Újraolvasás vége. 

Annak idején a dömpingben nem sokat sikerült befogadni belőle (ég áldjon, vizsgaidőszak, vissza ne gyere), leginkább a nyomasztó hangulatára emlékeztem. Azért szedtem elő újra, mert Hölderlin életműve rajta van Hamvas Béla százkönyves listáján (ld. a címkét), meg azért, mert valamelyik másik mostanában összeszedett olvasmányomban említik, és a klasszikusok átismétlése nem szokott ártani. Általában rájövök, hogy húsz év elteltével már nem is olyan nyomasztó, ellenben több érdekességet észreveszek benne. 

Igazam is lett. 

Nem rossz ez, ha kivonjuk belőle a sóhajokat és könnyeket. De néha még azokkal együtt is egész olvasható.

Főleg, amikor, túl az emberélet útjának felén, már a sorok között is tudok olvasni, és ami fiatal felnőttként abszolút (és hiteltelenül) nemiségtől mentesnek tűnt, azon ma már azért látszik, hogy deeee, lefekszenek ezek egymással, csak nem lehetett így kimondani. Konkrétan fülig van szexualitással a szöveg, mindkét nemű verzióban. Nagyon érdekes különben, hogy ha azonos neműek kapcsolatáról van szó, akkor pont azért beszél nyíltabban a szöveg a kölcsönös vonzalomról, mert a homoszexuális vonzalmat az adott korban és helyen semennyire nem tolerálta a társadalom – tehát nagyon beszélni se lehetett róla – tehát magától értetődőnek tekinthette a szerző, hogy a közönség nem fogja feltételezni, hogy azonos neműek közötti szerelemről beszél – tehát írhatott a barátságról olyan szavakkal, amilyeneket különböző neműek között csakis beteljesült vonzalom leírására használna – tehát úgy túl van fűtve a regénybeli fiatal férfiak közötti viszony (is), hogy a fal adja a másikat. Más kérdés, hogy nyilván a testnyelvnek is van nyelvtörténete, más korokban, más helyeken minden további nélkül számíthatott barátságból fakadónak egy-egy olyan érintés, ami itt és most már nem számítana annak. Ráadásul a szentimentalizmus nevű stílusirányzat korában járunk, az érzelmesség és érzékenység divat volt, írni róla még nagyobb divat volt, sőt, Magyarországon a közízlés csiszolására is használták, nem is rosszul.*

Szóval nem csak szexről van itten szó. Hanem mítoszról. A modern Görögország egyik vidám és izgalmas vonása, hogy ma is minden további nélkül adhatók élő embereknek olyan nevek, hogy Antigoné meg Képheusz. (Innen tudom.) Egy kétszáz évvel ezelőtt játszódó regény görög főszereplőjét simán hívhatják Hüperiónnak, aki, mint a sci-fi olvasók tudják, titán, és lehet, sokan még azt is tudják, hogy a fényt jelentő mitikus alak volt, a Napisten apja, míg az utóbbinak Apollón gyakorlatilag át nem vette a helyét. Ebből következően persze, hogy Hölderlin regényhőse mindenki számára rendkívül vonzó, annyira, hogy sajnos – ezt nagyon jól látja, ki is mondja a menyasszonya – elnyomott népe megváltójának szerepét is ráruházzák, és akkora felelősséget raknak a vállára, amekkorát kétszer ennyi idős férfi se bírna. Ugyanakkor nagyon tetszik az is, ami a vége felé többektől is elhangzik: hogy ez a fény akkor is jótékonyan hat az emberekre, ha nem látszik azonnal a jótékony hatása, sőt. A szereplőknek szükségük van Hüperión jelenlétére, nélküle elsorvadnak és meghalnak. Szegénynek pont az a tragédiája egyik forrása, hogy nem lehet ott egyszerre mindenütt, és ahonnan éppen hiányzik, ott a szeretteinek vége. De közben nem tud nem nyomot hagyni ott, ahol viszont jelen van. 

A háttér a görögök szabadságharca az Ottomán Birodalom ellen, amely sajnos még több mint száz évig tartott. Az önmagában nagyon jó ötlet volt Hölderlintől, hogy olyan személyeket helyezett a mű középpontjába, akik nem valami testetlen, talán soha nem létezett régi dicsőséget sóvárognak vissza, hanem konkrétan azt a görög világot, amelyről Hölderlin korában egész Európa (meg akkor már Amerika is) pendelyes kora óta tanult. Az fáj a szereplőknek a legjobban, hogy a mindenki által eszményített világ az ő saját hagyományuk lenne, és ők vannak tőle a legjobban elszakadva. Így csinál Hölderlin a felvilágosodás gondolatrendszeréből romantikus regényt: Hüperión célja, hogy szerves kapcsolatot létesítsen nemzeti múlt és jelen között, csalódása pedig az, hogy erre a körülötte levő emberek hatványozottan nem alkalmasak. Kivéve nyilván Diotimát, aki nem véletlenül egy platóni dialógusból kapta a nevét, és szépen meg is felel az ókori görög filozófusnő mintájának.** No meg Alabandát, aki ugyancsak szép jellemfejlődést mutat be, és meglepően földhözragadt szereplő ebben a fennkölt szellemek csatájában. 

Csak sajnos kettő darab emberből nem lesz hadsereg. Pedig. 

Nehéz olvasmány? Nos, igen, mert nagyon repetitív, és az érzelmi hullámzások mai olvasónak elég fárasztóak. De azért kibírható, mert rövid. Továbbá egyéb érdekességek is találhatók benne, ha az ember túlteszi magát a sóhajokon és könnyeken, ellenben azt figyeli, mit értenek a szereplők olyan magától értetődőnek tűnő, ám évszázadokon át nagyon is sokat változó kifejezéseken, mint például a természet. Mert az nem azt jelenti, hogy üldögéljünk békésen a patakparton. Még ha történetesen tényleg üldögélnek, akkor se. 

* Természetesen a szóhasználatról mindenekelőtt a fordító, Szabó Ede tehet, ő választotta a magyar megfelelőket. Majd egyszer, ha nagyon ügyes leszek, németül is elolvasom, hogy az „erőszakkal dúltuk fel szeretetünk kertjét” ugyan hogy hangzik eredetiben. 

** A platóni gondolatmenet egyébként is erősen jelen van a regényben, hiszen Hüperión a társaival folytatott dialógusain keresztül jut el hivatása megértéséig, és a szépség iránti rajongása viszi közelebb az igazsághoz.

Pontszám: 10/8