Elsősorban irodalmi műként olvastam, de szent könyveket továbbra sem pontozunk, különösen, hogy a saját vallásomé. Nyilván kritikát sem fogok írni róla, értelme sem volna, sem a műveltségem, sem a bátorságom nem elegendő hozzá. Benyomásokat fogok írni. 

(Bocs a sűrű szövegért, hamarosan képeket is fogok bele rakni, csak pillanatnyilag nem tartózkodom egy fedél alatt a példányommal, mások fotóit meg ehhez nem akarom használni.)

Miért angolul olvastam? 

Rövid válasz: Mert magyarul már kétszer megvolt.

Hosszú válasz: Mivel korábban misztikus irodalommal foglalkoztam, egész sor szent könyvet elolvastam.* Irodalmi műként, illetve forrásanyagként kezeltem őket, de azért természetesen a lelki-szellemi nevelődésem részei is voltak, legfeljebb nem mindig úgy, ahogyan az alkotóik esetleg szerették volna. A Bibliát kamaszként és fiatal felnőttként olvastam el elejétől végéig kétszer, elsősorban vallási okból, de egyéb okokat is fel fogok sorolni lentebb. Viszont még angol szakos egyetemista koromban figyelmeztettek rá, hogy ezt a saját érdekemben angolul is érdemes lesz.

Elsősorban azért, mert az angol nyelvű irodalmak szerzői rendszerint nagyon jól ismerik, idézik is, és nem biztos, hogy kizárólag a magyar nyelvű bibliafordítások ismeretében felismerhetők az utalások. (Főleg, ha egy angolul írt művet magyar fordításban olvas az ember, és a magyar fordító sem ismerte fel az utalást. Igaz, én az utóbbi tizenöt évben nem nagyon olvastam angolul született művet fordításban.) De természetesen azért is, mert – ahogyan minden kultúra Bibliája, amelyik csak valaha lefordította a szöveget – már a saját hagyományuk, irodalmuk része is. Mindkettő kiváló indíttatás, de ekkora vállalkozásba az ember nyilván nem vág bele olyan könnyen. Nekem két okom volt rá, hogy elindítsam, miután sokáig halogattam. Egy: évekkel ezelőtt beszereztem egy kritikai kiadást a King James Bible-ből, veretes XVII. századi angolsággal írva. Kettő: 2023 végén kaptam egy fordítói munkát, amelyikhez többek között pont ilyen archaikus angol szövegre volt szükségem.

Mert igen: ráadásul (látszólag) még meg is nehezítettem a saját dolgomat. Nem mai, hanem több száz éves angolsággal írt szöveget akartam. Nem önsorsrontásból, ellenkezőleg. Közép- és hosszú távon így volt könnyebb. A modernizált fordítások ugyanis annyira különböznek a Jakab király idejében készült első verziótól, hogy azokat tényleg leginkább vallási okból érdemes olvasni (azért meg minek, arra ott a magyar változat), kulturális felfedezésekre nem alkalmasak. Egyiknek a kedvéért se írják át ugyanis utólag se Dickenst, se a Brontëkat. De még Lovecraftot se. 

Lovecraftot?!

Mi az, hogy. Valamiért pont az ő egyik novellája volt az első, amit úgy olvastam újra az idén, hogy már jól benne jártam az Ószövetségben. Így szúrtam ki, hogy amikor egy Nagy Öreg emberi nyelven akar kommunikálni, akkor – nyilván azért, hogy az emberi hallgatóságot könnyebben befolyásolja, hiszen azt adja, amihez ők hozzászoktak – a King James Bible nyelvén szólal meg. Mivel ott és akkor, ahol és amikor Lovecraft a műveit írta, számíthatott arra, hogy a közönsége minimum minden vasárnap azt olvassa/hallgatja. 

És ez természetesen csak egyetlen apró mozzanat abból a temérdek kulturális utalásból, ami a Biblia ismerete nélkül nem vagy kevésbé érthető, akármilyen nyelven olvassa az ember. Mert az alkotók számítottak arra, hogy a közönség félszavakból is érteni fog. 

Milyen érzés angolul olvasni? 

