja). Hagyjuk hűlni.

Keressük még mélyebb edényt az aprításhoz. Gondolkodjunk el azon, hogy kéne egy aprítógép. Majd azon, hogy hova a fészkes fenébe férne el még, mikor a könyveket se tudjuk hova rakni már. Öntsük át a kihűlt és ledörzsölt mogyorót a mély edénybe. Szedjük elő a botmixert (az még elfér). Nyomjuk rá a botmixert a mogyoróra, indítsuk el, majd fél másodperc után tisztítsuk meg a környéket a szétrepült darabolt mogyorótól, és ismételten gondolkodjunk el azon, hogy kéne egy aprítógép. Annak fedele is van. Próbáljuk végig az összes variációt, hogy hogy lehetne lefedett edényben aprítani. Jöjjünk rá, hogy maximum a konyhaplafon jöhet szóba mint fedél. Találjuk ki, hogy ha egy ócska, agyonmosott, ám tiszta, jóleszmégazvalamire-konyharuhát kilyukasztunk, átdugjuk rajta a botmixert, és befőttes gumival rögzítjük az edény száján (NEM RÖHÖG!), akkor azzal már egész biztonságosan lehet mogyorót aprítani.* Örüljünk a darabolt mogyorónak.

Öntsünk olívaolajat a széles szájú fémedénybe (ezúttal lábas), dinszteljük meg benne a hagymát. Közben reszeljünk meg egy kanálra való gyömbért. Öntsük a dinsztelt hagymához a gyömbért is. Kavargassuk lassú tűzön. Vágjuk fel a zöldpaprikát, adjuk hozzá, kavargassuk megint. Törődjünk bele, hogy a zöldpaprika nem okra, és fogalmunk sincs, mikor lesz ez megfőve. Ragacsról ne is beszéljük (az lenne az ételsűrítő).

Próbáljuk meg apró darabokra vágni a halat (elvileg darált garnéla kéne bele) filézőkés nélkül, mivel az nincs. Nézzen ki úgy a hal, mint a bevagdalt szalonna nyársaláskor. Emlékeztessük magunkat, hogy a halbőr kissé kevésbé tartós a szalonnabőrnél, hátha szétesik ez még. Adjuk hozzá az előzőekhez, a darabolt mogyoróval és a szétnyomott fokhagymagerezddel együtt.

Felejtsük ki a vizet. :P

Ne égjen oda mégse az egész, mivel derüljön ki, hogy a hal éppen elegendő mennyiségű levet ereszt. :) Időnként bámuljunk bele a fazékba, döntsünk úgy, hogy száraz, és facsarjuk bele először az egyik fél citrom levét, aztán a másikat is.

Közben tegyük föl főni a rizst.

Tíz perc múlva konstatáljuk boldogan, hogy a hal tényleg szétesik, ügyesek voltunk, amikor bevagdaltuk. Valamint azt is, hogy ízre egész jó, érződik rajta az erős gyömbér. Határozottan savanyú, de nem áll neki rosszul.

Tizenöt perc után zárjuk el. Szedjük ki a felét. Jöjjünk rá, hogy kellett volna bele paradicsom. Meg hogy mi tulajdonképpen nem is nagyon szeretjük a főtt zöldpaprikát. De azért tálaljuk.

Lakjunk jól. :) Állapítsuk meg, hogy nem is volt olyan ördögtől való ötlet ezt megfőzni. :) Egy kis víz elvette volna a savanyúságát, meg valamivel sűríteni lehetett volna, de amúgy teljesen rendben van. A köret tulajdonképpen nem is kellett volna hozzá. De azért a rizst szeretjük.

