Soha nem olvastam még sci-fit, amelynek a világába ennyire szervesen és magától értetődő módon épült volna be a vallás. Ha fantasztikus irodalmat olvasok, elsősorban a háttérvilággal lehet engem megvenni – itt is a sci-fi műfaji követelményei és a keresztény (közelebbről római katolikus) gondolkodásmód egymásba játszása érdekelt mindvégig a legjobban. A cselekmény jóval kevésbé, de erről a könyv nem tehet, én vagyok így bekötve. Egyébként nagyon hosszú ideig is olvastam, de ennek sem a könyv volt az oka.* 

Szerintem nagyon sokat kihozott a tudományos fantasztikum és a vallás közötti játékból a regény. Jelen van a telepátia, amelyre csak egy bizonyos faj képes, és párhuzamba kerül az imával, azaz az Istennel folytatott hang nélküli kommunikációval, amelyre viszont a jelek szerint még a keresztények közül sem mindenki képes. Abból, hogy az emberen kívül egyáltalán létezik más értelmes faj, a szereplők számára az is következik, hogy Istent és a Sátánt is egy további, ismeretlen, ám mindennél nagyobb erőt képviselő „faj”-nak tekintsék. (Nem mintha a regényvilágon kívül vagy akár belül igazuk lenne, de az ötlet logikus.) Azt, ahogyan egy ugyancsak értelmes lény megkapja a regényvilágban az angyalok mitológiai tulajdonságait (önzetlenségét, alázatát, hatalmát, aszexualitását), ugyancsak érdekes figyelni. Mint ahogyan azt is, hogy mi történik, ha az angyali tulajdonságokhoz a felsőbbrendűség biztos tudata társul. A racionalitás elvakult tisztelete, mint mindig, irracionális következményekkel jár. Az, hogy melyik szereplő kerül a jó, melyik a gonosz oldalára, számomra kiszámítható; az érdekes az, ahogyan mindez végbemegy. Nem is pontos megfogalmazás az, hogy a vallást kapcsolja össze a regény a sci-fi elemeivel. Pontosabb úgy, hogy a késő középkori legendák világát újítja fel. Azok tudják ennyire magától értetődő módon megjeleníteni a hétköznapiban a szentet vagy a pokolit. 

Ezzel szemben a címszereplőnek a kereszténységével összefüggő tisztasága – különösen a regény második felében – majdnem annyira irritált engem is, mint az utálni való mellékszereplőket. Pedig eleinte tetszett az ötlet, ahogyan ez a szinte tapintható tisztaság is szépen megtalálja a helyét a többi fantasztikus elem között. Furcsa módon az kezdett zavarni, ami két másik szereplőben egyáltalán nem: az aszexualitás. Hogy sem neki, sem a többi szereplőnek eszébe sem jut, hogy a tisztaság nem feltétlenül egyenlő a nemi élet hiányával, és nem is feltétlenül lehet a nemi élet hiányát vagy meglétét automatikusan értéknek vagy értéktelenségnek tekinteni. A szerelem egyáltalán nem hiányzik a szereplő életéből, de az egész más lapra tartozik. Nemi élete nemcsak nincs, hanem el is utasítja, elég radikális módokon. Tudom, hogy ilyen jelenség létezik, nincs is vele semmi problémám önmagában, egyébként pedig kiválóan passzol azoknak a legendáknak a világához, amelyeket a regény felidéz. Nekem azzal van problémám, hogy egy ennyi ötlettel teli regényvilágban ennyire magától értetődő, hogy ha egy szereplő tiszta, akkor szükségképpen nem fekszik le senkivel. Próbálná meg a kettőt együtt, mint például Weöres Psychéje, sokkal izgalmasabb jellem volna, legalábbis az én számomra. Így nem ő érdekelt igazán, hanem egy másik nézőpontszereplő, aki a történet nagy részében ennél sokkal ellentmondásosabb tisztaságot képvisel, pedig az ő jelentősége elhalványul a címszereplőé mellett. Elvileg egyenrangúak lennének a nézőpontjaik, gyakorlatilag a többiek gondolatai és cselekedetei kizárólag a címszereplő körül forognak, kizárólag őt találják vonzónak, ezt a másikat szinte senki. 

A címszereplő tisztaságán kívül még egy dolgot tudok mondani, ami egy idő után – bár a fentieknél kevésbé –zavart: hogy minden keresztény, de különösen az egyházi emberek hiba nélkül megfelelnek a legendák eszményképeinek. Amilyen ügyesen megújítja a regény a legendák háttérvilágát, olyan keveset változtat azok mellékszereplőin. Igaz, hogy cserébe nagyon emberiek is tudnak maradni. A mai magyar társadalomhoz intézett „kiszólásokat” szintén értékeltem; de ezektől kicsit olyan érzésem volt, mintha a regény „nevelni” akarná a közönségét. Csupa hasznos dologra, pl. hol kezdődik a beleegyezés és hol nem, hová vezet a befolyásolás és a hatalommal való visszaélés, mit jelent a hit és az ima stb. Azt magam se tudom eldönteni, hogy helyénvaló-e vagy furcsa ez a (mégoly enyhe) didaktikusság egy felnőtt regényben. Mert ez bizony felnőtt regény egyébként, olyan szörnyűségekkel tele, amelyekkel pont elég, ha felnőttként szembesül az ember. Közben viszont ifjúsági regényhez illő egyértelműséggel különül el jó és gonosz, helyes és helytelen. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a cselekményre vagy a tudományos háttérre nem figyeltem. De az azért szerintem látszik a fentiekből, hogy elsősorban az érdekelt, melyik eseményből mi derül ki az adott személyről, illetve a másokkal való viszonyáról. Ebből a szempontból a kedvenc jeleneteim azok, amelyekben valaki felvesz egy számára idegen szerepet azért, hogy egy másik szereplőt próbára tegyen. Azokban a jelenetekben éppen olyan természetes a komédia jelenléte, mint a jóságé, én pedig ilyenkor igen hálás közönség vagyok. Egyébként az izgalmas cselekményhez minden megvan, ami kell: álruhák, üldözések, titkos küldetés, vagány hősnő, életmentő hős, no meg egy kellően óriási tét, űroperába való. A tudományos háttérben én hibát nem találtam, de, ahogy már írtam, elsősorban a kereszténységgel való összefonódását találtam érdekesnek. 

Nem pontosan én vagyok tehát a célcsoport, függetlenül attól, hogy mennyi idős vagyok. De szerintem nagyon jó, hogy nemcsak a tizenévesek, hanem a felnőttek igényeire is van szabva a magyar könyvpiacon olyan kalandregény (sőt, egész sorozat), amely a borzalom ábrázolásától sem riad vissza, a maga módján mégis biztonságos világot nyújt az olvasónak. 

* Azért olvastam olyan csigalassan, mert közben a saját kalandregényemet írtam, egészen más szemlélettel. Időnként egyszerűen időm nem volt rá, csak a vonaton ülve, máskor azért kellett leállnom, hogy átállítsam magam a saját világomra. Mert egyébként elég sok mindenben rokonságot éreztem a regényvilággal, lévén magam is római katolikus. Úgyszintén volt egy olyan érzésem, hogy Rejtő Jenő Az ellopott futár című regénye esetleg szerepelhetett On Sai ihletforrásai között – az enyémek között pedig bevallottan szerepel, rengeteget tanultam belőle, csak persze nem pont ugyanezt. 

Pontszám: 10/9