Egyfelől nagyon menő, másfelől határozottan távolító. Nem mintha ezek után kevésbé érezném magam hívőnek. Hanem úgy értem, hogy ha az ember nem az anyanyelvén olvas egy szöveget, ráadásul elég határozott szakmai céllal, akkor könnyebben tudja irodalmi alkotásnak tekinteni. Nyilván megérint lelkileg is, sőt. Ugyanakkor kicsit kívülállónak is éreztem magam közben. Mivel ez egyúttal azt jelenti, hogy egy kicsit saját magamra is (mint hívő emberre) kívülről tekintettem, a helyzetet teljesen rendben levőnek találtam. Egy kis önismereti tréning sosem árt. Persze bizonyára abból is adódik ez, hogy legalább tíz év eltelt a legutóbbi olvasásom óta. 

Nem fogok most a saját hitéletemre kitérni. Egyetlen dolgot szögezek le: borzasztóan nehéz munka megküzdeni azzal a tudattal, hogy elvileg egyetlen szót sem szabadna kétségbe vonnom ebből a szövegből, hiszen az a hit alapja, hogy a Biblia szerzője maga Isten, az emberek csak lejegyezték – gyakorlatilag nyilvánvalóan nem lehet úgy olvasni, hogy az ember egyetlen szót se vonjon kétségbe. Hiszen emberek szabták-varrták-kanonizálták, és ez nagyon látszik. (Lásd: még a legszélsőségesebb hívek sem gondolják komolyan, hogy attól, hogy a Bibliában vannak erre vonatkozó szakaszok, a családtagok a családfő vagyontárgyainak tekintendők, akiket akár el is adhat.**) Csakhogy ha ezen az úton elindul az olvasó, vagyis egyes szakaszok hihetőségét kétségbe vonja, akkor „ki tudja, hol áll meg”. És most nem (csak) a hitről beszélek. 

Hogy mást ne mondjak, részben a Biblián alapul az a fajta társadalomkép, amely szerint bármely közösség (a családtól az államig) egész léte annak (egyetlen!) vezetőjén fordul meg, mert csak neki lehet közvetlen a kapcsolata Istennel. Más kérdés, hogy emiatt a közösség utolsó tagjáért is felelősséggel tartozik, és felelősségre is vonható. Ebből a gondolkodásmódból következik az is, hogy egyfelől senki nem vész el nyom nélkül, másfelől senki nem önmagában fontos, csak a közösségben és/vagy a hierarchiában rá osztott szerep alapján alapján. Ha ezt a szerepet nem tudja, vagy nem akarja betölteni, akkor vége van. Ha nem a saját hibájából nem tölti be a szerepet, akkor is.

És ezt az egész gondolkodásmódot egy olyan könyv alapján alakították ki (teljes joggal), amely ugyanakkor a rendkívüli, erős és pótolhatatlan egyéniségek története is. Olyan egyéniségeké, akik lehettek, de egyáltalán nem feltétlenül voltak vezetők. Sőt, ha csak a prófétákat nézem, nekik rendszerint éppen az a feladatuk, hogy a felelőtlen, rossz vezetők fülébe kiabálják, hogy megszakadt a kapcsolatuk Istennel, és emiatt az egész közösség szenved.*** 

Ezek után különösen meglepő volt látni, hogy az evangéliumoknak mekkora felforgató erejük van. Abban már sajnos nem vagyok biztos, hogy az apostoli leveleknek is, sőt. Azokat olvasva sokkal gyakrabban támadtak eretnek gondolataim. Igaz, valószínűleg nem lenne igazságos a felforgató erő hiánya alapján megítélni őket, hiszen ezeknek a leveleknek célja látványosan az intézményesítés, az egyház kiépítése volt. Egy olyan gondolkodásmódnak az intézményesítése, ami felforgató. Hát nem irigylem az apostolokat. Mondjuk, az egyházi vezetőket úgy általában nem irigylem – akkor a legkevésbé, amikor a többség szerint irigylésre méltók volnának –, de ebbe nem megyek bele. 

Még egyszer hangsúlyozom: személyes benyomásokról van szó! Lehet, hogy az összes sarkított és hamis, meg az is lehet, hogy két hónap múlva már én se fogok egyetérteni saját magammal. Arról nem beszélve, hogy egyes szakaszok simán ellentmondhatnak nekik. 