* Anyukám kommentárja, amikor elmeséltem neki, mit találtam ki a mogyoródaraboláshoz: „anyád is pont ezt csinálta volna.” :))) Már a konyharuhánál bólogatott, a befőttes gumit meg már kimondta, mielőtt én kimondtam volna. :)

Ezért tanultam franciául.* Ezért magoltam a szabályokat, írtam ki a szavakat, ismételgettem jelentéseket és vonzatokat még szilvalekvár-kavarás közben is.** Pont ezért. El nem tudom mondani, milyen érzés úgy olvasni Rousseau-t eredetiben, hogy értem, amit olvasok. Hogy részem van valamiben, ami örökkévaló. De tényleg.

Jó, persze néha ki kell nyitni a szótárt,*** illetve (jóval gyakrabban) háromszor-négyszer is végig kell olvasni egy-egy bekezdést, hogy átjöjjön az értelme – de átjön. És az enyém. A lassúság miatt talán még jobban is, mint hogyha könnyebben olvasnám. Ez a könyv amúgy is lassú olvasásra való. (Szép időben, csöndes házban, lehetőleg fákkal és virágokkal az ablak alatt, tavaszi levélfakadás előnyt jelent.)

Cselekmény nincs, ezt leginkább önéletrajzi jellegű esszégyűjteménynek mondanám. Ha rokonát keresném a világirodalomban, a Walden lenne az. Elsőre egy depressziós, paranoiás öregember önismétlő monológjának – és elég unalmasnak – tűnik, aztán szépen kifejlik az olvasó szeme előtt sok-sok érdekesség és még több szépség. Sőt: boldogság is. A fülszöveg nem hazudik: ez legalább annyira a boldogság könyve, mint a depresszióé. És nem is annyira depresszióról van itt szó, inkább melankóliáról, de ebbe a különbségtételbe most nem mennék bele, ahhoz túl késő van.

A főszereplő-elbeszélő mint az introvertáltak fő-atyamestere elhúzódik a tömegtől, letérdel a fűbe, és nagyítóval nézegeti a virágok szirmait. Aztán közben persze állandóan emberekre talál, a legelhagyatottabb helyeken is beléjük botlik, olykor még örül is nekik – és hát nélkülük éhen-szomjan halna, de erről roppantul szeret megfeledkezni. (Ezért is vonok le egy pontot. Rendkívül okos ember volt Rousseau, de a saját korlátait ritkán vette észre. Ebben Thoreau jobb. Meg Brontë is, róla lentebb.) A természetjárás az ő számára az egyedüllét megélésére kapott tökéletes alkalom. Hiszen éppen az egyedüllét nyomasztja a legkevésbé, éppen az segíti hozzá a tartós boldogsághoz, sőt az elragadtatáshoz. (Amikor tudja, hogy bármikor hazatérhet, szállásadói vacsorával várják. Khm.)

Közben meg, ahogy az előszó megjegyzi, forradalmasítja az írás módszertanát.
Rousseau elvileg nem kiadásra szánta ezt a könyvét. Magának írta. Ja. Azért javította végig és tisztázta le gondosan az első hét „sétát”, és hagyta a másik hármat csak azért letisztázatlanul, mert közben kihalt a munkából, mert nem akarta mások szeme elé tárni. Hát ezt mesélje a tisztelt nénikéjének. Értem én, hogy a szöveg szembemegy az olvasói elvárásokkal, de az ember nem tud úgy írni, hogy ne olvasásra írjon. Még ha saját magát is nevezi meg egyedüli olvasójaként. Vagy megalkotja a saját ideális olvasóját. És előfutárkodik a modernségnek. Élén Prousttal. (Az utólag olvasott előszó is említi a párhuzamot a prousti életművel. Olvasó a nagyanyjától tanult mozdulattal megveregeti saját vállát.)

A Waldenen kívül nagyon sokszor eszembe jutott olvasás közben Emily Brontë is. Meg az ő versei. Amelyeket elvileg szintén nem kiadásra szánt, viszont szintén gondosan letisztázott, kötetszerűen elrendezett, majd fogta magát és meghalt. Szintén túlteng verseiben a melankólia, beszélői szintén szeretnek elhúzódni az emberektől, és szintén a természetben találják meg az életükből hiányzó teljességet. Azon csodálkozom, hogy a bevezető egy szóval sem említi a természetmisztikát, pedig Rousseau ugyanúgy használja ennek a kifejezéskészletét, mint Brontë. Ezt, ha nagy leszek, megírom. Félig már meg is írtam.

Ja, és akkor a természet. Amelyikhez, ugye, Rousseau szerint vissza kéne menni. Hát a fészkes fenét. Az időt visszaforgatni nem lehet, ezt pont egy ilyen okos ember tudta a legjobban. (Az más kérdés, hogy mások hogyan értelmezték az ő életművét, és hogyan foglalták össze egy frappáns mondatban azt, amit nem is igazán értettek.) Nem, ezt Rousseau egy szóval se mondja. Ez az elbeszélő (sem) természeti állapotban leledzik – ahogy írtam, állandóan része is marad az emberi közösségnek, tudva vagy öntudatlanul –, ráadásul nem is minden természeti létező iránt viseltetik egyforma lelkesedéssel – az állatok és a kövek tanulmányozását kereken elutasítja, ő csak botanizál. Neki a természet nem a csigát meg a Tejutat meg a barlangban lakást jelenti. Hanem emberen túli, egyetemes egységet, amely talán azonosítható Istennel, talán nem, mindenesetre aki bele akar lépni, annak át kell szakítania tulajdon határait, és legalább időlegesen elveszteni önmagát. A léleknek ez az útja nem visz sehova „vissza”. Az elbeszélőnek pedig vénülni kell és tanulni (nem pedig felejteni) ahhoz, hogy része legyen ebben az élményben.

A kiadásról:
Nem tudtam annak idején, hogy kritikai kiadást veszek, útközben derült ki. Az elejében bevezetés (amelyet jólértesült olvasó átugrik, majd utószóként olvas), a végében kiegészítő szövegek: regényrészletek, emlékiratok részletei, a szerző levelezésének egy-két darabja. Arra valók, hogy a szöveg egyes homályos részeit magyarázzák. Bevallom, mivel én a bizonyos részeket egyáltalán nem találtam homályosnak, ezeket elég gyorsan pörgettem végig. A bevezető viszont hasznos, de valóban utólag érdemes olvasni. Maga a Rêveries a kétszázhúsz oldalból talán ha száznegyvenet tesz ki. Korabeli illusztrációkkal együtt.

Nyelvtanulóknak:
A műnek kb. a harmadáig gyakorlatilag semmi nem jutott el hozzám a „nagyságából”. Összeálltak ugyan mondatokká a szavak, föl is fogtam, mit jelentenek, de hogy mitől lett ennek a paranoiás monológnak akkora súlya, hogy rátették az 1001 könyv listájára, hát az túlment a felfogóképességemen. Ezt valószínűleg a nyelvi nehézségek okozták. Meg kell harcolni azzal a kétszáz év korkülönbséggel. Viszont felbecsülhetetlen a jelentősége annak (a nyelvtanuló számára), hogy egy felvilágosodás kori klasszikus szöveg alaptermészeténél fogva az összes elképzelhető szabályt betartja. Nem von össze, nem harapja le a szószerkezet végét, nem hagyja ki a névmást, nem nyomja tele magát szlenggel, pont úgy néz ki, ahogy a tankönyv szerint egy szövegnek ki kell nézni. Mindössze… khm… tízsoros körmondatokat tartalmaz. Hát azokat valahogy túl lehet élni. A szókincs pedig választékos, de szűkre szabott. Az ismeretlen szavak nagyja az első harmadban felbukkan, utána már csak ismétlődnek, speciális szavak alig fordulnak elő. A harmadától kezdve viszonylag könnyen olvasható.
És hát – rövid. 

* Ezt meg az értékelés írása utáni reggel találtam, pont illik az értékelésemhez is, a hangulatomhoz is:

„(…) tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,

ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.”
(Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell)

Utóbb több örökkévalót is sikerült még abszolválni, például Rabelais-t vagy Hugót. 