Nem ok nélkül találták ki a bibliamagyarázat szintjeit és módszereit. (Én most nem részletezem őket: itt leírtam.) Elég hamar elég sokaknak feltűnt, hogy számos szakasznak nem feltétlenül csak a szó szerinti értelmét érdemes figyelni.**** Aztán addig dolgoztak a további szinteken – míg modern, sőt posztmodern szövegértelmezési módok lettek belőle (tessék legörgetni ennek a bejegyzésnek a háromnegyedéhez), ami nélkül ma konkrétan nem volna tudományos gondolkodás. Annak a módszereit is a Biblián gyakorolták be. 

Amikor éppen nem a felforgatásról gondolkodtam, akkor milyen érdekességeket találtam? Példák:

1. A 137. zsoltár 1978-ban hetekig tartózkodott a slágerlisták élén, mert a Boney M. feldolgozta. Konkrétan a King James Bible-ben szereplő változatot. Kultúrsokkot kaptam, mikor rájöttem, hogy én ezt évek óta énekelgetem magamban. Aztán persze kiderült, hogy rajtam kívül mindenki tudja. Itt lehet meghallgatni. 

2. A Biblia átmegy a Bechdel-teszten. Ezt már régen nem szándékosan keresem; egyszerűen észreveszem. Ruth könyve, konkrétan. De nyilván egyetlen szó is számít, nemhogy egy egész könyv. Különösen, hogy Dávid és Krisztus egyik ősanyjáról van szó. 

3. Az Ószövetségben van folk horror. Nem terem a föld, ezért egy nem zsidó (gibeonita) közösséget ki kell engesztelni, ők pedig egy olyan sérelem miatt, ami negyven évvel korábban Saul királytól érte őket, hét (nem hat, nem nyolc, hanem hét, azaz szent számú) áldozatot követelnek Dávidtól, akiket pont aratáskor végeznek ki. Dávid meg hozzájárul, mert így 1. lesz árpa, 2. fogynak Saul utódai, akikkel eddig is leginkább a baja volt. Ez olyan, mint egy külön kis narratíva, ami régebbi eredetű, de két történelmi esemény közé berakták megőrizni. Ha mégis történelmi eseményt örökít meg, akkor csak arra nem tér ki, hogy a gibeoniták nagyon más vallást követnek, amelyikben megvan a termékenység érdekében hozott emberáldozat. Bármelyik eset fura lenne, tekintve, hogy az Ószövetségben mennyire zsigerből elutasítanak minden más törzsi vallást, ami csak a környéken létezik, és azoknak tanításait a törvény szerint még meghallgatni sem szabad, nemhogy alkalmazkodni hozzájuk. (Amúgy meg: csak így kiszednek random módon hét embert a családjukból, és mehetnek a vesztőhelyre, mert az apjuk/nagyapjuk ezelőtt negyven évvel mocsokságot csinált, és ezért konkrétan most nincs árpa. Kedves.)

4. Nabukodonozor története a személyes top 10-emben. A király, aki attól és csak attól lesz a közösségének teljes jogú és méltán tisztelt vezetője, hogy előzőleg mindennek az alját megjárja. 

5. Az összes apokaliptikus látomásnak olyan nyelvi ereje van, hogy kétszázadjára is üt. Mert nemcsak a Jelenésekben összegyűjtöttek léteznek; hosszabb-rövidebb szakaszokban a korábbi könyvekben is szerepelnek látomásos betétek. 

Hogyan lehet egy ekkora vállalást teljesíteni? 

Ahogy az összes többit: apránként. A King James Bible nemcsak nyomtatásban jelent meg, hanem számtalan változatban fenn van az interneten is. Én a saját birtokomban levő nyomtatott könyvön kívül az Original Bibles oldalt használtam. Az ott talált PDF-nek ugyanis nagyjából egyenletes sűrűségű a szövege (ellentétben a nyomtatott példánnyal, amelyik illusztrációkkal van tele), tehát el lehet osztani az oldalak számát az év napjainak számával, és kb. egyforma darabok jönnek ki egy-egy napra. Mivel 10,82 oldalt elég nehéz lenne egy nap elolvasni úgy, hogy három nap után is tudjam követni, hol tartok, felkerekítettem szép biblikus 12-re, ami könnyen követhetőnek bizonyult, legfeljebb nem kellett hozzá egy év. November második felében végeztem.

Nagyjából napi tíz-tizenöt perc alatt olvastam el egy-egy szakaszt. Véletlenül éppen úgy adódott, hogy ebben az évben még a munkanapokon is mindig volt egy ekkora hosszúságú teljesen üres időszak, amit kiválóan kitöltött a bibliaolvasás. Meg versolvasás, mert az volt a másik újévi fogadalmam, hogy minden bibliai szakasszal együtt öt-hat Weöres Sándor-verset is elolvasok. Csak a Weöres-összesnek már augusztusban a végére értem, úgyhogy ott váltottam a Szabó T. Anna-összesre. Majd azokról is írok, csak az legalább olyan nehéz, mint ezt a bejegyzést befejezni. 

A saját nyomtatott kiadásomat olvastam, mert az jobban tetszett. De mindig a PDF-ben ellenőriztem, hogy hol tartok, és ha nem voltam biztos benne, hogy nem maradt-e ki egy-két nap, akkor a Google megmondta, hányadik napja van az évnek, azt megszoroztam tizenkettővel, és ha ugyanazon az oldalon tartottam, ahol a számológép szerint kellett, akkor meg lehettem elégedve. Talán egyszer vagy kétszer fordult elő összesen, hogy ilyenkor arra jöttem rá, hogy kifelejtettem egy napot. Akkor azt a tizenkét oldalt pótoltam. 

Szóval semennyire nem megerőltető, jól teljesíthető vállalás volt ez. Jövőre folytatom, ugyanígy párba állított könyvekkel. 

Azt mondják, akkor van rendben az ember, ha a Bibliája nem szép tiszta és karbantartott, hanem rongyos és félig szétszakadt. Ezt a vállalást szintén teljesítettem, az angol nyelvű példányom gerince majdnem szétment, de ha valamit nem kell röstellnem, az ez. 

* A legtöbbjükről írtam is a blogon. Kapaszkodjatok meg: a „szent_könyv” címke alatt találjátok őket. Ezen a bejegyzésen is rajta van. 

** Vagy ha komolyan gondolják, akkor nem a Biblia győzte meg erről őket. Tudom, hogy sajnos nagyon sok ember gondolkodik így, hívő/vallásos emberek is; azt nem hinném, hogy a vallásosságuk miatt gondolkodnak így. Tapasztalatom szerint maguktól is elég szemetek tudnak lenni. 

*** Mert ez is következik a fenti gondolkodásmódból. Ha a családtagokat a családfő tulajdonának tekintjük, akkor logikus, hogy az elvesztésükkel/tönkretételükkel lehet őt büntetni. Mert a családtag e szerint a gondolkodásmód szerint nem számít önálló embernek. Ugyanabban a könyvben, amelyikben akár ugyanazon az oldalon felbukkannak alárendelt szerepűnek számító, de erős és csodálatos emberek, akik jutalomban részesülnek. Ebben a szövegben minden benne van, meg mindennek az ellenkezője is. 

*** Fura, hogy még abban sincs egyetértés, mit kell érteni pontosan a „szó szerint” kifejezés alatt. A Zohárban azt értik alatta, hogy még a betű fölötti pont helyzetének is jelentősége van, semmi nem véletlen. Ezt el tudom fogadni, maximum én nem így gondolom. Ami ennél sokkal gyakoribb, azt a következőképpen tudom leírni. Egy ismerősöm kijelentette, hogy szerinte az átvitt értelem keresésének semmi helye nincs, minden szöveget szó szerint kell értelmezni, például azt a bibliai szakaszt, hogy Onan nem akarja teherbe ejteni a feleségét, hanem elvégzi azt a cselekedetet, amit aztán róla neveztek el onanizálásnak, és erre az Isten haragja agyonsújtja, szó szerint kell érteni, vagyis úgy, hogy nem szabad pazarolni az energiát. Igen, ezt képes volt kételkedés és irónia nélkül közölni. Igen, érettségizett, egyetemet megjárt, művelt ember volt. Nem, egy pillanatig nem jutott eszébe, hogy az ő értelmezése is átvitt. Azóta is rendszeresen tapasztalom, hogy aki elutasítja bármilyen szöveg átvitt értelmének keresését, az nem a szó szerinti értelmet szokta megtalálni. Pusztán a saját átvitt értelmezését szeretné magától értetődőnek, abszolút érvényűnek tekinteni azáltal, hogy azt szó szerintinek nevezi. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.