** Amely tevékenység egyébként kiválóan alkalmas szótanulásra, valamint a kettő együtt arra, hogy az embert a családja egyszerre tekintse flúgosnak és színfoltnak.

*** Illetve használni a Wiktionaryt, amelyet minden angolosnak, aki más nyelvet akar tanulni, melegen ajánlok. Sajnos a francia-magyar átváltás egyáltalán nem működik ugyanolyan jól, mint a francia-angol.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. április 23-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Álmomban nem jutott volna eszembe, hogy ez a könyv ilyen érdekes lesz. Én csak guyanai irodalmat kerestem.

A témában jártasak tudják, mivel jár a világolvasás: elég gyakori komfortzóna-elhagyással. Ha az ember egzotikus irodalmakat keres, nem válogathat, hogy de én a mágikus realista történelmi regényeket szeretem, az se baj, ha családtörténet, és legyen benne mitológia és néprajz és titkosírás és toronyóra meg lánc meg tengeri herkentyű. Ja, és lehetőleg mérsékelt mennyiségű vér. Nem. A világolvasó nem válogat, azt eszi, amit a könyvtárban adnak.

Aztán jól meglepődik. Főleg, ha ilyen semmitmondó kiadásban kapja a guyanai irodalmat, galád módon megváltoztatott címmel,* egy olyan szerző nevével, akiről életében nem hallott. A legutóbbi miatt fülem szégyentől ég, de, mondjuk, szégyellhetné magát az is, aki nem adja ki Magyarországon gyakrabban. Mondjuk, méltóbb külsővel.

Mert ebben minden megvan, ami egy igazán tartalmas, komoly és élvezetes kulturális utazáshoz kell. Izgalmas történetek: két kerettörténet meg egy náluk jóval hosszabb mese a XX. század első évtizedeiből. Egy félig európai, félig „amerindián” eredetű család három nemzedékének hol nyugalmas, hol drámai sorsa, éppen annyi mágikus realizmussal, amennyi pont kell bele. Rengeteg megjegyezni való jelentékeny apróság a megjelenített terület (a mai Guyana és Észak-Brazília) népeiről, nyelveiről, szokásairól, mítoszairól, a helybeli növényekről és állatokról. Többet elmond róluk, mint bármi, amit életemben olvastam, beleértve Vargas Llosát. Aztán van még benne nem kevés irónia is az olyan európaiakkal kapcsolatban, akik pont népeket, nyelveket, szokásokat, mítoszokat kutatni jönnek a környékre, és egy árva kukkot se értenek az egészből, vagy ha mégis, tuti, hogy bajt okoznak. (A hasonló érdeklődésű olvasó is kap egy fülest.) Vannak ismétlődésük által jelképi erejűvé váló cselekvések és események, pl. a megvakulás. Meg egy ügyesen felépített narrátori hang, egy olyan figura hangja, aki szintén legalább az egyik lábával a mítoszok világában áll, vagy az is lehet, hogy mind a kettővel – aki két oldal után belehúz a regényvilágba, pedig még csak azt se lehet róla elmondani, hogy sohase hazudna, de még azt is elegánsan csinálja – aki egyszerre komolyan vehető és vicces, mint egy trickster. Ja, és nem túl sok vér folyik. Jorge Amado életművén kívül nem nagyon ismerek olyan (komolyan vehető) latin-amerikai** irodalmat, amelyikben se diktatúra, se népirtás, se emberkínzás… na, most eggyel többről tudok. :) Ja, és nyomokban titkosírást is tartalmaz ám, kiiiiiváló helyre elrejtve, föl is jegyeztem a kéménybe korommal.

Szóval pont nekem való. :) Főleg az, ahogyan Melville a mítoszt, a történelmet és a hétköznapi életet összekapcsolja. Az mindent visz. A háttérben folyik az első világháború, az előtérben meg a vapisianák, makusik és más népek élete, pontosan ugyanúgy, ahogy előtte hét-nyolcszáz éven keresztül. Az európaiak legfeljebb időleges meglepetéseket okozhatnak. Ha nagyon csúnya változásokat hoznak, akkor is. (Csöppet túlságosan is optimista ebből a szempontból a könyv nekem.) Keménységével együtt is rokonszenves, türelmes kultúrák ezek, maradjanak is fenn még legalább ugyanannyi évszázadig. Egyébként pedig soha senki ilyen pontosan és gyönyörűen be nem mutatta nekem, hogyan lehet a titokban tartandó névhez kötődő ősi-könyörtelen hiedelmeket racionális történetvezetésbe beépíteni. Tanítani lehetne rajta a mágikus realizmust.***

A legjobban a cím értelmezése tetszett. Az, ahogyan kiderül, mit is jelent pontosan a regényvilágban szinte alapkészségnek számító hasbeszélés és hangutánzás. Jelent közvetítő erőt, szó szerinti és jelképes értelemben egyaránt. Jelent megjelenítő erőt, ezáltal járul hozzá az előadott mítoszok, mesék továbbéléséhez. Jelenti a természettel kialakítandó harmónia vágyát. És természetesen jelenti magát a narrátori hangot, amely különböző nézőpontokat, stílusokat, gondolkodásmódokat bontakoztat ki, mindből éppen annyit, amennyi a történethez szükséges. Rushdie és Graham Swift dicsérete a fülszöveg végén egyáltalán nem túloz.

Amúgy ne nyúljatok a fülszöveghez. Véletlenül se. Hatásvadász, az első mondattól kezdve spoileres, és még hazudik is. Pontosan úgy van megírva, ahogy – már elnézést – a regénybeli buta európaiak írnák meg, akik kizárólag azt látják az ábrázolt kultúrákból, amit látni akarnak. Már csak azért is nagy hiba volt így megírni, mert, ahogyan az Esquivel-regény esetében is, itt is egészen más közönséget céloz meg a fülszöveg, mint amelyik örömét lelné a regényben. Lehet, hogy így többet el lehetett adni belőle, de dobták is vissza két oldal után a fülszöveg iránt érdeklődők, az biztos.

…és akkor most Suriname irodalmából is kérek egy ilyet, és meg is egyeztünk. :)

* Az eredeti címe az, hogy „The Ventriloquist's Tale”: „A hasbeszélő meséje”. Esküszöm, ha nem változtatják meg, nem halogatom idáig. Viszont nem biztos, hogy rájöttem volna, hogy ez guyanai… Valamiért nem jutott eszembe címkékkel keresni, a könyvtárban nyomták a kezembe. Azért annyira nem szörnyű, mint ennek a címe, de éppen eléggé.
** Oké, tudom, Guyana szigorúan véve nem Latin-Amerika, tény, hogy angolul beszélnek benne. De a térség történelmén ez nem sokat változtat. A hódítói-birodalomépítői módszerek és következményeik nem nagyon tértek el a spanyol meg a portugál módszerekhez és következményeikhez képest.
*** SPOILER Egyszer véltem hibát találni a logikában: amikor a vai-vai ifjú elmeséli-játssza Danny és Beatrice történetét elejétől végéig, akkor az volt a reakcióm, hogy és ezt ő ugyan honnan tudhatja, nem létezik, hogy elmesélték volna neki. Aztán felfogtam, hogy nem a pár mesélt saját magáról. Azért jeleníthetik meg az ő történetüket ilyen pontosan, mert ez mítosz, ez volt hamarabb, ezt ismétli meg az ő szerelmük, csak én mint olvasó tudtam meg az ő szerelmük történetét előbb, a mítoszt pedig később. De nem az ő párosukat szerettem meg igazán, hanem Sonnyt és az ő égbe vezető létráját. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. április 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10